Jensen rovata
A múlt hétvégén volt egy felolvasásom/dedikálásom. Köszönöm azoknak, akik eljöttek, hogy támogassanak. A WORD-ban lenni mindig öröm.
A Mia strandra megy című
könyvet egy lányról írtam, akit szeretek. Egy lányról, aki ugyanannyi
szeretetet és fájdalmat hozott nekem. De mindezeken túl reményt is. Ő akkor is ott
volt, amikor senki más nem, és néha csak ennyi kell... hogy valaki ott legyen.
A múlt hétvégén ismét megjelent a felolvasáson, és amint rájöttem, hogy ott
van, eléggé szürreális érzésem támadt. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is
hallani fogja a történet szavait az ajkaimról, mégis ott állt, és hallgatott,
ahogyan sok évvel ezelőtt is számtalanszor tette.
Kíváncsi vagyok, vajon felbukkan-e még egyszer. Azt
mondják, csak egy esélyt kapunk az életben. Szeretném bebizonyítani, hogy ez
nem igaz.
A nap kérdése tőle: @LilouBlue: „Szerinted
mindig a szívünkre kell hallgatnunk, bármi is történjék? Van egyáltalán
választásunk, hogy ne tegyük?”
Válasz: Néha ennek következményei rosszabbak a valóságban, mint amilyennek gondoljuk. Amikor elváltam, azt hittem mindenre gondoltam. Elindulnék megkeresni ezt a lányt, akit mondhatni hagytam elmenni. De aztán a válást véglegesítették, és azon kaptam magam, hogy minden szabadidőmet a lányommal töltöm, mert nem akartam, hogy később nehezteljen rám, amiért már nem vele élek. Aztán, amikor végre lehetőségem nyílt megkeresni a lányt, egy másik férfi karjaiban találtam rá. Ekkor el kellett gondolkodnom azon, hogy érdemes-e betoppanni az életébe egy olyan jövőért, amit nem biztos, hogy meg tudok ígérni. Így hát elhagytam; elengedtem őt. Azt hiszem, a szíved követéséhez megfelelő időzítésre van szükség, és nekem eddig nem volt szerencsém az időzítéssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése