Alice Clayton - Faldöngető 2.

Tizedik fejezet

Fordította: Sienna

    – Repülőgép. Repülőgép emberek. Repülőgép kezében egy szivacs. – Repülőgép kezekkel, kezek? Oké, kezek. Repülőgép kezek. Szivacs kéz.

    – Szivacs kezek! Repülőgép szivacs. Madár szivacs. Madár! Oké, madár. Kézi madár.

    – Spongyabob Kézimadár. Ne mutogass a repülőgépre, tudjuk, hogy nem egy repülőgép!

    – Lejárt az idő.

    – Francba!

    Sophia dühösen ült le és átdobta a filctollát a szobán. Neil a levegőbe emelte a kezét, majd elkapta, ahogy Sophia puffogott: – Nem hiszem el, hogy ezt nem tudtátok! Annyira nyilvánvaló volt, hogy…

    – Ah-ah-ah, egy szót se. Esélyünk van lopni – mondta Simon a kanapéról.

    Lányok a fiúk ellen volt, és a srácok éppen szétrúgták a seggünket. Negyven ponttal vezettek. Hülye fiúk.

    – Rajta, soha nem fogsz rájönni. Ne aggódj, soha nem fognak rájönni – biztosított minket Sophia a koktélját kortyolgatva, és Zach felé kacsintott a pohara pereme fölött.

    – Csak adj egy percet nekünk. Harminc másodperc áll rendelkezésünkre, hogy megvizsgáljuk a képet, és meglátjuk, kitaláljuk-e, mit próbáltál rajzolni – mondta Ryan, felállt, és odament a táblához, ahol Sophia rajzolt.

    – Tudjuk, hogyan játsszák ezt a játékot! – Mimi kiabálta a kanapé hátuljáról. Spicces Mimi volt ma este, a koktélállomása jól szolgálta. És túllőtt vele a célon, Hangos Spicces Mimi volt. – Nem kell elmondanotok minden alkalommal, amikor megpróbáltok lopni!

    Ahogy Simon és Ryan a rajzot elemezték, Mimi visszaszámolt harminctól, Zach pedig Sophiával flörtölt. Flört alatt azt értem, hogy megnyalta a pohara peremét. Körbe-körbe. Úgy nézett ki, mint egy zsiráf.

    Borzongva, ránéztem Sophiára, aki nem is figyelt rá. Neilt figyelte, aki Missy-t nézte, aki a melltartóját igazgatta. Ezt azért tudtam, mert félig kilógott a blúzából.

    Ryan és Simon tovább vitatkoztak a képen, miközben Zach zsiráfosat játszott, én pedig csak fogtam a fejem. Katasztrófa.

    – Tíz! Kilenc! Nyolc! Hét! – Mimi kiabálta, miközben az óráját bámulta.

    – Nincs Újév – csak adj nekünk még néhány másodpercet, kitaláljuk! – kiabált vissza Ryan, Simon és a kép között kapkodva a fejét.

    – A francba, nem tudom, ez, ez – baszki! – Simon kiabált, egyik lábáról a másik lábára billegve.

    – Hat! Öt! Négy! Három! – folytatta Mimi. Missy keresztbe tette a lábát. Neil a lábát bámulta. Zach büfögött, de tovább nyalogatta a poharát. Sophia forrongott.

    – Kettő!

   – Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok – jelentette ki Neil, Sophiára szegezve a tekintetét.

    – Egy! Hah nem… Várj, micsoda? –kérdezte Mimi, először Neilt nézte, majd Sophiát. Simon és Ryan bizakodóknak tűntek.

    Csend.

    – Kitaláltad – morogta Sophia, amikor Simon és Ryan éljenzésben törtek ki.

   – Kizárt dolog, nem lehet! Nem igazságos, majdnem lejárt az idő, majdnem lejárt! – sírta Mimi, átugrott a szobán Ryan hátán landolva, ökleivel püfölte. Zach megint böfögött. Missy kibontotta a haját a lófarokból, és mindenki, aki pénisszel rendelkezett a szobában megállt nézni.

    – Ennyi volt – tört ki Sophia, és elviharzott a konyhába.

    – Időt kérek! – kiabáltam, ahogy elhagytam a szobát, hogy kövessem.

   – Miért kér időt? – kérdezte Zach, én pedig csak a fejemet ráztam. Sophia dühösen kivette a dolgokat a hűtőből, majd visszatette őket. – Nem tudom elhinni, hogy ezt kitalálta!

    – Nem tudom elhinni, hogy mi pedig nem. Olyan kínos! – válaszoltam, nyitva tartva neki a hűtőszekrény ajtaját, ahogy a grillcsirke megindult kifelé.

    – Ne viccelődj! Úgy értem, ugyan már, hogyan tudtunk veszíteni ilyen srácok ellen? – kérdezte, átkutatva a fűszeres szekrényt, és elővett egy üveg Sriracha szószt.

    – Azért veszítünk, mert nem koncentrálunk eléggé. Össze kell szednünk magunkat. – Néztem, ahogy kivesz egy üveg savanyúságot és megragad egy kancsónyi tejet.

    – Pfft, talán azért nem koncentrálsz, mert a labdajátékosom után csorgatod a nyáladat – vigyorgott, és levette a megmaradt zöldborsó műanyag dobozának a tetejét.

    – Biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet – jegyeztem meg, és próbáltam a hitetlenkedést kizárni a hangomból. Nem kérdés, Magas Zach jóképű volt, de annyira unalmas.

    – Mit is keresek? – kérdezte, egyik kezében egy doboznyi tejfölt, a másikban pedig egy uborkát tartva.

    – Ezzel megfogtál – válaszoltam, kémlelve Neilt, aki a sarok felől közelített. – De köszönöm, hogy kitakarítottad a hűtőt.

    Amint Sophia visszadugta a fejét a hűtőbe, Neil bejött a konyhába.

    – Vicces, hogy pontosan tudtam, mit próbáltál lerajzolni, mi, Soph? – kezdte, mire Sophia megfagyott. Tudtam, hogy ledermedt, mert a tejföl a padlóra esett. Oldalvást elléptem, ahogy becsapta az ajtót, az uborkáját felé mutatva.

    – Ne add nekem a pontosan tudtam, hogy mit akarsz rajzolni szöveget. Biztos vagyok benne, hogy láttad a kártyát.

    – Hogy láttam volna a kártyát? Egész idő alatt magad előtt tartottad.

    – Esetleg, amikor sikerült elfordulni Cicis McMell-től, hogy kilesd.

    – Ó, kérlek, azt hiszed, hogy…

    Elsétáltam, épp akkor, mikor Simon jelent meg a sarkon, és gyorsan visszafordítottam oda, ahonnan jött.

    – Én most nem mennék be oda. Sophiának van egy uborkája és tudja hogyan kell használni.

    Felhorkantott.

    – Várj, ez rosszul jött ki. Bent vannak, beszélgetnek – mondtam és magammal húztam.

    Mindketten összerándultunk, amikor a hangjuk felerősödött.

    – Nos, hangosan beszélnek, de legalább beszélnek. – Sóhajtottam.

***

    A Játékest teljes szívás lett a végére. Mimi majdnem elájult, még mindig azon morogva, hogy a Spongyabob Kézimadárból kicsalták. Ryan az éjszaka hátralévő részét a Pictionary szabálykönyvének memorizálásával töltötte a következő alkalomra, míg Simonnal feltakarítottuk a tejfölt a konyhapadlóról, és uborkamagokat szedtünk ki a csempék közül.

    – A kezével szorította ki a magokat! Még csak nem is volt meghámozva! – hajtogatta folyton, csodálkozva, és egy kicsit megijedve.

    És Frick és Frack? Magassal és Cicissel smároltak. Valójában a randipartnereikkel smároltak egymás előtt. Még soha nem láttam ehhez foghatót. Félre akartam nézni, úgy éreztem, hogy félre kellene néznem, de nem tudtam. Simonnal ott álltunk magokkal borítva és néztük a csókversenyt. Sophia a falnak volt nyomva, így aztán Cicis is egy falnak lett nyomva. Neil kapott egy rögtönzött öltáncot, így Magas is.

    – Olyan, mintha valamilyen Swinger partin lennénk – suttogta Simon, mikor egy cipő repült el, amit egy Playboy nyuszi rúgott le.

    – Vagy mint a WrestleMania – suttogtam vissza, amikor egy másik cipő repült el a másik irányba. Ne hidd, hogy Sophia nem vette észre a Cipőtlen Cicist.

