Cora Reilly - Maffiába születve 0,5. - Luca Vitiello

PROLÓGUS

Fordította: Naomi

Én voltam az a fiú, aki tizenegy évesen megölte az első emberét.

Én voltam az a tinédzser, aki tizenhét évesen kitörte az unokatestvére nyakát.

Én voltam az a férfi, aki a lelkiismeret-furdalás szikrája nélkül fürdött az ellenségei vérében, aki úgy élvezte a sikolyaikat, mintha egy kibaszott Mozart-szonáta lenne.

A szörnyeket teremtik, nem születnek.

Lószart.

Szörnyetegnek születtem. A kegyetlenség úgy folyik az ereimben, mint a méreg. Minden Vitiello-férfi ereiben, apáról fiúra száll, a szörnyetegség végtelen spiráljaként.

Szörnyetegnek születtem, akit apám pengéje, ökle és kemény szavai még rosszabb szörnyeteggé formáltak.

Arra neveltek, hogy Capo legyek, hogy kegyelem nélkül uralkodjak, hogy gondolkodás nélkül osztogassam a brutalitást.

Arra neveltek, hogy megtörjek másokat.

Amikor Ariát feleségül adták hozzám, mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy láthassa, milyen gyorsan fogom összetörni, ahogy apám összetörte a nőit. Hogyan töröm össze az ártatlanságát és a kedvességét a kegyetlenségem erejével, könyörtelen brutalitással.

A megtörése kevés erőfeszítésembe került volna. Nekem ez természetes volt. Egy embernek szörnyetegnek kellett születnie, szörnyeteggé kellett nevelkednie, szörnyetegnek kellett lennie, hogy Capo legyen.

Szívesen voltam az a szörnyeteg, akitől mindenki félt.

Egészen addig, amíg ő... Egészen Ariáig.

Vele nem kellett elfednem a sötétségemet.

Az ő fénye fényesebben ragyogott, mint az én sötétségem valaha is tudott volna.

Vele nem akartam szörnyeteg lenni. Meg akartam őt védeni a természetemnek ettől a részétől.

De én szörnyetegnek születtem. Arra neveltek, hogy másokat megtörjek.

Ha nem töröm meg őt, annak ára van.

Egy olyan ár, amit egy magamfajta szörnyetegnek nem szabadna megkockáztatnia.

1. FEJEZET

LUCA, 9 ÉVES

Matteo és én az étkezőasztalnál ültünk, szemünket az ajtóra szegezve, és vártuk anyát. A vacsorára hívó csengő már régen megszólalt.

A dadusunk, Marianna a falnak támaszkodva állt, és az oldalsó falon lévő óra felé pillantott, majd vissza ránk. Apa ritkán evett velünk, de anya mindig – legalábbis vacsorázott, még akkor is, amikor már alig bírt állni. Mindig időben érkezett, hátha apa úgy dönt, hogy felbukkan.

Hol volt?

Beteg volt?

Tegnap még fehérnek látszott, kivéve a kék és sárga foltokat az arcán és a karján, ahol apa megfenyítette. Gyakran csinált rosszul dolgokat. Nehéz volt nem hibázni Apával szemben. Ami tegnap még rendben volt, ma már rossz lehet. Matteo és én gyakran összekevertük az egyiket a másikkal, és mi is büntetést kaptunk.

Matteo fogta a kését, és beledöfte a tálba, amelyben már nem gőzölgött a krumplipüré, mielőtt a szájába csúsztatta a péppel összekent pengét.

Marianna megcsóválta a nyelvét.

– Egyszer még megvágod magad.

Matteo visszadugta a kést a pürébe, és újra lenyalta, az állát makacsul kidüllesztve.

– Nem fogom.

Hátratoltam a székemet, és felálltam. Nem volt szabad felkelni a vacsora elfogyasztása előtt, de apa nem volt otthon, így én voltam a ház ura, mert Matteo két évvel fiatalabb volt nálam.

Körbejártam az asztalt. Marianna tett egy lépést felém.

– Luca, nem kellene... – Elakadt a szava, ahogy az arcomra nézett.

Úgy néztem ki, mint apa. Ezért félt tőlem jobban, mint Matteótól. Ezért, és mert én leszek a Capo. Hamarosan én leszek az, aki mindenkit megbüntet, aki rosszat tesz.

Nem követett, amikor átsétáltam az előcsarnokon és felmentem a lépcsőn.

– Anyám? Kész a vacsora.

Nem válaszolt. Kiléptem a lépcsőfordulóra, majd megközelítettem anya hálószobáját. Az ajtó nyitva volt. Legutóbb, amikor ez történt, sírva találtam az ágyán, de most csend volt odabent. Nagyot nyelve löktem be az ajtót. Túl nagy volt a csend. A nyitott fürdőszobából fény szűrődött ki.

A földszintről meghallottam apa hangját. Hazaért a munkából. Valószínűleg dühös volt, hogy nem ültem az ebédlőasztalnál. Le kellett volna mennem, és bocsánatot kérnem, de a lábam a fényforrás felé vitt.

A fürdőszobánk fehér carrarai márványból volt, de valamiért rózsaszínes fényesség verődött vissza a szobában. Beléptem az ajtókeretbe, és megdermedtem. A padlót vér borította. Elég gyakran láttam már ahhoz, hogy felismerjem, és az illata – egy leheletnyi réz és valami édes illat – ma még édesebb volt, ahogy keveredett anya parfüjével.

A tekintetem követte a vérfolyamot, majd a fehér kádat megfestő, megszáradt vörös vízesést egészen egy petyhüdt karig. A fehér hús szétnyílt, és alatta sötétvörösnek adta át a helyét.

A kar anyámé volt. Neki kellett lennie, még ha idegenül is nézett ki. Maszkszerű és merev, a szemei tompa barnák voltak. Szomorúan és magányosan bámultak rám.

Néhány lépéssel közelebb léptem.

– Anyám? – Még egy lépés. – Anya?

Nem reagált. Halott volt. Halott. A szemem a földön fekvő kést vette észre. Matteo egyik kése volt, egy fekete Karambit kés. Nem volt saját fegyvere.

Megvágta magát. Az ő vére volt. Lenéztem a lábamra. A zoknimat átitatta a vörös folyadék. Elbotlottam és megcsúsztam, hátraestem, felsírtam. A fenekem keményen a padlónak csapódott, a ruhám pedig felitta a vérét, és a bőrömhöz tapadt.

Feltápászkodtam, és kiviharzottam, tágra nyitott szájjal, lüktető fejjel, szúró szemmel. Beleütköztem valamibe. Felnézve apám dühös arcát pillantottam meg, amint rám meredt. Keményen arcon ütött.

– Hagyd abba a sikoltozást!

Az ajkaim összeszorultak. Sikítottam? Fölpislogtam apámra, de csak homályosan láttam. Megragadott a galléromnál fogva, és megrázott.

– Te sírsz?

Nem voltam benne biztos. Tudtam, hogy sírni nem szabad. Soha nem sírtam, még akkor sem, amikor apa bántott. Még keményebben megütött.

– Beszélj hangosabban.

– Anya meghalt – krákogtam.

Apa a homlokát ráncolva nézte a ruhámon lévő vért. Elhaladt mellettem a hálószoba felé.

– Gyere – parancsolta. Észrevettem a két testőrét, akik a folyosón álltak velünk. Olyan tekintettel néztek engem, amit nem értettem.

Nem mozdultam.

– Gyere, Luca – sziszegte apa.

– Kérlek – mondtam. Egy másik tiltott dolog: a könyörgés. – Nem akarom újra látni őt.

Apa arca eltorzult a dühtől, és én megmerevedtem. Fölém tornyosult, és megragadta a karomat.

– Soha többé. Soha többé nem mondod ki ezt a szót. És ne sírj, ne ejts még egy undorító könnycseppet, mert kiégetem a bal szemedet. Egy szemmel is lehetsz még Made Man.

Gyorsan bólintottam, és a kézfejemmel megtöröltem a szemem. Nem ellenkeztem, amikor apa visszarángatott a fürdőszobába, és nem sírtam újra, csak bámultam a testet a kádban. Csak egy testet. Lassan elcsendesedett a mellkasomban a dübörgés. Csak egy test volt.

– Szánalmas – motyogta apa. – Szánalmas kurva.

Összevontam a szemöldökömet. A nők, akikkel apa találkozott, amikor nem volt otthon, kurvák voltak, de anya nem. Ő volt a felesége. A kurvák gondoskodtak apáról, hogy ne bántsa anyát annyira. Ezt magyarázta nekem.

De nem működött.

– Egy! – ordított apa.

Az egyik testőr belépett. A neve nem Egy volt, de apa nem törődött azzal, hogy megtanulja az alacsony rangú katonák nevét, helyette számokat adott nekik.

Egy szorosan mögöttem állt, és amikor Apa kegyetlen mosollyal közelebbről megvizsgálta Anyát, megszorította a vállamat. Felnéztem rá, kíváncsi voltam, miért teszi ezt, mit jelent, de a tekintete Apára összpontosult, nem rám.

– Szólj valakinek, hogy takarítsa fel ezt a rendetlenséget, és hívd Bardonit. Találnia kell nekem egy új feleséget.

Az agyam megbicsaklott azon, amit mondott.

– Új feleséget?

– Öltözz át, és viselkedj úgy, mint egy istenverte férfi, ne mint egy fiú. – Szünetet tartott. – És hozd ide Matteót. Látnia kell, milyen gyáva kurva volt az anyja.

– Nem – mondtam.

– Mit mondtál?

– Nem – ismételtem halkan. Matteo szerette az anyánkat. Ez fájna neki. Apa a még mindig a vállamon lévő kezére pillantott, majd fel a testőrére.

– Egy, verjetek bele egy kis értelmet.

Egy elhúzta a kezét, és rövid pillantást vetve az arcomra, ütlegelni kezdett. Térdre estem, újra anyám vérében tocsogtam. Alig éreztem az ütéseket, csak bámultam a vöröset a fehér márványon.

– Állj – parancsolta apa, és az ütések abbamaradtak. Visszanéztem rá, a fejem csengett, a hátam és a gyomrom égett. Sokáig nézett a szemembe, én pedig visszabámultam. Nem, nem, nem. Nem fogom engedni Matteót. Nem tenném, akár tovább vert Egy, akár nem. Hozzászoktam a fájdalomhoz.

A szája elvékonyodott.

– Kettő! – Kettes testőr jött be. – Hozd Matteót! Luca csak a vért fogja szétkenni a drága perzsaszőnyegeken.

Majdnem elmosolyodtam, mert én nyertem. Megpróbáltam talpra ugrani, hogy megállítsam Kettőt, de Egy erősen megragadta a karomat. Küzdöttem, és majdnem kiszabadítottam magam, de aztán Matteo megjelent az ajtóban, és én elernyedtem.

Matteo barna szemei hatalmasra nőttek, amikor meglátta anyánkat és a vért, majd a kést a kád mellett. Apa intett anyánk felé.

– Anyád elhagyott téged. Megölte magát. – Matteo csak nézett. – Hozd a kést – parancsolta apa.

Matteo befelé botorkált, és Egy szorította a karomat. Apa rám pillantott, majd vissza az öcsémre, aki remegő kézzel vette fel a kést.

Gyűlöltem Apát. Annyira gyűlöltem őt.

És gyűlöltem Anyát, amiért ezt tette, amiért itt hagyott minket vele.

