2024. 10. 21.

Claire Contreras - Papírszív

 

17

Mia

Mikor vége volt, megvártuk, amíg a tömeg egy része kisétált, és követtük a példájukat, de ahelyett, hogy balra, a metró felé fordultunk volna, jobbra, a víz felé vettük az irányt.

– Olyan csend van itt kint – mondtam.

– Az. Soha nem voltam még itt – mondta Jensen, és magához húzott.

Felnéztem rá. – Viccelsz.

– Nem.

Abbahagytuk a sétát, amikor a széléhez értünk, közvetlenül a homok mellett. Ekkor szembefordultam vele.

– Hiányzik az otthonod?

Megbillentette a fejét, látszólag gondolkodott valamin, míg végül rám nézett, tekintete komoly volt.

– Te hiányzol – mondta, és várt, hogy leülepedjen bennem, amit mondott. – Hiányzol – ismételte meg hangosabban, és a tekintete nem hagyta el a tágra nyílt szemeimet, miközben a kézfejével megsimogatta az arcom. – Hiányzol, és elegem van abból, hogy úgy kezeljem ezt az egészet, mint egy kristályvázát, amit nem merek megfogni, nehogy eltörjön.

Lehajolt, és homlokát az enyémre helyezte, hideg és párás leheletet engedve ki, ami megcsiklandozta az orromat.

– A váza már eltört – suttogtam.

– Ha már megtette, miért félsz tőle annyira?

Mert nem tudom, hogy akarok-e újra azon a sok törött üvegen járni. – Nagy kezével átölelte az arcom, hüvelykujja az arccsontomat simogatta.

– Én az üvegszilánkokon is sétálnék, ha ez azt jelentené, hogy eljutok hozzád. Átúsznék egy óceánt, megmásznék egy hegyet, bármit megtennék.

Elfordítottam róla a szemem, vissza a tőlünk pár lépésre lévő hatalmas óceán irányába, és megráztam a fejem.

– A szavak csak szavak, Jensen.

– A szavak az életem.

– Tudom, de ha mondasz vagy írsz valamit, azok nem olyan dolgok, amik visszahoznak. Ezt látnod kell. Látnod kell, hogy az, hogy elmentél és megházasodtál, olyan tett volt, amin nem biztos, hogy eléggé túl tudok lépni ahhoz, hogy újra megbízzak benned.

Nagyot sóhajtott, és összekulcsolta a kezét a feje mögött. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt leejtette a karját, és újra rám nézett.

– Mondd meg, mit tegyek. Mondd meg, mit kell tennem, hogy visszakapjalak.

Egy pillanatig csak álltam ott, és bámultam rá. Hullámok csapkodtak, emberek nevettek a távolban, mégis megállt a világ számunkra, erre a pillanatra. Egyszer régen álmodtam ezekről a szavakról, amik az ő szájából hangzottak el. Egyszer régen vágytam rájuk, úgy éreztem, szükségem van rájuk, de az az idő elmúlt. És bármennyire is szerettem volna hallani őket, még most, ennyi évvel később sem tudtam, mit kezdjek velük.

– Nem tudom, Jensen. Őszintén szólva nem tudom – mondtam végül.

– Miért mondtad, hogy le akarod zárni?

Ó, Istenem. Tudtam, hogy ez a lezárás dolog még vissza fog jönni egyszer, hogy seggbe harapjon. Eleresztettem egy nevetést.

– Mert nyilvánvalóan őrült vagyok. – Amikor rám nézett, elkomolyodtam, és bevallottam az igazat. – Mert nem akarok többé minden seggfejet, akivel randizom, hozzád hasonlítani. – Nevetése mély és gazdag volt.

– Nem számít, mennyire zárkózom el tőled, minden egyes férfival, akivel találkozol, össze fogsz hasonlítani, Mia. Velem is ugyanez a helyzet. Senki sem elég vicces, elég idegesítő, elég őrült vagy elég szép ahhoz, hogy hozzád hasonlítson. – Elfordítottam a tekintetem.

Nem mondhatsz ilyeneket.

– Azt akarod, hogy itt álljak és hazudjak neked? – kérdezte. Megráztam a fejem és visszanéztem rá. A legkomolyabb arckifejezés volt az arcán, amit valaha láttam. Eddig még soha. A kezei az arcom két oldalán pihentek. – Sajnálom. Hibát követtem el. Már milliószor bocsánatot kértem. Nem tudom, mit akarsz még tőlem hallani, de ha van valami, amit tehetek érted, csak szólj.

Megráztam a fejem.

– Ami történt, az megtörtént. – Bólintott.

– Oké, akkor beszéljük meg ezt most. Én kezdem – mondta, és egy éles pillantást vetett rám, miközben leengedte a kezét. – Azt hittem, jársz valakivel, amikor Krista és én… – Hála Istennek, hagyta a levegőben lógni a szavakat, mert nem voltam benne biztos, hogy el tudnám viselni. – Úgy hallottam, hogy komoly a dolog, és már pár hete nem beszéltem veled, szóval… – vont vállat. – Aztán megtörtént, és rájöttem, milyen monumentális dolog ez, mert mindkettőt nem kaphatom meg. Nem lehettem veled és a baba nem lehetett az enyém.

– Talán megtehetted volna. Ezt még csak nem is vetetted fel nekünk lehetőségként.

– Nem tehettem, Mia. Nem tudtam. Nagyot sóhajtott. – Túl sok volt. A családja túlságosan… pénzes, én pedig egy senki voltam. Egy szegény kis punk, aki egy jó egyetemre utazott, és teherbe ejtett egy gazdag lányt. – Ismét szünetet tartott, és a kezem után nyúlt, mintha biztosra akart volna menni, hogy nem lépek le. – Olyan volt, mintha a szüleim újra megismétlődnének.

Megértően bólintottam. A szülei, csak pont fordítva, mert az ő szülei esetében az anyja volt az, akinek egy dollárja sem volt.

– Értem én, Jensen. Tényleg. Őszintén, értem. Öt évem volt, hogy feldolgozzam ezt, de minden alkalommal, amikor látlak...

– A világod kizökken a tengelyéből – mondta.

– Gyakorlatilag.

– Gondolod, hogy ez még egyszer megtörténik veled? Gondolod, hogy ezt a fajta súlytalanság érzését bármi okozhatja?

Megráztam a fejem. Tudtam, hogy nem. Elég pasival randiztam már ahhoz, hogy tudjam, kevesen képesek ilyesmire.

– Nem gondolod, hogy megéri a kockázatot? Igen, hamarosan elmész, de ha már itt vagy, nem akarod kideríteni, mi ez?

Elszakítottam a tekintetemet az övéről.

– Autókat kellene eladnod.

– Én szerelmet árulok. Azt sokkal nehezebb eladni, mint az autókat.

A tekintetem az összekulcsolt kezünkre esett, a befejezetlen végtelen tetoválása rám meredt, és azt mondta: Emlékszel rám? Emlékszel a szerelemre? Ne tedd. Másrészt, amikor az ujjaimat az övéibe fűztem, a VETEM szóra koncentráltam. Aztán újra ránéztem, pislogva a szememmel, hogy a gyűrűsujjának hajlatába írt betűre fókuszáljak. Hunyorogtam a félhomályban, megdörzsöltem az ujját. A szemem az övére pattant, a szívem hevesen kalapált. A hüvelykujjammal végigsimítottam az írott M betű fölött. Le kellett jönnie, nem igaz?

– Ez nem átmeneti, Mia. Le kell vágnod a bőrömről.

– Jensen – suttogtam, és ismét felnéztem rá.

– Mindig – mondta, és a másik kezével megfogta az arcom. – Mindig velem vagy.

– Mikor csináltattad? – kérdeztem reszelős hangon.

– Miután utoljára mondtam neked, hogy szeretlek.

Ezúttal, amikor könnyek szúrták a szemem, nem a zene vagy a hangulat miatt volt. Átkaroltam és megcsókoltam. Lágy volt, lassú és gyengéd. Nem volt feledékeny, még csak nem is megbocsátó, de olyan, amiben benne volt a lehetőség.

– Vigyél haza – mondtam mormolva az ajkán.

– Ennél konkrétabbnak kell lenned, bébi – mondta fogai közé húzva az alsó ajkamat.

– Azt akarom, hogy vigyél el a házadba – mondtam, a kezemet a kabátja hátuljába bújtatva. Ujjaim hegyét az inge aljába csúsztattam, és végigsimítottam kemény hátán.  – Kérlek – tettem hozzá suttogva, miközben végigkarcoltam a hátán. A saját mellkasomon éreztem heves légzését. A szemében éhség villant fel. A csípőmön megfeszült a szorítása.

– Menjünk, szépségem.


Nincsenek megjegyzések: