12. FEJEZET
Fordította: Naomi
A telefonom megszólalt az
éjjeliszekrényen, és felriasztott. Óvatosan kiszabadítottam magam Aria alól, és
ő átfordult rajtam. Megragadva a telefont, felálltam. Cesare volt az.
Gyorsan felvettem a hívást.
– Mi a baj?
– Gondoskodik róla
valaki?
– A takarító osztag már
ott van.
– Rendben, ott leszek,
amilyen gyorsan csak tudok. Felhívtad már Matteót?
– Nem.
– Akkor majd én.
Felhívtam az öcsémet, és
megbeszéltük, hogy negyedóra múlva találkozunk, mielőtt visszamentem a
hálószobába, gyorsan összeszedtem a ruháimat és magamhoz vettem a fegyvereimet.
Amikor felöltöztem, még
egyszer az előszobába indultam, és szóltam Romerónak, hogy hamarabb át kell
jönnie, aztán bementem a hálószobába, hogy felébreszthessem Ariát.
De ő már felült.
– Máris indulsz? – Valóban
csalódottnak tűnt.
– A Bratva elkapta az
egyikünket. Apró darabokban hagyták az egyik klubunk körül.
– Valaki, akit ismerek? –
kérdezte Aria. – A rendőrséget is be fogod vonni?
Odamentem hozzá. Imádnivalóan
nézett ki kócos szőke hajával.
– Nem, ha rajtam múlik – motyogtam,
és megsimogattam az arcát. – Igyekszem korán hazaérni, jó?
Aria aprót bólintott, én pedig
lehajtottam a fejem, hogy megcsókoljam. Nem hátrált meg vagy húzódott vissza,
amikor az ajkaink összeértek. Ehelyett szétnyitotta a kedvemért. Elfogadtam a
meghívást, mohón elmélyítettem a csókot, de végül hívott a kötelesség.
Visszahúzódtam és gyorsan távoztam.
* * *
A Bratva a kibaszott
Kalasnyikovjait graffitizte a Gömb bejáratára, és nem a halott vegyész volt az
egyetlen, akit megöltek. Az egyik legsikeresebb dílerünket is feldarabolták, és
a hátsó kertjében hagyták, ugyanazzal az istenverte graffitivel a háza
homlokzatán.
– Kibaszott oroszok – motyogta
Matteo.
– Ez egy újabb
figyelmeztetés. Vissza akarják kapni a drogjukat – mondta Cesare
homlokráncolva.
A Famiglia katonáinak egy
csoportja lenyúlta az oroszok utolsó drogszállítmányát, megtorlásul az egyik
droglaborunk elleni támadásukért.
– Választ kell küldenünk
nekik – mondta Matteo.
A Famiglia takarítóosztaga,
egy többnyire beavatottakból álló csoport, megpróbálta eltávolítani a
Kalasnyikov-graffitit. A falakon és a járdákon lévő vérfoltoktól már
megszabadultak, de a graffitit nehezebb volt lemosni.
Ismét felhívtam apámat,
utáltam, hogy az ő beleegyezésére is szükségem van a lehetséges akciókhoz. Tíz
csörgés után vette fel, szokásához híven megváratott.
– Nem érek rá.
Nem az üzlet miatt, ez
egyértelmű volt.
– Egyértelmű
figyelmeztetést kell küldenünk a Bratvának. Kezdenek túl vakmerőek lenni.
Apa hallgatott. Az oroszok
iránti érdektelensége egyszer még mindenünkbe kerülhet.
– Felhívom Fiore-t.
– Fiore nincs itt. Nem
tudja, mi folyik New Yorkban, és valószínűleg leszarja. A Szervezet nem fog
segíteni nekünk. Nekik is megvan a maguk baja. Most kell cselekednünk. Nem
várhatunk arra, hogy te és Fiore minden kibaszott dolgot részletesen
megbeszéljetek. Az oroszok hülyét csinálnak belőlünk.
Cesare úgy bámult rám, mintha
elment volna az eszem, amiért így beszéltem a Capómmal, de én leszartam.
Törődtem a Famigliával, és ha az apám veszélyt jelentett rá, akkor ezt észre
kellett vennie.
– Még nem vagy Capo,
Luca. Még sokáig nem leszel Capo, és lehet, hogy egyáltalán nem is leszel Capo,
ha méltatlannak nyilvánítalak, ezt ne felejtsd el.
A legtöbb katona New Yorkban
már így is jobban bízott az én ítéletemben, mint az övében. Nem szóltam semmit.
– Tegyétek meg, amit meg
kell tenni, hogy az oroszok tudják, hol a helyük – mondta végül.
– Megteszem – fejeztem
be, majd letettem a kagylót.
– Tetszik az
arckifejezésed – mondta Matteo cápavigyorral.
– Megtámadjuk az egyik
laborjukat. Vissza akarják kapni a kibaszott drogjaikat? Ellopunk belőle még
többet, és szétzúzunk pár Bratva seggfejet.
Matteo vigyorogva tapsolt a
kezébe.
– Ez úgy hangzik, mint az
én szórakozásom.
Cesare felé fordultam.
– Válassz tíz embert,
akik csatlakoznak hozzánk.
Nem engedhettük, hogy a Bratva
tönkretegye a drogkereskedelmünket. New York a mi városunk volt. Az én városom
volt, és senki sem vehette el tőlem.
* * *
A támadás véres, brutális és
izgalmas volt, de sikerrel járt, még akkor is, ha a Bratva a végére majdnem
meglepett minket. Miután órákig gyilkoltam és kínoztam az orosz rohadékokat,
hogy információkat szerezzek a lehetséges jövőbeli támadásokról, úgy tűnt, hogy
a sötétség fátyla borítja be az elmémet, a még több erőszak, még több vér
iránti igény. Nem vettem a fáradságot, hogy megszabaduljak a véráztatta
ruháimtól, mielőtt hazafelé indultam volna. Csak látni akartam Ariát, érezni
akartam azt a nyugalmat és összetartozást, amit a közelsége csodával határos
módon hozott nekem.
De alig voltam önmagam, vagy
talán az igazi önmagam voltam az esztelen vérontás, a féktelen kegyetlenség e
pillanataiban. Nehéz volt megmondani. Szörnyeteg vagy ember? Aria előtt a
válasz könnyű lett volna...
Romero aggódva nézett rám,
amikor beléptem a lakásba.
– Jól vagy? Vagy azt
akarod, hogy maradjak?
– Menj el – morogtam, és
a tekintetem a kanapén fekvő Arián akadt meg.
– Nem tudott aludni, mert
aggódott érted, aztán elaludt a kanapén, és nem akartam felvinni az emeletre.
Durva pillantást vetettem rá,
mire végül belépett a liftbe, és eltűnt. Lassan közelebb lopakodtam a gyönyörű
feleségemhez. Szatén hálóingben volt, ami felfedte karcsú lábait és csábítóan
duzzadó melleit.
Az enyém. Csak az enyém. Olyan
kibaszottul gyönyörű.
Sötét éhség bontakozott ki a
testemben, a vágy, hogy végre magamévá tegyem az előttem fekvő nőt. Kezemet a
háta és a lábai alá csúsztattam, majd a karjaimba emeltem. Édes és ártatlan
illata volt. Meg akartam rontani, meg akartam kóstolni, meg akartam dugni. Az
enyémmé akartam tenni.
– Luca – Aria lágy hangja
visszhangzott a fülemben dübörgő lüktetésen át, a ködön át, amely mindig rám
tapadt a sikolyok és lövöldözések órái után.
Bevittem Ariát a szobánkba, és
lefektettem az ágyunkra. Szemeim végigjárták a testét a sötétben. Olyan volt,
mint egy fénycsóva a szoba sötétjében.
Megmozdult, és a szobát
elárasztotta a fény.
Aria szeme találkozott az
enyémmel. Tágra nyílt, félelemmel teli.
A tekintetem még egyszer a
mellei domborulatára meredt, aztán továbbment a keskeny derekára, majd le a
combjai közötti völgybe.
– Luca?
Ma akár meg is halhattam
volna. Holnap is meghalhatnék.