– Most pedig mosakodjatok meg mindketten.

Matteo mozdulatlanul állt, és a véres kését bámulta. Megragadtam a karját, és botladozva húztam magam után. Bevezettem a szobámba, majd a fürdőszobába. Még mindig a kését nézte. Kitéptem a kezéből, és a csap alá tartottam, forró vízzel meg-tisztítottam, hogy eltüntessem róla a megszáradt vért. A szemem szúrt, de nyeltem egyet.

Nem könnyeztem. Soha többé.

– Miért használta az én késemet? – kérdezte Matteo halkan.

Elzártam a vizet, és egy törölközővel megszárítkoztam, majd odatartottam neki. Egy pillanat múlva megrázta a fejét, hátrált, amíg a falnak nem ütközött, mielőtt a fenekére ereszkedett.

– Miért? – motyogta, és a szemei megteltek könnyel.

– Ne sírj – sziszegtem, gyorsan becsuktam a fürdőszoba ajtaját, hátha apa bejön a hálószobámba.

Matteo felszegte az állát, összehúzta a szemét, még akkor is, amikor elkezdett bőgni. Megfeszültem, és megragadtam egy tiszta törölközőt, mielőtt letérdeltem az öcsém elé.

– Hagyd abba a sírást, Matteo! Hagyd abba – mondtam halkan. Az arcába nyom-tam a törölközőt. – Töröld meg az arcodat. Apa meg fog büntetni.

– Nem érdekel – fuldokolta Matteo. – Nem érdekel, hogy mit csinál. – Szavait cáfolta a hangjából kiérződő reszkető rémület.

Az ajtóra pillantottam, aggódva, mert lépteket hallottam. Csend volt, hacsak apa nem kémkedett utánunk, de valószínűleg anyám holttestének eltüntetésével volt el-foglalva. Talán megmondta Bardoninak, a Consiglierének, hogy dobja a Hudson folyóba. Megborzongtam.

– Fogd a törülközőt – parancsoltam.

Matteo végül megtette, és durván megtörölte vele vörös szemét. Odanyújtottam neki a kést. Kritikusan szemügyre vette.

– Vedd el. Összepréselte az ajkát.

– Matteo, el kell venned. – Apa nem engedte, hogy megszabaduljon tőle. A kisöcsém végül a késért nyúlt, és ujjait a markolat köré kulcsolta.

– Ez csak egy kés – mondtam, de én is csak a vért láttam, ami beborította. Bólintott, és a zsebébe tuszkolta. Egymásra meredtünk.

– Most már egyedül vagyunk.

– Itt vagyok neked én – mondtam.

Kopogás hallatszott, és gyorsan talpra rántottam Matteót. Az ajtó kinyílt, és Ma-rianna lépett be. A szemei összerándultak, ahogy ránk nézett. Barna haja, amelyet általában kontyba kötve viselt, mindenütt úgy állt, mintha letépte volna róla a hajhálót.

– Az úr küldött, hogy megnézzem, készülődtök-e. Hamarosan a Consigliere is itt lesz. – A hangjában furcsa, számomra ismeretlen árnyalat volt, és az ajkai megremegtek, miközben a tekintete ide-oda cikázott Matteo és köztem.

Bólintottam. Közelebb lépett, és megérintette a vállamat.

– Nagyon sajnálom.

Hátraléptem, távolabb az érintéstől. Ránéztem, mert így könnyebb volt nem sírni.

– Én nem – motyogtam. – Gyenge volt.

Marianna hátralépett egy lépést, Matteóra és rám pillantott, leesett az álla.

– Siess – mondta, mielőtt elment. Matteo az enyémbe csúsztatta a kezét.

– Hiányozni fog nekem.Lenéztem a lábamra, a vérrel borított zoknimra, nem szóltam semmit, mert gyengeség lett volna. Nem volt szabad gyengének lennem. Soha.

Cesare kemény ütést mért a gyomromra. Zihálva térdre estem. Marianna éles lélegzetvétellel tette le a kötőtűit. Mielőtt a fejemre is mért volna egy ütést, elgurultam, talpra toltam magam, majd felemeltem az összeszorított öklöm.

Cesare bólintott.

– Ne hagyd megint elkalandozni a figyelmedet.

Fogcsikorgatva támadtam, felső ütést színlelve, majd az oldalába vágtam az öklömet. Felnyögött, majd hátraugrott. Cesare hároméves korom óta adott nekem harci leckéket.

Cesare hátralépett tőlem.

– Legyőzhetetlen leszel, ha idősebb leszel.

Most akartam legyőzhetetlen lenni, hogy megállíthassam apát, hogy ne bántson minket. Már most is sokkal magasabb és erősebb voltam, mint a többi gyerek az iskolában, de még erősebbnek kellett lennem. Elkezdtem lehúzni a kesztyűmet.

Cesare Matteo felé fordult, aki a bokszring szélén ült, lábát a mellkasához húzva, homlokán mély ráncolással.

– Most te jössz.

Az öcsém nem reagált, a semmibe bámult. Hozzávágtam a bokszkesztyűmet. Zihált, megdörzsölte a feje oldalát, összekócolva barna haját, aztán elkomorult.

– Te jössz – mondtam.

Felállt, de láttam rajta, hogy rosszkedvű. Tudtam, miért, de nagyon reméltem, hogy megtartja magának.

– Miért nem vagyunk ott anya temetésén?

Marianna felénk tartott. Hozzávágtam a második kesztyűmet.

– Fogd be a szád!

A lábával toporzékolt.

– Ne! – Leugrott a bokszringről, és a tornaterem ajtaja felé indult. Mit művelt?

– Matteo! – kiáltottam, és utána eredtem.

– El akarok búcsúzni tőle! Nem igazságos, hogy egyedül van.

Nem, nem, nem! Miért kellett ilyesmit mondania, amikor mások is ott voltak? Nem néztem vissza Cesare-ra és Mariannára, de tudtam, hogy minden szavát hallották.

* * *

Nem sokkal a kijárat előtt megragadtam Matteo karját, és visszarángattam. Meg-próbált lerázni magáról, de erősebb voltam nála. Könnyes szemmel bámult rám.

– Fejezd be a sírást – suttogtam keményen.

– Nem akarsz elbúcsúzni? – reszketett a hangja. A mellkasom összeszorult.

– Ő sem búcsúzott el tőlünk. – Elengedtem Matteót, és ő újra sírni kezdett. Marianna a vállára tette a kezét, de az enyémre nem. Megtanulta. Az elmúlt napokban valahányszor megpróbált vigasztalni, mindig leráztam magamról.

– Nem baj, ha szomorú vagy.

– Nem, ez nem igaz – mondtam határozottan. Hát nem értette meg? Ha apa rájön, hogy Matteo sír anyánk után, különösen, ha Cesare a közelben van, megbünteti. Talán kiégeti a szemét, ahogyan engem is megfenyegetett. Ezt nem hagyhattam. Cesare felé pillantottam, aki néhány lépéssel hátrébb állt, és lecsavarta a szalagot a csuklójáról.

– Anyánk bűnös volt. Az öngyilkosság bűn. Nem érdemli meg a szomorúságunkat – ismételtem el, amit a lelkész mondott nekem, amikor apával a templomban jártunk. Nem értettem meg. A gyilkosság is bűn volt, de a lelkész erről soha nem beszélt apámnak.

Marianna megrázta a fejét, és szomorú szemmel megérintette a vállamat. Miért kellett ezt tennie?

– Nem kellett volna magatokra hagynia titeket, fiúk.

– Korábban sem volt soha igazán mellettünk – mondtam határozottan, és magamba gyűrtem az érzelmeimet.

Marianna bólintott.

– Tudom, tudom. Az anyád...

– ...gyenge volt – sziszegtem, visszahúzódva az érintésétől. Nem akartam róla beszélni. Csak el akartam felejteni, hogy valaha is létezett, és azt akartam, hogy Matteo ne nézze tovább azt a hülye kést, mintha az megölné.

– Ne tedd – suttogta Marianna. – Ne legyél olyan, mint az apád, Luca.

Ezt mondta Marcella nagymama is, mielőtt meghalt.

A nagymama soványnak és kicsinek tűnt. A bőre túl nagynak látszott a testéhez képest, mintha egy nála kétszer nagyobb embertől vette volna kölcsön.

Úgy mosolygott, ahogy még soha senki nem mosolygott rám, és kinyújtotta öreg kezét. Megfogtam. A bőre olyan volt, mint a papír, száraz és hideg.

– Ne menj el – követeltem. Apa azt mondta, hogy hamarosan meghal. Ezért küldött a szobájába, hogy megértsem a halált, de én már megértettem.

Nagymama enyhén megszorította a kezemet.

– Vigyázni fogok rád a mennyből.

– Nem tudsz minket megvédeni, ha odafent vagy. Barna szemei kedvesek voltak.

– Hamarosan már nem lesz szükséged védelemre.

– Mindenki felett uralkodni fogok – suttogtam. – Aztán megölöm apát, hogy többé ne bánthassa Matteót és anyát.

Nagymama megérintette az arcom.

– Apád megölte az apját, hogy ő lehessen Capo.

– Ezért gyűlölöd őt?

– Nem – mondta. – A nagyapád kegyetlen ember volt. Nem tudtam megvédeni tőle Salvatore-t. – A hangja reszelős lett, és nagyon halk, úgyhogy közel kellett hajolnom, hogy halljam. – Ezért próbáltalak megóvni az apádtól, de megint kudarcot vallottam.

A szemhéjai megrebbentek, és elengedte a kezem, de én belekapaszkodtam.

– Ne legyél olyan, mint a nagyapád és az apád, Luca. – Lehunyta a szemét.

– Nagymama?

Fintorogtam, majd visszapillantottam Cesare-ra, aki keresztbe tett karokkal figyelt. Hallotta, amit Marianna mondott? Apám dühös lenne rá. Nagyon dühös.

Sarkon fordultam, és elindultam felé, megálltam előtte, és összevontam a szemem.

– Nem hallottál semmit.

Cesare szemöldöke felszaladt. Azt hitte, hogy viccelek? Nem sokat tehettem. Apám kezében volt minden hatalom.

– Nem mondasz el senkinek semmit, különben elmondom apámnak, hogy szarul beszéltél róla. Én vagyok az örököse. Hinni fog nekem.

Cesare leengedte a karját.

– Nem kell fenyegetőznöd, Luca. Én a te oldaladon állok.

Azzal sarkon fordult, és bement az öltözőbe. Apa mindig azt mondta, hogy ellenségekkel vagyunk körülvéve. Honnan kellett volna tudnom, hogy kiben bízhatok?

LUCA, 11 ÉVES

Sikolyok szaggatták szét a rémálmomat, a fehér márványon csillogó vörös patakok képeit. Zavartan ültem fel, kiabálást és lövéseket hallottam. Mi történt?

Fény gyúlt a folyosón, valószínűleg a mozgásérzékelők. Az ágyam szélére gurultam, amikor kinyílt az ajtó. Egy magas férfi állt az ajtóban, akit még sosem láttam, a fegyverét a fejemre szegezve.

Megdermedtem.

Meg akart ölni. Láttam az arckifejezésén. A szemébe bámultam, és azt akartam, hogy emelt fővel haljak meg, mint egy igazi férfi. Egy apró árnyék szaladt előre a férfi mögött, és egy csatakiáltással Matteo ugrott a hátára. A fegyver elsült, és én megrándultam, ahogy forró fájdalom hasított a derekamba.

