Claire Contreras - Papírszív

 

16

Mia

Pontosan ott találtam meg a telefonomat, ahol gondoltam, a kosárban a szennyesek közt. Éppen kifelé igyekeztem, kifésültem a vizes hajamat, és megpróbáltam szárazra törölni, hogy a vízcsíkok ne csorogjanak le a vállamon, amikor hangos kopogást hallottam az ajtón. Mivel korábban nem volt nálam a telefonom, nem voltam biztos benne, hogy megint a légkondis fickó volt-e az, vagy valaki rossz ajtón kopogtatott – megint –, hiszen ez már háromszor történt meg az elmúlt héten. Magam köré tekertem a törölközőt, és odasétáltam. A kémlelőnyíláson átnézve, zihálni kezdtem és hátráltam egy lépést. Jensen állt az ajtó túloldalán, farmerben, rövid ujjú, fekete, V-nyakú pólóban, és bal kezében kabátot tartott. Kinyitottam az ajtót.

– Honnan a fenéből tudod, hogy hol lakom?

Megmerevedett, ahogy a tekintete végigsöpört rajtam, az arcomtól a meztelen lábamig, majd lassan vissza. Egy pillanatig nem szólt egy szót sem, és végül hátráltam, hogy engedjem belépni.

– Helló? – mondtam, és becsuktam magunk mögött az ajtót.

Szembefordult velem, közelebb lépett hozzám, és hirtelen nagyon is tudatosult bennem, hogy milyen meztelen vagyok a törölközőm alatt. Amikor hozzám ért, lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.

– Menj, öltözz fel! Most kurvára nem tudok gondolkodni! – Egyszer meglengette a karját, mintha már az is idegesítette volna, hogy egyáltalán előtte vagyok, és ez felbosszantott, mert még csak meg sem hívtam!

– Nem kell sok mindenre gondolni! Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

– Azt mondtad, Millie régi házában laksz. Ez Millie régi lakása. Egyszer átjöttem, amikor Seth steaket készített. És az itt volt. Menj, öltözz fel – mondta dühösen.

Frusztráltan morogtam egyet, és megforgattam a szemeim. Ahogy elsöpörtem mellette, szándékosan a karjának nyomtam a testem elülső részét. Ő felnyögött.

– Mia.

– Megyek felöltözni!

– Próbálom, még csak véletlenül se letépni rólad a törülközőt, te meg hozzám dörgölődsz! – mondta halk morgással, amitől végigfutott rajtam a hideg.

Eltűntem a hálószobában és gyorsan felöltöztem. Bármennyire is szerettem, amilyen hatással vagyok rá, tudtam, hogy kordában kell tartanom magam. Könnyű lenne vele újra végigmenni ezen az úton. Az első alkalommal könnyű volt, és rosszul végződött. Ezúttal is így lenne.

– Nem fagy odakint, ugye? – kérdeztem, amikor kiléptem a szobából.

Alaposan végignézett. Fekete Converse-t viseltem, mint ő, farmert, mint ő, fekete inget, mint ő, és farmerdzsekit vettem fölé. Kuncogott.

– Ez érdekes. És nem, nem, a bipoláris időjárás úgy döntött, hogy ma melegebb idővel kegyeskedik.

Újra eltűntem a szobámban. Nem akartam átöltözni csak azért, mert úgy néztünk ki, mintha a rohadt ruháinkat egymáshoz terveztük volna. Bassza meg. De sapkát akartam felvenni.

– Aranyos – mondta, amikor visszatértem. – Biztos vagyok benne, hogy később csökkenni fog a hőmérséklet.

– Valóban ezen a helyen van a legbipolárisabb időjárás.

– Csak mostanában – mondta, és arra várt, hogy bezárjam az ajtót. – Majdnem olyan, mintha Kalifornia kiköpte volna az összes őrültjét, és New Yorkban landoltak volna.

Megböktem a vállammal, miközben a kulcsaimat a táskámba tettem.

– Vicces vagy.

– Igyekszem.

– Hová megyünk? – kérdeztem, miközben elmentünk az épület előtt várakozó taxis mellett. – A metró a másik irányban van.