Meghalhatnék anélkül, hogy
megízleltem volna a feleségem minden porcikáját, anélkül, hogy magamévá tettem
volna.
Kibújtam a véráztatta
ingemből, majd lecsatoltam az övemet. A kezem biztos volt, mindig biztos volt,
bármit is tett. Nem remegtek, amikor meghúztam a ravaszt, amikor elvágtam egy
torkot, vagy amikor megnyúztam egy köcsögöt.
– Luca, megijesztesz. Mi
történt?
Lelöktem a nadrágomat, és
letérdeltem az ágyra, mielőtt az egyik térdemet Aria lábai közé ékeltem. A
feleségem fölé hajoltam, és a szememmel végignéztem, ahogy a mellei minden
egyes lélegzetvételnél emelkednek és süllyednek. Az enyémek, hogy magamévá tegyem
őket.
Aria felemelte a kezét, és
megérintette az arcom, meleg, puha és óvatos volt.
Pislogtam, a figyelmem az
arcára terelődött, a félelemtől tágra nyílt szemére, az alig visszafojtott
rémületre az arckifejezésében. Ember vagy szörnyeteg?
Az arcomat a nyakába
mélyesztettem, és belélegeztem a virágos illatát, éreztem, ahogy a pulzusa az
ajkam előtt lüktet. Arra koncentráltam, ahogy Aria tenyerét az arcomon éreztem.
Aria a feleségem volt. Az
enyém, hogy megvédjem.
– Luca?
Az arcát néztem. Nem akartam szörnyeteg
lenni vele. Ellöktem magamtól, és gyorsan a fürdőszobába mentem. Jéghidegre
állítva a zuhanyzót, becsúsztam a vízsugár alá, és figyeltem, ahogy elviszi a
vért és a sötétség egy részét, de a maradék rám tapadt, mint oly gyakran az
ilyen napok után.
Miután a derekam köré tekertem
egy törölközőt, besétáltam a hálószobába. Aria óvatosan figyelt. Közel kellett
lennem hozzá, szükségem volt rá, hogy megszabadítson ettől a kibaszott
sötétségtől a kedvemért. Ledobtam a törölközőt, de Aria gyorsan átfordult, hogy
ne lássa, hogy meztelen vagyok. Bebújtam a takaró alá, és közelebb húzódtam
hozzá, amíg a melege belém nem szivárgott. Látni akartam az arcát, megragadtam
a csípőjét, és megfordítottam.
Nem ellenkezett. Lenéztem rá,
ahogy hanyatt feküdt előttem, és a szemei az arcomat kutatták. Még közelebb
kellett jönnie hozzám. Még közelebb. Mindig közelebb. A hálóingéért nyúltam, el
akartam tűntetni ezt a gátat, érezni akartam őt, bőr a bőrön.
Aria megérintette a kezemet,
és megállított.
– Luca! – A hangjában aggodalom
volt, és amikor találkoztam a tekintetével, ugyanez az aggodalom tükröződött a
szemében.
Nem kellett félnie, többé már
nem.
– Szeretném érezni a
tested az enyémhez simulva ma este. Meg akarlak ölelni.
Gyenge dolog volt bevallani,
de nem érdekelt.
– Csak átölelni engem? – kérdezte,
kék szemei kérdőn meredtek rá.
– Esküszöm.
Aria végül megengedte, hogy a
fején áthúzzam a hálóingét, így csak egy fehér bugyi maradt rajta. A tekintetem
végigsiklott gyönyörű mellein, ahogy rózsaszín mellbimbói megrándultak.
Végigsimítottam az ujjamat a bugyijának a derekán, de ő megdermedt, és
valószínűleg igaza volt. Jobb volt, ha ez a kis gát megmarad köztünk. A hátamra
fordultam, és magammal húztam Ariát, így ő rám feküdt, a térdei a derekam
mellett.
A mellkasunk összeért, de ő
kitámasztotta magát, mintha attól félt volna, hogy a súlyával fájdalmat okozhat
nekem. Szorosabban fogtam a hátát, szorosan magamhoz préselve. A tenyeremet
végigsimítottam Aria gerincén a feneke ívéig, és könnyedén simogatni kezdtem.
Először feszült volt, de lassan ellazult, amikor világossá vált, hogy nem fogom
erőltetni.
– Nem kell összevarrni a
sebedet? – kérdezte Aria, a hangját átitatta az aggodalom.
Aggódott értem.
Lágy csókot nyomtam a szájára,
és éreztem, hogy a testemből még több erőszak távozik.
– Holnap. – Ezek a sebek
nem számítottak, egyáltalán nem. A feleségem megkóstolása igen. Azok a
tökéletes ajkak. Megsimogattam a fenekét, ujjaimmal végigjártam a bugyijának
vonalát, időnként alácsúsztam. Olyan kibaszott puha.
Aria félig lehunyt szemmel állta
a tekintetem. Végigsimított az ujjbegyeivel a nyakamon, egy olyan ponton, amit
soha senkinek nem engedtem, hogy megérintsen. Túlságosan sebezhető, de Ariával
élveztem az érintést, aztán csókot nyomott az ott lévő apró sebre. Olyan
gondoskodó volt. Aria felemelte a fejét, és egy halvány mosolyt küldött felém.
Közelebb akartam őt, még
közelebb. A kezem a fenekére simult, és enyhén megszorítottam. Az ujjam a
bugyijának anyagán keresztül súrolta a ráncait.
Aria zihált, és megfeszült
rajtam. Figyelmesen néztem, ahogy könnyedén végigsimítottam rajta. A bugyija hamarosan
átázott. A farkam megmozdult, de a korábbi sötét éhséget felváltotta egy
visszafogottabb szükséglet.
Olyan nedves volt.
Nyilvánvaló zavarában
lesütötte a szemét, én pedig megálltam a mozdulataimmal, mert látnom kellett a
szemét.
– Nézz rám, Aria – parancsoltam,
a hangom keményebb volt, mint akartam.
Aria szemei felszaladtak,
úsztak a megalázottságtól. Hogyan is szégyenkezhetett, amikor én legszívesebben
diadalittasan kiabáltam volna a testének érintésemre adott reakciója miatt?
– Zavarban vagy emiatt? –
Végigsimítottam az ujjaimmal a redőin, mire Aria megrándította a csípőjét, és
az ajkai lélegzetvisszafojtott nyögésre nyíltak. Annyira érzékeny volt.
Óvatosan simogattam, hagytam,
hogy hozzászokjon az érintésemhez, hogy lássa, visszafogom magam. A vállamat
szorította, és az ajkai szétnyíltak, miközben apró ringatózó mozdulatokat tett.
Látni gyönyörű arcát, ahogy egyre közelebb vezettem őt az első orgazmusához,
ahogy a nedvei átitatták a bugyiját, a legjobb dolog volt, amit el tudtam
képzelni.
Amikor az ujjaim a csiklójára
csúsztak, Aria remegni kezdett, szaggatottan lélegzett, és én egy másodpercre
sem vettem le róla a szemem, ahogy elélvezett rajtam.
Az ujjaimat a punciján
tartottam, birtokló érzéssel, és azt kívántam, bárcsak ne lenne rajta bugyi,
hogy érezhessem, ahogy a redői csúsznak az izgalomtól.
Aria a nyakamhoz szorította az
arcát, szorosan belém kapaszkodott, miközben próbált levegőt venni.
A puncija olyan forró és
nedves volt. A gondolat, hogy a farkamat belé temetem, szinte lehengerlő volt.
Orromat a hajába fúrtam, és visszafogtam a szükségleteimet. Ha most engednék
nekik, a dolgok kicsúsznának a kezemből. Túl sok sötétség, erőszakos energia
úszott még mindig a felszín közelében.
– Istenem, de nedves
vagy, Aria. Ha tudnád, mennyire akarlak most, elszaladnál. – Harsány nevetés
tört ki belőlem. Egy részem azt akarta, hogy elfusson, hogy üldözőbe vehessem
és elkaphassam. A vadászat izgalma, a követelés igénye. – Szinte érzem a
nedvességét a farkamon.
A farkam megérintette Aria
combját, és egy nyögés rekedt a torkomban.
