Alice Clayton - Faldöngető 2.

Kilencedik fejezet

Fordította: Dóra

Jillian emailrészlete Caroline-nak:

Úgy tűnik, minden nagyszerűen megy a munkahelyen; mindenki azt mondja, hogy milyen remek munkát végzel. Még Max Camden-től is kaptam egy levelet, elmondta, hogy a munka még a vártnál is jobban halad a srácoknak köszönhetően, akiket javasoltál a megszokott csapat helyett, csak így tovább, kölyök! Egyébként, hogy van Monica? Ne dolgoztasd őt túl keményen. Tudom, hogy nem fogod, de a bennem élő főnök arra utasít, hogy kimondjam. Fogadok, hogy isteni szerencse! És neked is azt mondanám, hogy ne dolgozz túl sokat, de én ezt jobban tudom, igaz?

A dolgok nagyszerűen mennek itt; nem is akartam elmondani. De naná, hogy el fogom – szerelmes vagyok Franciaországba. Komolyan, tudnék itt élni. Az ételek már önmagukban okot adnak, hogy kidobjam az útlevelemet és maradjak. Tudtad, hogy be tudod fogni a saját osztrigáidat és megeheted Bretagne partján? Őrület. De most már úton is vagyunk Olaszországba, először a Como-tónál maradunk, egy villában, amit Benjamin egyik ügyfele bérel. Nem, nem Clooney az, de köszönök majd neki, ha látom. ;)

Oh, akartam mondani. Bizonyosodj meg róla, hogy találkozol a könyvelővel a héten; mondta, hogy fel fog majd hívni, hogy valamit leszervezzetek. Kérlek, majd küldd el a dokumentumokat.

***

Sophia üzenete Caroline-nak:

Oké. Beszéltem vele. Nagy szám.

Nagy szám? Úgy érted, megdugott?

Fhúú, dehogy. Úgy értem, nagy szám, beszéltünk, semmi extra. Tudod te.

Megpróbált megdugni?

Caroline, a fenébe is, nem. Nem ez a lényeg. Beszélni akart velem, ti mind meggyőztetek arról, hogy beszéljek vele, úgyhogy beszélt. Én meghallgattam.

Kiabáltál vele?

Egy kicsit.

Elmondta, mi történt?

Igen, megcsókolta őt.

Valami más?

Kell lennie valami másnak is?

Nem, csak kérdeztem.

Nos, ne kérdezz többet.

Hogyan zárult a beszélgetés?

Ordítással. Ő is kiabált végig, nemcsak én.

Szóval tényleg vége van?

Mire számítottál? Arra, hogy átjön, beszélgetünk, és varázslatos módon elfelejtek mindent, ami történt?

Természetesen nem. Szóval tényleg vége.

Lehetetlen bontanom a vonalat, mivel sms-ezünk, de tudjuk, hogy most tényleg leteszlek.

Caroline üzenete Miminek:

Beszéltek.

Tudom. Nem ment jól…

Tudom!

Szóval mi legyen most?

Mire gondolsz? Azt hiszed, hogy csak úgy, varázslatos módon elfelejti, hogy mi történt?

Biztosan épp Sophiával beszéltél, olyan a hangnemed.

Tudom! Sajnálom…

Nem számít. Ami számít, hogy szerintem ők ketten még nincsenek túl ezen.

Mi? Sophia teljesen biztos benne, hogy igen.

Van egy sejtésem. Engedd meg, hogy átgondoljam.

Mimi, ne avatkozz bele.

Nem ismersz eléggé?

Simon üzenete Caroline-nak:

Az előbb küldtem neked egy képet, megkaptad?

Hmm, be kéne zárnom az irodám ajtaját?

Nem, nem olyat, de tetszik, ahogy gondolkodsz. Megkaptad már?

Megkaptam, bárcsak ott lehetnék. A part mesésen néz ki. Hogy mennek a dolgok Bora Borán?

Nagyszerűen. De még jobb lenne, ha itt lennél. Még mindig nem hiszem el, hogy visszautasítottál egy kirándulást ide…

Elhinnéd, ha látnád most az asztalomat. Szó szerint úszok a papírmunkában.

Szó szerint úszok az óceánban. Vagy úsztam, pár perccel ezelőtt.

Őszintén, Simon, néha…

Bocsi, édes. Csak arra vágyom, hogy itt legyél.

Én is. Mennem kell, a bejövőm épp az előbb robbant fel.

Simon üzenete Neilnek:

Szóval beszéltél vele.

Haver…

Annyira rossz volt?

Haver!

Sajnálom, tesó.

Mimi üzenete Caroline-nak:

Na, azon gondolkodok, hogy kéne tartanunk egy játszós estét – tudod, Pictionary-t játszani, meg ehhez hasonlók!

Szeretnék, de el vagyok havazva. Mikor gondoltad?

Esetleg a Hálaadás előtti szombat este? Fel tudsz szabadítani néhány órát a hétvégén?

Igen, meg tudom oldani, ha arról van szó. Ki akartok jönni Sausalitóba? Jó lenne, ha nem kellene visszamenni a városba.

Lehet róla szó. Azon gondolkodok, hogy meg kellene hívni Sophiát.

Persze, hogy meg kellene hívnunk.

És Neilt.

Oh, istenem.

Bízz bennem.

Mimi, Jillian lakásában egy teljes fal ablakokból áll. A legutolsó dolog, amire szükségem van, hogy valaki dobálózzon.

Bízz bennem.

Gondolod, hogy Barry Derry bulibiztosítást is vállal?

Mimi üzenete Sophiának:

Hé, csajszi. Játékest jövő szombaton, benne vagy?

Nem.

Mi?

Nem, már láttam ezt a játékod, meghívod Neilt is, ugye?

Igen.

Nem.

Majd meglátjuk.

Nem megyek, ha ő is jön.

Majd meglátjuk.

Ryan üzenete Neilnek:

Játékest? Jövő szombaton?

Zsír! Múltkor is megvertelek Pictionary-ben.

Sophiát is meghívták.

Ez nem zsír, haver. Nem megyek, ha ő is jön.

Punci – pontosan ezt mondta ő is.

Azt mondta, hogy nem megy, ha én is mennék?

Nem ezt mondtad éppen?

Tuti, hogy megyek. Vihetek valakit?

Bölcs dolog ez?

Ki mondta, hogy bölcs? Viszek valakit.

Mimi üzenete Sophiának:

Szóval…

Nem.

Gyerünk! Neil azt mondta, hogy nem jön…

Szuper! Megyek.

…ha te is jössz.

Mi? Micsoda gyerekes dolog ez, nem tudná azt kezelni, hogy ott vagyok?

Nos, tudja kezelni, mert jön. Hoz valakit.

Na, akkor én is viszek valakit.

Azt hittem, nem jössz.

Fogd be. Mikor?

***

Késő volt. Megint az irodában kötöttem ki, egyedül. Majdnem éjfél volt, és a legszarabb az volt ebben, hogy Simon pont ma reggel ért vissza Bora Boráról. Egy másik életben, amiben nem lettem volna felelős valaki más divattervező cégéért, hazaugrottam volna az ebédszünetben, hogy lássam őt, tartottam volna egy kis sziesztát, majd visszajöttem volna dolgozni. De többé már nem.

Majdnem este tizenegy is elmúlt már, és az utolsó simításokat végeztem a bérszámfejtő jelentésemen, mert a könyvelő nem volt képes otthonról dolgozni. Ahol volt most. Ahol most a legtöbb ember volt.

Úgy éreztem, hogy végre a csúcsra jutottam munkaügyileg; kiderült, hogy meg tudsz csinálni mindent, amikor tizenkét órát dolgozol egy nap. És hétvégén. Úgy, hogy Simon is dolgozik, megtehettem. Én tápláltam, altattam és pisiltettem a Jillian Design-t. De megérte, belekóstolhattam abba, hogy milyen lenne, ha a saját cégemet vezetném egy nap. Jillian elképesztő mentor volt számomra, még mindig az, és én jó munkát akartam végezni. Egy kicsivel több segítséget kérhettem volna tőle? Talán, de azt akartam, hogy jól érezze magát. Úgyhogy alig sikerült a víz felett tartani a fejem.

A telefonom elkezdett csörögni, pont akkor, amikor elküldtem a bérszámfejtést. Ásítva vettem fel: – Ígérem, most már megyek.

– Ezt mondtad egy órával ezelőtt.

– De ezúttal tényleg. Hallod ezt? Ez a cipőm kopogása, ahogy lefelé sétál a folyosón. És ezt? Ez a kulcsom volt, ahogy bezártam az ajtót.

– Nem tetszik az az ötlet, hogy teljesen egyedül vagy odakint késő éjszaka.

– Szívem, tudok vigyázni magamra. Egyébként mit gondolsz, a legtöbb este hogy jutok haza?

– Még mindig nem hiszem el, hogy nem engednéd, hogy érted menjek. Mi van, ha valami fura alak kint van az éjszakában és tetszel neki a piros magassarkúdban?

– Nos, akkor ez a fura alak megkapná a seggébe a piros magassarkúmat… várj, honnan tudtad, hogy piros cipő van rajtam? – kérdeztem megpördülve.

Pár méterre a bejárati ajtótól Simon kocsija parkolt.

– Mit keresel itt?

– Nem tudom elhinni, hogy valóban azt hitted, nem fogok érted jönni – mondta a telefonba, majd letette és kiszállt a kocsiból.

Ha napsütötte volt a bőre, amikor Afrikában volt, akkor most teljesen leégett Bora Borán. Ami a szemeit még kékebbé varázsolta, az arca még sármosabb lett, a koromfekete haja még csábítóbb. Olyan szorosan ölelt magához, hogy felemelt a földről, lábaim a levegőben lógtak.

– Annyira jól nézel ki – suttogtam, végigcsókolva az arcát, a homlokát, az orrát és végül az ajkait is. Amikkel most vigyorgott. – Mióta vagy idekint? Egész éjjel itt voltál? – kérdeztem, ahogy kinyitotta a kocsiajtót és megláttam a felhalmozott kávés poharakat.

– Nem egész este – átsétált a saját oldalára, beszállt, majd beindította a kocsit. Csak kb fél tíz óta.

– Oh istenem, miért nem mondtad? Lejöttem volna. Abbahagytam volna a munkát.

– Tudtam, hogy be kell fejezned a munkád, nem nagy ügy – ásította.

– Uh, de, ez nagy ügy – ellenkeztem, majd áthajoltam az ülésen, hogy újra megcsókoljam az arcát. – Jó itthon lenni?

– Fogalmad sincs mennyire. Napokig aludni fogok. Miután végre magamhoz veszek egy kis cukrot – lövellte felém pajkosan felfelé kunkorodó szemöldökét.

– Talán ma este nem lesz cukor. Talán ma este csak alvás lesz.

– Fáradt vagyok, de annyira azért nem – mondta, miközben egy hatalmas ásítás tört ki a száján.

– Majd meglátjuk – hagytam rá. – Aludnod kellene, hogy holnap készen állj a Játékestre.

– Ott a pont. Mindenkit le kell győznünk Pictionary-ben. Mindenki jön?

– Igen, érdekesnek ígérkezik.

– Ha ti, lányok birtok viselkedni – húzta az agyam.

Elindultunk. Ásítottam.

– Hogy állsz a kilencedikével? – kérdezte hirtelen.

– Kilencedikével?

– December. Az összejövetel. Még mindig velem akarsz jönni?

– Igen. Ide a sajtos csemegékkel! – mosolyogtam, kezemet a lábára tettem és apró köröket rajzoltam rajta.

– Cukor – poénkodott.

– Alvás – ragaszkodtam hozzá, miközben olyan pillantást vetett rám, ami azt súgta, hogy ő férfi, akinek szándékában áll megszerezni azt a cukrot.

De ez a nő jobban tudta, és úgy intéztem, hogy a szokásosnál többet időzzek a fürdőszobában. Nem volt szükségem bőrradírra, de megcsináltam. Nem volt szükségem arra, hogy kétszer is rendbe tegyem a hajam, de megtettem. Amikor végül kijöttem, az én Faldöngetőm kiütötte magát és mindenkinek közölte ezt a horkolásával. Mellette? Clive. Apró, nevetséges cicahorkantásokat hallatva.

Bemásztam a takarók alá és odakuckóztam Simon ölelésébe. Néhány éjszaka ez volt az én édességem.

***

Amint felébredtem, magam mögött hagytam a várost és elindultam a sausalitói házba. Hagytam aludni Simont, megengedtem magamnak egy kis időt, hogy egyedül sétáljam végig a hotelt. Néha egyszerűbb volt ellenőrizni, hogy állnak a munkálatok, amikor senki más nem volt ott. Felfedezhettem a helyet a jegyzetfüzetemmel és a fényképezőgépemmel, képeket csinálhattam és úgy általánosságban megérezhettem, hogyan is mentek a dolgok.

A hotel gyönyörűnek ígérkezett. Még csak egy héj, de én láttam, hogy mi lesz belőle. És ahogy a héj formálódik, úgy néha a stílus is más irányt diktált az eredeti tervekhez képest. Talán egy új paletta suggalja magát, vagy bizonyos vonalak nem olyan erősek a való életben, mint papíron. Nem megkérdőjelezés volt, hanem alkalmazkodás. És nekem hiányzott az Alkalmazkodás Mesterem.

Jilliannek volt a legjobb a szeme a részletekhez az összes tervező közül, akikkel valaha dolgoztam. És nagyszerűen segített megszilárdítani a víziómat; erősítette az önbizalmam, ő volt a zsigeri ellenőrzőm. A hangadóm. Szóval, ahogy végigsétáltam a deszkapadlón, azt kívántam, hogy bárcsak ott lenne velem. Egyfolytában egyedül csináltam végig a terveket, de mindig a szárnyai alatt, támaszom volt, amikor szükségem volt rá. Ezúttal saját magamat kellett támasztanom.

Sosem fontolgattam igazán, hogy saját divattervező cégem lesz. Persze minden fiatal tervező gondol rá, néhányan álmodoznak is róla, de ez nem én voltam. Túl sok kockázat, túl sok munka, teljesen magadra vállalva. A neved és a bukásod is.

Szó szerint belecsöppentem egy álomba, amikor Jillian felbérelt a szakmai gyakorlatom után. Az első néhány hetem alatt úgy követtem őt mindenhová, mint egy kölyökkutya, magamba szívva mindent, teljesen magamévá téve. Az irodájában ültem csodálkozva azon, hogyan tudja mindezt véghez vinni. Amolyan lassú víz partot most típus volt egy terhes szituációban, míg körülötte mindenki más áradás. Ő volt az, akivé válni akartam, amikor felnövök. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok odáig.

Jillian nem pénzes közegből jött, minden egyes penny-ért keményen megdolgozott. Ott hagyott egy nagyszerű állást egy rangos városi divattervező cégnél, és mindent a saját, apró boltjába fektetett bele a Castro negyedben. A történetek, amiket néhány régi ügyfelétől hallottam, legendásak voltak. Csempeszállítás éjfélkor, kutyasétáltatás a leghangosabb ügyfeleinek, húsz méter magasan lámpatestek beszerelése, amikor a villanyszerelő nem jelent meg – amit csak akarsz, megcsinálta.

És a saját történeteiből megtanította, hogyan kell árut cserélni és alkudozni, hogyan kapjam meg a legjobb kedvezményeket, hogyan rázzam helyre a vállalkozót, aki azt hitte, hogy átverhet egy női tervezőt és hogyan birkózzak meg ügyfelekkel, akik mindent összevetve, teljesen seggfejek voltak. És belőlük elég sok volt.

Nevet szerzett magának, kikaparta az utat egy nagyon sikeres üzletig, miközben úgy festett, mint aki épp lesétált egy kifutóról Milánóban.

Mindent véghez vitt.

Én is mindent megtettem? Tudtam, hogy jó tervező vagyok, de sosem leszek olyan, mint Jillian. Bár, egy ideig lehetek ő.

Megcsináltam a képeket, jegyzeteltem, és visszamásztam a hegyre, a házhoz. Elég közel volt a főutcához, hogy besétáljak a városba, ha kedvem támadt hozzá. Általában végigsétáltam az összes éjszakát, amikor ott voltam, néha azért, hogy ránézzek a hotelre, igen, de néha csak azért, hogy felfedezzem a környéket. Rejtett ösvények, körben végig kertajtókkal, magas sövényekkel és tavaly nyári mályvarózsákkal… Egy kicsit varázslatos volt.

Amikor befordultam az utcasarkon, izgatott lettem egy ott parkoló, fekete Range Rover láttán. Simon felébredt és az öböl ezen felén volt. Egy titkos mosollyal besiettem a házba.

