Claire Contreras - Papírszív

 

15

Mia

A telefonom volt a legrosszabb azok közül a dolgok közül, amiket elhagyhattam. Másnap reggel a konferenciateremben kellett lennem egy meetingen, hogy megbeszéljük, mely párokkal értettünk egyet, és melyeket nem tartjuk szükségesnek, hogy benne legyen a különkiadás fő részében. Mivel pár perccel korábban érkeztem, így még a tárgyalóterembe indulás előtt elértem Katie-t. A gyomrom felfordult a gondolattól, hogy Jensennel találkozom a beszéde után. Nem vártam meg, és most még azt sem tudtam, hogy felhívott-e. Az esemény előtt óta nem láttam a telefonomat, ami kezdett aggasztani. Az UBER-t okoltam érte.

Fran azonnal megölelt, amint kiértem hozzá a tárgyalótermen kívülre.

– Megkaptad a tweetemet a közkönyvtárról?

Bólintottam. – Az enyém nem ment át? A jelerősség rossz volt odabent, és ráadásul nem találom a telefonomat, bár biztos vagyok benne, hogy valahol a mosnivaló ruhakupacban van, amit el kell intéznem.

– Jaj, ne! Remélem, hamar megtalálod.

– Remélhetőleg – mondtam, és követtem őt a helyiségbe. Intettem Rossnak és Anabellenek, akik már bent voltak.

– Láttam a képet, amit feltettél a Twitterre! Lenyűgözően néztél ki abban a ruhában. Nagyon szomorú vagyok, hogy lemaradtam róla. – mondta Fran, és megállt, hogy az ajtó felé nézzen. – És itt jön a nap hőse! Jen, láttad Miát a gálán? Hát nem volt lenyűgöző?

Lenéztem a lábamra, remélve, hogy elrejtem, ahogy az arcom felhevült a neve hallatán.

– Kivételesen jól nézett ki – mondta. Felvittem a tekintetemet az övére, és elmosolyodtam. Ő is viszonozta.

– Randiztál valakivel? – kérdezte tőlem Fran.

Jensen viselkedése azonnal megváltozott, elkomorult és komoly lett.

– Igen.

Fran felhorkant, és tapsolt egyet. – Tényleg! Találkoztál valakivel ... vagy egy barátod volt?

– Találkoztam valakivel.

A szája tátva maradt. – Végül felmentél az internetre?

Nevettem. – Nem. Nem gondoltam, hogy biztonságos lenne ugyanabba a vízbe ugrani, amiben te úsztál.

– Ostobaság – mondta nevetve. – Szóval, mondd, aranyos volt?

– Igen – mondtam, miközben túlzottan tudatában voltam Jensen tekintetének súlyával.

– Megcsókoltad? – Éreztem, hogy az egész testem felforrósodik a kérdésre. Amikor nem válaszoltam, ő kitartóan folytatta. – Ó, Istenem! Tutira megcsókoltad. Szóval van benne potenciál!

Visszavittem a tekintetemet oda, ahol Jensen állt. Úgy bámult rám, hogy bűntudatom támadt, ezért gyorsan elfordítottam a fejem. Bármennyire is szerettem féltékennyé tenni, a csalódottság nem az a tekintet volt, amit szívesen láttam az arcán. A találkozó jól kezdődött. Ross azt mondta, hogy felvette a kapcsolatot néhány emberrel, akikről a héten fotókat kellett volna készítenem, Anabelle ugyanezt mondta, Jensen pedig végig csendben maradt, duzzogott. Nem kellett volna, hogy zavarjon, tényleg. Nem tartoztam neki semmivel. Mégis úgy éreztem, legalább annyi tisztességgel tartozom neki, hogy nem beszélek előtte a randizós életemről, különösen azok után, amit a beszédében mondott.

Miután a megbeszélés véget ért, ott maradtam, és megnéztem a párok képeit, akiket úgy gondolták, megtartanak. Ez azt jelentette, hogy új képeket kell készítenem, valószínűleg szólnom kell nekik, hogy öltözzenek ki jobban, és találkozzunk máshol. Az utóbbi időben a havazás miatt nem voltam benne biztos, hogy hova vigyem őket. Amikor meghallottam az ajtócsapódást, felkaptam a fejem. A szoba kiürült, kivéve Jensent, aki az ajtónak támaszkodva úgy nézett ki, mint egy tanár, aki a szombati büntetést figyeli. Rám sem nézett. A rövid ujjú Sherlock Holmes-ing, amit viselt, felhúzódott, miközben a kezét a farmerja hátsó zsebébe dugta. Végül, egy pillanat múlva, mintha kitalálta volna, mit fog mondani nekem, felnézett.

