Alice Clayton - Faldöngető 2.

4. Fejezet

 

Fordította:Ofélia

Max Camden előtt ültem, az egész helyiségben az én rajzaim lógtak parafatáblákon, és a kezemben ott volt a prezentációm. Lemezen. Mappában. És a mentett verziója egy pendrive-on ott volt a táskámban. És egy másik pendrive-on Jillian pénztárcájában. És egy éjféli futás után, mikor beugrottam Sophiához, még egy pendrive-on az ékszeresdobozában.

Az egész városban voltak pendrive-jaim. De vajon Camdentől is kapok egyet?[1]

Idegek pacsiztak egyet a Gerincemmel, amiért szóviccet tolok egy ilyen életet megváltoztató pillanat képébe.

Körülbelül egy óráig rohangáltam a helyiségben, hogy bemutassam az ötleteim, több képpel, táblázattal és grafikonnal alátámasztva, mint amennyit egy középiskolai matekon használnak. Jillian alkalmanként közbeszólt, de egyébként az egész előadást rám hagyta. Vízióm, amelyet a Claremont szállodának kidolgoztam egyszerű és letisztult volt, parányit hajazva a szokásos butik stílusú hotelekre, amelyek a kaliforniai tengerparton sorakoztak.

Camden szállodái híresek voltak a modern megjelenésükről, de erre a projektre nem akarta felvenni a szokásos design csapatát. Most valami újat keresett, akár tudta, akár nem. Megingatta, amit mondtam?

Szúrósan figyelt engem a szürke szemeivel. Félelmet ébresztett bennem, és ő ezzel tisztában volt.

Az előadás során néhányszor megállított és feltett pár nagyon pontos, és lényegretörő kérdést, amelyekre számítottam. Bár viszonylag rövid idő állt rendelkezésemre, felkészültem, amennyire tudtam, a legjobb tudásom szerint, és úgy éreztem, hogy a prezentációm megállja a helyét. Most kiderül, hogy ki van még versenyben rajtunk kívül, és hogy mennyire felel meg a vázlatuk az elképzeléseinek.

Ideje volt zsebre tennem.

Felé csúsztattam az asztalon még egy képet, egy fénymásolatot egy régi cikkből, amely a San Francisco Chronicle-ben jelent meg Sausalito városáról. Közel nyolcvan éves volt, és a képen láthatta, hogy a város semmit sem változott azóta. Festői, mégis pezsgő, hóbortos, de büszke városka. Jóval nagyobb szomszédja, San Francisco mellett évekig élhetett volna annak árnyékában. Se Sausalitónak saját szíve volt, és saját DNS-se. Sausalito egy család volt, minden modern értelemben.

– Mint látható, Mr. Camden, míg más városok az öböl környékén hosszabbra és szélessébre nőttek, Sausalito boldogan marad a kis kagylóhéjában, az öböl által körbezárva, ami miatt egyedülálló közösségnek számít. És ahhoz, hogy itt egy új szálloda sikeres legyen, kell neki az egyéniség. Ami a létező szállodáknak nem sikerült. Ennek a szállodának ide kell vonzania a fiatal és az öreg ügyfélkört is, környezettudatosnak lenni anélkül, hogy ez feltűnne, zöldnek lenni anélkül, hogy modern hippik lennénk, olyan kialakítással, amivel a város kezdetéhez nyúlunk vissza, de ugyanakkor rámutatunk a modern jövőre is – mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet. Istenem, de utálok motiváló beszédet tartani.

– Egy modern szálloda egyáltalán nem illene a környezetbe, Mr. Camden. Bele kell olvadnia a tájba, ugyanakkor az ügyfélben olyan maradandó emléket kell hagynia, hogy ha egyszer itt volt, soha többé ne akarjon máshova foglalni.

Ezek után leültem a székemre, és visszahelyeztem a kupakot a tollamra.

– És pontosan ez az, amit a Jillian Designs nyújtani tud Önöknek – fejeztem be. Reméltem, hogy senki nem vette észre, hogy az asztal alatt igyekeztem megtalálni a bal cipőm. Elvesztettem valahol a visszatérés a múlthoz és a jövőre mutatás között. Ha ideges vagyok, a lábam hajlamos egymás felé fordulni.

A teremben csend volt.

Camden még egy pillanatig engem nézett, tekintetét nem tudtam megfejteni.

Mindannyian csak ültünk, és vártunk, hogy mondjon valamit. Végül felsóhajtott.

A szívem lesüllyedt. És jobb cipőm leeset.

– Nos, Max– mondta Jillian megtörve a csendet. – Biztos vagyok benne, rengeteg átgondolnivalója van, mi gondoskodunk, hogy maga és az emberei megkapjanak minden szükséges...

– Be tudják fejezni időben a terveket, fiatal hölgy? – kérdezte közvetlenül tőlem, amikor mindenki körülötte elkezdet felállni.

– Igen, uram.

– És valóban ezzel a költségvetéssel tudják összehozni, amit itt említett?

– Igen, uram – feleltem, a lábaim megálltak a cipőkeresésben. A többiek habozva maradtak félig felállva az asztaltól.

Max Camden rám mosolygott, majd felállt ő is...

***

– …és akkor azt mondta Oké, akkor a maguké, és kisétált! Csak így! – sikítottam. – Megszereztem a munkát!

Épp ecseteltem az egészet Simonnak, aki azonnal hívott, ahogy leszállt Fokvárosban. A legnagyobb sikeremet, amelyet a karrierem során elértem, telefonon keresztül kellett vele megosztanom. Hát igen.

– Ez nagyszerű! Hű, édes, fantasztikus! Fenébe, bárcsak otthon lehetnék, hogy elvigyelek valahová ünnepelni.

– Tudom, én is azt kívánom. De ha majd visszajössz, végigcsókolhatsz – majd akkor ünneplünk.

– Biztosan végigcsókollak, plusz egy csomó mást is csinálok.

– Most megelégednék a csókkal. Hadd fantáziáljak a többiről. – Belesóhajtottam a telefonba. Hallottam, ahogy ő is sóhaj egyet. Mindig ezt mondta, épp, mielőtt a dolgok kicsúsztak volna az irányítás alól…

– Mielőtt kicsúsznak a kezünkből a dolgok...

– Úgy érted, mielőtt kezembe veszem a dolgot? – mondta rekedten.

– Simon, kérlek, fog vissza magad. Szinte biztos, hogy még a repülőtéren vagy, igaz? – kérdeztem. Elpirultam a gondolattól, hogy álló farokkal sétál a többi utas között.

– Ezt most megúszod. Szóval, mondd tovább. Mi várható most, hogy tiéd a munka? – kérdezte, hangja üzleties tónust vett fel. Tudtam, hogy meg kellett magát erőltetnie, úgyhogy lassan folytattam.

– Az vár rám, hogy nem fogok feljönni levegőért esküvőig, és utána vissza is merülök a mélyére. Komolyan, el sem tudom kezdeni mondani, hogy mennyire elfoglalt leszek. Még jó, hogy erre az időszakra olyan sok munkád van, mert az elkövetkező időben be leszek temetve feladatokkal. Holnapra már meg van beszélve pár interjú a lehetséges gyakornokokkal, ezzel egyidejűleg még el kell végeznem az utolsó simításokat pár megkezdett munkámon, amiket normál esetben egyesével intéznék.... Ez őrület.

– Őrülten jó, nem? – kérdezte, és én ettől szélesen vigyorogtam

– Őrülten jó. Örülök, hogy megérted milyen érzés elhavazva lenni a munkával. Te vagy a legjobb, Faldöngető.

– Próbállak boldoggá tenni.

– Jó vagy benne. Elég gyakran – suttogom rekedt hangon.

– Ideértem a vámhoz, Caroline.

– Tudod te egyáltalán, mennyire boldoggá teszel, Simon? Újra és újra. Csak a puszta gondolatodtól majdnem magamnak akarok örömet okozni – mormoltam és ő ettől felnyögött a túloldalon.