A golyó sokkal mélyebbre ment, mint kellett volna. Megölt volna, ha nincs Matteo. Könnyek szöktek a szemembe, de kibotorkáltam az ágyból, és kirántottam a pisztolyomat az éjjeliszekrényből. A férfi Matteo felé emelte a csövet. Felemeltem a pisztolyomat, a fejéhez szegeztem, ahogy Cesare és Egy tanította, aztán meghúztam a ravaszt. Vér fröccsent mindenfelé, még Matteo sokkos arcára is. Egy pillanatra minden megállni látszott – még a szívverésem is –, aztán minden felgyorsult.

A férfi előrebukott, és magával rántotta volna az öcsémet, ha az utolsó pillanatban nem ugrik hátra, még mindig döbbent tekintettel. Rám pislogott, aztán lenézett a holttestre. Lassan felfelé húzta a tekintetét, és elidőzött a hasamon.

– Vérzel.

Összeszorítottam a sebet az oldalamon, és reszkettem a fájdalom erejétől. A A fegyvert tartó kezem megremegett, de nem ejtettem el. Lentről még mindig lövések és sikolyok hallatszottak. A szekrényem felé biccentettem.

– Bújj el odabent! – Matteo a homlokát ráncolta. – Csináld – mondtam élesen.

– Nem.

Odatántorogtam hozzá, majdnem elájultam a testemben érzett éles fájdalomtól. Megragadtam Matteót a pizsamája hajtókájánál fogva, és a szekrény felé húztam. Küszködött, de belöktem, és elfordítottam a zárat.

Matteo belülről az ajtónak csapódott.

– Engedj ki!

Remegve az aggodalomtól és a fájdalomtól, lefelé osontam a lépcsőn, a nappali felé, ahonnan a hangok jöttek. Amikor beléptem, láttam, hogy apa egy kanapé mögött guggolva lövöldözik két másik férfira. Mindketten hátat fordítottak nekem. Apa tekintete rám siklott, és egy pillanatig azt fontolgattam, hogy nem teszek semmit. Gyűlöltem őt, gyűlöltem, ahogy bántotta Matteót és engem, sőt még az új feleségét, Ninát is.

Mégis felemeltem a kezem, és lelőttem az egyik férfit. Apa gondoskodott a másikról. A férfi a vállát szorongatva zuhant a földre. Apa elrúgta a fegyvert, majd mindkét lábába lőtt. Valahol a házban még több lövést hallottam, majd nehéz lépteket. Egy befelé botorkált, vérzett a fején lévő sebből.

Apa a homlokát ráncolta.

– Mindenkit megöltél?

Egy bólintott.

– Igen. Elkapták Kettőt.

– Nem lehetett volna ilyen messzire eljutniuk, mint ahogy tették. – motyogta apa.

Figyelmeztetés nélkül Egyre célzott a fegyverével, és meghúzta a ravaszt. Meglepetésemben felkiáltottam, amikor a férfi a földre zuhant mellettem. Egész életemben ismertem őt.

A lábam megadta magát, a sebem lüktetett. Apa rám nézett, miközben felemelte a telefonját, és beleszólt.

– Küldj a dokiért, és gyere át Durant-tel. Senki mással, amíg nem tudom, kik a patkányok.

Apa hozzám lépett, és durván talpra rántott. Felegyenesedve tartott, és ellökte a kezemet a vérző sebemtől. Megbökte, és a látásom elsötétült, ahogy rángatóztam a kíntól. Apám megrázott.

– Szedd össze magad! Ne halj meg nekem.

A szemem felpattant. Apa megrázta a fejét, aztán elengedett, és én visszahanyatlottam a földre. Zihálva támaszkodtam a kezemre.

Apa kivonult a szobából, egyedül hagyva engem a támadóval, aki nyögve próbált elkúszni. Amikor apa visszatért, kötelet hozott magával. Megkötözte a férfit, majd elővette a kését, és az alkarjához érintette. A férfi felsikoltott, amikor apa elkezdte levágni a bőrét a húsáról. Mintha egy almát hámozna meg. Ezt mondta mindig apa, de egy alma nem sikoltozott és nem könyörgött.

Vérző hasamat szorongatva néztem, még akkor is, amikor az epe felkúszott a torkomon. Apa folyton felém pillantott. Tudtam, hogy megbüntet, ha másfelé nézek. A sikolyok a fülemben csengtek, és én megborzongtam. A karjaim megadták magukat, és az arcom a kemény padlónak ütközött. A statikus zaj a fülemben hamarosan elnyomta a sikolyokat, aztán minden elsötétült. 

* * *

Az alvezérek és a kapitányok a kastélyunk nappalijában vártak. Apa középen állt, és előre intett. A szobában minden szem engem követett, ahogy feléje tartottam. Felemeltem a fejem, igyekeztem magasabbnak látszani. Koromhoz képest magas voltam, de a körülöttem lévő férfiak még mindig fölém tornyosultak. Úgy néztek rám, mintha valami olyan lennék, akit még sosem láttak.

Pontosan apám előtt álltam meg.

– A legfiatalabb beavatott, akit a Famiglia valaha is látott – jelentette ki, a hangja dübörgött a teremben. – Tizenegy éves, és máris sokkal erősebb és kegyetlenebb, mint amilyet bármelyik apa kívánhatna.

Büszkeség dagadt a mellkasomban. Apám soha nem tűnt büszkének rám, soha nem mutatta a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy én vagy Matteo több lennénk, mint teher. Megigazítottam a vállamat, igyekeztem férfinak látszani a fekete öltönyömben és a szárnyas cipőmben.

– Az ellenségeink rettegve suttogják majd a nevedet, fiam. Az én vérem. Az örökösöm.

Elővett egy kést, én pedig kinyújtottam a kezem, tudva, mi következik. Nem hátráltam meg, amikor apa elvágta a tenyeremet. Már sokszor megvágott, hogy erősödjek erre a napra. Valahányszor megrándultam, újra megvágott, és addig csepegtette a citromlevet vagy a sót a sebembe, amíg el nem rejtettem a fájdalmat.

– Vérben születtem, vérben esküdtem. Élve lépek be, és holtan távozom – mondtam határozottan.

– Te a Famiglia Made Man-je vagy, Luca. Az én nevemben fogsz ölni és csonkítani. Törni és égetni fogsz.

Egy férfit vonszoltak be a szobába. Nem ismertem őt, és nem tudtam, mit tett. Zúzódások és vér borította. Duzzadt szemei találkoztak az enyémmel, és könyörögtek nekem. Soha senki nem nézett még így rám, mintha minden hatalom az enyém lenne.

Apa bólintott, és felém nyújtotta a kést, ugyanazt a kést, amellyel anyám megölte magát. Elvettem tőle, majd odaléptem a férfihez. Ő küzdött apa új testőreinek szorítása ellen, de azok nem engedték el. Az ujjaim a markolat köré szorultak. Mindenki engem figyelt, várva a gyengeség egy szikráját, de én az apám fia voltam, és egy nap én leszek a Capo. Gyorsan oldalra lendítettem a kezem, és végighúztam a kést a torkán. A vágás szabálytalan volt, és vér spriccelt ki belőle, összefröcskölve a cipőmet és az ingemet. Hátraléptem egy lépést, amikor a férfi szeme kitágult. A földre zuhant, elborzadt szemekkel bámult rám, miközben görcsösen fuldoklott.

Néztem, ahogy az élet elszivárgott belőle.

Két nappal később életem legfontosabb szavait a mellkasomra tetoválták, és ezzel egy életre Made Man lettem. Semmi sem lesz számomra fontosabb, mint a Famiglia.