Jensen figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, de a kezemért nyúlt, és megfogta, miközben tovább sétált a sarkon, egy parkolóba. Ott, oldalt, mielőtt a pénztárosok mellett elhaladt volna, egy ismerős matt fekete motor állt. Megszorítottam a kezét.

– Megvan még a motorod?

Nevetett. – Nyilvánvalóan.

– Azt hittem, megszabadultál tőle.

– Miért szabadulnék meg a Harleym-től? – kérdezte homlokráncolva.

– Mert van egy lányod! Istenem. Ne mondd, hogy ráveszed, hogy felüljön erre a dologra. – Szünetet tartottam. – A gyerekeknek nem szabad motorozni, igaz?

Kedvetlenül vállat vont. – Nem mintha nem viselne sisakot.

Rámeredtem, és a kezemmel eltakartam a számat, de összeszűkítettem a szemem, amikor megpillantottam a szemében a csillogást, mielőtt az ajkai vigyorra húzódtak. Nekitámadtam, mire ő felnevetett, és elkapta a kezemet a kabátja hajtókáján, mielőtt teljesen fellökhettem volna.

– Akkora barom vagy.

– Aranyos vagy, amikor tűzbe jössz – mondta, és a fülemhez tapasztotta a száját. Szorosabb lett a fogásom a kabátján, amikor végighúzta a nyelvét a peremén. – Még inkább, ha Oliviához van köze. – A szívverésem felgyorsult. – Még mindig félsz a motoroktól? – kérdezte. Meglepődtem, hogy hallottam őt a fülemben hallatszó dübörgésen túl. Bólintottam a kérdésére. Az ajkai az arcomra, majd a szám sarkára vándoroltak. – Bízol bennem? – kérdezte.

A szemeim lecsukódtak az elsuttogott szavaira és arra az emlékre, amikor utoljára hallottam őket. Az akkori tizenéves énem annyira vágyott arra, hogy felmásszon arra, amit felajánlott. A lélegzetünk összekeveredett a válaszomra várva, és amikor kinyitottam a szemem, és a tekintetünk találkozott, megtaláltam az őszinteséget a szemében, és a számtalan érzést, ami mögötte ragyogott. Bólintottam.

– Igen.

Erősen kifújta a levegőt, nagy kezei keretbe foglalták és betakarták az arcom két oldalát, miközben magához húzott egy utolsó csókra, mielőtt felszálltunk a motorra.

A motor könnyedén kanyarogva, a sötétségbe burkolódzva robogott végig az utcákon. Átkaroltam a derekát, és a hátára fektettem az arcomat, lehunytam a szemem a gondolataimban rejlő ismeretlen területek előtt. Mi van, ha ez végül több lesz, mint amit kezelni tudok? Az ijesztett meg a legjobban, hogy azt akartam, hogy ez egy randi legyen. Úgy akartam kezelni, mint egy randit. Azt akartam, hogy megcsókoljon, megérintsen, és a teste oldalához simítson, miközben a koncerten állunk. Szorosabban összeszorítottam a szemem. Emlékezz, mit csinált. Emlékezz, miért ment el. Emlékezz, miért kerülted őt ennyi éven át. És emlékeztem is. Emlékeztem mindezekre a dolgokra. Annyira lefoglalt, hogy emlékeztessem magam a múltjára, hogy elfelejtettem, milyen érzés a pillanatnak élni. Bassza meg. Tartoztam ezzel magamnak. Le kellett zárnom a dolgot, és meg is fogom csinálni, amíg itt vagyok. Újra kinyitottam a szemem, és elmosolyodtam, ahogy elrobogtunk a járdán az emberek mellett, a legtöbbjük üzleti öltözékben, néhányan bevásárlószatyrokkal a kezükben.

A motor megállt, amint behúzódott egy sikátorba két régi épület között. Leszállva pár lépést tettem a járdán, és mosolyogva néztem a meleg büszkeség zászlaját, amely az utca túloldalán lengett.

– Mi ez a hely? – Kérdeztem, a vállam fölött átnézve, majd teljesen elfordultam, nehogy lemaradjak Jensen magabiztos lépteiről, amelyek felém tartottak. Hiányzott, hogy lássam. A fenébe is! Úgy járt, mint aki tudta, hogy ő a Nap, és minden bolygó az ő pályáján kering, nem pedig fordítva.

– A pokol konyhája.

– Ó, hol van? – kérdeztem, miközben mindkét irányba néztem a járdán.

Jensen kuncogva megragadta a kezemet, és átfűzte az ujjait az enyémen. A szívem megdobbant az érintésétől, és amikor a hüvelykujjával végigsimított a kezemen, miközben gyengéd pillantást vetett rám, éreztem, hogy valami megremeg bennem.

– Ez mind a pokol konyhája.

Le voltam nyűgözve. Bementünk egy kis lyukba, amiről azt hallotta, hogy fantasztikus a csirkéjük és a gofrijuk. Persze, végül azt kértem. Jensen polipot rendelt. Megráztam a fejem.

– Most miért? Azt hallottam, jó hely.

– Mi a helyzet veled és a polippal? – kérdeztem, és szemeim az immár fedett alkarjára pillantottak.

Elmosolyodott. – Kedvelem őket.

– Elég csúnyák és nyálkásak – mondtam, az orromat ráncolva a gondolatra. – Nem mondom, hogy a tetoválásod csúnya. Tetszik.

Nevetett.

– De tényleg, miért pont egy polip? – Csak azért kérdeztem, mert ő az a fajta ember volt, aki nem csinál csak úgy bármit. Nem csak azért ment el tetováltatni, mert tetszett neki néhány szó. Azért csináltatta, mert átérezte a szavakat. Eltartott egy darabig, amíg megcsináltatta azokat, amikről tudtam, hogy a bordáin vannak. Próbáltam nem gondolni rá, és kitisztítottam a fejem, amikor a pincérnő jött, és felvette az italrendelésünket. Mindketten vizet kértünk. Ő vezetett, én pedig teljesen józanul akartam végignézni a koncertet.

– Kíváncsivá tesznek. Három szívük van – mondta, és szünetet tartott, amikor felköhögtem a korty vizet.

– Mi a fenének akarsz három szívet? Én legtöbbször arról az egyről is le akarok mondani, ami már megvan.

Jensen csak mosolygott. Láttam rajta, hogy mondani akart valamit, de folytatta:

– A párosodás után meghalnak.

– Eddig nem tudsz meggyőzni erről a lényről.

Ettől felnevetett és vállat vont. – Nem is próbállak.

– Nem mondasz nekem semmit. Tudni akarom, miért.

Olyan pillantást vetett rám, amely átjárta a csontjaimat, és az ereimbe szivárgott. A kezemre ültem, hirtelen nagyon hideg lett.

– Nyilván okkal van három szívük, és én nem vagyok polip, de az egyik szívük nem működik, amikor úsznak. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet, és arra gondoltam, A francba, ez én vagyok. A szívem nem működik, ha hétköznapi dolgokat csinálok.

Féltem megkérdezni, ezért megköszörültem a torkom. – És a halálos dolog?

Egy apró, szomorú mosolyt vetett rám.

– Szeretem Oliviát. Ő az, akire a legbüszkébb vagyok, és ha vissza kéne mennem… – Egy pillanatra szünetet tartott, hogy megbizonyosodjon róla, megértettem-e. Bólintottam, mert tudtam, mi következik, és nem volt bajom vele. – Nem változtatnék semmin, de csak azért, mert a hibáim hozták el nekem őt. – Ivott egy korty vizet. – De amikor ez az egész történt, egy részem meghalt. Egy nagy részem meghalt.

Válaszul csak bólogatni tudtam.

Kicsit beszélgettünk a családomról, anyukámról, apukámról, Robról és a barátjáról. Aztán beszéltünk a nevelőanyjáról, Patty-ről, Victorról, Estelle-ről és Oliverről. Amikor ezt a témát kimerítettük, ismét rám nézett, és tudtam, mi következik.

– Beszélnünk kell – mondta.

