Mia
Nyolc óra nem volt elég semmire, még csak meg sem nyugtatta az idegeimet a feltételes helyzet, hogy talán felbukkan… talán nem.
A legrosszabb az volt az
egészben, hogy nem tudtam, akarom-e vagy sem. Ha ott lenne, legalább túl lennék
rajta. Ég veled sebtapasz, ahogy mondják. Ha nem jönne, akkor tovább élhetnék
egy olyan világban, ahol nem létezett számomra. Úgy öltöztem fel, ahogy olyankor
szokás, amikor nagy volt az esélye annak, hogy összefuss az exeddel, a legjobb
farmeremet viseltem, egy cuki, lenge felsőt, amit a kudarcba fulladt
bevásárlóutam során vettem, és olyan gyilkos csizmákat, amelyek legalább négy
centivel növelték alig 152 centis magasságomat. Mindössze húsz lépés volt a
sarokig, mire szidni kezdtem magam a ruhaválasztásom miatt. Egyrészt tudtam,
hogy dögösen nézek ki. Másrészt meg akartam ölni magam, amiért nem törtem be a
csizmát, mielőtt felvettem.
Amikor végre elértem a kis
bárhoz, ahol Fran mondta, hogy találkozzam velük, kint álltam, és próbáltam
benézni a párás üvegen keresztül. Pár pillanat toporgás után vettem egy mély
levegőt, majd még egyet, és kinyitottam az ajtót. A testemben áramló energia
biztosan elég volt ahhoz, hogy megvilágítsa egész Brooklynt.
Fran észrevett, és
integetett, miközben kibújtam a kabátból, amit felvettem. Mosolyogva nyugtáztam
az intést, és az alkaromra hajtottam a kabátomat, miközben az asztalához értem.
Négyen ültek vele, és ahogy közeledtem, éreztem, hogy a szívem verdesni kezd a
ketrecében. Háttal volt felém, és bár kötött sapka volt a fején, és egy rövidujjú
sötétkék kockás inget viselt, amely a legtöbb tetoválását takarta, bárhol felismertem
volna. Jobb kezében egy sört tartott – Stella, a kedvence. Ki tudtam venni a
koponyatetoválást a mutatóján, és a befejezetlen végtelen szimbólumot hüvelyk
és mutatóujja között, amit akkor csináltatott, amikor együtt voltunk, amikor az
örökkévalóságot ígérte nekem, és azt mondta, addig nem fogja befejeztetni a
tetoválást, amíg én is neki nem ígérem.
Összeszorítottam a fogaimat,
hogy ne a szemem forgassam. Örökkévalóság. Igen, rendben. Valahogy a
lábamnak és az agyamnak sikerült ugyanarra a hullámhosszra kerülnie, és addig vittek
előre, amíg az asztalhoz nem értem. Fran felállt, és három fej fordult felém,
bár nem vettem róluk tudomást, és úgy döntöttem, hogy Franen tartom a tekintetem.
– Mia! - mondta, és maga
felé húzott. – Mindenki, ő itt Mia. Mia, ők itt Anabelle, Ross és Jensen.
Elfordultam a főnökömtől, és
először Anabelle barna szemével találkoztam. Vékony volt, gyönyörű sötét
hajjal, egzotikus arcvonásokkal és meleg, barátságos mosollyal. Viszonoztam a
mosolyát, és köszöntem, mielőtt Rossra irányítottam a tekintetem, egy vörös
hajú srácra, akinek szakálla illett hozzá. Végül felkészültem az utolsó
áldozatra, és Jensenre néztem. Kíváncsi arckifejezéssel figyelt, minden egyes arcvonásomat
tüzetesen szemügyre vette, mintha egy rejtvény lennék. Mintha rohadtul nem tudta
volna, hogy nézek ki. Két hosszú szívverés után a szája lassú mosolyra
húzódott.
– Ma van Jensen
születésnapja, ezért rendeltem egy kört az ünnepeltnek – mondta Fran, miközben
leültünk, én mellé, Jensennel szemben.
Tekintünk egy pillanatra összeakadt.
Vajon megmondaná Frannek, hogy ismerjük egymást? Én biztosan nem tenném. Ami
engem illet, egyáltalán nem ismertük egymást. Semmi nem volt megszokott abban,
ahogy a szeme levándorolt az enyémről az ajkaimig, a mellkasomon át lefelé,
majd vissza egy lassú mozdulattal, mely belülről perzselt. Frannek tudnia kellett,
hogy ismert engem. Valakinek tudnia kellett. Nem néztél így a nyilvánosság
előtt olyan emberekre, akiket nem ismertél, hacsak nem akartad megrontani őket.
Legyen átkozott, hogy ezt is megpróbálta. Legyen átkozott mindenért. Felvonta a
szemöldökét, én pedig kiszakadtam a pillantásából, és ismét Fran felé
fordítottam a figyelmemet.
– Nos, akkor azt hiszem,
innom kellene. – A kis poharat az ajkamhoz emeltem, ahogy ők is, és mindannyian
koccintottunk. Jensen kuncogása ismét ráirányította a figyelmemet.
– Talán kellene egy újabb
kör. Biztos vagyok benne, hogy valaki más is ünnepli ma a születésnapját.
A szemeim elkerekedtek.
Talán mégis elmondaná nekik.
– Hé, nincs szükségem
kifogásra, hogy lerészegedjek – mondta nevetve Ross, miközben intett a
csaposnak.
– Nekem sincs – mondtam
mosolyogva.
A következő ital után
mindannyian magunknak rendeltünk, és Fran elkezdett történeteket mesélni nekem
Anabelle-ről, Rossról és Jensenről. Anabelle és Ross teljes munkaidőben
dolgoztak. Jensen szabadúszó volt, akárcsak egy másik srác, akinek nem sikerült
eljönni. Ross az újságírás mellett tudományos-fantasztikus regényeket is írt.
– De sehol nem találod őket készleten,
mert nem árulják… egyáltalán – tette hozzá.
– Azt hiszem, nem lehetünk
mindannyian olyanok, mint Jensen – tette hozzá Anabelle nevetve, amikor a
szemét forgatta.
– Gyermekkönyveket ír.
Vasárnapi rovata is van a újságban – mondta nekem Fran.
Bólintottam.
– Lenyűgöző
– mondtam.
Jensen szája megrándult. – Csak
akkor lenyűgöző, ha mindez jó, amiben nem vagyok biztos, hogy az.
– Mindig a bókokra vadászik
– mondta Ross. Hirtelen megtorpant, és rám nézett, túl hosszú ideig. – De
szeretnéd a könyveket! A főhős neve Mia.
Éreztem, hogy minden szín
kifut az arcomból, de mosolyogtam és halkan nevettem, remélve, hogy kevésbé
erőltetetten jött ki, mint ahogy nekem hangzott. Miután kortyoltam még egyet az
áfonyás vodkámból, úgy döntöttem, elég régóta ott vagyok ahhoz, hogy elnézést
kérjek, és kimenjek a mosdóba. Az ajtó előtt álltam, egy gyengén megvilágított
folyosón, amikor megjelent mellettem. Tiszta és fűszeres illata beborította
érzékeimet. A kezeim ökölbe szorultak, az állkapcsom megfeszült. Úgy éreztem
magam, mint egy ketrecbe zárt harcos, aki lecsapni kész.
– Milyen volt eddig New
York? – kérdezte mély, dörmögő hangon.
Vettem egy levegőt, kettőt,
és elszámoltam tízig, mielőtt válaszoltam. – Jó.
– Hol
szállsz meg?
Visszafordítottam
figyelmemet az ajtóra, hogy kinyissam.
– Millie régi helyén.
– A városban?
Bólintottam, és keresztbe
fontam a karjaimat, hogy visszafogjam a szétterjedő libabőrt. A hangja túl közelről
jött. Túl közel volt hozzám. Nem voltam vasból; tudtam, hogy reagálni fogok rá.
Nem voltam elég okos ahhoz, hogy ne tegyem.
– Chelsea, igaz?
Újabb bólintás.
– Az szép. Csodálom, hogy
nem költöztél Brooklynba. Ez közelebb van, mint ahol most él.
Tekintetem az övébe fúrtam. És
közelebb a lakhelyedhez is. Azon tűnődtem, vajon tud-e még olvasni a
gondolataimban, ahogy régen szokta. A kilégzésétől és attól, ahogy a hajába
túrt, nem voltam biztos benne. Úgy tűnik, mindketten elveszítettük ezt a képességünket.
– Igen, de nem engedhetem
meg magamnak Brooklynt.
Felvonta a szemöldökét, én
pedig visszatartottam egy szökni próbáló morgást. Tudtam, mire gondol. A
gazdag szüleid nem tudtak segíteni a lakbérben? Amikor együtt voltunk, ez
mindig egy szakadék volt közöttünk. Azt hitte, a szüleim azért utálják őt, mert
nincs pénze, és rossz környékről jött. Valójában azért utálták, mert rossz híre
volt, és egy Harley-t vezetett. Jensen azonban elbizonytalanodott. Úgy
gondolta, ha lett volna pénze, elfogadták volna. Ez engem végtelenül bosszantott.
– Figyelmen kívül hagysz
engem, amíg együtt dolgozunk? – kérdezte Jensen. A hangjában lévő frusztráció
szinte lehetetlenné tette, hogy pórázon tartsam a sajátomat.
– Nem kell együtt
dolgoznunk! Elküldöm neked e-mailben a képeket, te pedig megírod a történetet.
Nem ezt mondta Fran?
– Mi van, ha interjút akarok
készíteni velük, miközben te képeket csinálsz?
Hátráltam egy lépést. – Ez
egy… szörnyű ötlet.
– Miért? – kérdezte. Ahogy a
szemei elkalandoztak rajtam, bizsergést hagyva bennem maga után, pontosan ez
volt az oka. Mert valahányszor így nézett rám, mintha különleges lennék, mintha
valami díj lennék, amit meg akar nyerni, úgy éreztem, elolvadok. És azért is,
mert igazából semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy újra gyűlöljem őt, és
több mint tizenöt percig a közelében lennem, lehetetlenné tette ezt.
– Tudod miért!
– Nem tudom – mondta, és
megnyalta az ajkát. Tekintetem megakadt az alsó íven. Annak emlékére, hogy már
mi mindent éreztek rajtam. Elfojtottam egy borzongást.
Nyeltem egyet és kettőnk
közt meglendítettem a kezem, majd a csoportunk felé a bár irányába. – Úgy
tettél, mintha nem ismernél.
– Te ugyanezt
tetted. – Elhallgatott, szemei enyhén összeszűkültek, nyelve végigfutott az
ajkain, miközben látszólag mérlegelt valamit. – Tudtad, hogy a magazinnál
dolgozom.
– Hova akarsz kilyukadni? – kérdeztem,
és igyekeztem nem feldühödni.
– Arra számítottál, hogy találkozni
fogunk.
– Sokan írnak nekik – Elfordultam
tőle, képtelen voltam állni a pillantását.
– Akárhogy is van, úgy
tettél, mintha nem tudnád, ki vagyok.
Tekintetem az övére szegeződött.
– Együttműködtem azzal, amit csináltál!
– Utánam kerültél ide.
Mondhattad volna: Hé, Jensen. Örülök, hogy újra látlak.
– De
nem volt jó újra látni!
Nagyot sóhajtott, és
beletúrt a hajába. – Tudod mit? Rendben van. Öt kibaszott éve figyelmen kívül
hagysz és úgy teszel, mintha nem ismernél. Egyszer én teszem meg, és te kiborulsz?
Lehunytam a szemem, és
megráztam a fejem, közben csalódottan morogtam.
– Te vagy a legfrusztrálóbb
ember, akivel valaha találkoztam.
– Az érzés teljesen
kölcsönös.
– Rendben.
Tűnj el, hadd pisiljek nyugodtan – mondtam, és bementem a mosdóba, miközben egy
lány kilépett onnan.
Jensen nem volt ott, mire
végeztem, és egy kicsit könnyebbnek éreztem magam abban a teljes tíz
másodpercben, ameddig a mosdóból a főhelyiségbe értem, mert amint befordultam a
sarkon, felkapta a fejét. Azokban a hosszú másodpercekben, amikor egymást
figyeltük, éreztem, hogy belém nyúl, hosszú karjai csápként működtek, megragadták
a figyelmemet és a karmai közt tartotta.
Talán a lábam önállóan siklott
az asztal felé, mert nem tudtam megmondani, hogyan kerültem a székemhez. Nem
tudtam megmondani, mit kérdeztek tőlem, és mit válaszoltam, mert a figyelmem rá
irányult.
– Szóval szörfözöl? –
kérdezte Ross. – Mia. Szörfözöl?
Pislogtam, hogy elszakadjak,
és ránéztem, zöld szeme az enyémre várt. Bólintottam.
– De igazából szörfözöl? Nem
evezel vagy ilyesmi?
Nevettem. – Igen, valóban
szörfözök, szörfdeszkával, amin evezek
a karjaimmal, aztán felugrok
a deszkára, és meglovagolok egy hullámot.
– A fenébe – mondta olyan
lélegzettel, melyet egy lenyűgözött füttyszó kísért.
Megvontam a vállam. – Ezt
csináljuk a napsütötte Kaliforniában.
– Hiányzik?
– Istenem, igen.
– Még nem elég régóta vagy
itt ahhoz, hogy hiányozzon. – A szavak Jensentől származtak, és egy kicsit megrándult
a gyomrom. Tekintetünk összeakadt, az enyém kihívó volt, az övé forró.
– Az az otthonom.
Ivott egy korty sört, szeme
még mindig rajtam volt. – Az otthon ott van, ahol azzá teszed.
Elszakítottam a tekintetemet
az övéről, remélve, hogy megszabadulok a súlyos feszültségtől közöttünk. Azon
tűnődtem, vajon mindenki más is érzi-e azt az elektromos mezőt, amely magunk
körül létre jött. Mielőtt hivatalosan összejöttünk, a barátaink azt mondták,
érzik a szexuális feszültséget, ami sugárzik rólunk. Ez azonban minden volt,
csak az nem. Ez az igazi, elvágom a torkod, utállak és meg akarlak fojtani
típusú feszültség volt. És tudtam, hogy az érzés kölcsönös. Legalábbis ma este.
Később a kávéról beszélgettünk, és Jensen meg Ross vitába keveredtek, hogy
melyik brooklyni kávézó jobb. Jegyzeteket készítettem gondolatban, de nem
szóltam bele a beszélgetésbe, miközben a szavak oda-vissza pattogtak.
Még egy italt ittunk,
mielőtt az éjszakának véget vetettünk volna. Mindenkinek lennie kellett valahol,
ahova mennie kellett. Rosst a barátnője várta otthon, Anabellet a férje és a
gyerekei, Frannek volt egy barátja, akivel találkoznia kellett, és Jensen nem
mondta, mik a tervei, de senki sem kérdezte.
– Mia, az első fotózásod
jövőhét kedden lesz, igaz? – kérdezte Fran, miközben kifelé sétáltunk.
– Szerintem igen.
Egyszer bólintott.
– Én nem leszek itt, szóval telefonszámot kellene
cserélned mindenkivel, hátha valaki csatlakozni akar, és ott készíti el az első
interjút.
– Persze! – Örömmel megadtam
a számomat Anabelle-nek és Rossnak, mielőtt elköszöntek és elmentek. Amikor
Jensen kivette a kezemből a telefonomat, ujjai az enyémhez értek. Éreztem, hogy
a szívem hevesen dobog. Az érintését mindenhol.
– Valószínűleg pénteken
jelentkezem – mondta, kezünk még mindig összeért, miközben hosszú, kemény
pillantást vetett rám, amitől nagyot nyeltem, hogy lenyugtassam az idegeimet.
– Oké – mondtam kissé
elcsukló hangon, korábbi hősködésem csorbát szenvedett.
– Hamarosan felhívlak –
mondta. Hangjának tisztasága végigfutott a testemen, miközben ujjai elengedték
az enyémet. Kezem a lábamhoz esett, szorosan a telefont markolva. Megfordultam,
hogy elmenjek, mielőtt látta volna, milyen hatással van még mindig rám.
Bólintottam, és indulni
készültem.
– És Mia?
Hátra pillantottam a vállam
fölött. Kezét kabátja zsebébe bújtatva állt, a haja mozgott a széllökésektől,
szeme az enyémen.
– Boldog születésnapot.
Éreztem, ahogy ajkamon
kivirágzik a mosoly.
– Boldog születésnapot, Jensen.
Végleg elfordultam tőle. El
kellett tűnnöm onnan, mielőtt megemlítem a könyvet, amit láttam, tudtam, ha ott
maradok, megtenném. Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam, mielőtt szóba hozom,
ha valaha is úgy döntök. Nem lenne jó vége, ha megtenném. Ebben biztos voltam.
A fejemet csóválva felhívtam Millie-t, és a bárba indultam, ahol a vőlegényével
ivott. Az éjszaka hátralévő részében nyugalmat szeretnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése