Claire Contreras - Papírszív

1

Mia

Néha eltöprengtem, mit tennék, ha lehetőségem lenne visszamenni az időben és megváltoztathatnék valamit. Vajon elvállalnám? Második lehetőségnek tekinteném, vagy egyszerűen csak elengedném, ismerve azokat a tapasztalatokat, amelyeket már átéltem, és amikből tanultam?

Kényelmetlen borzongás futott át rajtam, ahogy beléptem az új ideiglenes munkahelyemre. Az érzés ott maradt, nyugtalan gyomrom belső nyálkahártyájára tapadva, visszhangzott az elmémben, amíg fel nem értem az épület huszadik emeletére. Amint kiléptem a liftből, és beléptem a szerkesztőség előcsarnokába, egy mosolygós barna lány üdvözölt, aki színes tollak között válogatott. Volt benne valami – talán az izgalom, a Lisa Loeb pillantása, vagy az üdvözlő mosoly az arcán –, ami kicsit könnyebbé tette a levegőt.

– Miben segíthetek? – kérdezte éneklő hangon, miközben kissé elfordult a székében.

– Azért vagyok itt, hogy találkozzam Mrs – úgy értem, Dr. Zamorával.

– Fran – mondta. – Szereti, ha Frannak hívják. Te vagy Mia?

– Igen.

A lány elmosolyodott, és gyorsan szemügyre vett.

– Király. Én Katie vagyok. Megnézem, bent van-e. Addig foglalj helyet.

Kifújtam a levegőt, miközben leraktam táskámat a földre, és leültem vele szemben egy sima, fehér székre, majd vetettem egy pillantást a hatalmas felületre, amelyet olyan emberek képei borítottak, akiknek a munkáit csodáltam. Az idegeim nyugtatása érdekében felkaptam az egyik magazint magam mellől, és belelapoztam, sőt, odáig is elmentem, hogy megpróbáljam a belső zenemet emlékeztetni arra, milyen hihetetlen jógaórám volt aznap reggel. De semmi nem működött. Azt a rám tapadt érzést, hogy mibe keveredtem?  nem lehetett enyhíteni.

Olyan érzés volt, mint amikor hagytam, hogy az ikertestvérem rábeszéljen, engedjem meg neki levágni a hajamat, hogy „igazán ikrek legyünk”, és végül két hónapig úgy néztem ki, mint Pán Péter, miközben anyám minden este a párnájába sírt. Előhalásztam a telefonomat, és azon gondolkodtam, hogy küldök neki egy SMS-t. Rob mindig is a bátor iker volt, bölcs szavakkal, hogy átvészeljem ezeket az időket. De megástam a síromat, és most bele kellett feküdnöm.

Amikor hónapokkal ezelőtt összefutottam kedvenc egyetemi tanárommal, egy helyi magazin éppen akkor publikálta néhány képemet, melyek elég keresettek voltak. Az öröm, amit éreztem, mikor ezt elmondtam neki, egyből alábbhagyott, amikor megkérdezte a rettegett szavakat: Mi lesz ezután? De végül egy életre szóló lehetőséget kínált nekem: készítsek képeket egy hatalmas magazinnak, aminek valószínűleg soha nem lett volna lehetőségem dolgozni, ha nem a professzorom nővére lett volna a projektfelelős. Természetesen volt egy bökkenő, a professzorom vagy a nővére nem tudott arról, hogy a volt barátom, az Álomfejtő írt ugyanebbe a magazinba. De idióta lettem volna, ha visszautasítom. Függetlenül attól, hogy ezt követően hol dolgoztam, hihetetlen lenne, ha ez a tapasztalat szerepelne az önéletrajzomban.

– Most ért ide – mondta Katie, és kizökkentett a gondolataimból.

Vállamra csapva a táskámat gyorsan felálltam, amikor kinyílt a jobb oldalamon lévő üvegajtó, és egy magas nő lépett ki, aki elképesztően hasonlított a professzoromra – vadvörös haj és élénkzöld szemek.

– Mia – mondta szélesen mosolyogva. – Fran vagyok.

– Nagyon jó, hogy végre találkoztunk – válaszoltam, és megráztam a felém nyújtott kezet.

– Úgy érted, személyesen. Janna nagyon elismerően beszélt rólad, és mi is igazi ismerősök lettünk Twitteren.

Felnevettem, amikor rám kacsintott. Miután felvett erre a munkára,

elkezdtük követni egymást minden olyan közösségi médiában, amely lehetővé tette a követést.

– Mintha örökké barátok lettünk volna.

– A közösségi média ezt teszi – válaszolta nevetve, miközben sarkon fordult. – Hadd vezesselek körbe.

Ha Fran egy autó lenne, mindig a negyedik sebességben lenne. Mire befejezte a körbemutatást, és visszaértünk az irodájába, úgy éreztem, mintha lángolnának a lábaim. Nem voltam benne biztos, hogy a rajtam lévő magassarkú miatt, vagy azért, mert nekem négy lépést kellett megtennem, míg neki kettőt. Az, hogy alacsony vagyok, egy kisebbfajta átok.

– Már megkaptuk a W Magazin engedélyét, és megtartjuk a

„Mit kezdenél a második esélyeddel?”  címet. Biztos vagyok benne, hogy már szóltak neked – mondta, miközben mindannyian helyet foglaltunk.

Nekem nem mondott senki semmit. Nem mintha számított volna. Már csináltam képeket egy hasonló nevű cikkhez, de azok egy kis, helyi újságnak készültek, nem egy ekkora magazinnak.

– Remélem, a barátai nem bánják, hogy ellopjuk a rivaldafényüket – tette hozzá mosolyogva Fran. Teljesen lenyűgözte a tény, hogy a magazin címlapján szereplő pár, a legjobb barátnőm és a férje egy második esély szerelmi történet volt.

– Biztosan nem bánják – válaszoltam nevetve. – Meg akartak ölni, amikor meglátták a magazint a boltjainkban, szóval jó dolog lesz visszahívni.

Nevetett.

– Nyugtalankodtak, mert még nem voltak hivatalosan is egy pár?

– Alapvetően. A lány bátyja meg akarta ölni Olivert… a fickót – álltam meg tisztázni, mielőtt folytattam volna: – amikor értesült az egészről.

– De olyan romantikus – mondta Fran, és mélyet sóhajtott.

– Azt hiszem, az.

– Ó, ne mondd, hogy te is az olyan lányok közé tartozol!

– Milyenek?

– Azok közé, akik azt mondják, „nincs szükségem férfira” és „utálom a romantikát” – forgatta a szemét, de tudtam, hogy elharapta a mosolyát, amikor kimondta.

Megvontam a vállam. – Nem vagyok olyan lány. Nincs szükségem férfira, de nem utálom a romantikát. Azt hiszem, a romantika megszállottja vagyok, valószínűleg ezért vagyok még mindig egyedülálló.

Fran hangosan felnevetett.

– Vicces, hogy működik, igaz? Ha nem lett volna Match, soha nem találkoztam volna az igazival. De biztos vagyok benne, neked nincs szükséged segítségre, hogy pasit találj. – Kezét felsőtestem teljes hossza előtt lengette, mintha trófeaként mutatna be valakinek.

– Pasit találni nem probléma. Megtartani probléma, megtalálni az igazit pedig teljes katasztrófát jelent.

Fran együttérzőn bólintott. – Igen, én is voltam benne. De sajnos megtalálod azt az egyet. Fiatal vagy, imádnivaló, vicces, tehetséges és okos. Pokoli kombináció.

Elmosolyodtam és félre néztem. – Egy nap talán.

– Mindegy, elég a fiúkról. Beszéljünk inkább a munkáról. Ahogy azt az e-mailben jeleztem, még ma el kell készíteni az arcképeket. Nem muszáj minden nap bejönnöd az irodába, de nyugodtan használhatod létesítményünket bármire, amire szükséged van. Elküldtem a fényképezni kívánt párok elérhetőségét, hogy először a próbafelvételeiket be tudd ütemezni, utána értesítünk, hogy kikre szűkítettünk. Csak négy párt szeretnénk kiemelni: két fiatalt és két idősebbet. Mindegyiküknek más a története, szóval ez rendben lesz.

Vett egy lélegzetet, közben bólintottam, és gondolatban jegyzeteltem.

– És… ó, igen, itt vannak a különleges könyvön dolgozó írók nevei. Carlos és Deborah, ők állandó alkalmazottak; a másik kettő szabadúszó, de gyakran dolgoznak velünk. Felírtam az e-mail címüket, és most elküldöm nekik a tiedét, hogy felvehessék veled a kapcsolatot. Néha szeretnek elmenni a felvételekre, és ott készíteni az interjúkat.

Szemeim végigfutottak a listán, miközben bólintottam. Elakadtam, amikor megláttam a nevét.

Csak szavak egy oldalon, de egyszer-kétszer bukfencet vetett a szívem, végül befészkelődött a gyomrom mélyére. Felkészültem erre.

– Szerdán találkoznod kell velünk egy italra – mondta Fran kirántva a gondolataimból. Annyira nem voltam felkészülve erre.

– Tehát csak azokon a napokon látom őket, amikor fotózok? – kérdeztem kissé hadonászva a papírral.

– Nos, ez csak akkor történik meg, ha interjút akarnak készíteni az elemükben lévő emberekkel. Egyébként csak megbeszéléseknél találkozunk egymással, és nem is vagyunk sokan. Szerdán azonban egy ital mellett újra lefektetjük a végső terveket.

Nagyot nyeltem és bólintottam. – Rendben.

– Jó lenne, ha eljönnél szerdán és találkoznál velük – mondta ismét. Úgy éreztem magam, mintha egy spirál húzna lefelé. Ideköltözve tudtam, hogy ez a munka azt jelenti, őrülten közel leszek hozzá, titokban még reméltem is, hogy így lesz, de közben emlékeztettem magam az okokra, melyek miatt eleinte elkerültem őt. Nagy levegőt vettem, és felkészültem az elkerülhetetlen bukásra.

– Persze. Egy ital nagyszerűen hangzik.