– Azt hittem, már megtettük.

Rám pillantott. Sóhajtottam, és helyet csináltam a felszolgálónak, hogy letegye elénk a tányérjainkat.

– Sajnálom, hogy randiztam múltkor. Tényleg nem tudtam, hogy ott leszel – szólaltam meg én először.

– Semmi baj. Már túl vagyok rajta. Nyilvánvalóan nem ment jól, és önző módon ez boldoggá tesz. Más dolgokat akarok megbeszélni.

Idegesen felnevettem.

– Hadd találjam ki, arról akarsz beszélni, ami akkor történt, amikor szakítottunk.

A fejét egyik oldalról a másikra billentette. – Olyasmi. Arról akarok beszélni, hogy Kristával randiztam, és hogy teherbe esett.

Valami összerezzent a gyomromban. Csattanva tettem le az evőeszközeimet.

– Vacsora közben? Ezt vacsora közben akarod megbeszélni?

– Beszélnünk kell róla, Mia.

– Miért? – Felnyögtem, és a homlokomhoz dörzsöltem a tenyerem.

– Mert sohasem fogunk továbblépni, ha nem jutunk túl a múlton, és nem beszéljük meg a problémáinkat

– Én nem akarok továbblépni. – Tudtam, hogy duzzogok, mint egy kisbaba, de nem tudtam erről a dologról beszélni. Nem bírtam elviselni, hogy újra átéljem.

A keze átcsúszott az asztalon, és befedte az enyémet. Megfordította, és a tenyeremre tette az övét, várva, hogy felnézzek. Abban a pillanatban a szeme olyan lágy és megértő volt, hogy semmi mást nem akartam, csak azt tenni, amit kért tőlem, de nem tehettem, nem ott.

– Később – suttogtam, és éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet. Nyilvánvalóan nem voltam annyira meggyógyulva, mint ahogyan azt gondoltam. Bólintással beleegyezett, és folytatta az evést.

– Hol találkozol a nőkkel, akikkel randizol? – Kérdeztem, és beleharaptam a csirkémbe, amikor az étvágyam újra vissza tért.

Jensen felnevetett. – Kristáról nem tudsz beszélni, de a jelenlegi nőkről, akikkel randizom, igen?

A neve hallatán felnyögtem, de elhessegettem, és vállat vontam. Nem igazán akartam elképzelni őt egyetlen nővel sem, ha őszinte akartam lenni, de könnyebb volt elfogadnom, hogy ő egy fiatal, egyedülálló férfi, aki randizik.

– Furcsa vagyok – mondtam.

Szórakozottan megrázta a fejét. – Match, E-Harmony[1], meg ilyen szarokon.

Bámultam rá. – Fent vagy a Match-en?

Felhúzta a szemöldökét a hangosságomra. Körülnézett az étteremben, és kuncogott.

– Igen, fent vagyok. Miért olyan nehéz ezt elhinni?

Még mindig tátva maradt a szám. Mert dögös vagy? Mert olyan sikeres vagy? Mert… tényleg rohadtul dögös vagy? Nem mondtam semmit, de tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Láttam az arcán a magabiztos mosolyából.

– Tudod, sok jóképű ember van ott.

– Ha ezt tudom, már rég csatlakoztam volna.

Elmosolyodott. – Talán összejöttünk volna.

– Talán. – Megálltam, és ezen elgondolkodtam. – Az kínos lett volna.

– Vagy tökéletes.

Ismét a kezemre ültem. – Szóval megtaláltad az „igazit”?

Felvonta a szemöldökét, és rám pillantott, miközben megpróbálta visszatartani a mosolyát.

– Persze, hogy meg.

– Lehetetlen veled beszélgetni – mondtam, de rájöttem, hogy egy mosoly ellen küzdök.

– Lehetetlen nélküled élni az életet – mondta egyenesen a szemembe nézve.

