2024. 10. 25.

Claire Contreras - Papírszív

 

20

Mia

– Nem azt mondom, hogy most gyűlöllek, csak azt, hogy ha kés lenne a kezemben, akkor most véreznél – mondtam Estellenek, miközben a kis étterem felé sétáltunk, ahol Oliverrel és Jensennel találkoztunk. Ő felnevetett.

– Ó, fogd be. A hátam mögött találkozgatsz vele, és te vagy az, aki dühös?

– Ez más, és nem is olyan újdonság!

Megállt, és felém fordult.

– Most viccelsz velem? Ez egy nagyon új fejlemény! Utoljára úgy tudtam, hogy távolról követted, és csak azért találkoztatok, mert a munka miatt kellett, aztán hirtelen ez az egész!

Egy pillanatig haboztam.

– Hát, azzal voltál elfoglalva, hogy új galériába költözz, meg ilyesmi!

– Ó, most már van mentséged – mondta, forgatta a szemét, és megragadta a karomat, miközben újra elindult.

– Nem hiszem el, hogy ide rángattatok, tudván, hogy ma Olivia nála lehet.

– Fogd be azt a lepcses szád. Besétálsz oda, és nem lesz baj, hogy talán ott van. Valószínűleg amúgy sincs itt.

– Rendben.

A hely szerkezete úgy nézett ki, mint egy műanyag, átlátszó szemetes. Ha Estelle nem dobta volna le a bombát, hogy ebédre találkozunk vele, már a megjelenése alapján sejtettem volna. A fekete lámpatestekkel és a letisztult dekorációval egyszerűen vagánynak tűnt. Bementünk és szinte azonnal észrevettük őket. Nehéz volt eltéveszteni őket – két dögös pasi egy kislány kíséretében.

Az egész látványra az volt írva, anyuci pornó.

– Elhozta – suttogtam hangosan. – Kurvára meg foglak ölni titeket srácok. Hivatalosan is.

– Tényleg azt hittem, hogy nem hozza el – suttogta vissza Estelle. – De Oliver a keresztapja, szóval...

A fejem a barátnőm felé kaptam. Ezt nem tudtam. A lány vállat vont.

– Egy rakás áruló – suttogtam, amikor elértük őket. Estelle hangosan nevetett.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Oliver, és felállt, hogy üdvözölje a feleségét, és hatalmas ölelésébe kapta.

– Úgy teszel, mintha nem láttad volna néhány órája – mondtam, és megforgattam a szemem a szeretet láttán.

– Ne légy féltékeny. Te vagy a következő – mondta, és a karjaiba vont.

Miután sikerült kihúznom magam a halálos szorításából, amiben tartott, Jensenre néztem. Próbáltam még nem a mellette lévő kislányra nézni. Nem is tudtam, hogyan feszegessem ezt a helyzetet. Hogyan köszönsz annak a férfinak, akivel lefekszel, a lánya előtt, akivel még soha nem találkoztál?

Ehhez feltétlenül kellett egy idióta útmutató. Vettem egy levegőt és rámosolyogtam.

– Sziasztok – mondtam. Aztán a kislányra fordítottam a figyelmem.

Addig csak egy lány volt. Egy lány, aki egymaga tönkretette a kapcsolatomat életem szerelmével. Nem mintha ő lenne a hibás. Mégis őt hibáztattam. És az anyját. És a távolságot, a bizonytalanságot és egy csomó dolgot, amiről rájöttem, hogy hozzájárult a pusztulásunkhoz. A lány csak egy ártatlan szemlélő volt a háborúban, amelyet körülötte hoztunk létre.

Jensen felállt, én pedig hátráltam egy lépést, hogy felnézzek rá. A fenébe a lapossarkú cipőkkel, amiket viseltem, amiért olyan kicsinek éreztem magam mellette.

– Mia, ő Olivia – mondta, és egy pillanatig a lányra pillantott, aztán rögtön vissza rám. – Scout, ő itt Mia.

Éreztem, ahogy a szívem megdobban a mellkasomban, majd egyszerre megállt, amikor találkoztam a tekintetével. Nagy szürkéskék szemek néztek fel rám, vékony cseresznye ajkai mosolyogtak, és apró kis fogai üdvözöltek. Csak úgy. Öt évnyi előítéletet építettem fel arról a pillanatról, róla, és ő csak mosolygott, mintha nem lenne nagy ügy.

– Mint a Mia strandra megy! – mondta Olivia.

Rám villantott egy mosolyt, ami pont úgy nézett ki, mint az apjáé, és éreztem, hogy visszamosolyogok a férfi eme darabjára, akit valaha szerettem.

– Csakugyan – mondta Jensen.

Hallottam a mosolyt a hangjában, bár most nem bírtam ránézni. Úgy éreztem, mindjárt sírni fogok. Egy étteremben voltunk, ahol más családok és szerelmesek egy békés ebédet fogyasztottak, de belül úgy éreztem, hogy a leghatalmasabb átalakuláson megyek keresztül, amit valaha átéltem… nos, a koncert estéje óta.

– És ő Estelle – mondta Jensen, miközben helyet foglaltam Oliviával szemben. – Emlékszel rá?

Tekintetem Estelle-re villant. Bocsánatkérő, ugyanakkor mégsem típusú vállrándítást mutatott, amit úgy értelmeztem: Megkértél, hogy soha ne beszéljek róluk, ezért nem tettem.

– Emlékszem – mondta, és rámosolygott. – Feleségül ment Paszuly bácsihoz.

– Igen – mondta Oliver széles vigyorral.

Nagy karjait köré fonta, és addig szorította, míg felnevetett, és rájöttem, hogy én itt kívülálló vagyok.

Ennek az ízig-vérig kislánynak fogalma sem volt arról, hogy az apja mekkora része volt az életemnek. Még ha le is ültetnénk és elmagyaráznánk neki, soha nem tudná felfogni, mert volt egy anyja, aki nem én voltam, és egy apja, aki nem volt velem, amikor felnőtt. Soha nem ismerte volna a szerelmünket többnek, mint egy történetnek, amelyet vacsora közben meséltél el, amit megosztottál a múltadról, ha egyáltalán elmesélted. Néhány dologról az emberek szabadon beszéltek. Mások, mint Jensen és én, olyan dolgok voltak, amelyekről az emberek szűkszavúak maradtak. Még most is, akik ismertek minket, amikor együtt voltunk, megkérdezték tőlem: „Mi történt közted és Jensen között? Azt hittem, ő az igazi.” Vagy „Azt hittem, mostanra már házasok lesztek.”

A mi történetünk elmeséletlen maradt, mert elég fájdalmas volt megélni.

– Jól vagy?

Tekintetem levettem a kislány arcáról, és biccentettem Jensen felé, mielőtt az étlappal foglalatoskodtam volna, miközben Oliver, Estelle és Jensen az óvodáról, a barátairól és arról beszélt Oliviával, hogy milyen filmeket szeret. Egyszer felemelkedett a szemem, és láttam, hogy Jensen olyan könnyedén, olyan szeretettel csókolja Olivia feje búbját, ahogy csak egy apa tette, és úgy döntöttem, hogy ez volt a legforróbb, amit valaha láttam. Tekintetem újra az étlapra fordítottam, és annyira bámultam a lapon szereplő kéksajtos hamburgert, hogy amikor egy kéz az enyémhez ért, az egész testem megugrott a reakciótól.

– Biztos, jól vagy? Nagyon csendes vagy – mondta Estelle.

Bólintottam, és magasabbra emeltem az étlapot, hogy teljesen eltakarja az arcomat a vizslató szemek elől, bár Jensen még így is láthatott. Nem nagyon tudtam volna papírzacskót húzni a fejemre, de ha lett volna rá lehetőség, megtettem volna. Egy újabb pillanat múlva letettem az étlapot, és Estelle-re néztem.

– Rendelsz nekem egy kéksajtos hamburgert és egy cseresznyés kólát? Ki kell mennem a mellékhelyiségbe. – Az utolsó részt hangosan suttogva mondtam ki, amitől Olivia felkacagott.

Estelle rám nézett, de bólintott, amikor felálltam, és átsétáltam az éttermen, eltűntem a fal mögött, amely reményeim szerint a mosdókhoz vezetett. Félig-meddig azt vártam, hogy követni fog, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor egyedül léptem be a mosdó fülkéjébe. Szükségem volt egy pillanatra, hogy kiszellőztessem a fejem. Vissza kellett mennem, és beszélgetnem kellett a lánnyal.

Csak egy lány volt.

Kivéve, hogy nem az volt.

Ő Jensen lánya volt.

Az ő édes, gyönyörű kislánya.

Egy másik nőtől.

Ököllel a fülke ajtajára ütöttem, és felnyögtem. Bárcsak figyelmeztettek volna erre a kis találkozásra. Azok a szemetek. A kopogás hangjára vettem egy utolsó mély lélegzetet, megmostam a kezem, és kisétáltam. Éppen a hegyesorrú cipőmet bámultam, amikor beleütköztem, és hátra ugrottam.

– A fenébe… – mondtam.

Ezzel egy időben morgott: – Tényleg figyelned kellene, merre…

Jensen az állát dörzsölgette, míg én a fejem búbját.

– Bocsánat. De ezért nem kéne lopakodnod az emberek után.

– A mosdó előtt állok. Ez aligha minősül lopakodásnak.

– Akkor igen, ha hátsó szándékaid vannak.

Megforgatta a szemét, és a fejét csóválta. Elmosolyodtam, mert enyém volt az utolsót szó.

– Sajnálom, hogy rád zúdítottuk őt – mondta egy pillanat múlva.

– Gyönyörű – mondtam.

– Köszönöm.

– Pont úgy néz ki, mint te.

Úgy gondolod?

– Nem mintha találkoztam volna az anyjával. – Vagy a közösségi médiában nyomoztam volna…

– Tetszik, hogy szerinted hasonlít rám – mondta, és mélyen a szemembe nézett.

Levettem róla a tekintetem, és megköszörültem a torkom.

– Nos, valószínűleg vissza kellene mennünk – mondtam, és megfordultam, hogy elmenjek.

Kinyújtotta a kezét, és addig húzta a karomat, amíg a hátam a mellkasának kemény síkjához nem ütközött. Elakadt a lélegzetem. Meg akartam mozdulni, de komolyan elfelejtettem lélegezni. Így a karjaiban lenni, ebben a pillanatban, szinte túl sok volt elviselni.

– Mit csinálsz? – suttogtam.

Lehajtotta a fejét, az arcán lévő szőrszálak csiklandozták az arcom oldalát, amíg teljesen hozzám nem simult, és magával ragadott, amíg ő volt az egyetlen, amit lélegezni tudtam. A gondolataim vele teltek meg. Úgy ölelt át, hogy nem volt más választásom, mint hogy felemésszen. Hagytam hátra hanyatlani a fejem, és lehunytam a szemem.

– A lányod már vár rád – mondtam.

– A lányom a keresztapjával tölti az időt. Hidd el, én vagyok az utolsó, aki most a fejében jár, és tudnom kell, hogy jól vagy-e. Tényleg jól vagy. És semmi baromság. Semmi: Jól vagyok, Jensen. – Utánozta a hangomat, én pedig igyekeztem elrejteni a mosolyomat. – Hogy nem tűnsz el. Tudnom kell, hogy nem fogsz most rögtön Gyalogkakukká válni.

A szívem megdobbant a mormolt szavaktól.

– Jól vagyok – suttogtam, és végre megfordultam a karjában.

Lazított a fogásán, de nem engedett el, csak lecsúsztatta kezeit az oldalamon, amíg a hátam köré fonódtak.

– Nézz rám.

Vettem egy levegőt, és megfeszítettem a nyakam, amíg a szemem meg nem találta az övét. Olyan intenzitással nézett rám, amitől megremegett a ketrec a szívem körül.

– Nézlek.

Vigyorgott, szabad kezével a hajamba túrt.

– Olyan szép vagy.

Az egész testem bizonytalannak éreztem magam.

– Jensen. Ne itt. – A szája megrándult.

– Pofon ütnél, ha most megcsókolnálak?

– Igazán nehéz volna.

Beharapta az ajkát, és nyögő hangot hallatott, amitől úgy éreztem, mintha kiszabadulnék a karjai közül, majd arcát az enyémhez közelítette, és az orra hegyét az enyémhez simította.

– Megkockáztatom – mormolta, ajkait az enyémnek érintette.

Puszit nyomott a szám egyik oldalára, majd a másikra. Megborzongtam, és kezemet a keskeny derekának mindkét oldalára tettem, behunytam a szemem az összes ok előtt, amiért nem szabadna ezt annyira akarnom, különösen abban a pillanatban. Elengedtem a félelmemet, és elfogadtam az energiakitörést, ami átjárta a testemet, amikor az ajkai az enyémre tapadtak. Kreatív képekkel csókolt meg. Mintha egész életében ezt képzelte volna el. Mintha verseket írt volna az alsó ajkam teltségéről, amikor a szájába húzta. Mintha a nyelvem egy strófa lett volna, amit megízlelt, de még nem volt alkalma tökéletesíteni.

Megszakítottam a csókot, nagy szükségem volt a levegőre, de ragaszkodtam hozzá, nem akartam elengedni, mert féltem, mi fog történni, ha egyszer megteszem. Az orra ismét az enyémhez ért, és kifújta a levegőt, ami keveredett az enyémmel.

– Ez… – nem fejezte be halk szavait.

Ránéztem, és lassan bólintottam, egyetértve azzal, hogy ez… valami volt. Minden.

És akkor elengedett. Én is elengedtem. Távolabb álltunk egymástól, mint ahonnan indultunk. Ismét elbizonytalanodtam, nem azért, mert nem akartam, hanem mert annyira akartam.

Mindannyian elfogyasztottuk az ebédünket, és amikor végeztünk, Oliver azt javasolta, hogy menjünk át az utca túloldalára a Central Parkba, mivel már egy ideje nem járt ott.

– Hát nem eszméletlen, mekkora? – mondtam.

Mind úgy néztek rám, mint egy őrültre.

– Az én fociparkom is nagy – mondta Olivia.

