8
Mia
– Szóval most már beszéltek?
Ez volt az első dolog, amit a bátyám, Rob kérdezett, amikor elmeséltem neki a Jensennel való találkozásomat, és az azt követő néhány sms-t és beszélgetést. Közvetlenek voltak, a munkáról, és egyszer a kajáról. Ez aligha számít bárminemű kapcsolatnak.
– Nem.
– Csak
azt mondtad…
– Az SMS-ezés nem számít
beszédnek.
Rob nevetett. – Tényleg van
különbség manapság?
– Egyértelműen.
– Tudtad, hogy a legtöbb
ember teljesértékű kapcsolatot folytat SMS-ben?
– Igen, tinédzsereknek
hívják őket.
– A felnőttek is ezt
csinálják.
– Robert, te és mindenki más
szétzúzza az álmomat, hogy talán még mindig van esélyem arra, ami a jelek
szerint egy régi vágású kapcsolat. Többé nem leszek az ikertestvéred.
Hangosabban felnevetett. – Bocsánat.
Ez az egy dolog, amit nem tudsz megúszni.
– Anyának várnia kellett
volna még pár percet, hogy kitoljon engem.
– Halott lennél, ha megteszi
– emlékeztetett. Tizenegy óra ötvennyolc perckor születtem, három perccel Rob
után, szóval szeretek azzal viccelődni, hogy ha várt volna még egy kicsit,
gyakorlatilag nem lennénk ikrek. Technikailag még mindig egy időben hordtak ki
minket, szerette Rob mondani, mert a srác imádott az ikertestvérem lenni. Nem
hibáztathattam érte.
– Az a lényeg, hogy ez
semmit sem jelent, Jon Snow.
– A megszállottságod ezzel a
sorozattal és ezzel a karakterrel az őrületbe kerget.
– Úgy érted, a te megszállottságodat
azzal a karakterrel kapcsolatban. Én inkább Tyriont szeretem.
Undorodva adott ki egy
hangot. – Haladjunk tovább. Mit szól Elle mindehhez?
– Ő nem nézi ezt.
– Jensenről! Koncentrálj,
Mia!
– Ó, semmit. Nem is tudom.
Mit kellene mondania?
Rob egy pillanatig csendben
maradt. Elképzeltem, ahogy szőke szemöldöke a hajvonalához húzódik. – Nem
csoda, hogy nekem mesélsz róla.
– Nem mintha tanácsra lenne
szükségem vagy ilyesmi – motyogtam.
– De te mégis akarod.
Felnyögtem. – Nem. Nem
tudom. Úgy értem, nem mintha teljes beszélgetéseket folytatnánk vagy ilyesmi.
Leginkább csak 'Mikor lesz a következő fotózásod?', majd 'Nem tudom, Jensen.
Mondtam, hogy szólok, amint megtudom'. Nagyjából ennyi, hacsak nem küld nekem
képeket a kajáról, amire nem igazán reagálok. Na mindegy, hogy van a dögös,
brazil szeretőd?
Rob felnevetett. – Jól van.
Remekül!
Juan Pablo az iskola miatt
költözött Santa Barbarába, és Rob miatt maradt.
– A
szülei beleegyeznek, hogy maradjon?
Szünetet tartott. – Hát ...
pár hét múlva meglátogatja őket, amíg én meglátogatlak téged, szóval azt
hiszem, akkor megtudjuk.
Rob tájékoztatott az otthoni
eseményekről: Anyának most nyolc orchideája van a kertjében, amelyek közül
hármat még nem sikerült elpusztítania. Segített apának megtervezni egy házat a
San Francisco Giants egyik baseballjátékosának, és Victor barátunk egy új
ügyvédi irodában kezdett el dolgozni, ahol úgy tűnt, gyorsabban partnerré
válhat. Meséltem neki a képeimről, amiket készítettem, és arról, hogy mit
szeretnék egyszer majd kezdeni velük.
Végül, miután néhány percig nyugtatgatott, hogy valaki lehetőséget fog adni nekem, hogy a galériájában kiállíthassam a nyomatokat, én addig biztosítottam őt arról, hogy Juan Pablo vissza tér majd hozzá, függetlenül attól, mit mond a családja, végül letettük a telefont. A lakásomban lófráltam pár órákig, és egy újabb sorozatot néztem, amire már nem volt szükségem az életemben, mielőtt felkaptam a kameratáskámat, és elindultam kifelé. A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy felfedeztem a Central Park egy másik részét, és mindent lefotóztam a lehullott levelektől kezdve a kisgyermeküket karjukon ringató nevető anyákig. Amikor a nap kezdett eltűnni a felhőkarcolók mögött, úgy döntöttem, befejezem a napot, hazamegyek, és felkészülök a Millie-vel töltött boldog órára. Már nem bíztam magamban, hogy otthon maradok, és nem terelik el a gondolataimat Jensenről, és mindent meg kellett tennem, hogy ne gondoljak rá. A boldogóra az italokat, és a hülyeségekről való beszélgetést jelentette, a két dolgot, amit a legjobban szerettem az életben.
2 megjegyzés:
Köszönöm szépen
Köszönöm
Megjegyzés küldése