Claire Contreras - Papírszív

 

Jensen rovata

A múlt hétvégén volt egy felolvasásom/dedikálásom. Köszönöm  azoknak, akik eljöttek, hogy támogassanak. A WORD-ban lenni  mindig öröm. 

A Mia strandra megy című könyvet egy lányról írtam, akit szeretek. Egy lányról, aki ugyanannyi szeretetet és fájdalmat hozott nekem. De mindezeken túl reményt is. Ő akkor is ott volt, amikor senki más nem, és néha csak ennyi kell... hogy valaki ott legyen. A múlt hétvégén ismét megjelent a felolvasáson, és amint rájöttem, hogy ott van, eléggé szürreális érzésem támadt. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogja a történet szavait az ajkaimról, mégis ott állt, és hallgatott, ahogyan sok évvel ezelőtt is számtalanszor tette.

Kíváncsi vagyok, vajon felbukkan-e még egyszer. Azt mondják, csak egy esélyt kapunk az életben. Szeretném bebizonyítani, hogy ez nem igaz.

A nap kérdése tőle: @LilouBlue: „Szerinted mindig a szívünkre kell hallgatnunk, bármi is történjék? Van egyáltalán választásunk, hogy ne tegyük?”

Válasz: Néha ennek következményei rosszabbak a valóságban, mint amilyennek gondoljuk. Amikor elváltam, azt hittem mindenre gondoltam. Elindulnék megkeresni ezt a lányt, akit mondhatni hagytam elmenni. De aztán a válást véglegesítették, és azon kaptam magam, hogy minden szabadidőmet a lányommal töltöm, mert nem akartam, hogy később nehezteljen rám, amiért már nem vele élek. Aztán, amikor végre lehetőségem nyílt megkeresni a lányt, egy másik férfi karjaiban találtam rá. Ekkor el kellett gondolkodnom azon, hogy érdemes-e betoppanni az életébe egy olyan jövőért, amit nem biztos, hogy meg tudok ígérni. Így hát elhagytam; elengedtem őt. Azt hiszem, a szíved követéséhez megfelelő időzítésre van szükség, és nekem eddig nem volt szerencsém az időzítéssel.