– Milyen céllal érkezett, Mr. Parker? Munka vagy szórakozás? – hallottam a hivatalos hangot a háttérben.

– Élvezet – súgtam pajkosan és ettől Simon rám pisszeget.

– Most már le kell tennem. – És így is tett.

Visszazuhantam a párnára teljesen vörös arccal és boldogan mosolyogva. Faldöngető tette ezt velem.

SMS Simon és Caroline között 15 perccel később:

Valaki bajban lesz, mikor hazaérek.

Ígéred?

Asszony, ötletet adsz.

Most is?

De most komolyan, szexüziket félretéve, gratulálok. Büszke vagyok rád.

Én is magamra. Köszönöm.

Tehát írd meg, mit viselsz most.

Etess be, Faldöngető.

Most már így hívjuk?

Sóhaj. Még emlékszel az első üzenetedre? Írországból?

Emlékszem.

És emlékszel, hogyan mentem át a folyosón és rúgtam bele az ajtódba?

 

Volt egy rövid szünet, majd:

Te voltál?

Lehet.

Szeretlek.

Én jobban szeretlek. Vigyázz a cápákkal.

***

– Van egy perced? – kérdeztem Jillian irodájának küszöbén. Egész héten próbáltam elérni, hogy eldöntsük ki legyen a gyakornokom, de mindig volt egy találkozó az ügyfelekkel vagy utolsó pillanatos időpont az esküvője miatt.

– Húsz perc múlva az utolsó ruhapróbán kell lennem. Mire van szükséged? – nézett rám kimerülten.

– Nos, megvolt a interjúm a gyakornokokkal, és háromra szűkítettem őket, akikről úgy gondoltam, hogy szeretnél velük találkozni személyesen. Az egyikük tulajdonképpen...

– Válassz, Caroline. Ez főleg a te gyakornokod lesz, így rajtad múlik. – Mosolygott, kikapcsolta a számítógépet, és levette a kabátját a fogasról.

– Öhm, jó, meglesz, de... várj! Máris mész? Azt hittem még van húsz percem!

– Húsz perc múlva ott kell lennem, ami azt jelenti, hogy a forgalmat is beleszámítva, már most elkéstem. Kikísérnél, kérlek? – Intett, hogy menjek vele.

– Jillian, még meg kell beszélnem veled pár dolgot. Gondoskodni kell néhány dologról, mielőtt ...

– Caroline. Megoldod. Bízom benned. Vegyél fel egy gyakornokot, amelyik a legjobb szerinted, és én aláírom, jó? – kiáltott fel, miközben elhaladt mellettem, és kiment a folyosóra.

Férjhez megy, férjhez megy, légy boldog, légy boldog, ismételtem magamban.

– Rendben, de mielőtt elmész, van még egy dolog, ami miatt össze kell ülnünk egy komoly megbeszélésre. Nem tudom, hogy...

– Készíts egy listát mindarról, amit még le kell tisztáznunk, és küldd el nekem e-mailben, jó? Ma este átolvasom és holnap reggel az első dolgom az lesz, hogy megbeszéljük, ígérem – mondta, miközben lefutott a lépcsőn. Mielőtt kiment volna az ajtón, a válla fölött még odaszólt nekem: – Ja és gratulálok az első gyakornokodhoz!

Miközben néztem, hogyan száll be a taxiba, nem tudtam visszatartani egy mosolyt. Tökéletes frizurával, halálos tűsarkúban sietett a ruhapróbára. Készült hozzámenni a Szőke Hercegéhez.

Megfordultam a saját, kevésbé drága, de ugyanolyan halálos tűsarkúmban, és odaszóltam a recepciósunknak. – Ashley, fel tudnád hívni kérlek az utolsót, Monicát a Berkeley-ről? Mondd meg neki, hogy ő az új gyakornok – mondtam neki. Egy dolgot kész, most visszatérek az irodába, és megcsinálom a következő ezret.

---

[1] szóvicc: angolul thumb-ot használ a pendrive-ra, majd thumbs’s up = feltartott hüvelykujj, jóváhagyás Camden részéről (magyarul nem igazán visszaadható)