Mia
– Azt hiszem, megint bele fogsz szeretni – mondta Estelle, amikor beavattam őt a Jensennel történt dolgokba.
– Micsoda? Nem! Miért mondod
ezt egyáltalán?
– Mert
ismerlek.
– Mindegy. Senki nem esik
bele senkibe. Csak túl kell élnünk a következő néhány hónapot, aztán minden
visszatér a régi kerékvágásba.
– Azzal, hogy te utálod őt,
ő pedig megpróbál visszaszerezni téged?
Elhallgattam, letettem a
pohár vizet, amit felvettem.
– Nem próbált
visszaszerezni.
Gúnyolódása betöltötte a
telefonvonalat.
– Most komolyan beszélsz?
Ismét szünetet tartottam.
Nem akart visszaszerezni. Megkeresett, miután elutazott New Yorkba? Hát persze.
Nem vettem tudomást róla? Határozottan. De nem próbált visszaszerezni.
– Csak azért akart beszélni
velem, mert azt akarta, hogy megbocsátsak neki – mondtam.
– Honnan tudod? Sosem
hagytad, hogy magyarázatot adjon.
Sóhajtottam. – Mert én
tudom. Ismerem őt. Ismertem őt. Fogalmam sincs, ki a fene lehet most.
Estelle felnevetett. – Az
emberek nem változnak ennyit.
– Nem változnak, de én
tudom, hogy ő igen. Mostanában sokat beszél. Emlékszel, milyen csendes volt
régen?
Megint felnevetett. – Soha
nem volt csendes, hacsak nem úgy érted, hogy most már szereti megbeszélni az
érzéseit?
– Azt hiszem, így is
mondhatjuk.
– Talán mivel annyit ír az
életéről a rovatában, úgy gondolja, hogy akár beszélhetne is a dolgokról?
– Az érzéseiről ír?
– Nem különösebben – mondta.
Gyakorlatilag hallottam, ahogy a homlokát ráncolja. – De a randizós életéről
igen.
Az utolsó dolog, amiről
olvasni akartam, az a randizós élete volt. Ezért hagytam abba az olvasását, bár
hamarosan mindenképpen folytatni akartam. Csak reméltem, hogy nem egy olyan
napon, amikor egy másik nőről ír. A gyomrom már a gondolattól is felfordult.
– Hát, mindegy. Ez nem így
van. Csak úgy kell tennünk, mintha jól kijönnénk egymással, amíg a párok előtt
vagyunk, akikkel együtt dolgozunk.
– Aha – mondta.
– Komolyan mondom.
– Mia, metróval mentél
Brooklynba, aztán, hogy még jobban bizonyítsd a véleményemet, elmentél a
dedikálására.
Elakadt a lélegzetem. – Írt
egy könyvet, amin az én nevem szerepel! Egy lányról, aki úgy néz ki, mint én!
Nevetett. – Nem azt mondom,
hogy rosszul tetted. Valószínűleg én is ugyanezt csináltam volna. Csak azt
hiszem, hogy megint teljesen bele fogsz esni.
Egy darabig beszélgettünk
erről, de amikor letettük a kagylót, a szavai újra és újra felhangzottak: Azt
hiszem, megint bele fogsz szeretni. Egyesek talán azt mondják, hogy én soha nem
szerettem ki belőle, de én nem gondoltam, hogy a szerelem a belezuhanásról vagy
a kihullásról szól, hanem a benne maradásról. És nem is maradtunk. Ezt
ismételgettem magamban, miközben a metrón ültem, majd a parkban a padon,
ahonnan tökéletes kilátás nyílt a városra. Egy darabig néztem az embereket,
anyákat a gyerekeikkel, apákat a gyerekeikkel, együtt sétáló családokat,
párjukkal kocogó embereket. Abban a pillanatban, hogy elkezdtél
gondolkodni azokon a dolgokon, amik hiányoznak, az univerzum megtalálta a
módját, hogy az arcodba tolja őket. Hirtelen minden egyes New York-i gyereknek
két karja lett, amikkel integethetett, és minden pár szerelmes lett. Sóhajtottam,
hátra dőltem, és megigazítottam a beállításokat, miközben figyeltem a két
paddal arrébb lévő hajléktalan férfit, aki felriadt álmából.
Tekintetem róla az utca
másik oldalára siklott, ahol észrevettem, hogy emberek tömegei lepik el a
járdákat. Sietős lépteik visszhangja megrezegtette alattam az utcát. Ebédidőben
még nem voltam kint, legalábbis nem ilyen messze a lakásomtól, nem ekkora
távolsággal, hogy elemezzem, hogyan nézünk ki, ha sietünk. Ez jobban
elszomorított, mint amennyire izgatott. Az a sok bánat, amit mindegyikük
magában hordozott. A hajléktalanok a parkokban, az aluljárókban, a kedvenc
témáimmá váltak, és teljesen figyelmen kívül hagytam mindenkit, aki máshogy
nézett ki. Soha nem álltam meg, hogy elgondolkodjak rajta – az arcomon és azon,
ahogyan valószínűleg hordoztam a fájdalmamat. Még a sikeresnek tűnő
üzletemberek is szomorúnak és fáradtnak tűntek. Összességében betegnek látszottunk.
Betegnek a betegségtől. Fáradtnak a fáradtságtól. Betegnek a hajléktalanságtól
és a tehetetlenségtől. Nem kellett, hogy ne legyen semmije, hogy így érezze
magát. Nem kellett sok ahhoz, hogy szomorúnak és értéktelennek érezzük
magunkat. Akkor kifújtam egy nagy levegőt, és hagytam magam a pillanatnak élni,
és tudtam, hogy meg kell mutatnom a világnak, ami mindvégig előttem volt.
2 megjegyzés:
Köszönöm szépen
Köszönöm
Megjegyzés küldése