Cora Reilly - Maffiába születve 0,5. - Luca Vitiello

12. FEJEZET

Fordította: Naomi 

A telefonom megszólalt az éjjeliszekrényen, és felriasztott. Óvatosan kiszabadítottam magam Aria alól, és ő átfordult rajtam. Megragadva a telefont, felálltam. Cesare volt az.

Gyorsan felvettem a hívást.

– Mi a baj?

– A Bratva feldarabolta az egyik vegyészünket, és a maradványait szétszórta a Gömb körül.

– Gondoskodik róla valaki?

– A takarító osztag már ott van.

– Rendben, ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok. Felhívtad már Matteót?

– Nem.

– Akkor majd én.

Felhívtam az öcsémet, és megbeszéltük, hogy negyedóra múlva találkozunk, mielőtt visszamentem a hálószobába, gyorsan összeszedtem a ruháimat és magamhoz vettem a fegyvereimet.

Amikor felöltöztem, még egyszer az előszobába indultam, és szóltam Romerónak, hogy hamarabb át kell jönnie, aztán bementem a hálószobába, hogy felébreszthessem Ariát.

De ő már felült.

– Máris indulsz? – Valóban csalódottnak tűnt.

– A Bratva elkapta az egyikünket. Apró darabokban hagyták az egyik klubunk körül.

– Valaki, akit ismerek? – kérdezte Aria. – A rendőrséget is be fogod vonni?

Odamentem hozzá. Imádnivalóan nézett ki kócos szőke hajával.

– Nem, ha rajtam múlik – motyogtam, és megsimogattam az arcát. – Igyekszem korán hazaérni, jó?

Aria aprót bólintott, én pedig lehajtottam a fejem, hogy megcsókoljam. Nem hátrált meg vagy húzódott vissza, amikor az ajkaink összeértek. Ehelyett szétnyitotta a kedvemért. Elfogadtam a meghívást, mohón elmélyítettem a csókot, de végül hívott a kötelesség. Visszahúzódtam és gyorsan távoztam. 

* * *

A Bratva a kibaszott Kalasnyikovjait graffitizte a Gömb bejáratára, és nem a halott vegyész volt az egyetlen, akit megöltek. Az egyik legsikeresebb dílerünket is feldarabolták, és a hátsó kertjében hagyták, ugyanazzal az istenverte graffitivel a háza homlokzatán.

– Kibaszott oroszok – motyogta Matteo.

– Ez egy újabb figyelmeztetés. Vissza akarják kapni a drogjukat – mondta Cesare homlokráncolva.

A Famiglia katonáinak egy csoportja lenyúlta az oroszok utolsó drogszállítmányát, megtorlásul az egyik droglaborunk elleni támadásukért.

– Választ kell küldenünk nekik – mondta Matteo.

A Famiglia takarítóosztaga, egy többnyire beavatottakból álló csoport, megpróbálta eltávolítani a Kalasnyikov-graffitit. A falakon és a járdákon lévő vérfoltoktól már megszabadultak, de a graffitit nehezebb volt lemosni.

Ismét felhívtam apámat, utáltam, hogy az ő beleegyezésére is szükségem van a lehetséges akciókhoz. Tíz csörgés után vette fel, szokásához híven megváratott.

– Nem érek rá.

Nem az üzlet miatt, ez egyértelmű volt.

– Egyértelmű figyelmeztetést kell küldenünk a Bratvának. Kezdenek túl vakmerőek lenni.

Apa hallgatott. Az oroszok iránti érdektelensége egyszer még mindenünkbe kerülhet.

– Felhívom Fiore-t.

– Fiore nincs itt. Nem tudja, mi folyik New Yorkban, és valószínűleg leszarja. A Szervezet nem fog segíteni nekünk. Nekik is megvan a maguk baja. Most kell cselekednünk. Nem várhatunk arra, hogy te és Fiore minden kibaszott dolgot részletesen megbeszéljetek. Az oroszok hülyét csinálnak belőlünk.

Cesare úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem, amiért így beszéltem a Capómmal, de én leszartam. Törődtem a Famigliával, és ha az apám veszélyt jelentett rá, akkor ezt észre kellett vennie.

– Még nem vagy Capo, Luca. Még sokáig nem leszel Capo, és lehet, hogy egyáltalán nem is leszel Capo, ha méltatlannak nyilvánítalak, ezt ne felejtsd el.

A legtöbb katona New Yorkban már így is jobban bízott az én ítéletemben, mint az övében. Nem szóltam semmit.

– Tegyétek meg, amit meg kell tenni, hogy az oroszok tudják, hol a helyük – mondta végül.

– Megteszem – fejeztem be, majd letettem a kagylót.

– Tetszik az arckifejezésed – mondta Matteo cápavigyorral.

– Megtámadjuk az egyik laborjukat. Vissza akarják kapni a kibaszott drogjaikat? Ellopunk belőle még többet, és szétzúzunk pár Bratva seggfejet.

Matteo vigyorogva tapsolt a kezébe.

– Ez úgy hangzik, mint az én szórakozásom.

Cesare felé fordultam.

– Válassz tíz embert, akik csatlakoznak hozzánk.

Nem engedhettük, hogy a Bratva tönkretegye a drogkereskedelmünket. New York a mi városunk volt. Az én városom volt, és senki sem vehette el tőlem. 

* * *

A támadás véres, brutális és izgalmas volt, de sikerrel járt, még akkor is, ha a Bratva a végére majdnem meglepett minket. Miután órákig gyilkoltam és kínoztam az orosz rohadékokat, hogy információkat szerezzek a lehetséges jövőbeli támadásokról, úgy tűnt, hogy a sötétség fátyla borítja be az elmémet, a még több erőszak, még több vér iránti igény. Nem vettem a fáradságot, hogy megszabaduljak a véráztatta ruháimtól, mielőtt hazafelé indultam volna. Csak látni akartam Ariát, érezni akartam azt a nyugalmat és összetartozást, amit a közelsége csodával határos módon hozott nekem.

De alig voltam önmagam, vagy talán az igazi önmagam voltam az esztelen vérontás, a féktelen kegyetlenség e pillanataiban. Nehéz volt megmondani. Szörnyeteg vagy ember? Aria előtt a válasz könnyű lett volna...

Romero aggódva nézett rám, amikor beléptem a lakásba.

– Jól vagy? Vagy azt akarod, hogy maradjak?

– Menj el – morogtam, és a tekintetem a kanapén fekvő Arián akadt meg.

– Nem tudott aludni, mert aggódott érted, aztán elaludt a kanapén, és nem akartam felvinni az emeletre.

Durva pillantást vetettem rá, mire végül belépett a liftbe, és eltűnt. Lassan közelebb lopakodtam a gyönyörű feleségemhez. Szatén hálóingben volt, ami felfedte karcsú lábait és csábítóan duzzadó melleit.

Az enyém. Csak az enyém. Olyan kibaszottul gyönyörű.

Sötét éhség bontakozott ki a testemben, a vágy, hogy végre magamévá tegyem az előttem fekvő nőt. Kezemet a háta és a lábai alá csúsztattam, majd a karjaimba emeltem. Édes és ártatlan illata volt. Meg akartam rontani, meg akartam kóstolni, meg akartam dugni. Az enyémmé akartam tenni.

– Luca – Aria lágy hangja visszhangzott a fülemben dübörgő lüktetésen át, a ködön át, amely mindig rám tapadt a sikolyok és lövöldözések órái után.

Bevittem Ariát a szobánkba, és lefektettem az ágyunkra. Szemeim végigjárták a testét a sötétben. Olyan volt, mint egy fénycsóva a szoba sötétjében.

Megmozdult, és a szobát elárasztotta a fény.

Aria szeme találkozott az enyémmel. Tágra nyílt, félelemmel teli.

A tekintetem még egyszer a mellei domborulatára meredt, aztán továbbment a keskeny derekára, majd le a combjai közötti völgybe.

– Luca?

Ma akár meg is halhattam volna. Holnap is meghalhatnék.

Meghalhatnék anélkül, hogy megízleltem volna a feleségem minden porcikáját, anélkül, hogy magamévá tettem volna.

Kibújtam a véráztatta ingemből, majd lecsatoltam az övemet. A kezem biztos volt, mindig biztos volt, bármit is tett. Nem remegtek, amikor meghúztam a ravaszt, amikor elvágtam egy torkot, vagy amikor megnyúztam egy köcsögöt.

– Luca, megijesztesz. Mi történt?

Lelöktem a nadrágomat, és letérdeltem az ágyra, mielőtt az egyik térdemet Aria lábai közé ékeltem. A feleségem fölé hajoltam, és a szememmel végignéztem, ahogy a mellei minden egyes lélegzetvételnél emelkednek és süllyednek. Az enyémek, hogy magamévá tegyem őket.

Aria felemelte a kezét, és megérintette az arcom, meleg, puha és óvatos volt.

Pislogtam, a figyelmem az arcára terelődött, a félelemtől tágra nyílt szemére, az alig visszafojtott rémületre az arckifejezésében. Ember vagy szörnyeteg?

Az arcomat a nyakába mélyesztettem, és belélegeztem a virágos illatát, éreztem, ahogy a pulzusa az ajkam előtt lüktet. Arra koncentráltam, ahogy Aria tenyerét az arcomon éreztem.

Aria a feleségem volt. Az enyém, hogy megvédjem.

– Luca?

Az arcát néztem. Nem akartam szörnyeteg lenni vele. Ellöktem magamtól, és gyorsan a fürdőszobába mentem. Jéghidegre állítva a zuhanyzót, becsúsztam a vízsugár alá, és figyeltem, ahogy elviszi a vért és a sötétség egy részét, de a maradék rám tapadt, mint oly gyakran az ilyen napok után.

Miután a derekam köré tekertem egy törölközőt, besétáltam a hálószobába. Aria óvatosan figyelt. Közel kellett lennem hozzá, szükségem volt rá, hogy megszabadítson ettől a kibaszott sötétségtől a kedvemért. Ledobtam a törölközőt, de Aria gyorsan átfordult, hogy ne lássa, hogy meztelen vagyok. Bebújtam a takaró alá, és közelebb húzódtam hozzá, amíg a melege belém nem szivárgott. Látni akartam az arcát, megragadtam a csípőjét, és megfordítottam.

Nem ellenkezett. Lenéztem rá, ahogy hanyatt feküdt előttem, és a szemei az arcomat kutatták. Még közelebb kellett jönnie hozzám. Még közelebb. Mindig közelebb. A hálóingéért nyúltam, el akartam tűntetni ezt a gátat, érezni akartam őt, bőr a bőrön.

Aria megérintette a kezemet, és megállított.

– Luca! – A hangjában aggodalom volt, és amikor találkoztam a tekintetével, ugyanez az aggodalom tükröződött a szemében.

Nem kellett félnie, többé már nem.

– Szeretném érezni a tested az enyémhez simulva ma este. Meg akarlak ölelni.

Gyenge dolog volt bevallani, de nem érdekelt.

– Csak átölelni engem? – kérdezte, kék szemei kérdőn meredtek rá.

– Esküszöm.

Aria végül megengedte, hogy a fején áthúzzam a hálóingét, így csak egy fehér bugyi maradt rajta. A tekintetem végigsiklott gyönyörű mellein, ahogy rózsaszín mellbimbói megrándultak. Végigsimítottam az ujjamat a bugyijának a derekán, de ő megdermedt, és valószínűleg igaza volt. Jobb volt, ha ez a kis gát megmarad köztünk. A hátamra fordultam, és magammal húztam Ariát, így ő rám feküdt, a térdei a derekam mellett.

A mellkasunk összeért, de ő kitámasztotta magát, mintha attól félt volna, hogy a súlyával fájdalmat okozhat nekem. Szorosabban fogtam a hátát, szorosan magamhoz préselve. A tenyeremet végigsimítottam Aria gerincén a feneke ívéig, és könnyedén simogatni kezdtem. Először feszült volt, de lassan ellazult, amikor világossá vált, hogy nem fogom erőltetni.

– Nem kell összevarrni a sebedet? – kérdezte Aria, a hangját átitatta az aggodalom.

Aggódott értem.

Lágy csókot nyomtam a szájára, és éreztem, hogy a testemből még több erőszak távozik.

– Holnap. – Ezek a sebek nem számítottak, egyáltalán nem. A feleségem megkóstolása igen. Azok a tökéletes ajkak. Megsimogattam a fenekét, ujjaimmal végigjártam a bugyijának vonalát, időnként alácsúsztam. Olyan kibaszott puha.

Aria félig lehunyt szemmel állta a tekintetem. Végigsimított az ujjbegyeivel a nyakamon, egy olyan ponton, amit soha senkinek nem engedtem, hogy megérintsen. Túlságosan sebezhető, de Ariával élveztem az érintést, aztán csókot nyomott az ott lévő apró sebre. Olyan gondoskodó volt. Aria felemelte a fejét, és egy halvány mosolyt küldött felém.

Közelebb akartam őt, még közelebb. A kezem a fenekére simult, és enyhén megszorítottam. Az ujjam a bugyijának anyagán keresztül súrolta a ráncait.

Aria zihált, és megfeszült rajtam. Figyelmesen néztem, ahogy könnyedén végigsimítottam rajta. A bugyija hamarosan átázott. A farkam megmozdult, de a korábbi sötét éhséget felváltotta egy visszafogottabb szükséglet.

Olyan nedves volt.

Nyilvánvaló zavarában lesütötte a szemét, én pedig megálltam a mozdulataimmal, mert látnom kellett a szemét.

– Nézz rám, Aria – parancsoltam, a hangom keményebb volt, mint akartam.

Aria szemei felszaladtak, úsztak a megalázottságtól. Hogyan is szégyenkezhetett, amikor én legszívesebben diadalittasan kiabáltam volna a testének érintésemre adott reakciója miatt?

– Zavarban vagy emiatt? – Végigsimítottam az ujjaimmal a redőin, mire Aria megrándította a csípőjét, és az ajkai lélegzetvisszafojtott nyögésre nyíltak. Annyira érzékeny volt.

Óvatosan simogattam, hagytam, hogy hozzászokjon az érintésemhez, hogy lássa, visszafogom magam. A vállamat szorította, és az ajkai szétnyíltak, miközben apró ringatózó mozdulatokat tett. Látni gyönyörű arcát, ahogy egyre közelebb vezettem őt az első orgazmusához, ahogy a nedvei átitatták a bugyiját, a legjobb dolog volt, amit el tudtam képzelni.

Amikor az ujjaim a csiklójára csúsztak, Aria remegni kezdett, szaggatottan lélegzett, és én egy másodpercre sem vettem le róla a szemem, ahogy elélvezett rajtam.

Az ujjaimat a punciján tartottam, birtokló érzéssel, és azt kívántam, bárcsak ne lenne rajta bugyi, hogy érezhessem, ahogy a redői csúsznak az izgalomtól.

Aria a nyakamhoz szorította az arcát, szorosan belém kapaszkodott, miközben próbált levegőt venni.

A puncija olyan forró és nedves volt. A gondolat, hogy a farkamat belé temetem, szinte lehengerlő volt. Orromat a hajába fúrtam, és visszafogtam a szükségleteimet. Ha most engednék nekik, a dolgok kicsúsznának a kezemből. Túl sok sötétség, erőszakos energia úszott még mindig a felszín közelében.

– Istenem, de nedves vagy, Aria. Ha tudnád, mennyire akarlak most, elszaladnál. – Harsány nevetés tört ki belőlem. Egy részem azt akarta, hogy elfusson, hogy üldözőbe vehessem és elkaphassam. A vadászat izgalma, a követelés igénye. – Szinte érzem a nedvességét a farkamon.

A farkam megérintette Aria combját, és egy nyögés rekedt a torkomban.

– Azt akarod, hogy megérintselek? – kérdezte Aria halkan.

Ennél többet akartam, és ez volt a probléma.

– Nem – nyögtem ki, még ha ez sokba is került nekem. Aria felemelte a fejét, sértettnek tűnt.

Nem értette az érvelésemet. Nem is érthette.

– Még nem vagyok egészen önmagam, Aria. Túl sok sötétség van a felszínen, túl sok vér és düh. A mai nap rossz volt. Amikor ma hazajöttem, és ott találtalak a kanapén fekve, olyan ártatlanul, sebezhetően és az enyémként...

A vágyam újra fellángolt, a vágy, hogy magamhoz ragadjam, ami az enyém volt.

– Örülök, hogy nem ismered a gondolatokat, amik akkor átfutottak a fejemen. A feleségem vagy, és megesküdtem, hogy megvédelek, ha kell, még magamtól is.

– Azt hiszed, elveszítenéd az önuralmadat?

– Tudom, hogy így van.

– Talán alábecsülöd magad – Megsimogatta a vállamat, azzal az óvatos érintéssel, amire úgy kezdtem vágyni, mint egy drogra. Nem voltam biztos benne, hogy Aria mit csinál velem, hogy mi történik velem, de mindkettőnk számára veszélyes volt.

– Talán túlságosan bízol bennem – mormoltam, végigsimítottam az ujjammal a gerincén, éreztem, ahogy megborzong – nem a félelemtől. – Amikor lefektettelek az ágyra, mint egy áldozati bárányt, menekülnöd kellett volna.

Aria szája arra a mosolyra húzódott.

– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ne fussak el a szörnyek elől, mert azok üldözőbe vesznek.

– Legközelebb futni fogsz. Vagy ha nem tudsz, akkor a térdedet a golyóimba döföd. – Volt egy olyan érzésem, hogy ha valaha is úgy bántanám Ariát, ahogyan képes vagyok rá, az olyan módon kavarna össze, amire nem is gondoltam volna.

Aria megrázta a fejét.

– Ha ma ezt tettem volna, elvesztetted volna az önuralmadat. Csak azért nem tetted, mert úgy bántam veled, mint a férjemmel, nem pedig mint egy szörnyeteggel.

Megsimogattam az ajkát és az arcát, a szívem látszólag egyszerre szorult össze és oldódott fel.

– Túlságosan gyönyörű és ártatlan vagy ahhoz, hogy egy olyan emberhez menj feleségül, mint én, de én túlságosan önző szemétláda vagyok ahhoz, hogy valaha is elengedjelek. Az enyém vagy. Örökre.

– Tudom – mondta Aria, most az egyszer nem rezignáltan.

Bassza meg, Aria, te a garancia voltál a fegyverszünetünkre, nem több.

A mellkasomra hajtotta a fejét. Valamiért úgy éreztem, mintha ennek így kellett volna lennie, mintha Aria mindig is oda tartozott volna, és mindig is oda fog tartozni – közel a hideg, kegyetlen szívemhez.

Lekapcsoltam a villanyt, a sötétbe bámultam, és hallgattam Aria ritmikus lélegzését, ahogy elaludt rajtam. A sötétség mindig is hívogatott, mert valami olyasmi volt, ami ismerős volt számomra, egy hely, ahol felnőttem. Nem hittem, hogy valaha is lesz fény az életemben, hogy valaha is áthatolhat a feketeségen, ami az életem volt. A tekintetem Aria aranyszínű hajkoronájára meredt – egy fénysugár még a szoba sötétjében is.