***

Ahogy aznap este kifésültem a hajam, rájöttem, hogy ez volt az első alkalom majdnem két hét alatt, amikor nem volt kontyban, színes ceruzákkal a fejem tetejére tűzve. Simon most az ebédlőasztalnál dolgozott, ellenőrizte a dolgait a laptopon. Elhaladtam mellette a konyha felé, amikor egy kéz a fenekemen megállított.

– Szia.

– Szia – válaszolta, szemei még mindig a gépre szegeződtek.

– Szükséged van valamire?

– Mindig – válaszolta, majd úgy mozgatta a seggem, hogy pont a ölében legyen.

– Nem mindig, korábban elaludtál – biggyesztettem le az ajkam.

– Most nem alszok.

– Vár a lekváros háromszög.

– Máris tetszik amerre tartunk – mormogta, kezei szorosabban fogták a derekamat.

– Nem, nem, úgy értem, hogy be kell őket tennem a sütőbe.

– Várj, azokra az apró pitékre gondolsz, igaz?

– Igen, Simon, apró piték.

– Almás?

– Cseresznyés.

– Kegyelmezz.

– Tudod, hogy mit művel velem, amikor Jesse bácsisat[1] játszol velem.

A szemei elkerekedtek, valami más megkeményedett. – Valóban.

Vadul megcsókolt, és miközben azon fáradoztam, hogy emlékeztessem magam a pitéimre, ő azon volt, hogy elfeledtesse velem. És sikerült is, amíg meg nem szólalt a csengő.

– Francba – motyogta, miközben elengedett.

– Megmentett a csengő – dalolásztam, ahogy felkeltem az öléből.

– Tudod, hogy mit művel velem, amikor Kelly Kapowskisat[2] játszol velem.

– Valóban. És ha jófiú leszel ma este, előadom neked a saját Bayside üdvözlésem később – kacsintottam, majd odébb táncoltam a ragaszkodó kezeitől. – Most menj és kezdj ezzel valamit – utasítottam a lába között lévő lelkesedésére mutatva.

Kitért előlem, én meg elindultam a bejárati ajtó felé. Láttam Ryant az üvegen keresztül, de Mimit nem.

– Hé, hol a csajod? – kérdeztem, de aztán meghallottam egy lelkes vííííí hangot, valahonnan fentről.

– Már kétszer lejött – válaszolta a szemét forgatva, de a barátnőjére mosolyogva, ahogy az jött lefelé a dombról kikukucskálva a siklóból.

– Ezt sohasem lehet megunni. Imádom ezt – jelentette ki, amikor leért az aljára, kinyitotta a sikló ajtaját, majd kimászott. Volt nála egy kosár tele minden jóval, és egy maroknyi társasjáték; Ryan odasietett, hogy segítsen neki. – Látod, ez a cucc valójában hasznos.

– Nos, ez nemcsak egy karneváli menet – nevettem és én is felkaptam egy táskát. – Atyaég, hány játékot hoztál?

– Úgy gondoltam, a legjobb, ha minden csuklásra felkészülünk ma este. És ha már csuklásról beszélünk, rengeteg piát hoztam – mondta az italboltból származó doboz felé biccentve.

– Persze, mi más illene jobban a feszültséghez, mint a pia? – horkantam fel, elkapva Ryan pillantását.

– Próbáltam elmondani neki – mondta az orra alatt.

– Hallottam – kiabálta, ahogy betrappolt a házba.

– Így is akartam – kiabált vissza Ryan. – Egy kortyot? – bólintott Simon felé, aki megállt egy karosszék mögött.

Magamban kuncogtam a módszere miatt, ahogy elrejtette a merevedését. Rákacsintottam, izgalom vágtázott végig rajtam, ahogy rám nézett azokkal az elnehezült pilláival. Fenébe, kicsinál ez a pasi.

A konyhába vezettem Mimit, hagytam, hogy előkészítsen mindent, miközben végre betettem a pitéket a sütőbe.

Beszélgettünk, miközben elkészítettük a harapnivalókat estére. Mivel nincs már annyi időm, mint korábban volt, majdnem belehaltam, mire az összes pitét sikerült összeraknom. De megnézve egy részt a Barefoot Contessa televíziós programból, sikerült mindent előkészítenem tisztességes idő alatt. Többféle sajtot rendeltem a helyi boltból, nyúlós Brie-t, büdös Stiltont, néhány francia bagettet, kis tál fűszeres mandulát és sós olívabogyót. A szeletelt szalámit, füstölt sonkát, pepperonit és mortadellát egy másik fatálra tettem, mellette marinált articsókával és sült pirospaprikával teli tálak sorakoztak. Néhány edény fokhagymás humusz és párnás pita egészítette ki a nassolnivalót. Végeztem is, ahogy Mimi az utolsó simításokat végezte az italokon.

