Claire Contreras - Papírszív

 

6

Mia

A parkos helyzetet Jensennel és az alanyaimmal együtt rendeztem, és hét óra negyvenöt perckor már ott voltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a világítás működni fog az adott részen. Nem telt el sok idő, amikor észrevettem, hogy Jensen felém sétál egy jegyzettömbbel a kezében.

Olyan farmert viselt, mintha rá szabták volna, és egy fekete kapucnis pulóvert, aminek az elején a Dharma Initiative logója volt. A haja lengedezett minden egyes széllökéskor. Amikor odaért hozzám, megállt előttem, és a hóna alá dugta a Pókemberes jegyzettömbjét. Kinyújtottam a nyakam, hogy szembenézzek vele, a szívem vadul kalapált. 

– Jó helyet választottál – mondta halk hangon, átható tekintettel.

Bólintottam, próbáltam visszafogni a köztünk lévő vonzalmat. Nem voltam benne biztos, hogy kinek a vonzása erősebb, az övé vagy az én érzéseimé. És abból, ahogy a szemei az arcomat fürkészték, és ahogy az állkapcsa mozgott, tudtam, hogy az érzés kölcsönös. A köszönéseink olyan grandiózusak voltak, amikor együtt voltunk, amikor ráugrottam, és testemet az övéhez préseltem, ő pedig végig csókolta arcom minden porcikáját. A búcsúzásaink ugyanolyan intenzitással teltek, talán még intenzívebben, hiszen egyikünk sem akart elszakadni a másiktól. Amíg külön voltunk, társaság nélkül, az üdvözlés felesleges volt, hiszen amint meghallottam, hogy a városban van, azonnal a másik irányba rohantam. Azokon az alkalmakon, amikor mégis találkoztunk, mindig a barátaink körében voltunk, és képesek voltunk nem tudomást venni egymásról.

– Lehet, hogy ma szívélyesek lehetünk egymással? – kérdezte még mindig halk hangon.

Tekintete felborzolta a lelkemet. Fél centit lépett előre, még mindig elég messze ahhoz, hogy személyes teret hagyjon nekem, de elég közel ahhoz, hogy az illata körbe vegyen.

– Talán – suttogtam.

Felemelte a fejét, és egy pillanatra félrenézett. A tekintetem végigsiklott az arcán, az állán, a nyakán, és visszatért a szemeire, amikor újra rám nézett.

– Nem vagyok jó haragtartó, Mia. Ezt te is tudod. Nem tudom, hogyan kell gyűlölni téged. Pedig próbáltam. Olyan sokáig haragudtam rád, amiért kizártál, amikor a legnagyobb szükségem volt rád, amiért nem voltál ott, de nem tudom, hogyan gyűlöljelek. –  Szünetet tartott, és sóhajtott egyet. – Talán megpróbálhatnánk barátok lenni.

– Talán.

– Talán kezdhetnél igennel vagy nemmel válaszolni, lehetőleg az első opcióval.

Elmosolyodtam halk kuncogására és szemei ​​csillogására.

– Talán megpróbálom.

Csend borult ránk, és úgy éreztem, mintha egy marionett bábu lennék, és tőle függene, hogy mi következik. Nyeltem egyet, és tettem hátra egy lépést, közben a nyakamban lévő fényképezőgépbe kapaszkodtam.

– Tetszik a pulóvered – mondtam.

Lusta mosolyt vetett rám, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de gyorsan becsukta, megrázta a fejét, és elfordította a tekintetét. A másodperc töredékéig hallottam a gondolatait: Vissza kell térnünk a szigetre. Teljesen normális dolog lett volna bármelyikünknek is ezt mondani, ha egyszer régen nem a szexuális életünkre utalva használtuk volna ezt a mondatot.

– Ők azok? – kérdezte.

Követtem a tekintetét, és észrevettem egy idősebb párt, akik kézen fogva sétáltak felénk. Mindketten magasak voltak, gazellaszerű vonásokkal – hosszú lábakkal és hosszú karokkal. A nőnek, Katelynnek, feltételeztem, hogy ő az, rövid barna haja volt, ami passzolt a férjéhez, Jonéhoz.

– Igen, egészen biztos vagyok benne. Azt mondta, piros nadrágot fog viselni – mondtam egy apró intéssel, amit Katelynn viszonzott.

– Szia! Ó, istenem, olyan imádnivaló vagy – mondta, amikor odaért hozzám és megölelt, mintha örökké ismertük volna egymást.

Az imádnivaló volt az a szó, amelyet az emberek a vékony lányok leírására használtak. Egész életemben „aranyos” voltam. Az egyetemen néha „dögös voltam”. Jensennel „gyönyörű” voltam.

Nevettem.

 – Örülök, hogy találkoztunk.

Elengedett, és Jensen felé fordította a figyelmét, bemutatkozott, miközben én kezet fogtam Jonnal. Átbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni: Először én készítek róluk képeket, Jensen pedig elkészíti az interjút, amíg én összepakolok.

Leültek a pokrócra, amit letettem, és ott készítettem néhányat. A rövid barna haja folyton a szemébe lógott, ezért a szokásosnál több képet készítettem. Addig fotóztam, amíg elég képem lett, hogy a magazinnak legyen választási lehetősége.

– Mit gondol, mennyi időbe telik, amíg értesítenek bennünket, hogy szerepelni fogunk? – kérdezte Katelynn.

– Őszintén szólva nem vagyok benne biztos. – Válaszért a vállam fölött Jensenre néztem, aki a közelben ült, és minket figyelt.

– Fogalmam sincs. Csak azért vagyok itt, hogy kérdéseket tegyek fel. – Kétszer megkocogtatta a jegyzettömbjét.

– Már csinálhatod – intettem a fényképezőgépemmel. – Elég képem van már.

– Megnézhetem őket?

– Természetesen, de ne feledd, hogy vágatlanok.

Bólintott, és felállt, hogy odasétáljon. Leült mellém, velük szemben, és kinyitotta a jegyzettömbjét. Meglepetésemre nem írt fel kérdéseket. Elkezdtem összepakolni a különböző objektíveket, amiket használtam, amíg ő elkezdte.

– Hány éves voltál, amikor először találkoztatok?

– Én tizenkettő. – felelte  Katelynn.

– Én tizennégy. –  Ez Jon volt.

– Ő tizennégy éves volt, én tizenkettő – mondta nevetve a nő.

Jensen kuncogott, és felírta.

– Mikor kezdtetek randevúzni?

– Középiskolában – mondta Katelynn. – A családjaink barátok voltak. Mindig is aranyosnak tartottam, de sosem gondoltam volna, hogy tetszeni fogok neki.

Jon nevetett. – Mindvégig kedveltelek.

– Hát, igen – mondta a nő vállat vonva. – Szóval elkezdtem randizni a barátjával a középiskolában, és hirtelen rám szállt emiatt. Lehetetlenné tette, hogy találkozgassunk, és végül szakítottam a barátjával, és elkezdtem vele randizni.

Jensennek nem kellett sokat kérdeznie. Katelynn magától is elég jól elmesélte a történetüket. Látszott rajta, hogy már milliószor megtette. Szakítottak, amikor Jon elment főiskolára. Katelynn azt akarta, hogy otthon maradjon, a férfi menni akart. Katelyn mással kezdett randizni, ahogy Jon is, mással házasodtak össze, és évekkel később egy családi partin újra összejöttek, amikor már mindketten elváltak és újra szinglik voltak.

– A többi pedig már történelem – mondta.

– Említetted, hogy van egy fiad az első házasságodból. Hogy tudta

kezelni? – kérdezte Jensen.

Visszafojtottam a lélegzetem, és azt kívántam, bárcsak el tudnék menni. Ehelyett elkezdtem átrendezni az objektíveket a fényképezőtáskámban, hogy elfoglaljam magam.

– Dan nyolc éves volt, amikor megismerte Jont, és azonnal megkedvelte.

– Amint találkoztam vele, olyan volt, mintha a sajátom lett volna. Az apját azonban mindig tiszteltem. Nem akartam, hogy úgy érezze, mintha át akarnám venni az apja szerepét – tette hozzá Jon.

Jensen feljegyzett valamit. – Mióta vagytok házasok?

– Tizenöt éve.

Jensen bólintott. Még mindig nehezen kaptam levegőt. Végül mindannyian felálltunk, és Jensen beszélt hozzájuk, miközben én befejeztem a takaró összepakolását. Megígértem Katelynnek, hogy elküldök neki néhány képet e-mailben, amint megszerkesztettem őket, és mindannyian együtt sétáltunk a kijárat felé. Elbúcsúztak, ők balra mentek.

– Akarsz reggelizni?

Megmarkoltam a táskám pántját, és Jensenre néztem. Kuncogott az arckifejezésem láttán..

– Csak egy reggeli, Meep.

Felnyögtem, amikor a becenevemet használta.

– Nem. Határozottan nem.

Megvonta a vállát. – Rendben.

– Oké. Majd találkozunk, vagy ilyesmi. –  Elindultam a metró irányába. Még mindig mellettem sétált. Nem tudtam gondolkodni, amikor mellettem volt. Alig kaptam levegőt. Végül ránéztem. – Miért követsz engem?

Felvonta a szemöldökét, ajkai mosolyra húzódtak, majd egy teljes vigyorra, miközben próbálta visszafogni a szórakozottságát.  

– Azt hiszed, hogy követlek? Jézusom, de beképzelt vagy.

– Idejöttél, hogy interjút készíts az embereimmel, elkezdtél arról beszélni, hogy nem tudsz utálni, meghívtál villásreggelire, és most itt sétálsz mellettem... igen... azt hiszem, van okom azt hinni, hogy követsz engem.

Vágott egy fintort, miközben megrázta a fejét, és elszakította a tekintetét az enyémről.

– Te voltál az, aki elfogadta ezt a munkát, tudva, hogy fennáll a lehetősége, hogy ezen a projekten fogok én is dolgozni.

– Igen, köszönöm, hogy emlékeztettél. Kezdem megbánni.

A tekintete újra találkozott az enyémmel, és elakadt a lélegzetem. Olyan erősen szorítottam a fényképezőgépem táskájának pántját, hogy tudtam, a kezemet meg fogja jelölni.

– Akarod, hogy elmondjam nekik, hogy ismerlek? – kérdezte. – Az embereknek a munkahelyen. Akarod, hogy elmondjam nekik, hogy ismerlek?

Kifújtam a levegőt, és megforgattam a szemeimet. Azt hitte, hogy erről van szó? Nem a hülye könyvéről vagy arról, ahogyan a nevemet használta? Nem a múltunkról vagy arról, hogy úgy döntött, feltétlenül interjút kell készítenie ezekkel az emberekkel, miközben én fotóztam őket, hanem arról, hogy a munkahelyi emberek nem tudták, hogy ismerjük egymást?

– Nem érdekel.

– Nyilvánvalóan érdekel.

– Nem érdekel, mit mondasz rólunk az embereknek, Jensen.

Ekkor keze az alkaromra simult. Úgy húzott, hogy ne a járda közepén legyünk, ahol az emberek próbáltak kikerülni minket.

– Mi a baj? – kérdezte, miközben szembefordultunk egymással.

A hangja túl nyugodt, túl halk volt. Túl vigasztaló. A szemei végigpásztázták a vonásaimat. Minden egyes centiméteren, amin áthaladt, olyan érzés volt, mint egy lágy csók. Egy pillanatra lehunytam az enyémet, próbáltam belekapaszkodni a távolodó indulatba, amit éreztem.

– Láttam a könyvet. Mia strandra megy.

– Mire gondoltál? – kérdezte hosszú csend után.

– Nem tudom, mit gondoljak – mondtam suttogva.

– Miért?

Közelebb lépett, amíg az arcunk már csak centiméterekre volt egymástól. Egészen addig, amíg úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, ha nem tapasztja ajkait az enyémre. Lélegezz, mondtam magamnak. Csak lélegezz. De éreztem a testéből áradó hőt.

– A nevemet használtad, Jensen. – Megálltam, az arcát figyeltem.

Nyoma sem volt bűntudatnak és zavarodottságnak, hogy miért zavarna ez engem. Úgy nézett rám, mintha övé lenne a név. Mintha minden joga meg lenne használni.

– Tudnod kellett, hogy bajom lesz vele. Még csak nem is beszéltem veled, mióta elmentél. Most mondtad. Valahányszor meglátlak, a másik irányba futok.

– Oliver esküvőjén nem tetted.

– Az más volt, és ezt te is tudod.

– Öt év telt el, Mia. – Közelebb lépett. A falhoz simultam. – Öt.

– Pontosan tudom, mennyi idő telt el, Idő Atya[1].

Elmosolyodott, de gyorsan megkomolyodott.

– Nem tehetem meg, hogy nem használom a nevedet– mondta halkan.

– Miért?

– Mert nagyban hozzájárulsz ahhoz, hogy sikeres vagyok. – Szünetet tartott, és eleresztett egy káromkodást az orra alatt, mielőtt hozzátette: – Mert soha nem engedtelek el.

Leesett az állam.

– Te most szórakozol velem? – Amikor nem válaszolt, kinyújtottam a kezemet, és a mellkasára helyeztem, minden egyes kijelentésemnél megütöttem.  – Megházasodtál! Gyereked született! Nincs jogod… – Elhallgattam, csalódottan kifújtam a levegőt, majd vettem még egyet, hogy megnyugodjak. Frank Costanzát idéztem. Nyugalom. Nyugalom, és vettem még egy levegőt. Éppen amikor úgy éreztem, készen állok arra, hogy kitomboljam magamból a maradék frusztrációmat, a mellkasára tette a kezét az enyém fölé.

– Már nem vagyok házas. Öt évvel ezelőtt elkövettem egy hibát, amiért már ezerszer bocsánatot kértem. – Megállt, hogy kifújja a levegőt, és a másik kezével végigsimított a fején. – Istenem. Elolvastad egyáltalán a leveleimet?

Pislogtam, és kivettem a kezem az övé alól. – Baszd meg a leveleidet – mondtam, de haragomat már nem az eredeti méreg fűszerezte.

Elhessegette a szemében lévő vágyakozást, tüzes düh vette át az uralmat.

– Igen, baszd meg a leveleimet – mondta, és minden egyes kiköpött szónál felemelte a hangját. – Szard le a leveleimet, szarj le engem, szard le a létezésemet. Tökéletesen világossá tetted, hogy gyűlölsz, és ezt sajnálom, mert annak ellenére, hogy minden szarsággal amivel megbántottál, egy kurva pillanatra sem hagytam abba, hogy rád gondoljak!

A szavai olyan erősen csapódtak belém, hogy fizikailag egy pillanatra hátráltam, mielőtt arcon csaptam. Forró, dühös könnyek öntötték el a szememet, ahogy a keze befedte azt a területet, amelyet megütöttem. A kezemet ökölbe szorítottam, remélve, hogy csillapítja a csípő érzést.

– Teherbe ejtettél egy másik nőt, és feleségül vetted. Kibaszottul elhagytál. Te. Hagytál. El. Engem. Legközelebb, amikor eszedbe jutok, győződj meg róla, hogy ez a gondolat szorosan mögötte van. Elsöpörtem mellette, de gyorsan utolért. Ezúttal nem ragadott meg, de akár meg is tehette volna, mert a jelenléte mellettem hatalmas volt.

– Egyszer majd felébredsz, és megkérdezed magadtól, hogy megéri-e az energiádat az a sok düh, amit irántam érzel.

A kezemet a pulóverem zsebébe dugtam, amikor a háztömb végére értünk. Amikor felnéztem, hogy megnézzem, még mindig ott van-e, megpillantottam a hátát, miközben elsétált. Néztem, ahogy sétál és végül eltűnik az emberek tengerében anélkül, hogy hátranézett volna, ráébredtem, mennyire érdekel még mindig. Még ha nem is akartam. Még ha azt is mondtam magamnak, hogy már nem, nyilvánvalóan még mindig törődtem vele, és ez jobban zavart, mint az, hogy egyáltalán elsétált.

Amikor hazaértem, letettem a cuccaimat, és észrevettem, hogy kaptam tőle egy sms-t. Gyorsan megnyitottam, bocsánatkérést vártam tőle. Ehelyett az állt benne: Küldd el a következő fotózásod adatait. A gyomrom felfordult a gondolatra.

---

[1] Idő Atya: az idő megszemélyesítése. Az elmúlt évszázadokban rendszerint idős, szakállas férfiként ábrázolják, néha szárnyas, köntösbe öltözött, kaszát és homokórát vagy egyéb időmérőt cipelő férfiként. (wikipedia)