Tizenegyedik fejezet
Fordította: Dóra
A
Hálaadás és az aközött eltelt idő, amíg elutaztunk Philadelphiába, gyorsan
elrepült. Már mindenki előtt munkában voltam és szinte minden napot kudarcok
nélkül zártam az irodában. Tüzet oltottam, Monicát oktattam, és több alkalommal
én csináltam meg a bérszámfejtést. Őrült volt, hektikus és hihetetlenül
frenetikus. Voltak olyan napok, amikor alig láttam napfényt, minden kaját
egyenesen a mikrohullámú sütőből ettem és az egyedüli alkalom, amikor leültem,
azért volt, hogy pisiljek. És még akkor is e-maileket olvastam. Ugyan kérlek,
nem viszi mindenki a vécére a telefont, hogy olvasson?
És
bár őrült, hektikus és hihetetlenül frenetikus életet éltem, végre sikerült végeznem
a dolgaimmal. Nem csupán elintéztem, hanem tulajdonképpen túl voltam a nehezén.
Sikerült kialakítanom egyfajta időbeosztást és be is tartottam. Nem úgy
sétáltam, mint akit vonszoltak, hanem mint aki ugrál; egyik megbeszélésről
rohantam a másikra, munkaterületről munkaterületre siettem egy újfajta
céltudatossággal. Fáradt voltam, de boldog is valamilyen furcsa módon. Kezdtem
kezemben tartani a dolgokat. Még mindig stresszes voltam, de ez jó stressz
volt.
A
hotelprojekt megtervezése előtt álltam, és még arra is képes voltam, hogy
néhány karácsonyi terven is dolgozzak. Ha nagyon gazdag vagy, nem magadnak
csinálod a karácsonyi dekorációt – oh, egek, dehogy! Bérelsz valakit, hogy
megcsinálja. Kezdetben azt hittem, hogy Jillian távozásával fel kell majd
vennem a kapcsolatot néhány másik divattervező céggel, akikkel jóban voltunk,
hogy kiszervezzük egy részét, de nem tudtam megtenni. Meg kellett bizonyosodnom
afelől, hogy a Jillian Designs ugyanúgy működik, mint amikor Jillian még
tényleg itt volt. Úgyhogy kevesebbet aludtam. És Red Bull hegyekkel
felszerelkezve érkeztem a munkába.
Simon
otthon volt. A plymouthi útnak le kellett volna foglalnia őt egészen az osztálytalálkozóig,
de most volt egy kis szabadideje. Valami, amiből általában nem volt sok neki.
De most mégis. Miután egyik este Clive cipőben hagyott ajándékára jött haza, beleegyezett,
hogy ahelyett, hogy hetente néhány éjszakát töltene Sausalitóban, egyszerűbb
lenne kiköltözni és elhozni a kis cipőbe szarót. Úgyhogy Clive vidéki cica
lett. És lett neki egy „otthon maradok” apukája.
Nagyszerűen
érezték magukat, felfedezték a házat és órákat töltöttek azzal, hogy kibámultak
a faltól-falig ablakokon. Clive-nak sosem volt ekkora tere, élvezte, hogy
minden gardróbban és ágyban elrejtőzhet. Simon átvette az éjjeli bújócskát,
amire sajnos nekem már nem volt időm. Egy hűvös éjszakán későn értem haza, és ott
találtam Simont az ablak előtt Clive-val a kezében, ahogy mancsnyomokat készítettek
oda, ahol be volt párásodva az üveg, miközben arról beszélt, hogy milyen messze
is van San Francisco városa.
Vigyorgott,
amikor meglátott, de továbbra is arról beszélt, hogy milyen hideg a víz és hogy
Clive-nak nem kellene megpróbálnia visszaúsznia a városba. Clive bölcsen
bólintott, majd még egy tappancsot nyomott az ablakra.
Most,
hogy Simonnak ennyi szabadideje volt, legtöbbször biciklizett, üzeneteket és
képeket küldött Marin megyéből mindenhonnan. Volt egy kedvenc étterme, egy
kedvenc kávézója, ahol reggel kávézott, egy kedvenc csemegeboltja, mindenből
volt valami új kedvence.
A
miheztartás végett, az ő kedvenc pozíciója
az maradt – bármelyikben is voltam –, amikor bennem volt. És miközben
legtöbb éjjel kimerült voltam, sikerült meztelenül összegabalyodnom a
Faldöngetőmmel. Micsoda nehézség.
És
ez a sok szabadidő váratlan látogatásokkal járt. Beugrott az irodába. Számos telefonhívás
nap mint nap. Folyamatosan körülöttem volt, és úgy tűnt, nem tudta megérteni,
hogy én miért nem voltam körülötte.
Felfogta, hogy többet dolgozom, mint eddig bármikor valaha is, és hogy boldog
voltam. De ez nem állította le őt, amikor minden reggel megpróbált visszahúzni
az ágyba.
És
a fenébe is, ez kemény volt. Mert hihetetlenül nehéz kikelni az ágyból minden
nap, amikor egy kócos Faldöngető kapaszkodik a pizsamádba. Mert – és ezt
büszkeséggel mondom – az ő kedvenc pozíciója
az maradt – bármelyikben is voltam –, amikor bennem volt.
Komolyan,
tényleg mindig mellettem volt. Számtalanszor
még emlékeztetett is, hogy én nem vagyok mellette. Hmm.
Jillian
és Benjamin elhagyta Olaszországot és Prága felé tartottak, azt tervezték, hogy
eltöltenek néhány napot a városban és megnézik a cseh vidéket. Ámulva néztem a
képeket, amiket e-mailben küldött és engedtem neki, hadd mesélje el, milyen
fantasztikusan érzi magát a férjével. Olyan nyugodt volt, amilyennek már évek
óta nem láttam, és biztosra ment, hogy elmondja mennyire nagyra értékeli, hogy az
„irodai dinamója” mindent kézben tart, így ő ezt az időt újdonsült férjével
töltheti. Furcsa volt hallani, ahogy Benjaminra mint férjére hivatkozik, olyan
régóta jegyesek voltak, hogy már akkor a vőlegénye volt, mikor megismertem
Jilliant.
Egyszer
megkérdeztem őt, hogy végül mi késztette őket, hogy kitűzzék a dátumot. A
konferenciateremben ültünk, és a pék tortáit kóstolgattuk, amiket reggel hozott,
próbáltuk eldönteni melyik legyen az esküvői torta. Rajtakaptam, hogy a
gyűrűjét nézi és magában mosolyog, így megkérdeztem.
–
Nem tudom. Egy nap csak ránéztem, és tudtam, hogy készen állok, hogy a felesége
legyek. Felépítettem a cégem, elértem minden célomat, amit kitűztem a húszas
éveimben és egy párat azok közül is, amiket már harminc évesen hoztam és úgy
éreztem, hogy eljött a megfelelő idő. – Vigyorgott, majd maga felé húzta a
málnás-csokis vajkrémet, hogy újra megkóstolja. Volt egy olyan érzésem, hogy ez
lesz a nyerő. Az is volt. – Ráadásul, láttad már a seggét? Oh, nézd csak, kit
kérdezek, a Benjamin Rajongó Klub elnökét – viccelődött.
–
Tudd, hogy igazságosan győztem meg ezt a választást. Nem az én hibám, hogy Mimi
és Sophia nem tudta, hogy azon a napon fogunk szavazni. Igazságosan győztem –
magyaráztam.
Ha
már barátokról beszélünk, a Sophia és Neil vonal csendes volt. Nem találkoztak
a Játékest óta, és Mimi azt tervezte, hogy karácsony előtt újra megpróbáljuk –
erről próbáltam lebeszélni őt. De amikor mindkettejüket meghívta a karácsonyi
bulijára, egyikük sem akart kibújni alóla. Valójában úgy tűnt, hogy mindketten
várták már. Ki tudja, hogy ezúttal mi fog történni? Folytatták a randizást, méghozzá
gyakran, de ezt ritkán követte egy második találka.
Meg
vagyok lepve.
Azért,
hogy elrepülhessek Philadelphiába egy teljes hétvégére az egyik legelfoglaltabb
időszakom közepén, szó szerint éjjel-nappal és még szombaton is dolgoztam, hogy
eléggé szabaddá tudjam tenni a naptáram ahhoz, hogy mindent otthagyhassak és
csak Simonnal lehessek. Sosem volt kérdés, hogy megyek-e; a világon szó sem
lehetett arról, hogy hagyjam, hogy egyedül csinálja ezt végig.
Annyira
ideges volt.
Tegnap
éjjel rémálma volt és ma a gépen alig beszélt. Amikor beszélt, kurta volt és
gyors. Amikor a gép földet ért, felém fordult és ezt mondta: – Most rögtön
bocsánatot kérek, amiért egy fasz leszek egész hétvégén. Nem így tervezem, de
ha mégis megtörténik, sajnálom.
Megveregettem
a kezét és megcsókoltam az orrát. – Bocsánatkérés elfogadva. Most mutasd meg a
szülővárosod – alig várom, hogy lássam a Szabadság Harangod.
Halványan
rám mosolygott, majd megfogta a kezem, ahogy elhagytuk a gépet.
*
* *
Philadelphia
olyan város volt, ahol még sosem voltam, és azt kívántam, bárcsak több időm
lenne, hogy felfedezhessem. De ez a hétvége nem arról szólt, hogy hódoljak a
hóbortjaimnak és rekonstruáljam Rocky futását a művészeti múzeum lépcsőin
felfelé száguldva, hanem arról, hogy ott legyek Simonnal és az legyek, amire
szüksége van. Egyébként meg elköltöztették a Rocky szobrot a lépcső tetejéről a
múzeum oldalához. Pfff.
Elmentünk
a bérelt kocsiért, bedobtuk hátra a csomagjainkat és a hotel felé vettük az
irányt. Végigkirándulva a vidéket majdnem sötét volt, mire ahhoz a
városrészhez értünk, ahol Simon felnőtt, de aztán felragyogott az arca, amikor elkezdte
mondani a helyeket, amiket felismert. És helyeket, amiket nem.
–
Mikor zárt be a biciklibolt? Oh, ember, ez volt az a hely, ahonnan az első
bringámat vettem, pótkerék nélkül. Mi ez a mini pláza, mikor történt ez?
–
Mikor volt az utolsó alkalom, hogy itt voltál, Simon? – kérdeztem.
–
Öhm, néhány héttel az érettségi után, azt hiszem – mondta zavartan, a szemei ide-oda
ugrálva fürkészték az utca mindkét oldalát.
–
Tényleg nem voltál itt tizennyolc éves korod óta? – kérdeztem ledöbbenve.
–
Miért jöttem volna vissza? – kérdezte, majd elkanyarodott, egyenesen a
főtér közepe felé tartottunk.
Amikor
Simon azt mondta, hogy Philadelphiában nőtt fel, az technikailag nem volt igaz.
A sok kis önellátó közösség egyikében nőtt fel, a kisebb települések
egyikében, amik a város külterületét alkották. Tudtam, hogy gazdag családból
jött, de azt nem, hogy az amerikai Moneyville-ből.
A
szülővárosa fényűző volt. És elbűvölő a maga módján, ahogy minden északkeleti
város volt annak, aki Kaliforniában nőtt fel. Volt valami abban, ha
elmondhatod, hogy egy olyan városban nősz fel, amely majdnem háromszáz évvel
idősebb, mint az, ahol én nőttem fel. A legtöbb ház, ami mellett elhaladtunk, csak
birtoknak nevezhető.
A
főtér festői volt, takaros kis boltokkal, amelyek a városházát keretezték a
központban. Többnyire kétszintes, néhány tornyos, háromszintes épület minden
sarkon. Az emberek vásároltak, miközben a legkönnyebb porhó hullott, csillogott
a kovácsoltvas kerítéseken – oh, Istenem –, atyaég, valódi öntöttvas lófej
pollerek! Mint, ahová régen kötötték az emberek a lovaikat. Mint a régi, szép
időkben.
–
Simon, egy kicsit muszáj sétálnunk, nézd, mennyire elragadó a városod! Nézz
azokra a boltokra, és oh, nézd a karácsonyfát ott középen! – kiáltottam fel
előremutatva. A Városháza előtt volt egy nagy fa, piros szalagokkal, arany
díszekkel és fehér fényekkel.
–
Bébi, minden évben tesznek karácsonyfát San Francisco városháza elé.
–
Ez más, ez annyira borzasztóan cuki!
Minden annyira régi! Mi az ott? – kérdezem, rámutatva egy öreg, gótikus stílusú
házra, egy emléktáblával előtte. Minden ablakban volt egy koszorú, a fenti
ablakokban még gyertyák is voltak. Annyira szép volt, hogy biztos valamilyen
történelmi jelentősége van.
–
Ez régen… Igen, még mindig egy Subway.
–
Metróállomás? – kérdeztem összezavarodva.
–
Nem, mint a szendvicsező – válaszolt nevetve az arckifejezésemen. – Nem hiszem
el, hogy még mindig nyitva van, senki nem eszik ott. Akkor nem, amikor ott van
Little Luigi étterme. Még mindig szeretnél egy cheesesteak-et?
–
Álmodom?
–
Egy cheesesteak rendel – mondta, majd leállította a kocsit a főtér utolsó utcasarkán.
– Meg kell értened, itt minden régi. Minden épület valami más volt egykor;
minden épületet ma már másra használnak – magyarázta, miközben beállt az egyik
parkoló helyre, átlósan a tér mentén. – Leszámítva azt a hülye
bevásárlóközpontot, ahol régen a bringaboltom volt.
Kiszállt
a kocsiból, majd átsétált az én oldalamra. Kiszállva beleszippantottam a
hóillatú levegőbe, éreztem, ahogy szúrja a tüdőm. A hideg jó érzés volt a
hosszú repülőút után és kellemes volt végre kinyújtóztatni a lábaimat, ahogy
lesétáltunk a háztömb mellett.
Ahogy
sétáltunk, különböző boltokra mutatott: a pékségre, ahol a legjobb
aprósüteményt készítették, arra a helyre, ahonnan minden évben megkapta az új
iskolai cipőjét, és ahogy sétáltunk és beszélt, egyre és egyre kevésbé volt
ideges.
–
Hála az égnek, ez még megvan. Little Luigi étterme – mondta, arra a helyre
utalva, ahol sor állt az ajtóban a hideg éjszakába. Gyorsan haladt és hamarosan
már bent is voltunk. Egy lyuk volt a falon, mindössze három asztal állt bent és
egy pult. Nagy fekete serpenyőben sütötték a steakeket, paprika és hagyma
sistergett. Az emberek a rendeléseket vakkantották, szendvicseket csomagoltak,
és az illat mennyei volt.
Amikor
ránk került a sor, Simon mindkettőnknek rendelt. Két steaket sajttal,
hagymával, gombával, édes- és chilipaprikával egyaránt mindkettőben. És a
legviccesebb dolog történt, amikor rendelt. Az akcentus a semmiből jött,
korábban még sosem hallottam. Nem New York-i, vagy New Jersey-i, ez nagyon
különleges volt. Ahogy hallgatóztam magam körül, mindenkinek megvolt. Valakinek
erősebben, mint másnak, és Simoné eléggé lágy volt, de határozottan felbukkant.
Hűha.
Megragadva
egy maréknyi szalvétát, kikémlelte, hogy egy család elhagyja az egyik asztalt
és le is csapott rá. Magamra hagyott az asztalnál, majd visszament a
szendvicsekért. Láttam, ahogy Simon egy olyan férfitől rendel, akinek tíz kosárnyi
tavaszi tekercs volt a fején Saigonban, Vietnámban. Láttam őt kolbászokat
rendelni egy hatalmas, kötényes nőtől Salzburgban. És még sosem láttam őt
ennyire otthonosan mozogni, mint ebben a szendvicsezőben Philadelphia
külvárosában.
Hatalmas
vigyorral tért vissza az asztalhoz. Megmutatta, hogyan simítsam ki a papírt,
hogy megakadályozzam a lecsöpögést, sózott és borsozott, aztán azt is, hogyan
tartsam, hogy ne loccsanjon ki semmi a szendvicsből. Aztán beleharapott, majd
tiszta élvezet ült ki az arcára. És olyan hangot adott ki, amit eddig csak
egyszer hallottam tőle. És akkor igazán boldog volt, amikor ezt csinálta.
