Claire Contreras - Papírszív

 

8

Mia

– Szóval most már beszéltek?

Ez volt az első dolog, amit a bátyám, Rob kérdezett, amikor elmeséltem neki a Jensennel való találkozásomat, és az azt követő néhány sms-t és beszélgetést. Közvetlenek voltak, a munkáról, és egyszer a kajáról. Ez aligha számít bárminemű kapcsolatnak.

– Nem.

– Csak azt mondtad…

– Az SMS-ezés nem számít beszédnek.

Rob nevetett. – Tényleg van különbség manapság?

– Egyértelműen.

– Tudtad, hogy a legtöbb ember teljesértékű kapcsolatot folytat SMS-ben?

– Igen, tinédzsereknek hívják őket.

– A felnőttek is ezt csinálják.

– Robert, te és mindenki más szétzúzza az álmomat, hogy talán még mindig van esélyem arra, ami a jelek szerint egy régi vágású kapcsolat. Többé nem leszek az ikertestvéred.

Hangosabban felnevetett. – Bocsánat. Ez az egy dolog, amit nem tudsz megúszni.

– Anyának várnia kellett volna még pár percet, hogy kitoljon engem.

– Halott lennél, ha megteszi – emlékeztetett. Tizenegy óra ötvennyolc perckor születtem, három perccel Rob után, szóval szeretek azzal viccelődni, hogy ha várt volna még egy kicsit, gyakorlatilag nem lennénk ikrek. Technikailag még mindig egy időben hordtak ki minket, szerette Rob mondani, mert a srác imádott az ikertestvérem lenni. Nem hibáztathattam érte.

– Az a lényeg, hogy ez semmit sem jelent, Jon Snow.

– A megszállottságod ezzel a sorozattal és ezzel a karakterrel az őrületbe kerget.

– Úgy érted, a te megszállottságodat azzal a karakterrel kapcsolatban. Én inkább Tyriont szeretem.

Undorodva adott ki egy hangot. – Haladjunk tovább. Mit szól Elle mindehhez?

– Ő nem nézi ezt.

– Jensenről! Koncentrálj, Mia!

– Ó, semmit. Nem is tudom. Mit kellene mondania?

Rob egy pillanatig csendben maradt. Elképzeltem, ahogy szőke szemöldöke a hajvonalához húzódik. – Nem csoda, hogy nekem mesélsz róla.

– Nem mintha tanácsra lenne szükségem vagy ilyesmi – motyogtam.

– De te mégis akarod.

Felnyögtem. – Nem. Nem tudom. Úgy értem, nem mintha teljes beszélgetéseket folytatnánk vagy ilyesmi. Leginkább csak 'Mikor lesz a következő fotózásod?', majd 'Nem tudom, Jensen. Mondtam, hogy szólok, amint megtudom'. Nagyjából ennyi, hacsak nem küld nekem képeket a kajáról, amire nem igazán reagálok. Na mindegy, hogy van a dögös, brazil szeretőd?

Rob felnevetett. – Jól van. Remekül!

Juan Pablo az iskola miatt költözött Santa Barbarába, és Rob miatt maradt.

– A szülei beleegyeznek, hogy maradjon?

Szünetet tartott. – Hát ... pár hét múlva meglátogatja őket, amíg én meglátogatlak téged, szóval azt hiszem, akkor megtudjuk.

Rob tájékoztatott az otthoni eseményekről: Anyának most nyolc orchideája van a kertjében, amelyek közül hármat még nem sikerült elpusztítania. Segített apának megtervezni egy házat a San Francisco Giants egyik baseballjátékosának, és Victor barátunk egy új ügyvédi irodában kezdett el dolgozni, ahol úgy tűnt, gyorsabban partnerré válhat. Meséltem neki a képeimről, amiket készítettem, és arról, hogy mit szeretnék egyszer majd kezdeni velük.

Végül, miután néhány percig nyugtatgatott, hogy valaki lehetőséget fog adni nekem, hogy a galériájában kiállíthassam a nyomatokat, én addig biztosítottam őt arról, hogy Juan Pablo vissza tér majd hozzá, függetlenül attól, mit mond a családja, végül letettük a telefont. A lakásomban lófráltam pár órákig, és egy újabb sorozatot néztem, amire már nem volt szükségem az életemben, mielőtt felkaptam a kameratáskámat, és elindultam kifelé. A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy felfedeztem a Central Park egy másik részét, és mindent lefotóztam a lehullott levelektől kezdve a kisgyermeküket karjukon ringató nevető anyákig. Amikor a nap kezdett eltűnni a felhőkarcolók mögött, úgy döntöttem, befejezem a napot, hazamegyek, és felkészülök a Millie-vel töltött boldog órára. Már nem bíztam magamban, hogy otthon maradok, és nem terelik el a gondolataimat Jensenről, és mindent meg kellett tennem, hogy ne gondoljak rá. A boldogóra az italokat, és a hülyeségekről való beszélgetést jelentette, a két dolgot, amit a legjobban szerettem az életben.