    Amikor a nyögéseket végül elnyomta Mimi motyogása, eljött az ideje, hogy pontot tegyünk az est végére. És soha többet ne beszéljünk róla.

    Neil és Sophia egymásra meredve sétáltak ki, a dögös randipartnereket maguk után húzták. Ryan kicipelte Mimit a felvonóhoz, azt mondta, majd holnap visszajön a dolgaikért. – Haza kell vinnem, mielőtt hány – mondta, a fejét rázva. – Nincs több italpult.

    Ahogy felfelé tartottak a hegyre, töredékeket hallottam Neil és Sophia felől, egészen az autókig veszekedtek.

    Elindultunk befelé, és megnéztük a rajztáblát. Ami most fallikus képekkel volt díszítve Magas Zach jóvoltából.

    Simon kezdte: – Szeretem a barátainkat, de…

    – Hogy a fenébe lehetnek a barátaink? – fejeztem be, ő pedig bólintott.

    Bánatosan nevetve visszalapozott arra a képre, ami a játéknak véget vetett. – Jobb ma egy veréb. Hogyhogy ezt nem tudtuk kitalálni?

    – Mert egy repülőgépet rajzolt szivacsokkal, azért. – Sóhajtottam. – Akarsz lefeküdni?

  – Nagyon is – válaszolt. Ahogy elindultunk a hálószobába, segített kicipzározni a ruhámat. – Még mindig szereti őt, ugye?

  – Természetesen – válaszoltam. Hagytam, hogy a ruhám a földre essen, melltartóban és bugyiban másztam az ágyba. Fáradt szemekkel néztem, ahogy Simon levetkőzött.

    – Beállítottad az ébresztőt? – kérdeztem.

    – Vasárnap van. Miért kell az ébresztőt beállítanunk? – kérdezte, visszahajtva a takarót.

   – Reggel néhány órát dolgoznom kell. Monicával találkozok az utca végén lévő kávézóban.

    – Kicsim. – Miután beállította az ébresztőt megrázta a fejét, majd lekapcsolta a villanyt. – Túl keményen dolgozol.

    – Sok a tennivaló. Ha holnap dolgozom, lesz egy kis időm ezen a héten az esték folyamán. Minden rendben lesz. Alszol, és mire felébredsz, addigra majdnem otthon leszek. Mehetünk kocsikázni is.

    – Nem az a baj. Csak szerintem, hogy túl sokat dolgozol, lassítanod kell egy kicsit – morogta, áthúzva az ágyon az ő oldalára.

    – A dolgok lelassulnak az ünnepek után, majd meglátod. Különben is, én vagyok a felelős most… annyira nincs sok választásom – emlékeztettem rá.

    – Tudom, csak… tudom – mondta, és megcsókolta a fejem búbját.

    Megcsókoltam a mellkasát. – Lassulni fog, Spongyabob Kézimadár nevére esküszöm.

    Egy pillanattal később az ágy remegett a nevetéstől. Néhány perccel később pedig már más okból remegett az ágy.

    Az alvás túlértékelt. Átadni magam a Faldöngetőnek? Megfizethetetlen.

***

    A Hálaadás hete jól kezdődött. A Pictionary parti utáni reggelen, egy alvó Simont hagytam magam mögött, miközben elindultam dolgozni néhány órácskát, hazajöttem, majd meztelen pitéket ettünk Simonnal az ágyban. Vagy, pitét ettünk az ágyban Simonnal, meztelenül? Mindegy, ez volt a hét csúcspontja.

    Család nélkül Simon mindig elfoglalttá tette magát a Hálaadás környékén épp úgy, mint karácsonykor. Ebben az évben azt reméltem, hogy elfogadja a családom ajánlatát, hogy töltsük együtt a Hálaadást, de még nem állt rá készen.

    Találkozott már a szüleimmel több alkalommal is, és atyagatya, még soha nem láttam Simont ennyire idegesnek, mint azon az első találkozáson. Találkozni a szülőkkel minden kapcsolatban fordulópont, de Simon soha nem volt olyan hosszú ideig egy kapcsolatban sem, hogy ezt a lépést megtegye. Mégis teljesen megnyerte őket magának. Pokolian flörtölt az anyámmal, megnyerte apámat a Forma 1 versenyekről szóló történetekkel, amiken az évek alatt részt vett, és már most alig várta a közös időtöltést, amikor San Franciscóba jönnek. De egy pulykavacsora egy családtagokkal zsúfolt házban?

