Claire Contreras - Papírszív

 

11

Mia

– Azt hiszem, megint bele fogsz szeretni – mondta Estelle, amikor beavattam őt a Jensennel történt dolgokba.

– Micsoda? Nem! Miért mondod ezt egyáltalán?

– Mert ismerlek.

– Mindegy. Senki nem esik bele senkibe. Csak túl kell élnünk a következő néhány hónapot, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba.

– Azzal, hogy te utálod őt, ő pedig megpróbál visszaszerezni téged?

Elhallgattam, letettem a pohár vizet, amit felvettem.

– Nem próbált visszaszerezni.

Gúnyolódása betöltötte a telefonvonalat.

– Most komolyan beszélsz?

Ismét szünetet tartottam. Nem akart visszaszerezni. Megkeresett, miután elutazott New Yorkba? Hát persze. Nem vettem tudomást róla? Határozottan. De nem próbált visszaszerezni.

– Csak azért akart beszélni velem, mert azt akarta, hogy megbocsátsak neki – mondtam.

– Honnan tudod? Sosem hagytad, hogy magyarázatot adjon.

Sóhajtottam. – Mert én tudom. Ismerem őt. Ismertem őt. Fogalmam sincs, ki a fene lehet most.

Estelle felnevetett. – Az emberek nem változnak ennyit.

– Nem változnak, de én tudom, hogy ő igen. Mostanában sokat beszél. Emlékszel, milyen csendes volt régen?

Megint felnevetett. – Soha nem volt csendes, hacsak nem úgy érted, hogy most már szereti megbeszélni az érzéseit?

– Azt hiszem, így is mondhatjuk.

– Talán mivel annyit ír az életéről a rovatában, úgy gondolja, hogy akár beszélhetne is a dolgokról?

– Az érzéseiről ír?

– Nem különösebben – mondta. Gyakorlatilag hallottam, ahogy a homlokát ráncolja. – De a randizós életéről igen.

Az utolsó dolog, amiről olvasni akartam, az a randizós élete volt. Ezért hagytam abba az olvasását, bár hamarosan mindenképpen folytatni akartam. Csak reméltem, hogy nem egy olyan napon, amikor egy másik nőről ír. A gyomrom már a gondolattól is felfordult.

– Hát, mindegy. Ez nem így van. Csak úgy kell tennünk, mintha jól kijönnénk egymással, amíg a párok előtt vagyunk, akikkel együtt dolgozunk.

– Aha – mondta.

– Komolyan mondom.

– Mia, metróval mentél Brooklynba, aztán, hogy még jobban bizonyítsd a véleményemet, elmentél a dedikálására.

Elakadt a lélegzetem. – Írt egy könyvet, amin az én nevem szerepel! Egy lányról, aki úgy néz ki, mint én!

Nevetett. – Nem azt mondom, hogy rosszul tetted. Valószínűleg én is ugyanezt csináltam volna. Csak azt hiszem, hogy megint teljesen bele fogsz esni.

Egy darabig beszélgettünk erről, de amikor letettük a kagylót, a szavai újra és újra felhangzottak: Azt hiszem, megint bele fogsz szeretni. Egyesek talán azt mondják, hogy én soha nem szerettem ki belőle, de én nem gondoltam, hogy a szerelem a belezuhanásról vagy a kihullásról szól, hanem a benne maradásról. És nem is maradtunk. Ezt ismételgettem magamban, miközben a metrón ültem, majd a parkban a padon, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a városra. Egy darabig néztem az embereket, anyákat a gyerekeikkel, apákat a gyerekeikkel, együtt sétáló családokat, párjukkal kocogó embereket. Abban a pillanatban, hogy elkezdtél gondolkodni azokon a dolgokon, amik hiányoznak, az univerzum megtalálta a módját, hogy az arcodba tolja őket. Hirtelen minden egyes New York-i gyereknek két karja lett, amikkel integethetett, és minden pár szerelmes lett. Sóhajtottam, hátra dőltem, és megigazítottam a beállításokat, miközben figyeltem a két paddal arrébb lévő hajléktalan férfit, aki felriadt álmából.

Tekintetem róla az utca másik oldalára siklott, ahol észrevettem, hogy emberek tömegei lepik el a járdákat. Sietős lépteik visszhangja megrezegtette alattam az utcát. Ebédidőben még nem voltam kint, legalábbis nem ilyen messze a lakásomtól, nem ekkora távolsággal, hogy elemezzem, hogyan nézünk ki, ha sietünk. Ez jobban elszomorított, mint amennyire izgatott. Az a sok bánat, amit mindegyikük magában hordozott. A hajléktalanok a parkokban, az aluljárókban, a kedvenc témáimmá váltak, és teljesen figyelmen kívül hagytam mindenkit, aki máshogy nézett ki. Soha nem álltam meg, hogy elgondolkodjak rajta – az arcomon és azon, ahogyan valószínűleg hordoztam a fájdalmamat. Még a sikeresnek tűnő üzletemberek is szomorúnak és fáradtnak tűntek. Összességében betegnek látszottunk. Betegnek a betegségtől. Fáradtnak a fáradtságtól. Betegnek a hajléktalanságtól és a tehetetlenségtől. Nem kellett, hogy ne legyen semmije, hogy így érezze magát. Nem kellett sok ahhoz, hogy szomorúnak és értéktelennek érezzük magunkat. Akkor kifújtam egy nagy levegőt, és hagytam magam a pillanatnak élni, és tudtam, hogy meg kell mutatnom a világnak, ami mindvégig előttem volt.