– Azt akarod, hogy
megérintselek? – kérdezte Aria halkan.
Ennél többet akartam, és ez
volt a probléma.
– Nem – nyögtem ki, még
ha ez sokba is került nekem. Aria felemelte a fejét, sértettnek tűnt.
Nem értette az érvelésemet. Nem is érthette.
– Még nem vagyok egészen
önmagam, Aria. Túl sok sötétség van a felszínen, túl sok vér és düh. A mai nap
rossz volt. Amikor ma hazajöttem, és ott találtalak a kanapén fekve, olyan
ártatlanul, sebezhetően és az enyémként...
A vágyam újra fellángolt, a
vágy, hogy magamhoz ragadjam, ami az enyém volt.
– Örülök, hogy nem
ismered a gondolatokat, amik akkor átfutottak a fejemen. A feleségem vagy, és
megesküdtem, hogy megvédelek, ha kell, még magamtól is.
– Azt hiszed,
elveszítenéd az önuralmadat?
– Tudom, hogy így van.
– Talán alábecsülöd magad
– Megsimogatta a vállamat, azzal az óvatos érintéssel, amire úgy kezdtem
vágyni, mint egy drogra. Nem voltam biztos benne, hogy Aria mit csinál velem, hogy
mi történik velem, de mindkettőnk számára veszélyes volt.
– Talán túlságosan bízol
bennem – mormoltam, végigsimítottam az ujjammal a gerincén, éreztem, ahogy
megborzong – nem a félelemtől. – Amikor lefektettelek az ágyra, mint egy
áldozati bárányt, menekülnöd kellett volna.
Aria szája arra a mosolyra húzódott.
– Valaki egyszer azt
mondta nekem, hogy ne fussak el a szörnyek elől, mert azok üldözőbe vesznek.
– Legközelebb futni
fogsz. Vagy ha nem tudsz, akkor a térdedet a golyóimba döföd. – Volt egy olyan
érzésem, hogy ha valaha is úgy bántanám Ariát, ahogyan képes vagyok rá, az
olyan módon kavarna össze, amire nem is gondoltam volna.
Aria megrázta a fejét.
– Ha ma ezt tettem volna,
elvesztetted volna az önuralmadat. Csak azért nem tetted, mert úgy bántam
veled, mint a férjemmel, nem pedig mint egy szörnyeteggel.
Megsimogattam az ajkát és az
arcát, a szívem látszólag egyszerre szorult össze és oldódott fel.
– Túlságosan gyönyörű és
ártatlan vagy ahhoz, hogy egy olyan emberhez menj feleségül, mint én, de én
túlságosan önző szemétláda vagyok ahhoz, hogy valaha is elengedjelek. Az enyém
vagy. Örökre.
– Tudom – mondta Aria,
most az egyszer nem rezignáltan.
Bassza meg, Aria, te a
garancia voltál a fegyverszünetünkre, nem több.
A mellkasomra hajtotta a
fejét. Valamiért úgy éreztem, mintha ennek így kellett volna lennie, mintha
Aria mindig is oda tartozott volna, és mindig is oda fog tartozni – közel a
hideg, kegyetlen szívemhez.
Lekapcsoltam a villanyt, a
sötétbe bámultam, és hallgattam Aria ritmikus lélegzését, ahogy elaludt rajtam.
A sötétség mindig is hívogatott, mert valami olyasmi volt, ami ismerős volt
számomra, egy hely, ahol felnőttem. Nem hittem, hogy valaha is lesz fény az
életemben, hogy valaha is áthatolhat a feketeségen, ami az életem volt. A tekintetem
Aria aranyszínű hajkoronájára meredt – egy fénysugár még a szoba sötétjében is.
6 megjegyzés:
Nem tudom mennyi fejezet van még hátra, de Köszönöm.
Nagyon köszönöm!
Azta 😁 jól belehúztatok az új fejezetekkel. Köszönöm! 🤗
Nagyon szeretem Luca szemszögéből olvasni a fejezeteket! Köszönöm 😁
Köszönöm szépen
Köszönöm szépen!❤️❤️❤️
Megjegyzés küldése