Claire Contreras - Papírszív

 

5

Mia

A fotózás magányos művészet. Ez volt az egyik dolog, ami vonzott benne. A Newsweek láthatóan nem kapta meg az értesítőt erről. Nyilvánvalóan Jensen sem. Hétfő délután kaptam tőle a rettegett hívást.

Épp csak kiléptem a jógateremből, amikor a telefonom rezegni kezdett a kezemben, és egy 805-ös körzetszámú, el nem mentett számra figyelmeztetett. Megvizsgáltam minden számjegyet, mintha fennállna a lehetőség, hogy a szemem előtt megváltozik. Egy olyan telefonszám volt, amely részeg éjszakákon és a bizonytalanság pillanataiban kísértett. Megesküdtem, hogy soha többé nem használom. Négyszer csengett a kezemben, mielőtt fogadtam a hívást.

– Szia – mondta, viszonozva üdvözlésemet.

A szívem megszakadt a hangja hallatán. Egy örökkévalóságnak tűnt, amióta utoljára hallottam a vonal másik végén.

– Holnap a Central Parkban készítem a képeket – mondtam egy pillanatnyi csend után.

– Hánykor? És hol?

– Fél nyolc, és most mondtam, a Central Parkban.

Erőteljes kuncogása hallatszódott a vonalban.

– Jártál már valaha a Central Parkban?

Megtorpantam, összeráncoltam a homlokomat.

– Természetesen voltam. – Amikor öt éves voltam, de neki ezt

nem kellett tudnia.

– Oké, akkor tudod, mekkora.

– Tudom. – Egy park volt. Mekkora lehet valójában? Milliószor láttam már a TV-ben, és mindig mindenki gyorsan átfutott rajta.

– Nos, oké, akkor majd szólj, mikor kitalálod, hogy hol a Central Parkban, ha azt akarod, hogy találkozzam veled.

– Rendben. Ma elmegyek oda, és megnézek néhány területet.

Megköszörülte a torkát.

– Rendben. Sok szerencsét. Hamarosan beszélünk.

Annyira kínos és formális volt az egész, ahogy beszélt velem, mintha csak a munkatársa lennék, nem pedig valaki, akibe valaha szerelmes volt. Emlékeztettem magam, hogy én akartam így. Szükségem volt rá, hogy így legyen. Később aznap, miután jó helyet találtam a parkban, vonattal indultam Brooklynba. Ahogy sétáltam, megláttam egy majomkávézót, és úgy döntöttem, megállok ott. Arra vártam, hogy a barista átadja az italomat, amikor megláttam Jensent a hátsó sarokban ülni. Háttal volt nekem, és kétszer kellett odanéznem, hogy megbizonyosodjak arról, ő az, mert rossz szögben helyezkedett el. A gyomrom összerándult, ahogy tekintetem a bal karjára és a köré tekeredő polip tetoválására esett. Gyorsan elfordultam, mint egy gyerek, akit rajtakaptak, hogy valami rosszat csinált.

Nem mintha övé lenne Brooklyn vagy ez a kávézó. Oda mehetnék

ahova csak akartam. A barista egy csészét tartott a kezében, és homlokráncolva forgatta, keresve a nevet.

– Mia! – kiáltotta.

A szemeim elkerekedtek. Kinyújtottam a kezem, kikaptam a csészét a kezéből, köszönetet suttogva gyorsan kimenekültem. Nehezen vettem a levegőt, és nem ittam egy korty kávét sem, amíg vissza nem szálltam a metróra. Amint a fenekem az üléshez ért, megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, és két kézzel a számhoz tartottam a csészét, minden kortyot ízlelgettem, amíg el nem fogyott. Nem hittem el, hogy láttam őt. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Kíváncsi voltam, vajon mindennap odajár-e. A kávé miatt mindenképpen érdemes volt. Talán újra elmehetnék… csak még egy csészére.

– Te vagy a legzavarosabb nő a világon – mondta Estelle később, amikor elmeséltem kis brooklyni utam.

– Mi? – kérdeztem a fehérneműs fiókomban válogatva.

– Egészen Brooklynig mentél kávét venni egy olyan helyről, amiről a minap beszélt italozás közben.

– Nem mintha az ő kávézója lenne! Ez egy nyilvános hely. Nem az én hibám, hogy úgy döntött, saját személyes irodahelyiségének nevezi ki. Istenem, idegesítő.

Estelle nevetett. – Te követted őt. Újra!

– Nem!

– Mia.

Éreztem, hogy a komód és a szekrény közé húzódom, a telefont a fülem és a vállam közé szorítottam. – Csak kíváncsi voltam. Soha nem voltál kíváncsi arra, hogy Oliver mit csinált, amikor nem voltatok együtt?

– Igen, ennek az a módja, hogy felmész a Facebookra, és végig görgeted az összes képét.

Felnyögtem. – Jensennek már nincs Facebookja.

– Hát… nemrég hencegni kezdett a Facebookról.

Erre felkaptam a fejem. Bár nem kérdeztem. Ha rákérdeztem volna a barátnőmtől, ő tudná, hogy legálisan titokban minden szart kiderítek róla, és ez olyasmi volt,  amit sírba vinnék magammal. Estelle olyan volt számomra, mint egy nővér; elmeséltünk egymásnak olyan dolgokat, amelyekről még Robbal sem beszéltem, de amikor Jensenről volt szó, mindig szerettem egy kicsit titkolózni. A pokolba is, Jensen mindannyiunk számára rejtély volt. Egy rejtély, amit annyira meg akartam oldani. Ismét felnyögtem. Le kellett állnom. Ez a fajta gondolkodás volt az, ami miatt bajba kerültem, és ez volt az utolsó dolog, amire szükségem volt.