Claire Contreras - Papírszív

 

24

Mia

Elaludtam egy halom takaró és törölköző között, amelyeket mosás után próbáltam összehajtogatni. Csak akkor jöttem rá, amikor dörömbölést hallottam az ajtómon.

Miután letettem Estelle-lel, lezuhanyoztam, és majdnem egy órát csak ültem a hideg csempének dőlve, és sírtam, ahogy a forró víz csapkodta a hátam. Nem akartam semmit sem csinálni. Nem akartam létezni. Haza akartam menni és látni a családomat, de leginkább haza akartam menni és megölelni a bátyámat. Hagyni akartam, hogy átöleljen a karjával, és a mellkasába sírni, amíg már nem érezem, hogy a szívem széthasad bennem.

– Jövök! – kiabáltam, miközben elindultam odafelé.

Még utoljára nyújtózkodtam egyet, mielőtt belenéztem a kémlelőnyílásba, és egy pillanatig csak bámultam. Jensen az ajtó túloldalán állt, szemei ​​komor tekintettel az enyémbe meredtek. Hátráltam, elengedtem a kilincset, mintha égetne. A szívem még egyszer megdobbant.

– Mia! Nyisd ki azt az átkozott ajtót. Tudom, hogy a másik oldalon állsz!

Visszatartottam a lélegzetem. Honnan a fenéből tudta ezt? Lenéztem az ajtó résére. Nem láthatott semmit. Kicsit távolabb hátráltam, mezítláb nem csaptam zajt a szőnyegen.

– Mia! – Ökle ismét az ajtóhoz ütődött. Előre léptem, amikor meghallottam, hogy valami mást mond, és észrevettem, hogy a velem szemben lakó idősebb férfival beszél, aki nadrágot és hosszú ujjú fehér inget viselt, és úgy nézett ki, mintha most ért volna haza a munkából.

– Nem érdekel. Menj vissza, ha nem akarsz engem hallani – mondta neki Jensen. Nem hallottam, mit mondott a pasas; csak foszlányokat tudtam kivenni.

– Akkor hívd a rohadt zsarukat! De akkor ki kell hurcolniuk innen, és az még ennél is nagyobb jelenetet fog okozni!

– Lehet, hogy nem akar látni téged! – mondta a fickó.

Kezeimet a szívemre tettem, és egy kicsit elmosolyodtam, úgy éreztem, talán mégsem vagyok teljesen egyedül. Ez az idegen az én oldalamon állt.

– Nem tudja, mi a fenét akar! Miért nem törődsz a saját dolgoddal? – Ez megint Jensen volt.

– A saját dolgommal foglalkozom! A lakásomban vagyok, és csak a te ordítozásodat hallom!

Kinyílt egy másik ajtó, a férfi melletti, az enyémhez képest átlósan, és egy velem egyidős lány lépett ki rajta. Dana. Sokat láttam őt errefelé, a liftben, amint a metróhoz és onnan sétált. A Trónok harca miatt barátkoztunk össze, amikor egy olyan pólót viselt, amin Tyrion arca volt, a következő felirattal: „Szoríts Magadhoz Kicsi Lannister”, a sírásig nevettem magam.

– Talán a barátjával van – mondta Dana.

– Én vagyok a barátja! – üvöltötte Jensen.

A lány felvonta a szemöldökét, és keresztbe tette maga előtt a karjait.

– Öh… egészen biztos vagyok benne, hogy nem. Soha nem láttalak errefelé. Az egyetlen, akit láttam, egy szőke, magas srác volt. – Fel-le járatta a szemét a testén, mintha azt mondaná: Téged biztosan nem.

Jensen arca haragosból gyilkossá változott. Füstölgő vörös volt, levette a sapkáját, mindkét kezével beletúrt a hajába, és meghúzta, majd felgyűrte az inge ujját, hogy felfedje az alkarját. Végül, miután kifújta a levegőt, ismét az ajtóm felé fordult, és háromszor, ezúttal hangosabban dörömbölt rajta.

– Mia, a kurva istenre esküszöm, ha letartóztatnak emiatt, akkor

neked kell megmagyaráznod Oliviának.

A szívem ismét megugrott. Bassza meg. Danára néztem és a fickóra, aki a folyosó túloldalán lakott, végül remegő kézzel kinyitottam az ajtót. Kicsit a látómezőbe lépve, nem nyitva ki teljesen, először Danára néztem.

– Elnézést – mondtam, majd a folyosó túloldalán lévő pasashoz fordultam.

– Már hívtam a biztonságiakat – mondta. – Ki kell hívnom a zsarukat is? – Megráztam a fejem.

– Nem, rendben vagyunk. Én csak… a zuhany alatt voltam, és nem hallottam a zűrzavart. – Tekintetem találkozott Jensen összeszűkült pillantásával, a szívem a fülemben dübörgött.

– Engedj be, Mia. Engedj be, vagy gyere ki. Akár így, akár úgy, de megcsináljuk – mondta. Csikorgóan mély hangja borzongást keltett bennem.

Szélesebbre nyitottam az ajtót, ő pedig beviharzott.

– Elnézést – mondtam újra.

– Szólj, ha kell valami – Dana volt az.

– Nyitva tartom a fülemet – ez a srác volt velem szemben.

– Köszönöm. Nem szükséges, esküszöm. Ártalmatlan. – Mindketten kétkedő pillantásokat vetettek rám, és a szükség, hogy megvédjem őt, nagyobb volt, mint a szégyenem vagy a dühöm, ezért hozzátettem: – Soha, de soha senkit nem bántott. Csak most dühös. Esküszöm.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és bezártam, mielőtt Jensen felé fordultam. A nappalimban járkált, kezével a hajába túrva, a sapkája már rég eltűnt. A tekintetem azonnal a bal kezére esett, ahol az ujjai csupaszok voltak. Összekulcsoltam a kezeimet, amikor végre rám nézett, és hátráltam egy lépést a konyhapulthoz, mert az intenzitás, amit ott találtam, túl sok volt ahhoz, hogy elviseljem. Szemei összeszűkültek.

– Nem hiszem el, hogy nem nyitottad ki nekem az ajtót. Kurvára tudom, hogy pont ott álltál – mondta az ajtóra mutatva.

Kifújtam a levegőt. – Mit keresel itt?

– Miért futottál el? Korábban, amikor megláttalak, miért futottál el?

– Te most szórakozol velem, baszd meg? Van merszed ezt kérdezni tőlem? Miért nem jöttél utánam? Miért nem hívtál fel? Valószínűleg ugyanazért a kibaszott okért, amiért én is elfutottam! – fakadtam ki.

Megrázta a fejét. – Nem tudom, mit gondolsz, mit láttál…

– Nem. Nem. Nem! Ezt most nem fogod megtenni. Nem fogsz itt állni, és megpróbálni kimagyarázni magad meg minden szarság. Tudom, mit láttam!

– Mit láttál, Mia?

– Láttalak a volt feleségeddel. Láttam, hogy nagyon meghitt voltál a volt feleségeddel – javítottam ki magam.

Felnyögött, a kezével hadonászott, és felnézett a plafonra, mintha onnan várna segítséget. Ha ez egy képregény lett volna, valószínűleg én lettem volna Magneto, és az erőmmel a szart is kiverem belőle, mielőtt elrepülök Dél-Kaliforniába, de sajnos nem egy könyvben élünk. Csak Mia és Jensen voltunk – hibásak, őrültek, és katasztrofálisan vonzódtunk egymáshoz.

– Ez nem… – sóhajtott, a hangja elakadt, miközben újra rám nézett, ezúttal tisztább szemmel, lágyabb vonásokkal. – Azt hitted… – A szája tátva maradt, mintha valami eszébe jutott volna. – Mit láttál pontosan?

Megforgattam a szemem, és lenyeltem vonakodásomat.

– Számít ez? Tényleg számít? Azt akarom, hogy kiszállj, Jensen. Azt akarom, hogy tűnj el a lakásomból és az életemből. Most azonnal. Nem viccelek!

Tett egy lépést előre, közelebb hozzám, amíg már csak egy karnyújtásnyira állt.

– Mit láttál?

Kinyitottam a számat, majd becsuktam, és elfordítottam az arcom, hogy a mellettem lévő falra nézzek. Nyeltem egyet, hogy megpróbáljam visszatartani a remegést a hangomból, de felesleges volt.

– Ő… ő megérintett téged. – Visszavezettem a tekintetemet az övére, könnyek töltötték meg a szemem, ahogy felidéztem a jelenetet. – Olyan… szeretetteljesen és szarul.

A szeme lecsukódott. Durván kifújta a levegőt, miközben ujjait az orrnyergéhez emelte. – Bassza meg.