– Whiskey sour, martini és nézzétek! Wallbanger! – kiáltotta, ahogy elővett egy üveg Galliano-t, amint Simon és Ryan bejött a konyhába, hogy csatlakozzon hozzánk.

– Tökéletes. Caroline épp azt mondta, mielőtt megérkeztetek, hogy majd meghal azért, hogy többet kapjon belőlem – húzta az agyam, amitől el is pirultam, ahogy az időzítő le is járt és elkészültek a piték.

– Keverd össze magadnak, Simon – mondtam a vállaim felett átnézve, kihúzva a sütőből a pehelykönnyű háromszögeket. A pillantás, amit kaptam tőle, elárulta, hogy ma éjjel mindenképp alá fogok kerülni később. Nem fogok panaszkodni.

Ahogy Simon átnyújtott nekem egy italt, meghallottuk a csengőt.

– Kezdődik a buli – motyogta Mimi, ahogy az ajtó felé indult. Sophia volt, a legmagasabb pasival, akit valaha láttam. De nemcsak magas volt, hanem őrülten jóképű is. Olyan volt, mint egy NBA-s szörfös.

– Hmm, hello! – néztem fel és fel. – Caroline vagyok.

– Szia – mondta nekem hihetetlenül mély hangon. – Zach.

Arrébb csoszogott, hogy kezet rázzon a srácokkal, miközben elvettem Sophia kabátját.

– Amikor azt mondom, hogy ő aztán tényleg elképesztően magas és ínycsiklandó, nem túlzok – suttogtam neki, közben rajta tartva a szemem, ahogy Ryan és Simon fölé magasodott, egyikük sem volt alacsony egyébként.

– Köszi. Kosarazik Franciaországban, most az ünnepek miatt van itthon. Az edzőteremben találkoztam vele.

– Fenébe, az edzőtermedbe kell járnom. Ez a cuki fiú meglehetősen magasabb az enyémnél – válaszoltam, felakasztva a kabátját.

Körbepillantott a szobán, megkönnyebbültebben vette a levegőt, amikor látta, hogy Neil nincs ott. – Segíthetek valamiben?

Újra csengettek.

– Úgy értem, most rögtön, segíthetek bármiben? Mi lenne, ha megnézném, hogy minden rendben van-e az italokkal – mondta, sarkaival végigkopogott a padlón, ahogy Magas Zach-et az italok felé irányította.

Simon odasétált hozzám és átnyúlt rajtam az ajtó felé, hogy kinyissa azt az egyetlen barátnak, aki még nem érkezett meg.

– Hé, haver, mi újság? – kérdezte Neil, átnyújtott Simonnak egy üveg skót whiskey-t. – Caroline, köszi, hogy meghívtatok – tette hozzá, majd adott puszit az arcomra, mielőtt reagálni tudtam volna.

– Szia, Neil – sikerült kinyögnöm, próbálva emlékezni arra, hogy ő Simon barátja volt és most erőfeszítéseket teszek. Igazán igyekeznem kellett, amikor megpillantottam azt, akit magával hozott.

Nem tudom megmondani, hogy valaha is szerepelt-e a Playboy-ban. De ha nem, akkor kellett volna.

– Szia, Missy vagyok – mondta, majd Neilre mosolyogtam összeszorított fogakkal. Azt mondhatnám, hogy Simonnak fizikai fájdalmat okozott az, hogy ne nevesse el magát.

– Szia, Missy – erőltettem meg magam. – Engedd meg, hogy elvegyem a kabátod.

– Hűha, nézzétek azokat az ablakokat! – kuncogta, ahogy beengedtem őket.

Tudtam, mennyibe kerül egy ekkora ablak-falat a helyére tenni, azon kezdtem tűnődni, vajon mennyibe kerülne megjavíttatni…

---

[1] 1987-es amerikai sorozat, a Bír-Lak szereplője, rockzenész

[2] 1989-es amerikai sitcom, a Saved by the Bell szereplője, a pompom csapat kapitánya a Bayside gimiben