Claire Contreras - Papírszív

 

10

Mia

A Canal és a Bowery sarkán álltam, ahogy a dal mondja, és fényképet készítettem, hogy elküldjem Estelle-nek és Robnak bizonyítékként, amíg Jensenre vártam. Úgy volt, hogy a párral egy kis kínai étteremben találkozunk, amely a tulajdonukban van – Jensen szerint „ott, ahol kacsák lógnak”. Megborzongtam a gondolatra, és a hideg szellőre, ami megcsapott.

– „Én hozzád tartozom, te hozzám tartozol, te vagy a kedvesem” – énekelte Jensen, ahogy közeledett.

Hangja hallatán a szívem a gyomromba zuhant, és vadul dobogott, amikor szembefordultam vele. Egy teljes pillantást vetett rám, mielőtt a Canal és Bowery feliratra mutatott volna, hogy magyarázza az éneklését, mintha szükségem lenne rá.

– Küldtem egy képet Robnak és Elle-nek.

– Nem vagyok biztos benne, hogy a bátyád meg fogja érteni. Sosem volt jó a dalszövegekben.

A sálamat a számhoz emeltem, hogy elrejtsem a mosolyomat, teljesen elszédültem attól, hogy erre emlékszik a tesómról. Annyiszor ültünk már együtt a kocsiban, mi hárman, vacsorázni menet vitatkoztunk a műsorokról, énekeltünk hangosan a koncertekre menet. Annyira meghatározó volt az életemben, egy időben mindannyiunk életében. Sóhajtottam, még egyszer visszaszorítva az emlékeket, és viszonoztam az egyszeri pillantást, amit tőle kaptam. Lazán nézett ki farmerben, fekete dzsekiben és fekete Timberland-csizmában.

– Várjuk a hívásukat? – kérdezte, majd összedörzsölte a kezét, és belefújt.

Ránéztem, de gyorsan elfordítottam a tekintetem. Miért, ó, miért kellett neki ennyire kurvára jóképűnek lennie? Miért, ó, miért kellett a szívemnek úgy viselkednie, mint egy idióta, valahányszor a közelébe került? Ugh.

– Igen.

– Jól vagy?

– Igen.

– Biztos? – kérdezte, közelebb lépve, míg már közvetlenül mellettem nem volt, és a város szaga elpárolgott, és az érzékeimbe nem szivárgott be. Mélyet lélegzettem, csak egyszer, mielőtt elléptem volna tőle.

– Teljesen biztos vagyok benne.

– Fázol? – kérdezte olyan hangon, amely azt ígérte, felmelegít. Megborzongtam és megráztam a fejem, gyorsan félrenéztem.

– Talán el kellene kezdenem veled interjút készíteni, amíg várakozunk.

Tekintetem az övére villant. – Micsoda?

– Igen, mondtam, hogy interjút akarok készíteni veled.

– Megengeded, hogy képeket készítsek rólad?

A szája félmosolyra húzódott. Ahogy a szeme csillogott, elég időt adott nekem, hogy felkészüljek arra, amit mondani fog.

– Miért akarsz képeket rólam, amikor az igazit is megkaphatod?

– Oh istenem. –  Elfordítottam a tekintetem, és ismét eltakartam a számat, ezúttal azért, hogy ne nevessek, de aztán ő megtette, és én sem tudtam visszatartani.

– Ez volt az egyik legjobb szövegem.

– Annyira giccses.

Vigyorgott. – Most már legalább tudom, hogy ne használjam idegeneken. Mármint ha találkoznék egy fotóssal, vagy rajtakapnék valakit, aki lefényképez.

– Biztos vagyok benne, hogy már rajta vagy a Hot Dudes Readingen – mondtam, és próbáltam nem tudomást venni arról, ahogy a gyomrom felfordult a gondolatra, hogy valaki lefotózza. Tényleg túl kellett tennem magam ezen. Az embereknek muszáj volt lefényképezniük!

Kuncogott. – Ez olyasmi, amiről tudnom kéne?

– Csak ha szereted nézni a dögös pasikat olvasás közben.

Fintort vágott, én pedig nevetni kezdtem, de elhalkult, amikor a tekintetünk összeakadt. Hirtelen nem emlékeztem, mi volt olyan vicces. Úgy nézett rám, mintha a legelképesztőbb dolgot mondtam volna.

– Hiányzik a nevetésed hangja – mondta, és a beismerése olyan halk volt, hogy nem voltam biztos benne, hogy ezt akarta-e kimondani, vagy hogy én hallom-e, de hallottam, és ez megrázott. Ekkor megcsörrent a telefonom, megszakítva a pillanatot. Felvettem a hívást, és elindultunk a célunk felé.

– És a mosolyod. Az is hiányzik – suttogta mögöttem Jensen, a mellkasát a hátamhoz szorítva, a száját a fülemhez közelítve.

Reszketve simultam hozzá. Valószínűleg jobban reagáltam volna, ha nem lett volna hirtelen hányingerem a sok döglött állat láttán, amelyek a hentesüzletben lógtak, ahová éppen be akartunk menni.

– Ez egy nyúl? – kérdeztem. Ő bólintott. Én pislogtam. – Nem mehetek be oda – mondtam suttogva-kiáltva.

– Nem mintha neked kéne, Mia.

– Jensen! – suttogtam.

Olyan pillantást vetett rám, amilyet már rég nem láttam. A gyengédségtől a tekintetében elakadt a lélegzetem. A vállamra tette a kezét. – Gyorsan meg leszek. Ha ez túl sok neked, szólj, és elmegyünk.

Összeszorult a gyomrom. Nem mintha vegetáriánus lettem volna, de a lógó állatok látványa arra késztetett, hogy azzá váljak. Teljesen meg voltak nyúzva, de láttam őket. El tudtam képzelni, ahogy ugrálnak, élve és egészségesen. Amikor másodszor is felfordult a gyomrom, a kezem kilőtt, hogy megragadja Jensen alkarját. A másik kezét az enyémre tette, és egyszer megszorította. Nem néztem rá, de abban a pillanatban szükségem volt egy ismerős érintésre, egy olyanra, amitől úgy éreztem, hogy minden rendben lesz, és ezt megtaláltam benne. Úgy mozdult, hogy az ujjai az enyémek közé fonódtak, és éreztem, hogy megugrik a szívem. Felnéztem rá, ő is lenézett rám, és valami átjárta kettőnket. A lehetőségek óceánja úszott a szemében, de vele együtt a felismerés hulláma is jött, és én gyorsan visszahőköltem az árjából.

– Ez nem jelent semmit – mondtam halkan, és elvettem a kezem az övéből.

– Ez mindent jelent – ​​mondta, miközben kinyitottam az ajtót.

Túlságosan bosszús voltam magamra ahhoz, hogy még a holttestekkel is törődjek. Hallottam, hogy nevet a hátam mögött, de nem voltam hajlandó megfordulni. Lefényképeztem Sue-t és Tomot, Jensen pedig interjút készített velük. Kevesebb mint egy óra alatt be- és kijutottunk, amiért hálás voltam, mivel a legtöbb képemen olyan dolgok voltak a háttérben, amelyeket ki kellett volna vágnom, és tényleg nem voltam benne biztos, hogy meddig bírom még ott, miközben a mögöttük lévő döglött nyúl bámul rám.

Ahogy kiléptünk, azt mondta: – Nem volt szörnyű.

– Azt hiszem. Köszönöm a gyors kérdéseket.

– Most viccelsz? Úgy éreztem magam, mintha Tapsi Hapsi bámulna rám.

– Ó, istenem! Én is!

Nevettünk, amikor a stoplámpához értünk.

– Szóval, most hova?

– Haza. Ezeket és még néhány képet meg kell szerkesztenem.

– Mennem kell Scoutért. – Elmosolyodott, amikor egy fintort vágtam. – Olivia.

– Te cserkésznek hívod?

– Néha.

Elmosolyodtam. – Gondolom, izgatott vagy az előzmények miatt, vagy mi?

– Basszus nem.

– Nem?

Megrázta a fejét, és keményen, nehézkesen kifújta a levegőt.

– Épp most szónokoltam erről Jeffnek vagy három órán keresztül. Nem hiszem, hogy még egyszer meg tudom csinálni.

Nevettem. – Jeff, a szakállas szerkesztőd?

– A szakállas. – Nevetett. – Igen.

Megvontam a vállam. – Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

– Igen, te és Olivia a szakállt használjátok a leírására.

– Ez egy nagyon jól hangzó szakáll.

Ismét felnevetett, szürke szemei szórakozottan csillogtak, ahogy lenézett rám.

– Nem vagyok benne biztos, hogy tetszik, mennyire odafigyeltél a vonásaira.

– Annyi vonására figyelhetek, amennyire csak akarok – mondtam szemforgatással.

A szeme elsötétült, de nem tett hozzá semmit. A tekintete elég volt ahhoz, hogy megtudjam, mit gondol a kijelentésemről. Még két háztömböt sétáltunk együtt, amíg el nem értünk a metróhoz, amire fel kellett szállnom, és neki le kellett sétálnia egy háztömböt.

– Azt hiszem, pár nap múlva találkozunk? –  Mondtam, miközben a kabátom zsebébe dugtam a kezem.

A szája megrándult, miközben bólintott, mintha maga a gondolat a világ legnagyszerűbb dolga lenne. Tett egy lépést, amíg elém nem állt, teljesen eltakarva minden mást a szemem elől. A keze a fényképezőgép-táskám pántjához ért, ujjait a vállamra tapasztotta alatta. Még a két réteg ruha ellenére is éreztem az érintését mélyen a csontjaimban. A lélegzetem elakadt, miközben hátraléptem egy lépést, lenyeltem a bennem bugyborékoló idegességet. Megigazította a táskát, hogy magasabbra üljön a vállamon, és lehajolt, apró borostás szőrszálai az arcomat súrolták.

– Alig várom – suttogta, és egy csókot nyomott az arcomra, miközben ismét hátrált.

Széles vigyorral nézett rám, amikor teljes magasságában megállt, én pedig ott álltam, megdermedve az érintésére, az ajkaira az arcomon, a szavakra, amiket suttogott. Sikerült elbúcsúznom, amikor sarkon fordultam, és eltűntem a lépcsős lejáratban, de egész úton lefelé éreztem a tekintetét a hátamon.