– Igen… baszd meg – mondtam, szavaim suttogtak, miközben lenyeltem a torkomban kialakuló csomót. – Ahogy mondtam, azt akarom, hogy elmenj. Kifelé.

A szemei felpattantak, az arcomat fürkészte, miközben újabb lépést közelített. Keze az arcom felé nyúlt, de megmozdultam.

– Állj. Azt akarom, hogy elmenj – mondtam.

– Nem tehetem – mondta, a hangja súlyos suttogás volt. A fájdalmas tekintet a szemében azzal fenyegetett, hogy szétszakadok.

– Ezt nem tudom megtenni. Azt hittem, képes vagyok rá. Azt hittem, szórakozásból meg tudom csinálni, de nem tudom. Most már rájöttem, hogy tényleg nem tudom – mondtam, és ismét könnyek szöktek a szemembe. Gyorsan pislogtam, de nem tűntek el; ehelyett végigcsordultak az arcomon.

– Mia, ne – mondta, és újra felém nyúlt. Hátraléptem egy lépést, és a pultnak ütköztem.

– Kérlek, menj el.

– Istenre esküszöm, Mia. A kibaszott istenre esküszöm, nem történt semmi. – Megállt, egy pillanatra lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt. – Istenre esküszöm, Mia. Soha nem tennék ilyet veled.

– Egyszer már megtetted.

– Nem, nem tettem! Tudod, hogy nem. Ne próbáld ezt belekeverni ebbe. Már beszéltünk róla. Engedd már el.

– Nem tehetem, oké? Nem tudom elengedni!

– Férjhez megy, Mia. Semmi sem történt, amikor összeházasodtunk. Leginkább szobatársak voltunk, de ő a barátom. – Gúnyolódtam, így folytatta: – Ő a barátom, Mia. Lehet, hogy volt egy szempilla az arcomon… ki tudja, miért érintett meg, de biztosíthatlak, hogy baráti volt.

A fájdalom ott maradt, ahol volt, nem mozdult. Nem voltam benne biztos, hogy bármi is csillapíthatná a lüktetést ezen a ponton.

– Nem számít. Nem számít, hogy mit csinált, vagy te mit csináltál. Nem látod, hogy egyik sem számít?

Ha másra nem is, erre az egy dologra rájöttem, amikor megláttam őket együtt; nem tudtam elengedni. Nem tudtam csak úgy elengedni valamit, ami olyan mélyen megvágott, mert nem csak lyukat hasított a szívembe, hanem kettészakított, és voltak olyan részeim, amelyek hiányoztak, amikor az idő megpróbált újra összevarrni.

– Mia, kérlek – mondta mély és fájdalmas hangon. Megráztam a fejem, és újabb könnyeket pislogtam el. Valahogy megtaláltam a hangomat, és meglepő módon erős volt.

– Nem. Elég volt.

Még egy lépést közelebb lépett, amíg a mellkasa az enyémhez nem simult, és csak a melegét, az illatát éreztem, és csak pislogtam és pislogtam, próbáltam kiszabadulni a ködből, ami azzal fenyegetett, hogy magával ránt.

– Barátok vagyunk, Mia. Van egy közös lányunk. Ezt el kell fogadnod.

– Nem tudom – mondtam, de a szavaim csendesek voltak, a hangom nem volt ellenálló.

És ekkor lehajtotta a fejét, és az ajkait az enyémhez nyomta. A nyelve beosont a számba, és olyan hullámmal ömlött az enyémre, amely eltörölte az ellenállásomat, és újra felébresztette a köztünk lévő elektromosságot. Ugyanazzal az energiával, ugyanazzal az intenzitással csókoltam vissza. Úgy csókoltam meg, mintha ez lenne az utolsó alkalom, mert tudtam, hogy az. Amikor éreztem, hogy kiteljesedek, és tudtam, hogy nem tudok továbblépni egy csókkal. Amikor úgy éreztem, hogy amire szükségem van, az az, hogy a kezem a pólója alatt végigsimítson a hátán lévő izmokon, a fejére a lábaim között, miközben nagy kezeivel a combjaimat simogatja, akkor elhúzódtam. Olyan erővel löktem el magamtól, amiről nem is tudtam, hogy képes vagyok.

– Ezt nem tudom megtenni. Azt hittem, képes vagyok rá, de nem tehetem.

Bólintott, de éreztem, hogy forrong, és amikor végre újra megszólalt, megint megszakadt a szívem.

– Mit csináltál azokkal a levelekkel, amelyeket küldtem neked?

Hátráltam egy lépést. – Miért?

– Olvastad őket?

– Nem – suttogtam.

A nevetés hallatán a szemem ismét felpattant.

– Mit csináltál velük, Mia?

Ismét félrenéztem, és azt kívántam, bárcsak eltűnne ez az egész beszélgetés. Egészen addig a pillanatig nem bántam meg, amit velük tettem; mert a hangja és a tekintete arra késztetett, hogy mindent vissza akarjak venni, még ha csak egy pillanatra is. Felemeltem az államat, hogy újra találkozzon a pillantásával.

– A legtöbbjüket elégettem egy ideje – suttogtam.

– Mi? – Leejtette a kezét, és hátrált, mintha túl erős lenne a sokk elviselése.

– Összetörted a szívem.

Megrázta a fejét, és hitetlenkedve felnevetett.

– Megsérültem, te pedig tovább írtál – mondtam.

– Én… azok az oldalak többet tudnak rólam, mint én magamról. – Elhallgatott, és ismét megrázta a fejét. – Utalásokat hagytam rajtuk arról, hogy ki vagyok, abban a reményben, hogy te majd összerakod az egészet, és visszaadod nekem önmagamat. – Tekintete ismét találkozott az enyémmel, és fájdalom villant át rajtuk. – Lelkem darabkái szétszóródtak azokon az oldalakon… és te elégetted őket.

Éreztem, hogy valami megrepedt bennem, de nem eléggé. Tudtam, hogy bármit mondhat, hogy meggondoljam magam. Tudtam, hogy ha akkor és ott elkezdené ontani magából a szerelmes szavakat, akkor beadnám a derekam, és visszaengedném. Megadnám magam, de nem azért, mert nem lennék elég erős, hanem mert nem akartam az lenni. Nem tudtam, mit mondjak erre, ezért csendben maradtam, szégyenkezve hajtottam le a fejem, és azt kívántam, bárcsak ne kezeltem volna ilyen hanyagul a szavait. Végül úgy fordította az arcomat, hogy újra rá nézzek.

– Elsétálhatsz ettől, és én hagyom, mert még ha azt hiszed is, hogy elmész, a szíved mindig marad, és ezt büszkén hordozom, és ez az, amit nem… – Elhallgatott, tekintete egy pillanatra elszakadt az enyémtől, hangja tele volt érzelmekkel. – Ez olyasmi, amivel nem baszakodom. Soha. Szóval, ha úgy érzed, hogy szünetre van szükséged, akkor adok neked, de egy pillanatig se hidd, hogy nem megyek újra utánad, Mia. És esküszöm az Istenre, ha legközelebb megteszem, az örökre szól.

Megráztam a fejem, a szám tátva maradt, miközben könnyek töltötték meg a szemem, de nem tudtam szavakat formálni. Mit is mondhattam volna?

A lakásom ajtajáig sétált, megállt az ajtó mellett, és egy pillanatra megszorította a kilincset.

– Az a fájdalom, amit akkor éreztél, amikor vele láttál, amikor azt hitted, hogy együtt vagyunk? Ezt éreztem az elmúlt öt évben, mert mindig téged néztelek, még akkor is, amikor éppen azzal voltál elfoglalva, hogy ne törődj velem. Mindig ott voltam. Ben, David és Adam révén voltam ott. Toddon, Scotton és Phillipen keresztül ott voltam. – Megrázta a fejét, még mindig az ajtót nézte, kifújta a levegőt, miközben végigsimított a haján.

– A fájdalom nem csak azt jelenti, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk. A fájdalom az, hogy elveszíted azt, akit szeretsz, és valaki mással látod őt, és nem avatkozol bele, mert tudod, hogy nem tudod megadni neki azt az életet, amit megérdemel.

Átpillantott a válla fölött, oda, ahol én álltam, és olyan elhagyott pillantást vetett rám, amely végigsöpört rajtam.

– Fájdalomban élek, mióta elvesztettelek. Megtanultam együtt élni vele, de nem tanultam meg elfogadni.

Aztán kisétált. És a térdem földet ért a távozásakor. Ekkor kezdtem el zokogni, mert ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem. Amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt az embert, és elégettem a leveleit, ő engem figyelt, és várt a megfelelő alkalomra. De megházasodott. Ő házas volt, én pedig összetörtem.