23
Mia
Miután ismét meglátogattam Rodrigo
galériáját, hogy megnézzem, hol helyezte el az általam kiállításra szánt képeket,
a kávézó felé vettem az irányt, ahova tudtam, hogy Jensen gyakran jár, nem
azért, mert azt terveztem, hogy ott találkozom vele, vagy akár csak összefutunk,
hanem mert már egy hete nagyon vágytam a kávéjukra, és ez volt az első
lehetőségem, hogy kapjak belőle. Ahogy közeledtem a helyhez, ideges pillangók
kezdtek szárnyra kelni a gyomromban. Mi van, ha látom őt? Előző este beszéltem
vele röviden a semmiről, és gyorsan le kellett tennie a telefont, mert Olivia
követelte a figyelmét. Nem tudtam, miért hívott, de örültem, hogy hallottam a
hangját a vonal másik végén, arra a két másodpercre, amit kaptam. Még azután
is, hogy elolvastam a cikkét, úgy éreztem, hogy az egész szombati dolog kínos
volt, és minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább rájöttem, hogy nem én
voltam és nem Olivia; ő tette azzá.
Felsóhajtottam. Tökmindegy.
Hihetetlen éjszakánk volt, és még egy utána. Nem kellett a lányos dolgot
csinálnom, és elkezdenem tervezgetni az esküvőt, ami végül úgyis meghiúsul.
Kinyitva az ajtót, nyomát
sem láttam, és megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Odamentem a pulthoz,
megrendeltem az italomat, és várakozva körbefordultam. Aztán elővettem a
telefonom, hogy felhívjam Robot, mert meg akartam győződni arról, hogy még
mindig nálunk szállok meg, vagyis most már gyakorlatilag az ő és Juan Pablo
lakásában, amikor hazamegyek a hétvégére. Ahogy tárcsáztam a számát, a szemem
sarkából láttam, hogy még több ember jön be. Jensen egyik kezével az ajtót
tartotta nyitva, a másikkal a laptopját fogta. Ma csupa feketét viselt, a
sapkájától a cipőjéig, és akinek az ajtót tartotta, egy nő volt, világosbarna
hajjal. Sápadt bőre volt, mint egy porcelánbabának, és olyan mosolya, ami
mintha nyugalmat idézett volna elő, talán még bennem is, ha nem lennék olyan
feszült az egész látványától.
Nem arról volt szó, hogy nő
volt, vagy hogy nyilvánvalóan vele volt. A korábbi Facebook-keresésből tudtam,
hogy Krista az. Amint a kék tarajos srác a pultra tette a kávéscsészét,
kinyújtottam a kezem és megragadtam, nehogy a nevemet kiáltsa. Piercinges
szemöldöke felszaladt. Az enyém válaszul felívelt. Halkan felnevetett.
– Jól van, jól van – mondta.
Elmosolyodtam, és visszahúzódtam
a pult sarkába, ahol a cukor volt. Biztosan azt hitte, hogy őrült vagyok, és
talán az is voltam, de nem érdekelt. A kávégépek közötti résen keresztül
sikerült megpillantanom Jensent és Kristát. Vagy sokkal magasabb volt nálam,
vagy hatalmas magassarkút viselt. A szeme legalább az orráig ért. Jensen
nevetett valamin, amit mondott, és vadul hadonászott a kezével. Ekkor
pillantottam meg a gyűrűt a bal kezén. Nyeltem egyet, és a telefonomra néztem.
Letettem a kávémat, felmentem a Facebookra és rákerestem. Privátra állította,
és a kibaszott profilképe csak ő volt, ami semmit sem árult el nekem. Próbáltam
gondolkodni, közös barátokat találni. Oliver közös volt bennünk. Az a barom. Rákattintottam
a képekre, hátha van közös képük, ami volt is, mind régi volt, a lány egy ház
udvarán ül terhesen, és mosolyogva néz valamit, amit Oliver mond, miközben
Jensen sört iszik a háttérben. Nem mondott sokat. Bassza meg. Persze, hogy semmitmondó
volt.
A telefonomat a farmerom
hátsó zsebébe dugtam, és újra felkaptam a kávém, miközben visszanéztem. Felém
sétáltak, ezért kilöktem a mellettem lévő oldalajtót, és megálltam odakint,
hátamat a falnak támasztva, miközben próbáltam visszanyerni uralmamat a gyorsan
dobogó szívem felett. Egy pillanat múlva, amikor úgy éreztem, hogy meg tudok
birkózni vele, visszanéztem befelé. Jensen a pultosra figyelt, a nő pedig
mellette állt és a telefonján csinált valamit. Miután eltette, felnézett rá, és
elmosolyodott valamin, amit mondott, majd Krista kinyújtotta a karját, és az
ujjbegyeivel megérintette az arcát. Belülről megremegtem, a szívem a gyomrom
mélyére zuhant. Mintha csak végszóra kapta volna fel a fejét, a szemei
találkoztak az enyémmel, viharos szürkeség volt egy csipetnyi zavarodottsággal.
Elszaladtam, mert ezt már tényleg nem bírtam elviselni. Nem bírtam látni,
hogyan néznek ki együtt. Egyáltalán nem tudtam kezelni a gondolatot, hogy
együtt vannak.
Gyorsabban hazaértem, mint
gondoltam volna. Nem követett. Nem hívott. És képes voltam visszafogni az
érzelmeimet, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót. Azzal kezdődött, hogy
reszkető kezem leejtette a fényképezőgépes táskámat magam mellé. Remegő térdem
követte, és olyan hirtelen adta meg magát, hogy ki kellett nyújtanom a
kezeimet, hogy megtörjem az esést. A könnyek, amelyekről azt hittem, jönni
fognak, nem jöttek. Száraz zokogás tombolt bennem, a tüdőmben telepedett meg,
és úgy éreztem, nem kapok levegőt. Levegőért kapkodtam, de nem tudtam
megtölteni magam vele. Úgy éreztem magam, mint egy vulkán, amely egyszerűen nem
fog kitörni, ziháltam és össze-vissza cikáztak az idegeim, de nem volt igazi
kiút.
Pislogtam, amikor a
telefonom rezegni kezdett a fenekemnél, és kizökkentett a gondolataimból.
Mintha robotpilóta lennék, hátra nyúltam, és előkaptam. Amikor megláttam
Estelle nevét a képernyőn, könnyek szöktek a szemembe, mert nem ő volt az.
Látott engem, és még mindig nem hívott. Látta, hogy látom, és nem hívott.
– Robbie azt mondta, hogy
érted mehetek pénteken – mondta egy dalban hangon, majd nevetve hozzátette: –
Tulajdonképpen azt mondta, hogy mindketten mehetünk.
– Fantasztikus.
– Mi van? – mondta hangos hangon.
– Mi a baj?
– Semmi. Minden. Bár
valószínűleg semmi.
Halkan felnevetett.
– Ez katasztrofálisan
hangzik. Mi folyik ott?
– Ma láttam Jensent és
Kristát.
– Mi! Hol?
– Abban a kávézóban, ahová járni
szokott.
– Istenem, Mia. Megint
üldözted őt?
– Nem! – kiáltottam, majd
halkabban hozzátettem: – Nem. Nem így volt.
– Mi történt?
– Elmentem kávéért. Nagyon megszerettem
a kávéjukat. És arra gondoltam, csinálok néhány képet, mivel az ég ma tényleg
együttműködő, de aztán együtt sétáltak be.
– És?
– És egy gyűrű volt a kezén.
– Mint egy jegygyűrű?... Hát,
nem mintha az ő gyűrűjét viselné, Meep.
Bólintottam, bár ő nem
látott engem. Éreztem, hogy az addig úszkáló könnyek egy része kezd
kicsordulni.
– Igen, értem. És akárhogy
is, ez rendben van, nem? Ez csak egy gyűrű, igaz? Nem nagy ügy. De aztán
megérintette őt.
Estelle hangosan zihált. –
Hogyan érintette meg?
– Mintha én tenném.
– Mi. A. Fasz?
– Tudom – mondtam halk
hangon, miközben letöröltem a könnyeimet. – És talán az volt semmi – mondtam
most már zokogva. – Lehet, hogy semmi sem volt, de úgy éreztem, mintha lenne
valami, tudod? És kurvára utálom őt.
– Tudom, édesem, jó okkal –
mondta Estelle.
Mindenütt éreztem a
megnyugtató hangját, a hajamon, a hátamon. Sóhajtottam.
– Nem vagyok hülye, ugye? Ez
nem csak arról szól, hogy lány vagyok?
– Nem. Nem vagy hülye.
Értem, miért vagy ideges, de szerintem ezt az egészet teljesen kiragadod a
kontextusból. Felhívott téged?
Keserű nevetést hallattam.
– Nem. Az a kibaszott barom
látott engem, kibaszottul látott, és még csak nem is jött utánam, és nem is
hívott.
Egy pillanatig csendben
maradt, majd suttogott.
– Te most viccelsz velem.
– Bárcsak azt tenném. – Megálltam
a könnyeimet törölgetve.
– Nem tudom, Meep, ez… –
elhallgatott, és belesóhajtott a vonalba. – Csak… ez nem Jensen, tudod? Fel
fogom hívni Olivert.
– Ne merészeld! Csaj kódex!
– A francba a csaj kódexszel!
Nyilvánvalóan feldúlt vagy, és biztos vagyok benne, hogy őrült forgatókönyvek
járnak a fejedben. Jobb, ha ezt tisztázzuk, hogy ne kergesd magad az őrületbe a
gyűrűvel, és az érintéssel – mondta hangosabban, mintha egy harsány
emlékeztetőre lenne szükségem a látottakra.
Sóhajtottam, fejemet a
falnak hajtottam, és becsuktam a szemem.
– Gyűlölöm. Gyűlölöm.
Gyűlölöm őt. Gyűlölöm New Yorkot. Gyűlölöm a szerelmet. Gyűlölöm a szívemet,
amiért egy kibaszott élő emlékeztetője a szerelmének. Kibaszottul gyűlölök
mindent.
– Nagyon sajnálom – mondta
suttogva. – Annyira sajnálom. Bárcsak ott lennék veled.
– Haza akarok menni –
mondtam, és most már nyíltan sírtam. – Csak haza akarok menni.
– Várunk rád. Mindig.
És ez jelentette számomra az
otthont. Egy hely volt. Az a hely, ahol a családom volt, ahol a barátaim vártak
rám, ahol mindig úgy éreztem, hogy szívesen látnak, és ahol a sok szarság
ellenére is mindig szerettek. Nem kellett itt maradnom, és foglalkoznom
Jensennel és a vele járó baromságokkal. Lehunytam a szemem, a gondolataimba
beszivárgott a tengerparton töltött emlékünk, amikor azt mondta, hogy teherbe
ejtette. Fájdalom hasított belém, mintha most hallottam volna először a
szavakat. Olyan volt, amit soha nem felejtek el, a szavait, a fájdalmas
tekintetét a szemében, ahogy kimondta, ahogy az a három egyszerű szó olyan
érzést keltett bennem, mintha kihúznák alólam a földet.
A kávézóra gondoltam. Ahogy
ott állt nevetve, amikor Krista az arcához emelte a kezét, és az arcára, amikor
meglátott engem az üveg túloldalán állni. Miért kellett ennyire fájnia, hogy
ezt láttam? És hogy lehettem olyan hülye, hogy hagyjam, hogy ez újra
megtörténjen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése