Claire Contreras - Papírszív

 

7

Mia

Bármennyire is próbáltam küzdeni magammal, utánanéztem Jensen felolvasásainak, és találtam egyet Brooklynban. A magányomat okoltam mindezért. A barátaim és a családom hiányát okoltam, akik azt mondták, hogy ne legyek már olyan kibaszott kislány, és randizzak valaki mással. De nem volt senki más, akivel ezt megtettem volna.

Egy egyedülálló lány voltam New York-ban, aki félt a kibaszott UBER-től, nemhogy a Match.com-tól. Már a gondolatától is kirázott a hideg. Millie a vőlegényével, Seth-tel ott ismerkedett meg. Amikor ránézett, lehetőségeket és szerelmi történeteket látott. Én sorozatgyilkosokat. A kíváncsiságom nagyobb volt, mint az akaratom, hogy távol maradjak tőle, ezért metróra szálltam Brooklynba, és elmentem a kis könyvesboltba. Mire odaértem, már rengeteg ember volt ott a gyerekeikkel. Nagy embertömeg – olyan nagy, hogy át kellett préselődnöm rajtuk, hogy bejussak –, és amikor végre bejutottam, kénytelen voltam egy polcnak támaszkodni, amely teljesen el volt takarva attól a helytől, ahová az övét tették. Talán ez jó dolog volt. Talán jobb volt, hogy nem láttam őt. Határozottan nem akartam, hogy meglásson.

Tudtam, hogy végre megjelent, mert éljenzés hangzott fel és előkerültek a telefonok, hogy lefényképezzék őt. Valamiért zavart a gondolat, hogy ezek a nők, akik egyértelműen őt figyelték, képeket készítettek róla a telefonjukon. Mindegyiküket bámultam, miközben mosolyogtak, nevettek, és tudálékos tekintettel bökdösték a mellettük álló anyukákat. Mindannyijukat utáltam. Hivatalosan. A féltékenység úgy ragadt rám, mint a nem kívánt csillámpor a partis tasakból.

– Készen álltok a meseidőre? – kérdezte Jensen. A hangja hallatán beszorult a levegő a tüdőmbe. A gyerekek tapsoltak, és a cafkás anyukáikkal együtt éljeneztek. – De még előtte szeretném felolvasni az ajánlást.

Végül elegem lett abból, hogy nem látom, amit ők látnak, ezért megmozdultam, és lekaptam egy könyvet a polcról, hunyorogtam a térben, hogy megpillantsam őt. Farmer volt rajta, egy szénszürke póló, ami passzolt a szeméhez, és egy bájos mosoly. A haja a szokásos rendezetlenségében volt, és szakáll árnyéka borította az arcát. Az aurája volt azonban az, ami megbabonázott. Minden körülötte egy rosszfiúról árulkodott, és bennem minden könyörgött, hogy közelebb kerüljek hozzá.

– Oliviának – olvasta, és megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta –, aki megtanított a bátorság fontosságára. – Éreztem, hogy ezen elmosolyodok. – És Miának, aki hitt bennem, amikor senki más nem tette.

Pislogtam párat, és megtámaszkodtam a polc szélén. Éreztem, ahogy a levegő úgy távozik a tüdőmből, ahogy egy léggömb leereszt – először lassan, aztán egyre gyorsabban, sivító hanggal. Mindezek a dolgok megtörténtek, mégis tátott szájjal álltam, és bámultam őt. Próbáltam visszanyerni a nyugalmamat, amikor olvasni kezdett, de a fejemben úsztak az odaadó szavak. Érzékeltem a gyerekek nevetését és az anyák fotózását, de már nem tudtam koncentrálni egyikre sem.

Végül, amikor magamhoz tértem a sokkos állapotból, elkezdtem hallgatni, de még ettől is ideges lettem. Egy részem nem akarta elfogadni, hogy a kezében tartott lapokon az én darabkáim feküdtek. Az oldalakon, amiket írt és illusztrált és álmatlan éjszakákon álmodott. Ahogy folytatta, az aktuális történet ismerőssége hullámként csapott át rajtam.

Mia kalandvágyó kislány volt.

Mia aranyló fürtjei csillogtak a napfényben.

Mia kedvessége miatt Hester, a teknősbéka visszatért a családjához.

A terem tapsban és éljenzésben tört ki, amikor befejezte a felolvasást, én pedig csak álltam ott és tántorogtam.

Azt hittem, látni akarom őt.

Azt hittem, talán még beszélni is fogok vele.

De most nem bíztam magamban, hogy megteszem. Kifelé igyekeztem a szobából, és csak akkor álltam meg, amikor a gyerekek keresztezték az utamat. Egyszer átnéztem a vállam fölött, ekkor felkapta a fejét egy könyvből, amit éppen dedikált. Először elkomorult, mintha nem lenne biztos benne, hogy amit lát, az a valóság. Amint úgy tűnt, hogy a felismerés elérte, lustán, mégis bájosan elmosolyodott, és kimentette magát a tömegből, amellyel éppen beszélgetett. Visszafordultam, és felgyorsítottam a lépteimet, gyakorlatilag kirohantam a bejárati ajtón, ki Brooklyn jéghideg utcáira.

– Mia!

Összerezzentem, és magam köré fontam a karjaimat. Még a pulóver sem illett ehhez az időjáráshoz.

– Csak úgy elmész?

Szembe fordultam vele, erősebben szorítva magam.

– Mennem kell.

– Itt voltál egész idő alatt?

Megborzongtam. – Igen.

– Miért? – kérdezte, miközben lehajtotta a fejét, és a vonásaimat vizsgálta.

Megráztam a fejem. – Nem tudom.

– Gyere be, nyilván fázol.

– Nem, nem. Én megyek. Csak… menj, legyél az olvasóiddal; azért vannak itt, hogy lássanak téged.

– És te nem?

Csalódott morgás hagyta el ajkaimat. – Nagyon igyekszem, hogy most ne fakadjak ki rád. –  Nagyot sóhajtottam. – Menj vissza. Majd máskor beszélünk.

Továbbra is engem bámult, zavaros tekintete ​​az arcomat pásztázta, végighaladt a testemen, majd vissza az arcomra, végül ismét a szemembe nézett.

– Egy perc múlva visszamegyek. Most éppen az érdekel, hogyan érzed magad.

– Én… én tényleg… – elhallgattam, és vártam, hogy fogaim abbahagyják a vacogást. – Baromira fázom. És dühös vagyok.

– Mert a nevedet használtam – mondta.

– És mert engem is bevontál az ajánlásba. És beszéltél Hesterről, arról az átkozott teknősről! Egyáltalán hogy-hogy emlékszel rá? –  Felsóhajtottam, és kifújtam a levegőt. – Azért jöttem hozzád, mert…–  A fogaim vacogása nem engedett tovább beszélni, és ő ezt jelnek vette, hogy belevágjon.

– Miért?

Megvontam a vállam, megborzongtam, ami újra megrázta a vállam. Tekintetét egy pillanatra lesütötte.

– Menjünk be. Te reszketsz.

Megráztam a fejem. – Nem.

– Miért jöttél? Hogy mérges legyél és kiabálj velem?

Megint megráztam a fejem, bár nem tudtam rájönni, mi a fenéért voltam itt.

– Lezárás miatt?

– T… Ta… Talán.

– A lezárás miatt jöttél ide?

Felemeltem a karjaimat.

– Nem! Igen! Nem tudom! Mi másért jöttem volna?

Mosoly ragyogott az arcán.

– N… n… ne nézz így rám. Szerinted ez vicces?

Nevetett. – Nem, nem az. Szerintem ez őrültség, de itt vagy, úgyhogy azt hiszem, ez a normális nálunk.

– Nem vagyok őrült! – Az ujjamat a mellkasába böktem.

Lenézett a kezemre. Az arcán megjelenő szórakozottságtól felforrt bennem a vér. – Nem vagy?

– Gyűlöllek – mondtam hangosan. – Hivatalosan is.

– Hivatalosan.

Ismét felmordultam, ezúttal hangosabban, és elhátráltam.

– Most megyek. Nem kellett volna eljönnöm, és nem fogok jelenetet rendezni egész Brooklyn előtt!

Szélesen elvigyorodott, és összefonta a karjait a mellkasa előtt.

– Ezt minek neveznéd?

Füstölögve megálltam a járda szélén, és megfordultam, hogy dühösen nézzek rá.

– Ezt úgy hívják… ezt úgy hívják színház!

Már elértem a sarkot, amikor utolért, karja a derekam köré tekeredett, miközben a kemény mellkasához húzott, és a fülemhez tapasztotta az ajkait.

– A gyűlölet erős szó – mondta, és a hangjától összerándult a gyomrom. Addig remegtem, amíg le nem ejtette a karját. – Szuper erős szó.

– Tudod, mi még a rendkívül erős szó? – kérdezte, tekintetét az ajkaimra, az arcomra, a hajamra, a szemeimre szegezve.

A bensőm összeomlott. Tudtam, mire gondol, de nem adtam meg  neki az elégtételt. Nem akartam ebből semmit érezni. Egyáltalán nem akartam érezni semmit. Mégis ott voltam, éreztem.

– Engedj el – mondtam, és a tekintetem a kezére esett, amely a pulcsim ujját fogta. Rövid időre lehunyta a szemét.

– Nem tudom, hogyan – suttogta.

Ekkor visszatért a fájdalom a szívembe. Nyeltem egyet. Egy szempillantás alatt sikerült belezuhannia az életembe, mint ahogy egy részeg vetkőzik a sötétben. Egyetlen pillantással sikerült visszavernie a védekezésemet. Ha tovább maradnék, hagynám, hogy szétzúzza a falat, amit szerelme nyomán építettem, és azt nem bírnám elviselni. Nem bírnám elviselni, hogy egy éjszaka alatt így megtörjön engem. Így hát azt tettem, amit minden okos nő tenne a helyemben. Levettem a kezét a kabátomról, és elmentem.

Hazafelé menet duzzogtam, amíg le nem zuhanyoztam, és be nem bújtam az ágyba. Aztán mindent újra lejátszottam. Követtem a fickót, kiabáltam vele, és megpróbáltam kiosonni az átkozott dedikálásáról. Minél többet gondolkodtam rajta, annál viccesebb lett, és nem telt sok időbe, mire elkezdtem nevetni. Elcsendesedtem, ahogy eszembe jutott minden, amit mondtam neki.

Tényleg azt mondtam, hogy le akarom zárni az egészet?

Bassza meg. Persze, hogy megtettem. Egy idióta voltam. Hivatalosan.