Lenéztem és elmosolyodtam. – Igen? Szereted a focit?

A lány bólintott és elmosolyodott. – Múlt héten lőttem egy gólt.

– Döbbenetes! Mindig is szerettem volna focizni.

– Megtaníthatlak – mondta, majd elengedte Jensen  kezét és hirtelen megragadta az enyémet. Annyira váratlan volt, hogy felugrottam, és majdnem leejtettem a fényképezőgépes táskámat.

Lenéztem az összekulcsolt kezünkre, az övé kicsi és pufók, az enyém vékony, majdnem dupla akkora, mint az övé, és éreztem, ahogy az érzelmek gyors hulláma átjár, miközben a szívem dübörgött.

– Nagyon örülnék neki – mondtam halkan.

A hatalmas parkban találtunk egy játszóteret, és leültünk vele szemben a fűre, és néztük Olivia játékát. Oliver csatlakozott hozzá egy kis időre, aztán Estelle, aztán Jensen, majd egy pillanat múlva már ott sem volt, és más gyerekekkel társalgott, ránk nézett, és integetett.

– Mia! Gyere játszani!

Megmerevedtem és a mellettem lévő Jensenre néztem. Oliverrel a fociról beszélgetett, miközben Estelle a galériájáról mesélt. A korábbi közös csókon kívül mindketten távolságtartóak voltunk. Én Olivia iránti tiszteletből. Ő? Fogalmam sem volt róla. Amit tudtam, az az volt, hogy a vágyakozó pillantások, amelyeket egymás között váltottunk, csak ritkán fordultak elő, és ez fokozta az aggodalmamat. Nem akarta, hogy itt legyek? Rendben volt mindezzel? Azzal, ahogyan a lánya fogadott engem? Megpróbáltam elhessegetni a gondolatokat. Próbáltam csillapítani a felgyorsult pulzusomat azzal, hogy emlékeztettem magam, hogy ez Jensen. Ez volt az a fiú, akivel régen elszöktem egy-egy hétvégére. És ő a lánya volt. Azt mondtam magamnak, hogy ha fordult volna a kocka, teljesen rendben lenne, ha megismerné a gyermekemet. De ő nem az én gyerekem volt, és nem én voltam az, akit félredobott valaki, akit szerettem, és akit a legjobb barátomnak tartottam, amikor megszületett ez a gyerek.

Felálltam, és Oliviához sétáltam, mert nem bírtam elviselni, ahogyan rám nézett, mintha talán rosszul értelmezte volna, és mégsem akartam a barátja lenni. A szemei már csak azért is szomorúnak tűntek, mert tulajdonságukból adódóan is szomorúak voltak, és nem tudtam elképzelni, hogy bárki is megtagadna tőle egy ilyen egyszerű kérést. Felült a hintára, én pedig meglöktem. Kuncogott, és magasba rúgta a lábát. Miután rájött a dologra, beültem mellé az üresbe, és hintáztam vele. Egymásra néztünk és nevettünk, megdöbbentett, hogy milyen könnyedén volt velem, hogy egy egyszerű gesztus milyen boldoggá teheti. Jensen pillanatokkal később csatlakozott hozzánk, és mögénk állt, mindkettőnket egyszerre lökött, miközben Olivia és én próbáltuk kitalálni, ki tud magasabbra lendülni. Később, amikor elindultunk kifelé a parkból, megengedtem neki, hogy a nyakában hordja a fényképezőgépemet, és fényképezzen. Kedvenc témái a kutyák voltak, és néhány mókus. Úgy tűnt, lenyűgözte a fényképezőgépem, én pedig örültem, hogy van mit megosztanom vele, eltekintve az apjától, aki még mindig furcsán viselkedett.

Később, miközben újra lejátszottam a napot a fejemben, eszembe jutott, hogy egyszer sem beszélt neki rólam olyan szavakkal, amelyekben meg kellett volna határoznia, hogy mik vagyunk egymásnak. Nem mintha ezt vártam volna tőle. Nem voltam a barátnője. Még abban sem voltam biztos, hogy a barátja voltam. Ahhoz képest, hogy utáltam a címkéket, és nem akartam, hogy bármi is meghatározzon, biztos voltam benne, hogy ezt nehezen hagyom annyiban. Elővettem a fényképezőgépemet, és végigpörgettem a készített fotókat, és a szívem megakadt, amikor megláttam egyet Jensenről, Oliviáról és rólam a hintáknál. Az ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy ránéztem, a rendetlen sötét hajával és széles mosolyával, ahogy az apjára nézett. A mosolya megegyezett a lányáéval és az enyémmel, ahogy tovább néztem, megengedtem magamnak, hogy része legyek az életének, még ha csak egy pillanatra is.

2 megjegyzés:

Zsizel írta...

Köszönöm szépen

Dia írta...

Köszönöm szépen