A tekintetünk úgy találkozott, mint két tehervonat, amelyik épp most vette észre, hogy ugyanazon a vágányon jár, teljes készültségben és óvatossággal. Egyszerre néztünk egymásra egy, majd két szívdobbanásnyi időre, mielőtt odasétált hozzám. A székhez lapultam, amelyben ültem, és a karfába kapaszkodtam, amikor elért hozzám, majd úgy fordította a széket, hogy szembeforduljon velem.

– Kurvára megcsókoltad? – kérdezte, leült az én ülésem mellé, és addig mocorgott, amíg a térdeink össze nem értek.

Nyeltem egyet.

– Aligha nevezném csóknak – suttogtam.

A mosoly kísértete, amely az ajkán húzódott, volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt a szája az enyémre tapadt. Elfelejtettem lélegezni. Az emberek azt mondták, hogy ez lehetetlen, de én teljesen elfelejtettem lélegezni, és amikor kinyílt a szám, az csak azért volt, hogy vegyek néhányat a levegőjéből, vagy talán abból, amit én hagytam benne, amikor elhagyott engem. A kezem kinyúlt, és megragadta a haját, rángatva, ahogy a nyelve találkozott az enyémmel. Lassan eltávolodott tőlem, és közben erényes csókokat nyomott az ajkamra és a szám sarkára. Végül rám nézett. Vettem egy nagy levegőt, kiengedtem, és úgy néztem rá, mintha megőrült volna.

– Ezt minek neveznéd? – kérdezte.

Próbáltam nem mosolyogni. A szemébe nézve emlékeztettem magam a viharra, amelyet oly gyakran rejtegettek. Azt mondogattam magamnak, milyen nehéz lesz újra bízni benne. De ahogy ott ült, és rám mosolygott, mintha tudta volna, hogy engedelmességre csókolt, csak visszamosolyogni voltam képes.

– Egy tisztességes csóknak.

Elvigyorodott. – Csak tisztességesnek?

Megvontam a vállam.

– Akarsz még egyet?

– Határozottan nem! Dolgozunk! – Meglöktem a mellkasát.

Megvonta a vállát. – Te dolgozol, én csak a munka miatt vagyok itt.

– Ennek semmi értelme.

– Felajánlom a szolgálataimat, mivel szükséged van egy jó csókra.

– Nem mondtam, hogy ez rossz csók volt; csak azt mondtam, hogy nem tartanám annak.

Szemei ​​összeszűkültek, mintha újra elsüllyedt volna a gondolat.

– Nem tudom elhinni, hogy kibaszottul megcsókoltad azt a vesztest.

– Most már vesztes?

– Mindig is az volt. De most még nagyobb.

Nevettem. – Te egy idióta vagy.

– De nem egy vesztes. Van különbség – mondta. Mosoly húzódott az ajkára, ahogy rám nézett. – Gyere el velem ma este.

Abbahagytam a mosolygást, és kissé hátratoltam a székemet. – Hova?

– Egy koncertre.

– Koncert? – Ráncoltam a homlokom, és azon gondolkodtam, milyen koncertekről hallottam. A probléma az volt, hogy egyről sem. Az egyetlen pletyka, amit hallottam, egy hajléktalan fickótól származott a metrón, amikor reggelente jógázni mentem, szóval ha Dave nem tudott róla, akkor én sem tudtam.

– Igen. Egy koncert. Ma este. Ötkor érted megyek, eszünk, beszélgetünk, amire nagy szükségünk van, aztán elmegyünk a koncertre, és jól érezzük magunkat.

– Még bele sem egyeztem, és már mindent elterveztél?

– Nincs vesztegetni való időm, Mia. Mondj igent, és essünk túl rajta.

Leesett az állam.

– Tájékoztatásul közlöm, az egyetlen ok, amiért nem érdekel, hogy kinek a koncertjére akarsz elrángatni, mert ugyanaz a zenei ízlésünk, de a vacsora?

– Igen, vacsora. Vedd úgy, hogy ez egy jutalom, mivel nyilvánvalóan jobb emberekre van szükséged, akikkel együtt lóghatsz, amíg itt vagy ... és a koncert Mumford, szóval szívesen.

Elakadt a lélegzetem. – Ez kurvára nem lehet igaz.

– De, kurvára az.

Olyan erővel ugrottam fel a helyemről, hogy mindkettőnket lesodortam a székről és a padlóra zuhantunk egy sorozat „basszus”, „bassza meg, ez fáj”, „mi a fenéért csináltad ezt?” közepette, majd egy nevetési rohamba fulladt, miközben a padlón feküdtünk és néztük egymást. Amikor elhalt a nevetésünk, felállt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, amit el is fogadtam.

– Ötkor érted megyek – mondta mély és halk hangon.

– Rendben, de nincs több csók – suttogtam.

Csak amikor hazafelé tartottam, hogy megkeressem a telefonomat, akkor döbbentem rá, hogy fogalma sincs, hol lakom. Hogy a fenébe akart értem jönni?