6
Mia
A parkos helyzetet Jensennel és az alanyaimmal együtt rendeztem, és hét óra negyvenöt perckor már ott voltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a világítás működni fog az adott részen. Nem telt el sok idő, amikor észrevettem, hogy Jensen felém sétál egy jegyzettömbbel a kezében.
Olyan farmert viselt, mintha rá szabták volna, és egy fekete kapucnis pulóvert, aminek az elején a Dharma Initiative logója volt. A haja lengedezett minden egyes széllökéskor. Amikor odaért hozzám, megállt előttem, és a hóna alá dugta a Pókemberes jegyzettömbjét. Kinyújtottam a nyakam, hogy szembenézzek vele, a szívem vadul kalapált.– Jó helyet választottál –
mondta halk hangon, átható tekintettel.
Bólintottam, próbáltam
visszafogni a köztünk lévő vonzalmat. Nem voltam benne biztos, hogy kinek a vonzása
erősebb, az övé vagy az én érzéseimé. És abból, ahogy a szemei az arcomat fürkészték,
és ahogy az állkapcsa mozgott, tudtam, hogy az érzés kölcsönös. A köszönéseink
olyan grandiózusak voltak, amikor együtt voltunk, amikor ráugrottam, és
testemet az övéhez préseltem, ő pedig végig csókolta arcom minden porcikáját. A
búcsúzásaink ugyanolyan intenzitással teltek, talán még intenzívebben, hiszen
egyikünk sem akart elszakadni a másiktól. Amíg külön voltunk, társaság nélkül, az
üdvözlés felesleges volt, hiszen amint meghallottam, hogy a városban van,
azonnal a másik irányba rohantam. Azokon az alkalmakon, amikor mégis
találkoztunk, mindig a barátaink körében voltunk, és képesek voltunk nem
tudomást venni egymásról.
– Lehet, hogy ma szívélyesek
lehetünk egymással? – kérdezte még mindig halk hangon.
Tekintete felborzolta a
lelkemet. Fél centit lépett előre, még mindig elég messze ahhoz, hogy személyes
teret hagyjon nekem, de elég közel ahhoz, hogy az illata körbe vegyen.
– Talán – suttogtam.
Felemelte a fejét, és egy
pillanatra félrenézett. A tekintetem végigsiklott az arcán, az állán, a nyakán,
és visszatért a szemeire, amikor újra rám nézett.
– Nem vagyok jó haragtartó,
Mia. Ezt te is tudod. Nem tudom, hogyan kell gyűlölni téged. Pedig próbáltam.
Olyan sokáig haragudtam rád, amiért kizártál, amikor a legnagyobb szükségem
volt rád, amiért nem voltál ott, de nem tudom, hogyan gyűlöljelek. – Szünetet tartott, és sóhajtott egyet. – Talán
megpróbálhatnánk barátok lenni.
– Talán.
– Talán kezdhetnél igennel
vagy nemmel válaszolni, lehetőleg az első opcióval.
Elmosolyodtam halk
kuncogására és szemei csillogására.
– Talán megpróbálom.
Csend borult ránk, és úgy
éreztem, mintha egy marionett bábu lennék, és tőle függene, hogy mi következik.
Nyeltem egyet, és tettem hátra egy lépést, közben a nyakamban lévő
fényképezőgépbe kapaszkodtam.
– Tetszik a pulóvered –
mondtam.
Lusta mosolyt vetett rám, és
kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de gyorsan becsukta, megrázta a
fejét, és elfordította a tekintetét. A másodperc töredékéig hallottam a
gondolatait: Vissza kell térnünk a szigetre. Teljesen normális dolog
lett volna bármelyikünknek is ezt mondani, ha egyszer régen nem a szexuális
életünkre utalva használtuk volna ezt a mondatot.
– Ők azok? – kérdezte.
Követtem a tekintetét, és
észrevettem egy idősebb párt, akik kézen fogva sétáltak felénk. Mindketten
magasak voltak, gazellaszerű vonásokkal – hosszú lábakkal és hosszú karokkal. A
nőnek, Katelynnek, feltételeztem, hogy ő az, rövid barna haja volt, ami
passzolt a férjéhez, Jonéhoz.
– Igen, egészen biztos
vagyok benne. Azt mondta, piros nadrágot fog viselni – mondtam egy apró
intéssel, amit Katelynn viszonzott.
– Szia! Ó, istenem, olyan
imádnivaló vagy – mondta, amikor odaért hozzám és megölelt, mintha örökké
ismertük volna egymást.
Az imádnivaló volt az a szó,
amelyet az emberek a vékony lányok leírására használtak. Egész életemben
„aranyos” voltam. Az egyetemen néha „dögös voltam”. Jensennel „gyönyörű”
voltam.
Nevettem.
– Örülök, hogy találkoztunk.
Elengedett, és Jensen felé
fordította a figyelmét, bemutatkozott, miközben én kezet fogtam Jonnal.
Átbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni: Először én készítek róluk képeket,
Jensen pedig elkészíti az interjút, amíg én összepakolok.
Leültek a pokrócra, amit
letettem, és ott készítettem néhányat. A rövid barna haja folyton a szemébe lógott,
ezért a szokásosnál több képet készítettem. Addig fotóztam, amíg elég képem lett,
hogy a magazinnak legyen választási lehetősége.
– Mit gondol, mennyi időbe
telik, amíg értesítenek bennünket, hogy szerepelni fogunk? – kérdezte Katelynn.
– Őszintén
szólva nem vagyok benne biztos. – Válaszért a vállam fölött Jensenre néztem,
aki a közelben ült, és minket figyelt.
– Fogalmam sincs. Csak azért
vagyok itt, hogy kérdéseket tegyek fel. – Kétszer megkocogtatta a
jegyzettömbjét.
– Már csinálhatod – intettem
a fényképezőgépemmel. – Elég képem van már.
– Megnézhetem őket?
– Természetesen, de ne feledd,
hogy vágatlanok.
Bólintott, és felállt, hogy odasétáljon.
Leült mellém, velük szemben, és kinyitotta a jegyzettömbjét. Meglepetésemre nem
írt fel kérdéseket. Elkezdtem összepakolni a különböző objektíveket, amiket
használtam, amíg ő elkezdte.
– Hány éves voltál, amikor
először találkoztatok?
– Én tizenkettő. – felelte Katelynn.
– Én tizennégy. – Ez Jon volt.
– Ő tizennégy éves volt, én
tizenkettő – mondta nevetve a nő.
Jensen kuncogott, és
felírta.
– Mikor kezdtetek
randevúzni?
– Középiskolában – mondta Katelynn.
– A családjaink barátok voltak. Mindig is aranyosnak tartottam, de sosem
gondoltam volna, hogy tetszeni fogok neki.
Jon nevetett. – Mindvégig kedveltelek.
– Hát, igen – mondta a nő vállat
vonva. – Szóval elkezdtem randizni a barátjával a középiskolában, és hirtelen
rám szállt emiatt. Lehetetlenné tette, hogy találkozgassunk, és végül
szakítottam a barátjával, és elkezdtem vele randizni.
Jensennek nem kellett sokat
kérdeznie. Katelynn magától is elég jól elmesélte a történetüket. Látszott
rajta, hogy már milliószor megtette. Szakítottak, amikor Jon elment főiskolára.
Katelynn azt akarta, hogy otthon maradjon, a férfi menni akart. Katelyn mással
kezdett randizni, ahogy Jon is, mással házasodtak össze, és évekkel később egy
családi partin újra összejöttek, amikor már mindketten elváltak és újra
szinglik voltak.
– A többi pedig már történelem
– mondta.
– Említetted, hogy van egy
fiad az első házasságodból. Hogy tudta
kezelni? – kérdezte Jensen.
Visszafojtottam a
lélegzetem, és azt kívántam, bárcsak el tudnék menni. Ehelyett elkezdtem
átrendezni az objektíveket a fényképezőtáskámban, hogy elfoglaljam magam.
– Dan nyolc éves volt,
amikor megismerte Jont, és azonnal megkedvelte.
– Amint találkoztam vele,
olyan volt, mintha a sajátom lett volna. Az apját azonban mindig tiszteltem.
Nem akartam, hogy úgy érezze, mintha át akarnám venni az apja szerepét – tette
hozzá Jon.
Jensen feljegyzett valamit.
– Mióta vagytok házasok?
– Tizenöt éve.
Jensen bólintott. Még mindig
nehezen kaptam levegőt. Végül mindannyian felálltunk, és Jensen beszélt hozzájuk,
miközben én befejeztem a takaró összepakolását. Megígértem Katelynnek, hogy
elküldök neki néhány képet e-mailben, amint megszerkesztettem őket, és
mindannyian együtt sétáltunk a kijárat felé. Elbúcsúztak, ők balra mentek.
– Akarsz
reggelizni?
Megmarkoltam a táskám
pántját, és Jensenre néztem. Kuncogott az arckifejezésem láttán..
– Csak egy reggeli, Meep.
Felnyögtem, amikor a
becenevemet használta.
– Nem. Határozottan nem.
Megvonta a vállát. – Rendben.
– Oké. Majd találkozunk,
vagy ilyesmi. – Elindultam a metró irányába.
Még mindig mellettem sétált. Nem tudtam gondolkodni, amikor mellettem volt.
Alig kaptam levegőt. Végül ránéztem. – Miért követsz engem?
Felvonta a szemöldökét,
ajkai mosolyra húzódtak, majd egy teljes vigyorra, miközben próbálta
visszafogni a szórakozottságát.
– Azt
hiszed, hogy követlek? Jézusom, de beképzelt vagy.
– Idejöttél, hogy interjút
készíts az embereimmel, elkezdtél arról beszélni, hogy nem tudsz utálni,
meghívtál villásreggelire, és most itt sétálsz mellettem... igen... azt hiszem,
van okom azt hinni, hogy követsz engem.
Vágott egy fintort, miközben
megrázta a fejét, és elszakította a tekintetét az enyémről.
– Te voltál az, aki elfogadta
ezt a munkát, tudva, hogy fennáll a lehetősége, hogy ezen a projekten fogok én
is dolgozni.
– Igen, köszönöm, hogy
emlékeztettél. Kezdem megbánni.
A tekintete újra találkozott
az enyémmel, és elakadt a lélegzetem. Olyan erősen szorítottam a
fényképezőgépem táskájának pántját, hogy tudtam, a kezemet meg fogja jelölni.
– Akarod, hogy elmondjam
nekik, hogy ismerlek? – kérdezte. – Az embereknek a munkahelyen. Akarod, hogy
elmondjam nekik, hogy ismerlek?
Kifújtam a levegőt, és
megforgattam a szemeimet. Azt hitte, hogy erről van szó? Nem a hülye könyvéről
vagy arról, ahogyan a nevemet használta? Nem a múltunkról vagy arról, hogy úgy
döntött, feltétlenül interjút kell készítenie ezekkel az emberekkel, miközben
én fotóztam őket, hanem arról, hogy a munkahelyi emberek nem tudták, hogy
ismerjük egymást?
– Nem érdekel.
– Nyilvánvalóan érdekel.
– Nem érdekel, mit mondasz
rólunk az embereknek, Jensen.
Ekkor keze az alkaromra
simult. Úgy húzott, hogy ne a járda közepén legyünk, ahol az emberek próbáltak
kikerülni minket.
– Mi a baj? – kérdezte,
miközben szembefordultunk egymással.
A hangja túl nyugodt, túl
halk volt. Túl vigasztaló. A szemei végigpásztázták a vonásaimat. Minden egyes
centiméteren, amin áthaladt, olyan érzés volt, mint egy lágy csók. Egy
pillanatra lehunytam az enyémet, próbáltam belekapaszkodni a távolodó indulatba,
amit éreztem.
– Láttam a könyvet. Mia
strandra megy.
– Mire gondoltál? – kérdezte
hosszú csend után.
– Nem tudom, mit gondoljak –
mondtam suttogva.
– Miért?
Közelebb lépett, amíg az
arcunk már csak centiméterekre volt egymástól. Egészen addig, amíg úgy éreztem,
hogy nem kapok levegőt, ha nem tapasztja ajkait az enyémre. Lélegezz,
mondtam magamnak. Csak lélegezz. De éreztem a testéből áradó hőt.
– A
nevemet használtad, Jensen. – Megálltam, az arcát figyeltem.
Nyoma sem volt bűntudatnak
és zavarodottságnak, hogy miért zavarna ez engem. Úgy nézett rám, mintha övé
lenne a név. Mintha minden joga meg lenne használni.
– Tudnod kellett, hogy bajom
lesz vele. Még csak nem is beszéltem veled, mióta elmentél. Most mondtad.
Valahányszor meglátlak, a másik irányba futok.
– Oliver esküvőjén nem
tetted.
– Az más volt, és ezt te is
tudod.
– Öt év telt el, Mia. – Közelebb
lépett. A falhoz simultam. – Öt.
– Pontosan tudom, mennyi idő
telt el, Idő Atya[1].
Elmosolyodott, de gyorsan
megkomolyodott.
– Nem tehetem meg, hogy nem
használom a nevedet– mondta halkan.
– Miért?
– Mert nagyban hozzájárulsz
ahhoz, hogy sikeres vagyok. – Szünetet tartott, és eleresztett egy káromkodást
az orra alatt, mielőtt hozzátette: – Mert soha nem engedtelek el.
Leesett az állam.
– Te most szórakozol velem? –
Amikor nem válaszolt, kinyújtottam a kezemet, és a mellkasára helyeztem, minden
egyes kijelentésemnél megütöttem. – Megházasodtál!
Gyereked született! Nincs jogod… – Elhallgattam, csalódottan kifújtam a
levegőt, majd vettem még egyet, hogy megnyugodjak. Frank Costanzát idéztem. Nyugalom.
Nyugalom, és vettem még egy levegőt. Éppen amikor úgy éreztem, készen állok
arra, hogy kitomboljam magamból a maradék frusztrációmat, a mellkasára tette a
kezét az enyém fölé.
– Már nem vagyok házas. Öt
évvel ezelőtt elkövettem egy hibát, amiért már ezerszer bocsánatot kértem. –
Megállt, hogy kifújja a levegőt, és a másik kezével végigsimított a fején. – Istenem.
Elolvastad egyáltalán a leveleimet?
Pislogtam, és kivettem a
kezem az övé alól. – Baszd meg a leveleidet – mondtam, de haragomat már nem az
eredeti méreg fűszerezte.
Elhessegette a szemében lévő
vágyakozást, tüzes düh vette át az uralmat.
– Igen, baszd meg a
leveleimet – mondta, és minden egyes kiköpött
szónál felemelte a hangját. – Szard le a leveleimet, szarj le engem, szard le a
létezésemet. Tökéletesen világossá tetted, hogy gyűlölsz, és ezt sajnálom, mert
annak ellenére, hogy minden szarsággal amivel megbántottál, egy kurva
pillanatra sem hagytam abba, hogy rád gondoljak!
A szavai olyan erősen
vágódtak belém, hogy fizikailag egy pillanatra hátráltam, mielőtt arcon
csaptam. Forró, dühös könnyek öntötték el a szememet, ahogy a keze befedte azt
a területet, amelyet megütöttem. A kezemet ökölbe szorítottam, remélve, hogy
csillapítja a csípő érzést.
– Teherbe ejtettél egy másik nőt, és feleségül vetted. Kibaszottul elhagytál. Te. Hagytál. El. Engem. Legközelebb, amikor eszedbe jutok, győződj meg róla, hogy ez a gondolat szorosan követi.
Elsöpörtem mellette, de gyorsan utolért. Ezúttal nem
ragadott meg, de akár meg is tehette volna, mert a jelenléte mellettem hatalmas
volt.
– Egyszer majd felébredsz,
és megkérdezed magadtól, hogy megéri-e az energiádat az a sok düh, amit irántam
érzel.
A kezemet a pulóverem
zsebébe dugtam, amikor a háztömb végére értünk. Amikor felnéztem, hogy
megnézzem, még mindig ott van-e, megpillantottam a hátát, miközben elsétált.
Néztem, ahogy sétál és végül eltűnik az emberek tengerében anélkül, hogy
hátranézett volna, ráébredtem, mennyire érdekel még mindig. Még ha nem is
akartam. Még ha azt is mondtam magamnak, hogy már nem, nyilvánvalóan még mindig
törődtem vele, és ez jobban zavart, mint az, hogy egyáltalán elsétált.
[1]
Idő Atya: az idő megszemélyesítése. Az elmúlt évszázadokban rendszerint
idős, szakállas férfiként ábrázolják, néha szárnyas, köntösbe
öltözött, kaszát és homokórát vagy egyéb időmérőt cipelő férfiként.
(wikipedia)
3 megjegyzés:
Köszönöm. Nagyon várom a következő fejezetet. 🤗
Hétvégén is szeretnél kapni? :)
Bármikor ☺️ Igazi könyvmoly vagyok 😅
Megjegyzés küldése