Annak ellenére, hogy a szívem zakatolt és a vérem az ereimben tombolt, sikerült a homlokomra csapni a tenyeremmel, hogy megpróbáljam hatástalanítani a pillanatot, mert nem bírtam elviselni. Nem tudtam kezelni az érzéseket. Jensen elmosolyodott a próbálkozásomon, de a csillogás megmaradt a szemében. Mosolyogva hagytuk el az éttermet, úgy, ahogy megérkeztünk, és megígérte, hogy visszahoz más helyekre is enni a környéken. Ahogy visszasétáltunk a motorhoz, hitetlenkedve néztem körül. El sem hittem, mennyi jóképű meleg férfi és nő van egy területen.

– Úgy értem, megdöbbentő – mondtam, mielőtt felmásztunk a motorra.

Jensen felnevetett. – Az. Klassz szomszédok, igaz?

Bólintottam, és még egyszer utoljára körülnéztem, miközben felszálltunk. Végül Brooklynban aranyos kis házak előtt parkoltunk le a motorral, és metróval mentünk Coney Islandre a koncertre. Amíg a vonaton ültünk, a lábamat az övéhez támasztottam, hogy helyet hagyjak a mellettünk ülő embereknek. Ő masszírozó mozdulatokkal dörzsölte végig a combomat, amitől a belsőm pépes tócsává változott.

– Haza akarlak vinni – mondta halk mormolással a fülemhez szorítva. A szívem sebesen vert.

– Talán megengedem – suttogtam. Csak azért tudtam, hogy meghallotta, mert közelebb húzott magához, míg az arcom már a kemény mellkasán pihent, és megcsókolta a homlokomat.

Amikor a megállónkhoz értünk, úgy tűnt, mintha millió ember szállt volna le a metróról. Jensen szorosabban fogta a kezemet, ahogy átvágtunk a tömegen, és az utcára értünk.

– Szent franc. Itt jéghideg van – mondtam.

A karja a vállam köré fonódott, és magához húzott, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. Megborzongtam, ahogy beljebb húzódtam, próbáltam ellopni minden melegségét.

– Azért, mert a vízen vagyunk.

Amint beértünk a parkba, és átadtuk a jegyeinket, megfogtam a kezét, és bevezettem a színpad elé. Szélesen mosolyogtam, amikor megfordultam, ő pedig nevetett az izgatottságomon.

– Még senki nincs itt, bébi.

A mosolyom lassan elillant, és ő észrevette. Addig húzta a kezemet, amíg hozzá nem szorultam, a fejemet a mellkasára hajtva. Egy darabig így álltunk, az álla a fejemen pihent, a karjai átöleltek, míg az enyémek lazán lógtak mindkét oldalamon. Biztos voltam benne, hogy ezt nem tudom megtenni. Senki mással se? A pokolba is, de igen. Voltak már egyéjszakás kalandjaim. Teljesen függetleníteni tudtam magam a férfiaktól. De ez nem akármilyen férfi volt. Ez volt az a férfi, vagy akiről azt hittem, hogy ő az. Elhessegettem a gondolataimat, amikor elvezetett az árusítósátorhoz. Mire mindketten a fejünkre húztuk az egymáshoz illő kapucnis pulóvereket – csak azért, mert egy fazon volt –, és kaptunk egy-egy sört, már újra nevetgéltünk, miközben különböző embereket mutogattunk a tömegben.

Amikor újra körülnéztem, meglepődve láttam, hogy mennyi ember érkezett oda, amíg mi beszélgettünk. Hamarosan kicsit összébb húzódtunk, de még mindig volt elég hely, hogy ugrándozhassunk. Elkezdődött az előzenekar, és a stadion megelevenedett, táncoltak és fotókat készítettek, de csak a főszám előtt lehetett igazán érezni a vibráló tömeget. Elég régóta éltem Manhattanben ahhoz, hogy tudjam, a városnak van lüktetése, gyors és élénk, de Brooklyn más volt. Brooklynnak szívverése volt. Tényleg dobogott. Ahogy körülnéztem, úgy éreztem, otthon vagyok. Éreztem. A hideg ellenére, annak ellenére, hogy mérföldekre voltam a családomtól, úgy éreztem, hogy abban a pillanatban ott vagyok, ahová tartozom.

Jensen keze az enyémre zárult, amikor a „The Wolf” elkezdődött. Egymásra mosolyogtunk, miközben ugráltunk és együtt énekeltünk. Ezt csináltuk három számon keresztül, egymás után, és nem tudtam abbahagyni a nevetést és a mosolygást. Nem emlékeztem, hogy ennyire jól éreztem volna magam azóta, hogy utoljára Estelle-lel és Robbie-val lógtam. Eltelt néhány dal, de amikor meghallottam, hogy az „After the Storm” ritmusa elkezd játszani, olyan volt, mintha valami meghatót pumpáltak volna egyenesen a szívembe, és lassú inzulinként terjedt volna szét bennem. Mintha végszóra történne, mindketten megálltunk. A kezünk újra egymásra talált, és a tekintetünk gyorsan követte. Hirtelen Marcus nem nekem, hanem nekünk énekelt, és nem tudtam megállítani, hogy a könnyek ne ússzanak a szememben. Egymással szemben álltunk. Jensen kezei keretezték az arcom; az enyémek a csuklóját fogták, a lánya neve és az ENGEDD EL szavak fölé zárva.

Mintha a dal és a közös pillanat nem lett volna elég érzelmes, az ajkai is mozogni kezdtek a dalszöveggel együtt. Amikor arról kezdett énekelni, hogy kézen fog, és magabiztosan vezet, majd arról az időről, amikor a szerelem nem fogja összetörni a szívemet, éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Egy részem helyet adott az érzéseknek, amiket eddig próbáltam eltemetni. És amint ez megtörtént, mindent éreztem. Éreztem, ahogy arra kér, hogy bocsássak meg neki, hogy engedjem el a múltat, és fogadjam el ezt a pillanatot. Ekkor kezdtek el kicsordulni a könnyek, és amikor ez megtörtént, nem tudtam abbahagyni a sírást.

Hamarosan a sírásom az egyszerű sírásból átment teljes bőgésbe, és Jensen hüvelykujja mozdult, hogy letörölje a könnyeimet. Lehajtotta az arcát, az ajkát lágyan az enyémhez nyomta, a nyelve engedélyt kért, amit én gyorsan megadtam, és ott álltunk, egy emberekkel teli tömegben, ahol a kedvenc zenekarunk játszott, és átadtuk magunkat valami megállíthatatlannak. Mert ez volt az, ami bennünk volt. Megállíthatatlan, megingathatatlan és mindent elsöprő volt. És nem volt tökéletes. Sosem volt az, mert mi sem voltunk tökéletesek. Ő egy összetört káosz volt, az érzelmek zűrzavara, amit már régen szétszaggattak, és én voltam a ragasztó, ami egyszer megpróbálta helyrehozni őt. De nem tudtam. Nem tudtam helyrehozni, mert nem én voltam a megmentője, ahogy ő sem az enyém. Én is ugyanolyan elveszett voltam, mint ő, és talán ez volt az, ami vonzott minket egymáshoz, a sebezhetőségünk és a hajlandóságunk, hogy egy másik elveszett lélekkel legyünk.

Amikor elhúzódtunk a csókból, a keze még mindig az arcomon volt, én tovább sírtam. Nem azért sírtam, mert szomorú voltam. Nem azért sírtam, mert elengedtem a dühömet. Azért sírtam, mert éreztem. Mindent éreztem. És olyan régóta nem éreztem ilyen érzelmeket, hogy biztos voltam benne, hogy egy részem elszakadt, amikor elhagyott. Talán így is volt. Talán elvitte azt a részemet, amelyik képes volt arra, hogy teljesen átadja magát egy másik embernek. Nem voltam benne biztos, hogy vissza akartam-e kapni. Nem, ha ő volt a hiányzó láncszem.

Sikerült összeszednem magam, amikor a zenekar egy vidámabb dalba kezdett, letöröltem a könnyeimet, vettem egy nagy levegőt, és egy hosszú pillanat után újra ugrálni kezdtünk. Ezután mindig összeértünk, mindig hiperaktívan figyeltünk egymásra. Még jobban, mint amilyenek már akkor is voltunk.

---

[1] Randi oldalak nevei