    – Nem megy. Talán jövőre – magyarázta, miközben átadtam neki az összehajtogatott zoknikat. Bedobta őket a bőröndbe, majd elindult a szekrényéhez, hogy megragadjon néhány pulóvert.

    – Nem lesznek dühösek, ugye? Úgy értem, mindig dolgozom az év ezen részében, ilyen a munkám.

     – Nem, nem, megértik. Én is megértem. De végre van egy kis szabadidőm, és az kívánom bárcsak együtt tölthettük volna – mondtam halkan, figyelve, ahogy a pulóverek bementek a táskába. Egészen csütörtökig úgy fogok dolgozni, mint egy őrült, de azt terveztem, hogy a hét hátralévő részét otthon töltöm a szüleimmel.

    – Tudom, kicsim. Olyan elfoglalt voltál az utóbbi időben, még akkor is, amikor itt vagyok, hogy alig látlak téged – válaszolt, és egy csókot nyomott a homlokomra, majd eltűnt a szekrényben.

    – Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem az orromat ráncolva egy kicsit.

    – Nem jelent semmit – mondta, néhány pár farmert pedig felgördített.

  – Alig látsz, mert elfoglalt vagyok, Simon. Nem mintha nem tudnád, mit próbálok kiügyeskedni jelen pillanatban. – Homlokomat ráncoltam, lecsúsztam az ágyról, és megálltam előtte.

    – Ne legyél ennyire védekező, nem kritizálni akartalak. Értem, hogy elfoglalt vagy. Nyugi.

    A szemem kigúvadt a fejemből. Most tényleg azt mondta, hogy… nyugi?

    – Jézusom, sajnálom. Felejtsd el, hogy bármit is mondtam. – Sóhajtott.

    Elkezdtem hátrálni, aztán mély lélegzetet vettem. Engedd ezt el. Kinyúltam, majd az övénél fogva magam felé húztam, hagytam, hogy a fejem a mellkasára essen. Néhány másodperccel később éreztem, hogy sóhajt egyet, majd a karjai körém fonódtak. Belélegeztem az illatát, aztán felé fordítottam az arcomat.

    – Sok időt fogunk együtt tölteni Philadelphiában.

    Az arca bezáródott. Ismét megcsókolta a homlokomat, majd elfordult, hogy becipzározza a bőröndöt. – Mondd meg a szüleidnek, hogy Boldog Hálaadást kívánok – mondta feszes mosollyal.

     Azt hiszem, ez a téma le lett zárva.

  Másnap elment. Kelet felé tartott, fotósorozatot készített Hálaadáskor Plymouthban, a zarándokokról, meg minden egyébről. Úgy volt, hogy a helyi gazdaság fellendítése érdekében a következő évben utazási magazinokban és helyi újságokban is szerepelnek. De ő elment, én meg maradtam – és ez volt a szar hetem kezdete.

    Hétfőn este jöttem haza, miután az egész hétvégét Sausalitóban töltöttem, amikor rájöttem Clive-nak elege lett, hogy nem voltam otthon. Talán itt volt az ideje annak, hogy áthozzam őt Sausalitóba, amilyen kreatívan kifejezte a nemtetszését. Ajándékot hagyott nekem. Sok ajándékot. Több cipőben. Nekem is hiányzott, csak nem úgy fejeztem ki, hogy a cipőjébe szartam. A kép, hogy milyen méretű lehetne a cipője, ha cipőt viselne, nem hagyta el az agyamat, szóval a konferenciahívást Camden embereivel azzal töltöttem, hogy cica cipőket firkálgattam mindenhova a dokumentumokon.

   Próbáld elmagyarázni a gyakornokodnak, hogy miért voltak kicsi mancsrajzok mindenhol a szerződéseken, amelyeket most újra kellett nyomtatnia.

    A legmélyebb pont szerda délután jött, miután mindenkit korán hazaküldtem, aztán rájöttem, hogy nem fogom látni a családomat Hálaadáskor. Azt hittem, hogy kézben tartom dolgokat, azt hittem, hogy a beérkező levelek végre kiürültek ahhoz, hogy két napra elosonjak, amikor találtam egy e-mailt a spamben egy olyan munkához, amelyet hónapokkal ezelőtt vállaltam el. Bejönni és tervezni egy olyan ügyfélnek, aki harminc embert fogad a Nob Hill-i otthonába Hálaadásnapi vacsorára, és szüksége volt a kidekorált étkezőre. És a nappalira. És egy egész ősz-Új-Angliában jelenetet tervezni a télikertjébe, ahol az italokat felszolgálhatják, vagy nem, mindenesetre lehetne, hogy úgy tűnjön, mintha zarándokok laktak volna ott?

    Elvesztettem az eszem.

    Nem is csuktam be az ajtót, mivel senki sem maradt ott, csak én.

   Még mindig a taknyos zokogásom maradékát törölgettem az arcomról, amikor hallottam a Skype csengését a számítógépemen. Francba.

   Az asztal körül mászva – igen a padlón voltam, mert az a legjobb hely egy érzelmi összeroppanásra – felbukkantam és láttam, hogy Jillian volt az.

    Válaszoljak? Vagy ne? Tudná, hogy feldúlt voltam. A pokolba is, legyen.

    Felhúztam magam a székembe, egy utolsó orrfújással válaszoltam a hívására.

    – Megfáztál? – kérdezte, a videó azonnal megjelent. Láttam magam az apró ablakban, vörös szemekkel és vörös arccal, úgyhogy hazudtam.

    – Igen, hogy vagy? – kérdeztem, próbáltam a hangomat egyenletesen tartani.

  – Csodálatosan! Mindjárt indulunk Velencébe vonattal. Sosem gondoltam volna, hogy Velencében vacsorázom Hálaadáskor, el tudod képzelni? Nem lesz igazi Hálaadási vacsora, de arra gondoltunk, talán valami csirkéset eszünk. Ez elég közel van hozzá, ugye? – nevetett.

    – Azt hiszem. Mit tehetek érted, Jillian? Épp elkaptál.

   – Nem voltam biztos benne, hogy még mindig az irodában vagy. Mikor indulsz a szüleidhez?

  – Néhány perc múlva, csak pár utolsó pillanatos részletet befejezek – válaszoltam, küzdve, hogy a hangom ne remegjen meg. Gondolatban végigmentem a raktáron, arra gondoltam, hogy hány méter barna selymemre lenne szükségem egy terítőhöz.

   – Nos, rendben. Csak gondoltam, megnézem, hogy mennek a dolgok, és boldog hálaadást kívánok.

    Beleharaptam a nyelvembe, mondani akartam valamit, de inkább nem tettem.

  – Boldog Hálaadást neked is, Jillian. Hogy van Benjamin? – sikerült kipréselnem magamból.

    – Ő is jól van. Üdvözletét küldi. Hol van Simon ebben az évben?

    – Kelet felé, Plymouthban fotóz. Kibaszott zarándokok. Vagyis… tudod, hogy mit akarok…

    – Jól vagy, kölyök? – szakított félbe.

  Nem akartam, hogy bármi miatt is aggódjon, ezért kikényszerítettem egy mosolyt. – Minden remek itt, csak megpróbálok befejezni néhány dolgot, hogy lássam a szüleimet.

    – Oké, ha biztos vagy benne, hogy ez minden…

    – Itt minden rendben, Jillian. Később beszélünk, jó? – siettem, tudván, hogy a könnyeket nem tudom tovább visszatartani. Elköszöntünk és bontottuk a vonalat, amikor egy újabb hullám megindult.

   Nem tudtam volna még egy ilyen hívást fogadni, úgyhogy beijedtem és küldtem egy üzenetet az anyukámnak, hogy tudja megváltozott a terv, megígérve, hogy egy kicsivel később fölhívom. Nem tudtam beszélni vele, amíg le nem nyugodtam. Nem akartam, hogy aggódjon. Tudta, hogy hány órát dolgozom, annyira büszke volt rám, és hogy milyen jól megy minden. Ha.

    Küldtem egy SMS-t Simonnak, hogy tudassam vele, már nem megyek haza Hálaadásra, hogy egy last-minute projekten dolgozom, és később felhívom, amikor szünetet fogok tartani.

       Szünetet! Pfff.

    Megpróbált visszahívni szinte azonnal, de hagytam, hogy hangpostára menjen. Dolgoznom kellett, nem dagonyázni.

   A következő kilenc órában az asztalterítékeken és az asztaldíszeken dolgoztam, majd hat órát töltöttem a Hálaadás reggelén a télikert kidekorálásával, hogy úgy tűnjön, mintha nagyon gazdag zarándokok tértek volna be és döntöttek volna úgy, hogy ez lesz az a hely, ahol a kakukkfűvel és cseresznyével fűszerezett töklevest szeretnék elfogyasztani.

    Hálaadás estéjén pizsamában ettem a rament a kanapén Clive társaságában, ismétléseket nézve a Food Networkon Ina legjobb Hálaadásnapi műsoraiból. Olyan volt, mint a katasztrófaturizmus. Nem tudtam félrenézni. Most, hogy megmentettem a napot egy másik család számára, dagonyázhattam. És dagonyáztam is.

    Épp ezért lepődött meg annyira a nyomorom, amikor Clive elkezdett a bejárati ajtó előtt járkálni, másodpercekkel Simon érkezése előtt.

Ránéztem, novemberi eső borította, szeme melegen fénylett.

    – Nem akartam, hogy egyedül töltsd a Hálaadást – mondta lerázva magáról az esőt. – És talán én sem akartam.

    Huszonnégy óra alatt másodszor törtem ki könnyekben.

    Csak felvett a kanapéról, és az ölébe ültetett, North Face dzsekije eláztatta a pizsimet. Tartott, megnyugtatott, kezeit a hátamon futtatta, és kis köröket rajzolt a vállamra.

    – Te... vagy... a legjobb... barát...! – sírtam, beletörölve az orromat a karomba. Clive futott ki-be Simon lábai között, olyan közel furakodva, amennyire tudott anélkül, hogy túlságosan rámenősnek tűnjön. A pokolba is, alapjáraton szükségem volt rá, de készen álltam rá, hogy átmenjek szánalmasba.

    Mire a zokogásom elhalkult, remegtem, az esős éjszaka hidege a csontjaimba költözött.

    – Gyerünk, édesem, öltöztessünk át valami melegebbe – mondta. Vonakodva, hogy le kell tennie, hozzá tapadtam. Így hát ott állt velem, elölről körbefogtam, és visszasétált velem a hálószobába.

    – Nem tudom szavakba önteni, milyen boldog vagyok, hogy látlak, Simon. Tényleg nem tudom – suttogtam, karjaim szorosan a nyaka körül.

    – Te is hiányoztál – felelte, megpróbált letenni az ágyra, de harcoltam ellene. – Bébi, hadd adjak rád száraz ruhát.

    – Csókolj meg, kérlek – kértem lehúzva magamhoz.

  Megcsókolt. Én visszacsókoltam, éreznem kellett őt. Visszakulcsoltam a karjaimat a nyaka köré, a háta köré, a North Face dzsekije alá, bőrre éhezve. Hozzám dörgölőzött, szüksége volt rám neki is. – Caroline – felnyögött, hátrahúzott, hogy belenézzen a szemembe. Ettől ismét bekönnyeztem, látni az arcát olyan váratlanul közel az enyémhez.

   Amikor távolsági kapcsolatban vagytok, természetesen a legtöbb időt kihasználjátok együtt. De néha a váratlan volt az, ami valóban mindent megváltoztatott. Azok a váratlan érzelmek, amelyek eltalálnak, amikor meglátod azt az arcot, belenézel azokba a szemekbe, érezed azokat az ajkakat. A váratlan emlékeztető, hogy miért szeretettél bele ebbe a személybe, olyan erőteljesen beléd üthet. És ez olyan volt.

    Megjegyeztem az arcát, éreztem minden vonalat, minden mintát, átrajzoltam a halántékát, az orrát, a gödröcskéjét, az ajka ívét, mindent átrajzoltam az ujjbegyeimmel, és megjegyeztem még egyszer.

    – Szeretlek, Simon. Szeretlek, szeretlek, annyira szeretlek – kántáltam, ahogy lefektetett, lehámozta a ruhákat a testemről és a sajátjáról, majd belém hatolt.

   A nevemet nyögte, kiáltásaimra a sajátjaival válaszolt, édesen szeretve engem. És amikor az orgazmus belém csapott, csodálatos és másodlagos volt ahhoz képest, ami ez volt.

    Itt volt velem. Nem zarándokokat fotózott.