* * *
–
Simon Parker? – szólt egy hang a hátunk mögül, majd teli szájjal feléje
fordult. Gyorsan lenyelte a falatot és felállt. Egy idősebb hölgy ezüst
frizurával és olyan gyöngysorral, ami egy lovat is megfojtana, csodálkozva
nézett rá.
–
Mrs. White? – kérdezte Simon beletúrva a hajába.
–
Atyaég, te vagy az! Sosem hittem,
hogy valaha is újra látunk téged errefelé! – Magához húzta egy ölelésre. – Hol
a csudában voltál? Legutoljára azt hallottam, hogy elmentél a Stanfordra.
–
Igen, asszonyom, még mindig a nyugati parton vagyok, San Franciscoban, tulajdonképpen.
Hogy van, és a családja?
–
Oh, jól, megvagyunk. Todd most a céggel foglalkozik, jelenleg vállalati jogot gyakorol.
Megnősült, az első gyermeke úton van, és Kitty is most ment férjhez tavaly
nyáron, és… Biztosan az osztálytalálkozó miatt vagy itt; alig hiszem el, hogy
tényleg te vagy az! – mondta újra, szorosan magához ölelve Simont. Előre-hátra
hintázott a lábfején, miközben én vigyorogva figyeltem.
A
hölgy felém kémlelt Simon válla felett, tekintete ravasz érdeklődéssel pásztázott
végig. – És ő ki lenne, Simon?
Idegesen
újra beletúrt a hajába. – Ő Caroline Reynolds. Caroline, ő a mellettünk lévő
szomszéd volt, Mrs. White. – Olyan erősen paskolta meg a vállam, hogy az
orrommal majdnem belefelejtem a cheesesteakem maradékába. Ami valójában csak
egy zsírfolt volt.
Kinyújtottam
a hölgy felé a kezem. – Mrs. White, nagyon örülök a találkozásnak. Biztosan Ön
az, akihez fordulni lehet, ha Simon csínytevéseiről szeretnénk hallani, igaz?
–
Mindenre emlékszem, Caroline… az agyam borotvaéles – mondta, megkocogtatva a
halántékát. – De ma este elfelejtettem emlékeztetni Arthurt, hogy vegye ki a
csirkét a fagyasztóból, úgyhogy ma szendvicsek lesznek a tévézéshez – mondta,
kezével integetve a pultosnak, aki két torpedó kinézetű csomagot emelt fel.
Gyengéden
Simonra nézett, majd megpaskolta az arcát. – Simon, el sem tudom mondani,
mennyire jó látni téged. Beugrasz majd, amíg a városban vagy? Nem fogadok el nemleges
választ.
–
Nos, Mrs. White, nem vagyok biztos benne, hogy lesz rá időnk, mert a találkozó holnap
este lesz és előtte szeretnék megmutatni Caroline-nak még pár dolgot. Vasárnap
már megyünk is, úgyhogy…
–
Ebéd.
–
Ebéd? – kérdezte Simon.
–
Ebéd holnap. Ennetek kell, nem igaz?
Simon
bólintott. Mosolyogtam. Kedveltem a hölgyet.
–
Akkor ezt megbeszéltünk. Találkozzunk délben – bólintott, letudva a lényeget. –
Oh, alig várom, hogy elmondjam Arthurnak, hogy holnap átjöttök; annyira boldog
lesz!
–
Köszönjük, asszonyom – értett egyet Simon.
–
Most mennem kell, majd találkozunk! – szólt vissza a válla felett, majd
kilépett az éjszakába.
–
Nagyszerű hölgy – jegyeztem meg, közben néztem, ahogy Simon felnyalábolja a
papírokat és a szalvétákat, majd kidobja a szemetesbe.
–
Hmm, hmm.
–
Ez finom volt – paskoltam meg a hasam.
–
Hmm.
–
Most akkor mi van? – kérdeztem, felvonva a szemöldököm a hirtelen váltásra.
Újra ideges volt.
–
Mi? Oh, ja, menjünk a hotelbe és jelentkezzünk be? Igen, menjünk – mondta, majd
kivezetett az utcára.
Csendben
sétáltunk a kocsihoz a lágyan hulló hóban. Ez a kirándulás nagy dolog volt
számára, és csak most jöttem rá, mit is jelent ez az ebéd: amellett a ház
mellett lesz, ahol felnőtt. Tíz év után először.
Kinyúlt
a kezemért, az enyém belecsúszott az övébe.
* * *
Amikor
visszaértünk a szállodába, pár percet arra szántam, hogy kitakarítsam a
postaládámat. Nagyon igyekeztem magam mögött hagyni az irodát, ezért itt-ott
néhány pillanatra szorítkoztam, és csak azokra a kérdésekre válaszoltam, amelyeket
nem halaszthattam hétfőre. Aztán lezuhanyoztam, meg akartam szabadulni a repülő
és a cheesesteak szagától, ami egy ideje már körbelengett. Még mindig
nedvesen, kilibbentem a szobába egy szál törölközőben, egy a fejemen is volt,
Simont az ágyon fekve találtam. A kezeit összekulcsolta a feje mögött és a
plafont bámulta.
–
Szia – mondtam lágyan.
–
Szia, milyen volt a zuhany?
–
Csodálatos, esőztetős zuhanyuk van. Ki kéne próbálnod lefekvés előtt.
–
Talán.
Újra
beállt a csend, az ágy széléhez léptem és leültem mellé.
–
Köszi, hogy elhoztál ide. Jó látni azt a helyet, ahonnan származol.
–
Biztosan – mondta, most nézett rám először.
Gyengéden
a mellkasára tettem a kezem. – Hé.
–
Hé – suttogta vissza.
Szemébe
nézve lassan feléje hajoltam. Gyengéden végigsimítottam az ajkaimat az övén, könnyedén
és gyorsan. Amikor nem húzódott el, újra megcsókoltam. Engedte, harmadszorra is
megérintettem az ajkait. Egy kicsit erősebben nyomtam hozzá magam, magába
engedett. A nyelve találkozott az enyémmel, éreztem, amint reagál rám, ahogy
összegabalyodtunk és összetekeredtünk. A lélegzete elmélyült, a pulzusa felgyorsult
alattam, én pedig feljebb támaszkodtam. Anélkül, hogy megszakítottam volna a
csókot, kigomboltam az ingét, felfedve a bőrét. Végigcsókoltam az állkapcsa
vonalát, hagytam, hogy az ajkaim a füle alatt cikázzanak, éreztem, hogy a
borostája kidörzsöl. Tudtam, hogy milyen érzés ez a belső combjaimon, és hogy
mennyire csodás volt múltkor…
Éreztem,
hogy megfeszül, amikor a nyelvemmel megpöccintettem a fülcimpáját, felszisszent
tőle. A kezei a derekamhoz értek, ahogy visszalopóztam a nyakához és
végigcsókoltam a kulcscsontját. Megrántottam az ingjét, hogy kiszabadítsam az
övéből, széttártam, majd a törzséhez dörzsöltem magam. A bőre meleg volt, isteninek
érződött az enyém alatt. Többet kellett éreznem belőle.
Felálltam,
közben végig rajta tartottam a kezem, ahogy gyengéden levettem róla az inget,
aztán az övet, majd a zoknit és az alsónadrágot, addig, amíg meztelen nem lett,
ahogy akartam. A holdfényben állva ledobtam magamról a törölközőt.
–
Caroline – lehelte, majd visszamásztam rá. Lovaglóülésben voltam rajta, kezembe
vettem őt. Kezeit a melleimhez emelte, gyúrogatta, markolászta őket. Erősebben
fogtam őt, megragadtam, le- és fel mozgattam, a végét a tenyeremben forgattam,
engedtem, hogy a csípője elárulja, mire van szüksége.
Zihált,
a mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy dolgoztam rajta. Fel és le,
csavarva-forgatva, kemény volt a kezemben és ő volt a legerotikusabb férfi,
akit valaha láttam életemben. Egy ujjamat gyengéden lefelé húztam rajta, mire
nagyot lökött a csípőjével.
–
Nem fog sokáig tartani, ha így folytatod – nyögte, ujjai a bimbóimmal
játszottak.
–
Nem is az a lényeg – válaszoltam fölé emelkedve. Úgy helyezkedtem, hogy belém
csusszanjon. Már attól nedves voltam, ahogy rám nézett, és lassan, centiről
centire, tökéletesen ráereszkedtem. Annyira remekül, hogy igyekezett
mozdulatlan maradni.
Amikor
már teljesen bennem volt, lassan megmozgattam a csípőmet, ziháltam, ahogy egyre
keményebbnek és vastagabbnak éreztem őt. Lehetetlen.
–
Mi… lehetetlen? – morogta, minden izma megfeszült, majd elernyedt. Nem tudtam,
hogy hangosan beszéltem. Nem számít, tudnia kellene.
–
Hogy valaha is megunjam az érzést, amikor bennem vagy – mondtam, majd
megborzongtam, ahogy előrelökött egyet. Egy kicsit hátradőltem, kezemet a
combjaira tettem, hogy megtámasszam magam, amikor újra belém csúszott. A
könyökére támaszkodott, megbűvölve nézte, ahogy ki-be mozgott a testemben.
Egyik kezével elsöpörte az arcomba hullott hajamat, majd végighúzta a nyakamon,
a melleim között, a hasamon, majd lent elmerült.
Az
a kéz tökéletes köröket írt le rajtam, pontosan a világom középpontjában, a
csípőm átvette az irányítást. Keményen meglovagoltam, fel és le, miközben ő nézte,
ahogy vonaglok felette.
–
Simon. Ez. Tökéletes! – kiáltottam fel, éreztem, hogy az orgazmusom közeledik.
Felült alattam, lábaimat a dereka köré tekerte, kérlelhetetlen ritmusban
döngetett magához szorítva engem. Reszkettem, amikor elélveztem, a saját
megkönnyebbülése dühösen üldözte őt.
Magamhoz
öleltem, nem engedtem el, nem hagytam, hogy eltávolodjon, a ragacsos, izzadt
testem az övéhez simult, egymáson csúszkáltunk és lihegtünk, őrjöngve és dühösen.
Csendes
volt, amikor elélvezett, a tekintete az enyémbe égett, ahogy a mellemre öleltem
őt, ahogy darabokra hullott alattam. A fejét hátravetette, az ereje elöntött,
aztán belém zuhant. Ringatva tartottam őt, még mindig éreztem magamban, ahogy ellazult,
a bőrömhöz szorítottam.
–
Lehetetlen, hogy ennél is jobban szeresselek – suttogtam, megcsókolva a
homlokát.
Még
szorosabban ölelt engem.
* * *
Sápadt
volt, amikor másnap bekanyarodtunk az utcájába, ajkai feszes vonallá préselve.
Arról nem is beszélve, hogy olyan szorosan tartotta a markában a kormányt, hogy
majdnem széttörte. Amikor nem Simonra néztem, a házakat bámultam, amik mellett
elhaladtunk. Ez régi pénz volt, penészes kékvérű pénz. Egyetlen sorozatgyártott
villa sem volt a láthatáron, csak valódi birtokok. Teniszpályák, úszómedencés
házak és mérföldnyi kerítés. De még mindig szomszédság volt, a házak nem voltak
olyan messze egymástól, hogy elszigeteltek lettek volna. Csak egy szomszédság
tekintélyes tölgyfákkal és gázlámpákkal szegélyezve.
És
három biztonsági autó. Eddig.
De
gyönyörű volt. Megálltunk egy elegáns, terméskőből és téglából készült ház
előtt, Tudor stílusa volt, fekete sötétítőkkel. Azt a kevés havat, ami esett,
szépen ellapátolták, az út és a beálló tiszta volt. Karácsonyi fények ragyogtak
bentről, egy mamutfenyőre szórták fényüket és egy akkora koszorú volt a
bejárati ajtón, mint az ágyam. A balra lévő ház biztosan Simoné volt, mivel ez
volt az egyetlen, amire egyenesen nem nézett rá. Fenyőfák lágyították a
látványt az ingatlan határán, de úgy nézett ki, mint valami gyarmati stílusú
téglaépület, olyan pompás volt, mint a többi szomszédos épület. Biciklik voltak
a felhajtón. Gyerekbiciklik.
Ahogy
felfelé sétáltunk a házhoz vezető ösvényen, kiengedett egy kuncogást. – Nem
tudom elhinni, hogy ez még mindig itt van.
–
Micsoda?
–
Amikor általános iskolás voltam, újraburkolták a járdát, és a fia és én
beleírtuk a nevünket a betonba. Öregem, hallgattuk is. – Az első lépcsőfokra
mutatott és a sarkán kivettem a nevét. Simon Parker.
–
Nem voltál valami jó vandál; a teljes neved odaírtad, az istenért – mondtam,
ahogy becsöngetett. Kinyúltam és belemarkoltam a fenekébe, és ahogy
meglepetésében rám nézett, kinyílt az ajtó.
–
Hát itt vagytok, pont időben! – dalolta Mrs. White kinyitva az ajtót, majd
betessékelte az elpirult Simont. Kitartott amellett, hogy én menjek be először,
megkaptam én is a fenékszorítást. – Annyira hideg van kint, csak nézzetek az
arcotokra, élénk piros. Jó, hogy megkértem Arthurt, hogy csináljon tüzet.
Arthur, gyere le!
Öleléseket
és puszikat váltottunk, majd bekísértek minket egy hivatalos, de nagyon kényelmes
nappaliba, ahol valóban tűz ropogott. Cseverésztem Mrs. White-tal, amíg Simon
titokban szemügyre vett mindent: a rögzített, keret nélküli ablakot, az antik
asztalt, a hajót a kandallópárkányon. Láttam, ahogy mély lélegzetet vesz,
elfordult, ahogy Mr. White bejött.
–
Simon, de jó, hogy látlak! – mondta egyenesen odasétálva hozzá, és megrázta a
kezét, majd magához húzta egy egykezes ölelésre.
–
Mr. White, magát is jó látni, uram.
–
El sem tudom mondani, hogy Penny mennyit beszélt arról, hogy találkozunk, mikor
tegnap este hazajött. Hogy vagy?
–
Jól, jól vagyok. Jól hallottam, Todd megnősült?
–
Oh, igen, szép lány. De az fontosabb, hogy te hogy vagy? Mit csináltál az
elmúlt években? Fotózni kezdtél, azt hallottuk, mesélj róla. – Mr. White átkarolta
Simon vállát, és bekísérte őt a könyvtárba, amely csupa fa volt és tele könyvekkel,
olyannyira, hogy igénybe kelljen venni egy olyan csúszólétrát.
Ahogy
eltűntek a sarkon, hátranéztem Mrs. White-ra. Mosolygott, de a szeme egy kicsit
nedves volt.
–
Mrs. White, gyönyörű az otthona – kezdtem, majd az elhomályosult tekintetét
felém fordította.
–
Hívj csak Pennynek.
–
Addig nem, amíg Simon nem teszi – vigyorogtam.
–
Akkor Mrs. White maradok, az a fiú sosem fog engem másképp hívni. Hozhatok
neked valami innivalót, drágám? – kérdezte, majd kezeivel intett, hogy kövessem
őt oda, ahol volt limonádé, kávé és…
–
Ez egy Bloody Mary bár? – kérdeztem.
–
Oh, egek, igen – bólintott, majd végigsimított a szeme alatt a manikűrözött
kezével. – Olajbogyó vagy zeller?
–
Mindkettő?
–
Mindig tudtam, hogy Simon egy okos lány mellett fog kikötni – kacsintott, majd
öntött az italból. Rengeteg alkoholt…
Leültünk
a kanapéra és beszélgettünk, egyszerű témákat hoztunk fel. Megvitattuk, hogy
milyen az otthona lakberendezése; lenyűgözték a belső terek, és segített minden
szoba megtervezésében. Beszélgettünk egy kicsit a városról, hogy hány éve él
itt a családja. Sok-sok éve. És mivel úgy tűnt, hogy a férfiak elidőznek a könyvtárban,
rákanyarodtunk végül Simonra is.
–
Nem is tudom elmondani, hogy mennyire jó érzés látni őt. Itt mindenki lemondott
már arról, hogy valaha is látja őt, miután leérettségizett.
–
Nem jöttem rá, hogy nem tért vissza… Nos, azóta.
–
Nem, akkor júniusban elment és akkor látta őt mindenki utoljára. Egy ideig
tartotta a kapcsolatot néhány itteni barátjával, de úgy tűnt, szüksége van egy
kis időre. Megértettük, ennyire hirtelen elveszíteni a családját…
–
Örülök, hogy visszajött. Jó lehetett itt felnőni.
–
Az volt, és az is. Gail és Thomas, a szülei, csodálatos emberek voltak. Annyira
tragikus… – Elhalt a hangja, majd az asztal felé fordult. – Azt hiszem, van
róluk képem, odakint a farmon készült. Majdnem minden nyarat együtt töltöttünk
ott velük. Tudtad, hogy Parkeréknek volt egy farmja?
Megráztam
a fejem. Nem tudtam semmit. Simon nem osztott meg velem semmit. Erről nem. Átkutatta
az egyik fiókos szekrényt, majd elővett egy albumot. – Azt hiszem, ez az… Igen!
Igen, itt is van. Ez az a nyár, amikor Simont és Todd-ot rajtakapták, amint meztelenül
úszkáltak a Wilson lányokkal. Azok ketten!
Nevetett
a képeken töprengve. – Vess egy pillantást erre – mondta, majd felém nyújtott
egy képet.
Haboztam.
Simon soha nem mutatott semmit nekem a családjával kapcsolatban. Nem neki
kellene inkább megmutatnia? A kíváncsiság győzött, megfogtam a képet.
Először
is, tisztáznunk kell valamit: a farm szó
minden embernek más dolgot jelent. Ez nem veteményeskert volt. E forgatókönyv
szerint dombokat jelentett, egy háromemeletes házat, és egy tökéletes vörös
istálló kandikált ki a fák közül. Ez egy Pottery Barn farm volt. De amitől könnybe
lábadt a szemem, az a kép közepén volt, és arra késztetett, hogy egész
hátralévő életemben ölelni akarjam Simont.
Az
apukája napbarnított, magas és fantasztikusan nézett ki. Az anyukája? Magával
ragadó. Egészséges és élénk, a fiuk mellett álltak, aki épp csak belépett a
kamaszkorba. Abban a korban volt, amikor mindenki nyakigláb, de látszott, hogy
ez a srác pusztító lesz. Ahogy az arcukat vizsgáltam, láttam, hogy Simon az
apjától örökölte hihetetlenül kék szemét, a vakító mosolyát pedig az
édesanyjától.
Bár
sosem találkozhattam, és sosem beszélgethettem azokkal az emberekkel, akik Simont
azzá a csodálatosan tökéletes tökéletlen emberré formálták, aki ma volt,
tudtam, hogy egy rendkívüli kiscsaládot látok.
–
Oh – ez volt minden, amit mondani tudtam.
–
Annyira tragikus – ismételte Mrs. White, megrázta a fejét vígasztalóan.
Visszaadtam
neki a képet, mélyeket lélegeztem és megbizonyosodtam, hogy a könnyek, amik elő
akartak törni, irányítás alatt vannak.
Megfogta
a képet, majd az albummal együtt eltette. Vett egy lélegzetet, leeresztette a
vállait, majd felhajtotta az italát is. – Na, hol a csudában vannak ezek a
fiúk? Arthur? Hová vitted Simont? – kiáltott fel, majd talpra ugrott.
Megkérdeztem, hogy nem küldene-e egy másolatot a képről. Mosolygott és azt
mondta, hogy majd elküldi az eredetit.
A
könyvtár felé tartottunk, ahol találtunk még egy kandallót, ugyanolyan pattogó
tűzzel. Mr. White és Simon bőrfotelekben ültek, mindkettejük mellett volt egy-egy
pohár. Simoné üres volt, de Mr. White poharában nyoma volt valami sötétszínű
folyadéknak.
Simon
arca többé nem volt sápadt, de a szemei kissé pirosak voltak. Ahogy Mr. White
szemei is. Mindketten felálltak, amikor megláttak minket, Simon odajött hozzám.
Azt suttogtam, hogy „minden rendben?” Bólintott, majd megfogta a kezem.
–
Azt hiszem, kész az ebéd – jelentette be Mrs. White és mutatta az utat az
étkező felé.
Eltűnt
egy pillanatra, miközben mindenki helyet foglalt egy hatalmas asztal körül,
mögöttünk újabb hangulatos kandallóval. Ahogy helyet foglalt a férjével szemben,
megkérdeztem, hogy van-e bármi, amiben segíthetek.
–
Köszönjük, Caroline, de megkértük a házvezetőnőnket, hogy segítsen ma nekünk –
mondta.
Egyáltalán
nem tűnt helytelennek, hogy aznap ebédre a házvezetőnő, Fran szolgált fel nekem
sült tengeri sügért édesköménnyel és póréhagymával, fehér porcelánon.
Régi
pénz.
Nagyon
kedves emberek.
Végül
is nagyon kellemes időtöltés volt. White-ék rajongtak Simonért és képeket
mutattak róla és a családjáról, ahogy felnőtt. Történeteket meséltek, Simon is
mesélt és nagyon sokat nevettünk.
Simon
arról a családról kérdezett, akik most a házban laktak.
–
Nagyon kedves emberek, Bostonból költöztek a városba, miután összeházasodtak.
Mindketten orvosok, később lettek gyerekeik. Két lány, nyolc- és hatévesek.
Számos új család van a szomszédok között, jó, hogy újra vannak körülöttünk
gyerekek – mondta Mrs. White.
–
Az jó. Jó volt abban a házban gyereknek lenni – Simon megköszörülte a torkát és
odament az ablakhoz, a vállai merevek voltak. Az ablak az otthonára nézett.
A
tűz recsegett és ropogott.
–
Lassan indulnunk kéne. Egy kicsit körbe akartam vezetni Caroline-t a városban,
mielőtt elkezdünk készülődni az esti találkozóra – mondta, a hangja mogorva
volt. Elindultam felé, amikor megfordult. – Nagyon köszönöm, hogy ma itt
lehettünk, Mrs. White, Mr. White. Nem tudom elmondani, mennyire… Köszönöm.
Ideje
volt menni.
Mrs.
White odament hozzá, és arcon csókolta. – Bármikor visszajöhetsz, amikor csak
szeretnél, megígéred?
Bólintott.
Búcsúszavak
és telefonszámcserék közepedte távoztunk. Megígértem, hogy küldök képeket San
Franciscoból, amikor hazaértünk, és amíg Arthur és Simon elköszönt egymástól,
Penny félrehúzott.
–
Vigyázz rá. Még mindig hatalmas fájdalom van a szívében, ami nem tört még elő,
de ha megtörténik, maga lesz a pokol.
Bólintottam.
– Rajta vagyok.
Egy
pillanatig tanulmányozott. – Elhiszem, Caroline. – Magához húzott egy váratlan
ölelésre.
Ahogy
beültünk a kocsiba, a bejárati ajtó előtti lépcsőkről integettek, mielőtt
bementek volna.
–
Nagyon kedves embereknek tűnnek – mondtam.
–
A legjobbak – válaszolta.
Ahogy
lekanyarodtunk a felhajtóról, a fák ritkultak és láthattam a szomszéd házat.
Varázslatos volt. Takaros téglaház, kör alakú felhajtó, ünnepi hangulat.
Megnyírt sövények, koszorúk minden egyes ablakban, még a padlás ablakaiban is
az eresz alatt. Hatalmas pázsit a főépülettől távolabb elhelyezkedő eredeti
kocsiszínnel.
–
Simon – leheltem, ahogy egy kicsit lelassított. – Ez egy gyönyörű otthon.
–
Az volt, igen.
Elkanyarodott.
Az
eszem azt súgta, erőltessem, a szívem pedig azt, hogy hagyjam. A szívemre
hallgattam.
*
* *
Nem
voltam biztos benne, hogy Simon még mindig menni akart az osztálytalálkozóra.
Annyira szomorúnak tűnt, amikor eljöttünk White-éktól, miután olyan jól éreztük
magunkat náluk. Azt hiszem, a ház látványa jobban megrázta őt, mint gondolta
volna. De mire visszaértünk a városba, úgy tűnt, összeszedte magát. Újra
feltöltődött, megmutatta nekem a középiskoláját, a pályát, ahol az ifi
csapatban focizott, és a helyet a pataknál, ahová mindenki csókolózni járt.
Felajánlottam.
Nem hibáztathatok egy lányt…
De
amint visszaértünk a hotelbe, együtt zuhanyoztunk. Hogy spóroljunk a vízzel, nyilvánvalóan.
És hogy megbizonyosodjak afelől, hogy Simonnak van egy kis extra energiája,
térdre vetettem magam és ott helyben, a zuhany alatt leszoptam. Mert ennyire
figyelmes vagyok.
Ahogy
Simon és én elevenen beléptünk a Wainwright Hotel előcsarnokába, laza volt,
nyugodt és összeszedett. Egy csipetnyi utócsillogással. Fekete nadrágba, fehér gombos
ingbe és bőrdzsekibe öltözve kifinomult volt, de menő. Egy társaságkedvelő férfi,
egy világjáró, egy titkos macskákkal suttogó, aki eladná a lelkét egy almás
pitéért. És az enyém volt.
Követtük
a jeleket a Newbury Középiskola tízéves osztálytalálkozójára, megálltunk a
bálterem előtt, hogy leadjuk a kabátokat. Ahogy lesegítette a karomról a
kabátot, füttyentett egyet.
–
Bébi – mondta mély hangon. – Rájöttem, hogy mondtam már korábban, de
kibaszottul csodálatosan nézel ki.
Vigyorogtam,
körbefordultam, hogy lássa a ruhámat. Bombázóvá váltam, ahogy te is tennéd,
amikor a pasid osztálytalálkozójára mész. Vörös ruha, fekete bőrcsizma és
meglepett lesz, ha megtudja, hogy ez minden,
ami rajtam volt. Úgy döntöttem, mindent vagy semmit. És ha szüksége lesz
utána egy kis vidámságra, nem voltam ellene, hogy benyúljon a szoknyám alá egy
kis tapiért.
Most
már kevesebb, mint tíz méterre voltunk a bejelentkezési pulttól, és ahogy
közeledtünk a csoporthoz, ami összegyűlt ott, éreztem, hogy kissé megakadt.
Megszorítottam a kezét, a tekintete találkozott az enyémmel. Azok a zafírok
ragyogtak ma este.
–
Gyerünk, Faldöngető, mutass be – húztam őt, ő meg vigyorgott.
Közelebb
mentünk az asztalhoz, és amikor megmondta a hölgynek a nevét, magunk mögött
zihálást hallottam.
–
Ez kibaszottul nem lehet! Simon Parker itt van? Eljött?
Gyors
sutyorgás hallatszott, és mire a dzsekije elejére rögzítettem a névtáblát,
mindenki zizgett körülöttünk. Ahogy besétáltunk, hirtelen értékelni tudtam azt
az érzést, amit a filmsztárok éreznek, ahogy kiszállnak a limuzinból egy
premieren.
Mindenki
ránk bámult.
2 megjegyzés:
Köszönöm az új fejezetet!��
Nagyon köszönöm az új fejezetet, nagyon-nagyon vártam már. <3
Megjegyzés küldése