2024. 10. 29.

Claire Contreras - Papírszív

 

23

Mia

Miután ismét meglátogattam Rodrigo galériáját, hogy megnézzem, hol helyezte el az általam kiállításra szánt képeket, a kávézó felé vettem az irányt, ahova tudtam, hogy Jensen gyakran jár, nem azért, mert azt terveztem, hogy ott találkozom vele, vagy akár csak összefutunk, hanem mert már egy hete nagyon vágytam a kávéjukra, és ez volt az első lehetőségem, hogy kapjak belőle. Ahogy közeledtem a helyhez, ideges pillangók kezdtek szárnyra kelni a gyomromban. Mi van, ha látom őt? Előző este beszéltem vele röviden a semmiről, és gyorsan le kellett tennie a telefont, mert Olivia követelte a figyelmét. Nem tudtam, miért hívott, de örültem, hogy hallottam a hangját a vonal másik végén, arra a két másodpercre, amit kaptam. Még azután is, hogy elolvastam a cikkét, úgy éreztem, hogy az egész szombati dolog kínos volt, és minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább rájöttem, hogy nem én voltam és nem Olivia; ő tette azzá.

Felsóhajtottam. Tökmindegy. Hihetetlen éjszakánk volt, és még egy utána. Nem kellett a lányos dolgot csinálnom, és elkezdenem tervezgetni az esküvőt, ami végül úgyis meghiúsul.

Kinyitva az ajtót, nyomát sem láttam, és megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Odamentem a pulthoz, megrendeltem az italomat, és várakozva körbefordultam. Aztán elővettem a telefonom, hogy felhívjam Robot, mert meg akartam győződni arról, hogy még mindig nálunk szállok meg, vagyis most már gyakorlatilag az ő és Juan Pablo lakásában, amikor hazamegyek a hétvégére. Ahogy tárcsáztam a számát, a szemem sarkából láttam, hogy még több ember jön be. Jensen egyik kezével az ajtót tartotta nyitva, a másikkal a laptopját fogta. Ma csupa feketét viselt, a sapkájától a cipőjéig, és akinek az ajtót tartotta, egy nő volt, világosbarna hajjal. Sápadt bőre volt, mint egy porcelánbabának, és olyan mosolya, ami mintha nyugalmat idézett volna elő, talán még bennem is, ha nem lennék olyan feszült az egész látványától.

Nem arról volt szó, hogy nő volt, vagy hogy nyilvánvalóan vele volt. A korábbi Facebook-keresésből tudtam, hogy Krista az. Amint a kék tarajos srác a pultra tette a kávéscsészét, kinyújtottam a kezem és megragadtam, nehogy a nevemet kiáltsa. Piercinges szemöldöke felszaladt. Az enyém válaszul felívelt. Halkan felnevetett.

– Jól van, jól van – mondta.

Elmosolyodtam, és visszahúzódtam a pult sarkába, ahol a cukor volt. Biztosan azt hitte, hogy őrült vagyok, és talán az is voltam, de nem érdekelt. A kávégépek közötti résen keresztül sikerült megpillantanom Jensent és Kristát. Vagy sokkal magasabb volt nálam, vagy hatalmas magassarkút viselt. A szeme legalább az orráig ért. Jensen nevetett valamin, amit mondott, és vadul hadonászott a kezével. Ekkor pillantottam meg a gyűrűt a bal kezén. Nyeltem egyet, és a telefonomra néztem. Letettem a kávémat, felmentem a Facebookra és rákerestem. Privátra állította, és a kibaszott profilképe csak ő volt, ami semmit sem árult el nekem. Próbáltam gondolkodni, közös barátokat találni. Oliver közös volt bennünk. Az a barom. Rákattintottam a képekre, hátha van közös képük, ami volt is, mind régi volt, a lány egy ház udvarán ül terhesen, és mosolyogva néz valamit, amit Oliver mond, miközben Jensen sört iszik a háttérben. Nem mondott sokat. Bassza meg. Persze, hogy semmitmondó volt.

A telefonomat a farmerom hátsó zsebébe dugtam, és újra felkaptam a kávém, miközben visszanéztem. Felém sétáltak, ezért kilöktem a mellettem lévő oldalajtót, és megálltam odakint, hátamat a falnak támasztva, miközben próbáltam visszanyerni uralmamat a gyorsan dobogó szívem felett. Egy pillanat múlva, amikor úgy éreztem, hogy meg tudok birkózni vele, visszanéztem befelé. Jensen a pultosra figyelt, a nő pedig mellette állt és a telefonján csinált valamit. Miután eltette, felnézett rá, és elmosolyodott valamin, amit mondott, majd Krista kinyújtotta a karját, és az ujjbegyeivel megérintette az arcát. Belülről megremegtem, a szívem a gyomrom mélyére zuhant. Mintha csak végszóra kapta volna fel a fejét, a szemei találkoztak az enyémmel, viharos szürkeség volt egy csipetnyi zavarodottsággal. Elszaladtam, mert ezt már tényleg nem bírtam elviselni. Nem bírtam látni, hogyan néznek ki együtt. Egyáltalán nem tudtam kezelni a gondolatot, hogy együtt vannak.

Gyorsabban hazaértem, mint gondoltam volna. Nem követett. Nem hívott. És képes voltam visszafogni az érzelmeimet, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót. Azzal kezdődött, hogy reszkető kezem leejtette a fényképezőgépes táskámat magam mellé. Remegő térdem követte, és olyan hirtelen adta meg magát, hogy ki kellett nyújtanom a kezeimet, hogy megtörjem az esést. A könnyek, amelyekről azt hittem, jönni fognak, nem jöttek. Száraz zokogás tombolt bennem, a tüdőmben telepedett meg, és úgy éreztem, nem kapok levegőt. Levegőért kapkodtam, de nem tudtam megtölteni magam vele. Úgy éreztem magam, mint egy vulkán, amely egyszerűen nem fog kitörni, ziháltam és össze-vissza cikáztak az idegeim, de nem volt igazi kiút.

Pislogtam, amikor a telefonom rezegni kezdett a fenekemnél, és kizökkentett a gondolataimból. Mintha robotpilóta lennék, hátra nyúltam, és előkaptam. Amikor megláttam Estelle nevét a képernyőn, könnyek szöktek a szemembe, mert nem ő volt az. Látott engem, és még mindig nem hívott. Látta, hogy látom, és nem hívott.

– Robbie azt mondta, hogy érted mehetek pénteken – mondta egy dalban hangon, majd nevetve hozzátette: – Tulajdonképpen azt mondta, hogy mindketten mehetünk.

– Fantasztikus.

– Mi van? – mondta hangos hangon. – Mi a baj?

– Semmi. Minden. Bár valószínűleg semmi.

Halkan felnevetett.

– Ez katasztrofálisan hangzik. Mi folyik ott?

– Ma láttam Jensent és Kristát.

– Mi! Hol?

– Abban a kávézóban, ahová járni szokott.

– Istenem, Mia. Megint üldözted őt?

– Nem! – kiáltottam, majd halkabban hozzátettem: – Nem. Nem így volt.

– Mi történt?

– Elmentem kávéért. Nagyon megszerettem a kávéjukat. És arra gondoltam, csinálok néhány képet, mivel az ég ma tényleg együttműködő, de aztán együtt sétáltak be.

– És?

– És egy gyűrű volt a kezén.

– Mint egy jegygyűrű?... Hát, nem mintha az ő gyűrűjét viselné, Meep.

Bólintottam, bár ő nem látott engem. Éreztem, hogy az addig úszkáló könnyek egy része kezd kicsordulni.

– Igen, értem. És akárhogy is, ez rendben van, nem? Ez csak egy gyűrű, igaz? Nem nagy ügy. De aztán megérintette őt.

Estelle hangosan zihált. – Hogyan érintette meg?

– Mintha én tenném.

– Mi. A. Fasz?

– Tudom – mondtam halk hangon, miközben letöröltem a könnyeimet. – És talán az volt semmi – mondtam most már zokogva. – Lehet, hogy semmi sem volt, de úgy éreztem, mintha lenne valami, tudod? És kurvára utálom őt.

– Tudom, édesem, jó okkal – mondta Estelle.

Mindenütt éreztem a megnyugtató hangját, a hajamon, a hátamon. Sóhajtottam.

– Nem vagyok hülye, ugye? Ez nem csak arról szól, hogy lány vagyok?

– Nem. Nem vagy hülye. Értem, miért vagy ideges, de szerintem ezt az egészet teljesen kiragadod a kontextusból. Felhívott téged?

Keserű nevetést hallattam.

– Nem. Az a kibaszott barom látott engem, kibaszottul látott, és még csak nem is jött utánam, és nem is hívott.

Egy pillanatig csendben maradt, majd suttogott.

– Te most viccelsz velem.

– Bárcsak azt tenném. – Megálltam a könnyeimet törölgetve.

– Nem tudom, Meep, ez… – elhallgatott, és belesóhajtott a vonalba. – Csak… ez nem Jensen, tudod? Fel fogom hívni Olivert.

– Ne merészeld! Csaj kódex!

– A francba a csaj kódexszel! Nyilvánvalóan feldúlt vagy, és biztos vagyok benne, hogy őrült forgatókönyvek járnak a fejedben. Jobb, ha ezt tisztázzuk, hogy ne kergesd magad az őrületbe a gyűrűvel, és az érintéssel – mondta hangosabban, mintha egy harsány emlékeztetőre lenne szükségem a látottakra.

Sóhajtottam, fejemet a falnak hajtottam, és becsuktam a szemem.

– Gyűlölöm. Gyűlölöm. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm New Yorkot. Gyűlölöm a szerelmet. Gyűlölöm a szívemet, amiért egy kibaszott élő emlékeztetője a szerelmének. Kibaszottul gyűlölök mindent.

– Nagyon sajnálom – mondta suttogva. – Annyira sajnálom. Bárcsak ott lennék veled.

– Haza akarok menni – mondtam, és most már nyíltan sírtam. – Csak haza akarok menni.

– Várunk rád. Mindig.

És ez jelentette számomra az otthont. Egy hely volt. Az a hely, ahol a családom volt, ahol a barátaim vártak rám, ahol mindig úgy éreztem, hogy szívesen látnak, és ahol a sok szarság ellenére is mindig szerettek. Nem kellett itt maradnom, és foglalkoznom Jensennel és a vele járó baromságokkal. Lehunytam a szemem, a gondolataimba beszivárgott a tengerparton töltött emlékünk, amikor azt mondta, hogy teherbe ejtette. Fájdalom hasított belém, mintha most hallottam volna először a szavakat. Olyan volt, amit soha nem felejtek el, a szavait, a fájdalmas tekintetét a szemében, ahogy kimondta, ahogy az a három egyszerű szó olyan érzést keltett bennem, mintha kihúznák alólam a földet.

A kávézóra gondoltam. Ahogy ott állt nevetve, amikor Krista az arcához emelte a kezét, és az arcára, amikor meglátott engem az üveg túloldalán állni. Miért kellett ennyire fájnia, hogy ezt láttam? És hogy lehettem olyan hülye, hogy hagyjam, hogy ez újra megtörténjen?


Nincsenek megjegyzések: