2022. 02. 09.

Alice Clayton - Faldöngető 2.

 



Tizenegyedik fejezet


Fordította: Dóra

A Hálaadás és az aközött eltelt idő, amíg elutaztunk Philadelphiába, gyorsan elrepült. Már mindenki előtt munkában voltam és szinte minden napot kudarcok nélkül zártam az irodában. Tüzet oltottam, Monicát oktattam, és több alkalommal én csináltam meg a bérszámfejtést. Őrült volt, hektikus és hihetetlenül frenetikus. Voltak olyan napok, amikor alig láttam napfényt, minden kaját egyenesen a mikrohullámú sütőből ettem és az egyedüli alkalom, amikor leültem, azért volt, hogy pisiljek. És még akkor is e-maileket olvastam. Ugyan kérlek, nem viszi mindenki a vécére a telefont, hogy olvasson?

És bár őrült, hektikus és hihetetlenül frenetikus életet éltem, végre sikerült végeznem a dolgaimmal. Nem csupán elintéztem, hanem tulajdonképpen túl voltam a nehezén. Sikerült kialakítanom egyfajta időbeosztást és be is tartottam. Nem úgy sétáltam, mint akit vonszoltak, hanem mint aki ugrál; egyik megbeszélésről rohantam a másikra, munkaterületről munkaterületre siettem egy újfajta céltudatossággal. Fáradt voltam, de boldog is valamilyen furcsa módon. Kezdtem kezemben tartani a dolgokat. Még mindig stresszes voltam, de ez jó stressz volt.
A hotelprojekt megtervezése előtt álltam, és még arra is képes voltam, hogy néhány karácsonyi terven is dolgozzak. Ha nagyon gazdag vagy, nem magadnak csinálod a karácsonyi dekorációt – oh, egek, dehogy! Bérelsz valakit, hogy megcsinálja. Kezdetben azt hittem, hogy Jillian távozásával fel kell majd vennem a kapcsolatot néhány másik divattervező céggel, akikkel jóban voltunk, hogy kiszervezzük egy részét, de nem tudtam megtenni. Meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy a Jillian Designs ugyanúgy működik, mint amikor Jillian még tényleg itt volt. Úgyhogy kevesebbet aludtam. És Red Bull hegyekkel felszerelkezve érkeztem a munkába.
Simon otthon volt. A plymouthi útnak le kellett volna foglalnia őt egészen az osztálytalálkozóig, de most volt egy kis szabadideje. Valami, amiből általában nem volt sok neki. De most mégis. Miután egyik este Clive cipőben hagyott ajándékára jött haza, beleegyezett, hogy ahelyett, hogy hetente néhány éjszakát töltene Sausalitóban, egyszerűbb lenne kiköltözni és elhozni a kis cipőbe szarót. Úgyhogy Clive vidéki cica lett. És lett neki egy „otthon maradok” apukája.
Nagyszerűen érezték magukat, felfedezték a házat és órákat töltöttek azzal, hogy kibámultak a faltól-falig ablakokon. Clive-nak sosem volt ekkora tere, élvezte, hogy minden gardróbban és ágyban elrejtőzhet. Simon átvette az éjjeli bújócskát, amire sajnos nekem már nem volt időm. Egy hűvös éjszakán későn értem haza, és ott találtam Simont az ablak előtt Clive-val a kezében, ahogy mancsnyomokat készítettek oda, ahol be volt párásodva az üveg, miközben arról beszélt, hogy milyen messze is van San Francisco városa.
Vigyorgott, amikor meglátott, de továbbra is arról beszélt, hogy milyen hideg a víz és hogy Clive-nak nem kellene megpróbálnia visszaúsznia a városba. Clive bölcsen bólintott, majd még egy tappancsot nyomott az ablakra.
Most, hogy Simonnak ennyi szabadideje volt, legtöbbször biciklizett, üzeneteket és képeket küldött Marin megyéből mindenhonnan. Volt egy kedvenc étterme, egy kedvenc kávézója, ahol reggel kávézott, egy kedvenc csemegeboltja, mindenből volt valami új kedvence.
A miheztartás végett, az ő kedvenc pozíciója az maradt – bármelyikben is voltam –, amikor bennem volt. És miközben legtöbb éjjel kimerült voltam, sikerült meztelenül összegabalyodnom a Faldöngetőmmel. Micsoda nehézség.
És ez a sok szabadidő váratlan látogatásokkal járt. Beugrott az irodába. Számos telefonhívás nap mint nap. Folyamatosan körülöttem volt, és úgy tűnt, nem tudta megérteni, hogy én miért nem voltam körülötte. Felfogta, hogy többet dolgozom, mint eddig bármikor valaha is, és hogy boldog voltam. De ez nem állította le őt, amikor minden reggel megpróbált visszahúzni az ágyba.
És a fenébe is, ez kemény volt. Mert hihetetlenül nehéz kikelni az ágyból minden nap, amikor egy kócos Faldöngető kapaszkodik a pizsamádba. Mert – és ezt büszkeséggel mondom – az ő kedvenc pozíciója az maradt – bármelyikben is voltam –, amikor bennem volt.
Komolyan, tényleg mindig mellettem volt. Számtalanszor még emlékeztetett is, hogy én nem vagyok mellette. Hmm.
Jillian és Benjamin elhagyta Olaszországot és Prága felé tartottak, azt tervezték, hogy eltöltenek néhány napot a városban és megnézik a cseh vidéket. Ámulva néztem a képeket, amiket e-mailben küldött és engedtem neki, hadd mesélje el, milyen fantasztikusan érzi magát a férjével. Olyan nyugodt volt, amilyennek már évek óta nem láttam, és biztosra ment, hogy elmondja mennyire nagyra értékeli, hogy az „irodai dinamója” mindent kézben tart, így ő ezt az időt újdonsült férjével töltheti. Furcsa volt hallani, ahogy Benjaminra mint férjére hivatkozik, olyan régóta jegyesek voltak, hogy már akkor a vőlegénye volt, mikor megismertem Jilliant.
Egyszer megkérdeztem őt, hogy végül mi késztette őket, hogy kitűzzék a dátumot. A konferenciateremben ültünk, és a pék tortáit kóstolgattuk, amiket reggel hozott, próbáltuk eldönteni melyik legyen az esküvői torta. Rajtakaptam, hogy a gyűrűjét nézi és magában mosolyog, így megkérdeztem.
– Nem tudom. Egy nap csak ránéztem, és tudtam, hogy készen állok, hogy a felesége legyek. Felépítettem a cégem, elértem minden célomat, amit kitűztem a húszas éveimben és egy párat azok közül is, amiket már harminc évesen hoztam és úgy éreztem, hogy eljött a megfelelő idő. – Vigyorgott, majd maga felé húzta a málnás-csokis vajkrémet, hogy újra megkóstolja. Volt egy olyan érzésem, hogy ez lesz a nyerő. Az is volt. – Ráadásul, láttad már a seggét? Oh, nézd csak, kit kérdezek, a Benjamin Rajongó Klub elnökét – viccelődött.
– Tudd, hogy igazságosan győztem meg ezt a választást. Nem az én hibám, hogy Mimi és Sophia nem tudta, hogy azon a napon fogunk szavazni. Igazságosan győztem – magyaráztam.
Ha már barátokról beszélünk, a Sophia és Neil vonal csendes volt. Nem találkoztak a Játékest óta, és Mimi azt tervezte, hogy karácsony előtt újra megpróbáljuk – erről próbáltam lebeszélni őt. De amikor mindkettejüket meghívta a karácsonyi bulijára, egyikük sem akart kibújni alóla. Valójában úgy tűnt, hogy mindketten várták már. Ki tudja, hogy ezúttal mi fog történni? Folytatták a randizást, méghozzá gyakran, de ezt ritkán követte egy második találka.
Meg vagyok lepve.
Azért, hogy elrepülhessek Philadelphiába egy teljes hétvégére az egyik legelfoglaltabb időszakom közepén, szó szerint éjjel-nappal és még szombaton is dolgoztam, hogy eléggé szabaddá tudjam tenni a naptáram ahhoz, hogy mindent otthagyhassak és csak Simonnal lehessek. Sosem volt kérdés, hogy megyek-e; a világon szó sem lehetett arról, hogy hagyjam, hogy egyedül csinálja ezt végig.
Annyira ideges volt.
Tegnap éjjel rémálma volt és ma a gépen alig beszélt. Amikor beszélt, kurta volt és gyors. Amikor a gép földet ért, felém fordult és ezt mondta: – Most rögtön bocsánatot kérek, amiért egy fasz leszek egész hétvégén. Nem így tervezem, de ha mégis megtörténik, sajnálom.
Megveregettem a kezét és megcsókoltam az orrát. – Bocsánatkérés elfogadva. Most mutasd meg a szülővárosod – alig várom, hogy lássam a Szabadság Harangod.
Halványan rám mosolygott, majd megfogta a kezem, ahogy elhagytuk a gépet.
* * *
Philadelphia olyan város volt, ahol még sosem voltam, és azt kívántam, bárcsak több időm lenne, hogy felfedezhessem. De ez a hétvége nem arról szólt, hogy hódoljak a hóbortjaimnak és rekonstruáljam Rocky futását a művészeti múzeum lépcsőin felfelé száguldva, hanem arról, hogy ott legyek Simonnal és az legyek, amire szüksége van. Egyébként meg elköltöztették a Rocky szobrot a lépcső tetejéről a múzeum oldalához. Pfff.
Elmentünk a bérelt kocsiért, bedobtuk hátra a csomagjainkat és a hotel felé vettük az irányt. Végigkirándulva a vidéket majdnem sötét volt, mire ahhoz a városrészhez értünk, ahol Simon felnőtt, de aztán felragyogott az arca, amikor elkezdte mondani a helyeket, amiket felismert. És helyeket, amiket nem.
– Mikor zárt be a biciklibolt? Oh, ember, ez volt az a hely, ahonnan az első bringámat vettem, pótkerék nélkül. Mi ez a mini pláza, mikor történt ez?
– Mikor volt az utolsó alkalom, hogy itt voltál, Simon? – kérdeztem.
– Öhm, néhány héttel az érettségi után, azt hiszem – mondta zavartan, a szemei ide-oda ugrálva fürkészték az utca mindkét oldalát.
– Tényleg nem voltál itt tizennyolc éves korod óta? – kérdeztem ledöbbenve.
– Miért jöttem volna vissza? – kérdezte, majd elkanyarodott, egyenesen a főtér közepe felé tartottunk.
Amikor Simon azt mondta, hogy Philadelphiában nőtt fel, az technikailag nem volt igaz. A sok kis önellátó közösség egyikében nőtt fel, a kisebb települések egyikében, amik a város külterületét alkották. Tudtam, hogy gazdag családból jött, de azt nem, hogy az amerikai Moneyville-ből.
A szülővárosa fényűző volt. És elbűvölő a maga módján, ahogy minden északkeleti város volt annak, aki Kaliforniában nőtt fel. Volt valami abban, ha elmondhatod, hogy egy olyan városban nősz fel, amely majdnem háromszáz évvel idősebb, mint az, ahol én nőttem fel. A legtöbb ház, ami mellett elhaladtunk, csak birtoknak nevezhető.
A főtér festői volt, takaros kis boltokkal, amelyek a városházát keretezték a központban. Többnyire kétszintes, néhány tornyos, háromszintes épület minden sarkon. Az emberek vásároltak, miközben a legkönnyebb porhó hullott, csillogott a kovácsoltvas kerítéseken – oh, Istenem –, atyaég, valódi öntöttvas lófej pollerek! Mint, ahová régen kötötték az emberek a lovaikat. Mint a régi, szép időkben.
– Simon, egy kicsit muszáj sétálnunk, nézd, mennyire elragadó a városod! Nézz azokra a boltokra, és oh, nézd a karácsonyfát ott középen! – kiáltottam fel előremutatva. A Városháza előtt volt egy nagy fa, piros szalagokkal, arany díszekkel és fehér fényekkel.
– Bébi, minden évben tesznek karácsonyfát San Francisco városháza elé.
– Ez más, ez annyira borzasztóan cuki! Minden annyira régi! Mi az ott? – kérdezem, rámutatva egy öreg, gótikus stílusú házra, egy emléktáblával előtte. Minden ablakban volt egy koszorú, a fenti ablakokban még gyertyák is voltak. Annyira szép volt, hogy biztos valamilyen történelmi jelentősége van.
– Ez régen… Igen, még mindig egy Subway.
– Metróállomás? – kérdeztem összezavarodva.
– Nem, mint a szendvicsező – válaszolt nevetve az arckifejezésemen. – Nem hiszem el, hogy még mindig nyitva van, senki nem eszik ott. Akkor nem, amikor ott van Little Luigi étterme. Még mindig szeretnél egy cheesesteak[1]-et?
– Álmodom?
– Egy cheesesteak rendel – mondta, majd leállította a kocsit a főtér utolsó utcasarkán. – Meg kell értened, itt minden régi. Minden épület valami más volt egykor; minden épületet ma már másra használnak – magyarázta, miközben beállt az egyik parkoló helyre, átlósan a tér mentén. – Leszámítva azt a hülye bevásárlóközpontot, ahol régen a bringaboltom volt.
Kiszállt a kocsiból, majd átsétált az én oldalamra. Kiszállva beleszippantottam a hóillatú levegőbe, éreztem, ahogy szúrja a tüdőm. A hideg jó érzés volt a hosszú repülőút után és kellemes volt végre kinyújtóztatni a lábaimat, ahogy lesétáltunk a háztömb mellett.
Ahogy sétáltunk, különböző boltokra mutatott: a pékségre, ahol a legjobb aprósüteményt készítették, arra a helyre, ahonnan minden évben megkapta az új iskolai cipőjét, és ahogy sétáltunk és beszélt, egyre és egyre kevésbé volt ideges.
– Hála az égnek, ez még megvan. Little Luigi étterme – mondta, arra a helyre utalva, ahol sor állt az ajtóban a hideg éjszakába. Gyorsan haladt és hamarosan már bent is voltunk. Egy lyuk volt a falon, mindössze három asztal állt bent és egy pult. Nagy fekete serpenyőben sütötték a steakeket, paprika és hagyma sistergett. Az emberek a rendeléseket vakkantották, szendvicseket csomagoltak, és az illat mennyei volt.
Amikor ránk került a sor, Simon mindkettőnknek rendelt. Két steaket sajttal, hagymával, gombával, édes- és chilipaprikával egyaránt mindkettőben. És a legviccesebb dolog történt, amikor rendelt. Az akcentus a semmiből jött, korábban még sosem hallottam. Nem New York-i, vagy New Jersey-i, ez nagyon különleges volt. Ahogy hallgatóztam magam körül, mindenkinek megvolt. Valakinek erősebben, mint másnak, és Simoné eléggé lágy volt, de határozottan felbukkant. Hűha.
Megragadva egy maréknyi szalvétát, kikémlelte, hogy egy család elhagyja az egyik asztalt és le is csapott rá. Magamra hagyott az asztalnál, majd visszament a szendvicsekért. Láttam, ahogy Simon egy olyan férfitől rendel, akinek tíz kosárnyi tavaszi tekercs volt a fején Saigonban, Vietnámban. Láttam őt kolbászokat rendelni egy hatalmas, kötényes nőtől Salzburgban. És még sosem láttam őt ennyire otthonosan mozogni, mint ebben a szendvicsezőben Philadelphia külvárosában.
Hatalmas vigyorral tért vissza az asztalhoz. Megmutatta, hogyan simítsam ki a papírt, hogy megakadályozzam a lecsöpögést, sózott és borsozott, aztán azt is, hogyan tartsam, hogy ne loccsanjon ki semmi a szendvicsből. Aztán beleharapott, majd tiszta élvezet ült ki az arcára. És olyan hangot adott ki, amit eddig csak egyszer hallottam tőle. És akkor igazán boldog volt, amikor ezt csinálta.
* * *

– Simon Parker? – szólt egy hang a hátunk mögül, majd teli szájjal feléje fordult. Gyorsan lenyelte a falatot és felállt. Egy idősebb hölgy ezüst frizurával és olyan gyöngysorral, ami egy lovat is megfojtana, csodálkozva nézett rá.

– Mrs. White? – kérdezte Simon beletúrva a hajába.
– Atyaég, te vagy az! Sosem hittem, hogy valaha is újra látunk téged errefelé! – Magához húzta egy ölelésre. – Hol a csudában voltál? Legutoljára azt hallottam, hogy elmentél a Stanfordra.
– Igen, asszonyom, még mindig a nyugati parton vagyok, San Franciscoban, tulajdonképpen. Hogy van, és a családja?
– Oh, jól, megvagyunk. Todd most a céggel foglalkozik, jelenleg vállalati jogot gyakorol. Megnősült, az első gyermeke úton van, és Kitty is most ment férjhez tavaly nyáron, és… Biztosan az osztálytalálkozó miatt vagy itt; alig hiszem el, hogy tényleg te vagy az! – mondta újra, szorosan magához ölelve Simont. Előre-hátra hintázott a lábfején, miközben én vigyorogva figyeltem.
A hölgy felém kémlelt Simon válla felett, tekintete ravasz érdeklődéssel pásztázott végig. – És ő ki lenne, Simon?
Idegesen újra beletúrt a hajába. – Ő Caroline Reynolds. Caroline, ő a mellettünk lévő szomszéd volt, Mrs. White. – Olyan erősen paskolta meg a vállam, hogy az orrommal majdnem belefelejtem a cheesesteakem maradékába. Ami valójában csak egy zsírfolt volt.
Kinyújtottam a hölgy felé a kezem. – Mrs. White, nagyon örülök a találkozásnak. Biztosan Ön az, akihez fordulni lehet, ha Simon csínytevéseiről szeretnénk hallani, igaz?
– Mindenre emlékszem, Caroline… az agyam borotvaéles – mondta, megkocogtatva a halántékát. – De ma este elfelejtettem emlékeztetni Arthurt, hogy vegye ki a csirkét a fagyasztóból, úgyhogy ma szendvicsek lesznek a tévézéshez – mondta, kezével integetve a pultosnak, aki két torpedó kinézetű csomagot emelt fel.
Gyengéden Simonra nézett, majd megpaskolta az arcát. – Simon, el sem tudom mondani, mennyire jó látni téged. Beugrasz majd, amíg a városban vagy? Nem fogadok el nemleges választ.
– Nos, Mrs. White, nem vagyok biztos benne, hogy lesz rá időnk, mert a találkozó holnap este lesz és előtte szeretnék megmutatni Caroline-nak még pár dolgot. Vasárnap már megyünk is, úgyhogy…
– Ebéd.
– Ebéd? – kérdezte Simon.
– Ebéd holnap. Ennetek kell, nem igaz?
Simon bólintott. Mosolyogtam. Kedveltem a hölgyet.
– Akkor ezt megbeszéltünk. Találkozzunk délben – bólintott, letudva a lényeget. – Oh, alig várom, hogy elmondjam Arthurnak, hogy holnap átjöttök; annyira boldog lesz!
– Köszönjük, asszonyom – értett egyet Simon.
– Most mennem kell, majd találkozunk! – szólt vissza a válla felett, majd kilépett az éjszakába.
– Nagyszerű hölgy – jegyeztem meg, közben néztem, ahogy Simon felnyalábolja a papírokat és a szalvétákat, majd kidobja a szemetesbe.
– Hmm, hmm.
– Ez finom volt – paskoltam meg a hasam.
– Hmm.
– Most akkor mi van? – kérdeztem, felvonva a szemöldököm a hirtelen váltásra. Újra ideges volt.
– Mi? Oh, ja, menjünk a hotelbe és jelentkezzünk be? Igen, menjünk – mondta, majd kivezetett az utcára.
Csendben sétáltunk a kocsihoz a lágyan hulló hóban. Ez a kirándulás nagy dolog volt számára, és csak most jöttem rá, mit is jelent ez az ebéd: amellett a ház mellett lesz, ahol felnőtt. Tíz év után először.
Kinyúlt a kezemért, az enyém belecsúszott az övébe.
* * *
Amikor visszaértünk a szállodába, pár percet arra szántam, hogy kitakarítsam a postaládámat. Nagyon igyekeztem magam mögött hagyni az irodát, ezért itt-ott néhány pillanatra szorítkoztam, és csak azokra a kérdésekre válaszoltam, amelyeket nem halaszthattam hétfőre. Aztán lezuhanyoztam, meg akartam szabadulni a repülő és a cheesesteak szagától, ami egy ideje már körbelengett. Még mindig nedvesen, kilibbentem a szobába egy szál törölközőben, egy a fejemen is volt, Simont az ágyon fekve találtam. A kezeit összekulcsolta a feje mögött és a plafont bámulta.
– Szia – mondtam lágyan.
– Szia, milyen volt a zuhany?
– Csodálatos, esőztetős zuhanyuk van. Ki kéne próbálnod lefekvés előtt.
– Talán.
Újra beállt a csend, az ágy széléhez léptem és leültem mellé.
– Köszi, hogy elhoztál ide. Jó látni azt a helyet, ahonnan származol.
– Biztosan – mondta, most nézett rám először.
Gyengéden a mellkasára tettem a kezem. – Hé.
– Hé – suttogta vissza.
Szemébe nézve lassan feléje hajoltam. Gyengéden végigsimítottam az ajkaimat az övén, könnyedén és gyorsan. Amikor nem húzódott el, újra megcsókoltam. Engedte, harmadszorra is megérintettem az ajkait. Egy kicsit erősebben nyomtam hozzá magam, magába engedett. A nyelve találkozott az enyémmel, éreztem, amint reagál rám, ahogy összegabalyodtunk és összetekeredtünk. A lélegzete elmélyült, a pulzusa felgyorsult alattam, én pedig feljebb támaszkodtam. Anélkül, hogy megszakítottam volna a csókot, kigomboltam az ingét, felfedve a bőrét. Végigcsókoltam az állkapcsa vonalát, hagytam, hogy az ajkaim a füle alatt cikázzanak, éreztem, hogy a borostája kidörzsöl. Tudtam, hogy milyen érzés ez a belső combjaimon, és hogy mennyire csodás volt múltkor…
Éreztem, hogy megfeszül, amikor a nyelvemmel megpöccintettem a fülcimpáját, felszisszent tőle. A kezei a derekamhoz értek, ahogy visszalopóztam a nyakához és végigcsókoltam a kulcscsontját. Megrántottam az ingjét, hogy kiszabadítsam az övéből, széttártam, majd a törzséhez dörzsöltem magam. A bőre meleg volt, isteninek érződött az enyém alatt. Többet kellett éreznem belőle.
Felálltam, közben végig rajta tartottam a kezem, ahogy gyengéden levettem róla az inget, aztán az övet, majd a zoknit és az alsónadrágot, addig, amíg meztelen nem lett, ahogy akartam. A holdfényben állva ledobtam magamról a törölközőt.
– Caroline – lehelte, majd visszamásztam rá. Lovaglóülésben voltam rajta, kezembe vettem őt. Kezeit a melleimhez emelte, gyúrogatta, markolászta őket. Erősebben fogtam őt, megragadtam, le- és fel mozgattam, a végét a tenyeremben forgattam, engedtem, hogy a csípője elárulja, mire van szüksége.
Zihált, a mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy dolgoztam rajta. Fel és le, csavarva-forgatva, kemény volt a kezemben és ő volt a legerotikusabb férfi, akit valaha láttam életemben. Egy ujjamat gyengéden lefelé húztam rajta, mire nagyot lökött a csípőjével.
– Nem fog sokáig tartani, ha így folytatod – nyögte, ujjai a bimbóimmal játszottak.
– Nem is az a lényeg – válaszoltam fölé emelkedve. Úgy helyezkedtem, hogy belém csusszanjon. Már attól nedves voltam, ahogy rám nézett, és lassan, centiről centire, tökéletesen ráereszkedtem. Annyira remekül, hogy igyekezett mozdulatlan maradni.
Amikor már teljesen bennem volt, lassan megmozgattam a csípőmet, ziháltam, ahogy egyre keményebbnek és vastagabbnak éreztem őt. Lehetetlen.
– Mi… lehetetlen? – morogta, minden izma megfeszült, majd elernyedt. Nem tudtam, hogy hangosan beszéltem. Nem számít, tudnia kellene.
– Hogy valaha is megunjam az érzést, amikor bennem vagy – mondtam, majd megborzongtam, ahogy előrelökött egyet. Egy kicsit hátradőltem, kezemet a combjaira tettem, hogy megtámasszam magam, amikor újra belém csúszott. A könyökére támaszkodott, megbűvölve nézte, ahogy ki-be mozgott a testemben. Egyik kezével elsöpörte az arcomba hullott hajamat, majd végighúzta a nyakamon, a melleim között, a hasamon, majd lent elmerült.
Az a kéz tökéletes köröket írt le rajtam, pontosan a világom középpontjában, a csípőm átvette az irányítást. Keményen meglovagoltam, fel és le, miközben ő nézte, ahogy vonaglok felette.
– Simon. Ez. Tökéletes! – kiáltottam fel, éreztem, hogy az orgazmusom közeledik. Felült alattam, lábaimat a dereka köré tekerte, kérlelhetetlen ritmusban döngetett magához szorítva engem. Reszkettem, amikor elélveztem, a saját megkönnyebbülése dühösen üldözte őt.
Magamhoz öleltem, nem engedtem el, nem hagytam, hogy eltávolodjon, a ragacsos, izzadt testem az övéhez simult, egymáson csúszkáltunk és lihegtünk, őrjöngve és dühösen.
Csendes volt, amikor elélvezett, a tekintete az enyémbe égett, ahogy a mellemre öleltem őt, ahogy darabokra hullott alattam. A fejét hátravetette, az ereje elöntött, aztán belém zuhant. Ringatva tartottam őt, még mindig éreztem magamban, ahogy ellazult, a bőrömhöz szorítottam.
– Lehetetlen, hogy ennél is jobban szeresselek – suttogtam, megcsókolva a homlokát.
Még szorosabban ölelt engem.
* * *
Sápadt volt, amikor másnap bekanyarodtunk az utcájába, ajkai feszes vonallá préselve. Arról nem is beszélve, hogy olyan szorosan tartotta a markában a kormányt, hogy majdnem széttörte. Amikor nem Simonra néztem, a házakat bámultam, amik mellett elhaladtunk. Ez régi pénz volt, penészes kékvérű pénz. Egyetlen sorozatgyártott villa sem volt a láthatáron, csak valódi birtokok. Teniszpályák, úszómedencés házak és mérföldnyi kerítés. De még mindig szomszédság volt, a házak nem voltak olyan messze egymástól, hogy elszigeteltek lettek volna. Csak egy szomszédság tekintélyes tölgyfákkal és gázlámpákkal szegélyezve.
És három biztonsági autó. Eddig.
De gyönyörű volt. Megálltunk egy elegáns, terméskőből és téglából készült ház előtt, Tudor stílusa volt, fekete sötétítőkkel. Azt a kevés havat, ami esett, szépen ellapátolták, az út és a beálló tiszta volt. Karácsonyi fények ragyogtak bentről, egy mamutfenyőre szórták fényüket és egy akkora koszorú volt a bejárati ajtón, mint az ágyam. A balra lévő ház biztosan Simoné volt, mivel ez volt az egyetlen, amire egyenesen nem nézett rá. Fenyőfák lágyították a látványt az ingatlan határán, de úgy nézett ki, mint valami gyarmati stílusú téglaépület, olyan pompás volt, mint a többi szomszédos épület. Biciklik voltak a felhajtón. Gyerekbiciklik.
Ahogy felfelé sétáltunk a házhoz vezető ösvényen, kiengedett egy kuncogást. – Nem tudom elhinni, hogy ez még mindig itt van.
– Micsoda?
– Amikor általános iskolás voltam, újraburkolták a járdát, és a fia és én beleírtuk a nevünket a betonba. Öregem, hallgattuk is. – Az első lépcsőfokra mutatott és a sarkán kivettem a nevét. Simon Parker.
– Nem voltál valami jó vandál; a teljes neved odaírtad, az istenért – mondtam, ahogy becsöngetett. Kinyúltam és belemarkoltam a fenekébe, és ahogy meglepetésében rám nézett, kinyílt az ajtó.
– Hát itt vagytok, pont időben! – dalolta Mrs. White kinyitva az ajtót, majd betessékelte az elpirult Simont. Kitartott amellett, hogy én menjek be először, megkaptam én is a fenékszorítást. – Annyira hideg van kint, csak nézzetek az arcotokra, élénk piros. Jó, hogy megkértem Arthurt, hogy csináljon tüzet. Arthur, gyere le!
Öleléseket és puszikat váltottunk, majd bekísértek minket egy hivatalos, de nagyon kényelmes nappaliba, ahol valóban tűz ropogott. Cseverésztem Mrs. White-tal, amíg Simon titokban szemügyre vett mindent: a rögzített, keret nélküli ablakot, az antik asztalt, a hajót a kandallópárkányon. Láttam, ahogy mély lélegzetet vesz, elfordult, ahogy Mr. White bejött.
– Simon, de jó, hogy látlak! – mondta egyenesen odasétálva hozzá, és megrázta a kezét, majd magához húzta egy egykezes ölelésre.
– Mr. White, magát is jó látni, uram.
– El sem tudom mondani, hogy Penny mennyit beszélt arról, hogy találkozunk, mikor tegnap este hazajött. Hogy vagy?
– Jól, jól vagyok. Jól hallottam, Todd megnősült?
– Oh, igen, szép lány. De az fontosabb, hogy te hogy vagy? Mit csináltál az elmúlt években? Fotózni kezdtél, azt hallottuk, mesélj róla. – Mr. White átkarolta Simon vállát, és bekísérte őt a könyvtárba, amely csupa fa volt és tele könyvekkel, olyannyira, hogy igénybe kelljen venni egy olyan csúszólétrát.
Ahogy eltűntek a sarkon, hátranéztem Mrs. White-ra. Mosolygott, de a szeme egy kicsit nedves volt.
– Mrs. White, gyönyörű az otthona – kezdtem, majd az elhomályosult tekintetét felém fordította.
– Hívj csak Pennynek.
– Addig nem, amíg Simon nem teszi – vigyorogtam.
– Akkor Mrs. White maradok, az a fiú sosem fog engem másképp hívni. Hozhatok neked valami innivalót, drágám? – kérdezte, majd kezeivel intett, hogy kövessem őt oda, ahol volt limonádé, kávé és…
– Ez egy Bloody Mary bár? – kérdeztem.
– Oh, egek, igen – bólintott, majd végigsimított a szeme alatt a manikűrözött kezével. – Olajbogyó vagy zeller?
– Mindkettő?
– Mindig tudtam, hogy Simon egy okos lány mellett fog kikötni – kacsintott, majd öntött az italból. Rengeteg alkoholt…
Leültünk a kanapéra és beszélgettünk, egyszerű témákat hoztunk fel. Megvitattuk, hogy milyen az otthona lakberendezése; lenyűgözték a belső terek, és segített minden szoba megtervezésében. Beszélgettünk egy kicsit a városról, hogy hány éve él itt a családja. Sok-sok éve. És mivel úgy tűnt, hogy a férfiak elidőznek a könyvtárban, rákanyarodtunk végül Simonra is.
– Nem is tudom elmondani, hogy mennyire jó érzés látni őt. Itt mindenki lemondott már arról, hogy valaha is látja őt, miután leérettségizett.
– Nem jöttem rá, hogy nem tért vissza… Nos, azóta.
– Nem, akkor júniusban elment és akkor látta őt mindenki utoljára. Egy ideig tartotta a kapcsolatot néhány itteni barátjával, de úgy tűnt, szüksége van egy kis időre. Megértettük, ennyire hirtelen elveszíteni a családját…
– Örülök, hogy visszajött. Jó lehetett itt felnőni.
– Az volt, és az is. Gail és Thomas, a szülei, csodálatos emberek voltak. Annyira tragikus… – Elhalt a hangja, majd az asztal felé fordult. – Azt hiszem, van róluk képem, odakint a farmon készült. Majdnem minden nyarat együtt töltöttünk ott velük. Tudtad, hogy Parkeréknek volt egy farmja?
Megráztam a fejem. Nem tudtam semmit. Simon nem osztott meg velem semmit. Erről nem. Átkutatta az egyik fiókos szekrényt, majd elővett egy albumot. – Azt hiszem, ez az… Igen! Igen, itt is van. Ez az a nyár, amikor Simont és Todd-ot rajtakapták, amint meztelenül úszkáltak a Wilson lányokkal. Azok ketten!
Nevetett a képeken töprengve. – Vess egy pillantást erre – mondta, majd felém nyújtott egy képet.
Haboztam. Simon soha nem mutatott semmit nekem a családjával kapcsolatban. Nem neki kellene inkább megmutatnia? A kíváncsiság győzött, megfogtam a képet.
Először is, tisztáznunk kell valamit: a farm szó minden embernek más dolgot jelent. Ez nem veteményeskert volt. E forgatókönyv szerint dombokat jelentett, egy háromemeletes házat, és egy tökéletes vörös istálló kandikált ki a fák közül. Ez egy Pottery Barn[2] farm volt. De amitől könnybe lábadt a szemem, az a kép közepén volt, és arra késztetett, hogy egész hátralévő életemben ölelni akarjam Simont.
Az apukája napbarnított, magas és fantasztikusan nézett ki. Az anyukája? Magával ragadó. Egészséges és élénk, a fiuk mellett álltak, aki épp csak belépett a kamaszkorba. Abban a korban volt, amikor mindenki nyakigláb, de látszott, hogy ez a srác pusztító lesz. Ahogy az arcukat vizsgáltam, láttam, hogy Simon az apjától örökölte hihetetlenül kék szemét, a vakító mosolyát pedig az édesanyjától.
Bár sosem találkozhattam, és sosem beszélgethettem azokkal az emberekkel, akik Simont azzá a csodálatosan tökéletes tökéletlen emberré formálták, aki ma volt, tudtam, hogy egy rendkívüli kiscsaládot látok.
– Oh – ez volt minden, amit mondani tudtam.
– Annyira tragikus – ismételte Mrs. White, megrázta a fejét vígasztalóan.
Visszaadtam neki a képet, mélyeket lélegeztem és megbizonyosodtam, hogy a könnyek, amik elő akartak törni, irányítás alatt vannak.
Megfogta a képet, majd az albummal együtt eltette. Vett egy lélegzetet, leeresztette a vállait, majd felhajtotta az italát is. – Na, hol a csudában vannak ezek a fiúk? Arthur? Hová vitted Simont? – kiáltott fel, majd talpra ugrott. Megkérdeztem, hogy nem küldene-e egy másolatot a képről. Mosolygott és azt mondta, hogy majd elküldi az eredetit.
A könyvtár felé tartottunk, ahol találtunk még egy kandallót, ugyanolyan pattogó tűzzel. Mr. White és Simon bőrfotelekben ültek, mindkettejük mellett volt egy-egy pohár. Simoné üres volt, de Mr. White poharában nyoma volt valami sötétszínű folyadéknak.
Simon arca többé nem volt sápadt, de a szemei kissé pirosak voltak. Ahogy Mr. White szemei is. Mindketten felálltak, amikor megláttak minket, Simon odajött hozzám. Azt suttogtam, hogy „minden rendben?” Bólintott, majd megfogta a kezem.
– Azt hiszem, kész az ebéd – jelentette be Mrs. White és mutatta az utat az étkező felé.
Eltűnt egy pillanatra, miközben mindenki helyet foglalt egy hatalmas asztal körül, mögöttünk újabb hangulatos kandallóval. Ahogy helyet foglalt a férjével szemben, megkérdeztem, hogy van-e bármi, amiben segíthetek.
– Köszönjük, Caroline, de megkértük a házvezetőnőnket, hogy segítsen ma nekünk – mondta.
Egyáltalán nem tűnt helytelennek, hogy aznap ebédre a házvezetőnő, Fran szolgált fel nekem sült tengeri sügért édesköménnyel és póréhagymával, fehér porcelánon.
Régi pénz.
Nagyon kedves emberek.
Végül is nagyon kellemes időtöltés volt. White-ék rajongtak Simonért és képeket mutattak róla és a családjáról, ahogy felnőtt. Történeteket meséltek, Simon is mesélt és nagyon sokat nevettünk.
Simon arról a családról kérdezett, akik most a házban laktak.
– Nagyon kedves emberek, Bostonból költöztek a városba, miután összeházasodtak. Mindketten orvosok, később lettek gyerekeik. Két lány, nyolc- és hatévesek. Számos új család van a szomszédok között, jó, hogy újra vannak körülöttünk gyerekek – mondta Mrs. White.
– Az jó. Jó volt abban a házban gyereknek lenni – Simon megköszörülte a torkát és odament az ablakhoz, a vállai merevek voltak. Az ablak az otthonára nézett.
A tűz recsegett és ropogott.
– Lassan indulnunk kéne. Egy kicsit körbe akartam vezetni Caroline-t a városban, mielőtt elkezdünk készülődni az esti találkozóra – mondta, a hangja mogorva volt. Elindultam felé, amikor megfordult. – Nagyon köszönöm, hogy ma itt lehettünk, Mrs. White, Mr. White. Nem tudom elmondani, mennyire… Köszönöm.
Ideje volt menni.
Mrs. White odament hozzá, és arcon csókolta. – Bármikor visszajöhetsz, amikor csak szeretnél, megígéred?
Bólintott.
Búcsúszavak és telefonszámcserék közepedte távoztunk. Megígértem, hogy küldök képeket San Franciscoból, amikor hazaértünk, és amíg Arthur és Simon elköszönt egymástól, Penny félrehúzott.
– Vigyázz rá. Még mindig hatalmas fájdalom van a szívében, ami nem tört még elő, de ha megtörténik, maga lesz a pokol.
Bólintottam. – Rajta vagyok.
Egy pillanatig tanulmányozott. – Elhiszem, Caroline. – Magához húzott egy váratlan ölelésre.
Ahogy beültünk a kocsiba, a bejárati ajtó előtti lépcsőkről integettek, mielőtt bementek volna.
– Nagyon kedves embereknek tűnnek – mondtam.
– A legjobbak – válaszolta.
Ahogy lekanyarodtunk a felhajtóról, a fák ritkultak és láthattam a szomszéd házat. Varázslatos volt. Takaros téglaház, kör alakú felhajtó, ünnepi hangulat. Megnyírt sövények, koszorúk minden egyes ablakban, még a padlás ablakaiban is az eresz alatt. Hatalmas pázsit a főépülettől távolabb elhelyezkedő eredeti kocsiszínnel.
– Simon – leheltem, ahogy egy kicsit lelassított. – Ez egy gyönyörű otthon.
– Az volt, igen.
Elkanyarodott.
Az eszem azt súgta, erőltessem, a szívem pedig azt, hogy hagyjam. A szívemre hallgattam.
* * *
Nem voltam biztos benne, hogy Simon még mindig menni akart az osztálytalálkozóra. Annyira szomorúnak tűnt, amikor eljöttünk White-éktól, miután olyan jól éreztük magunkat náluk. Azt hiszem, a ház látványa jobban megrázta őt, mint gondolta volna. De mire visszaértünk a városba, úgy tűnt, összeszedte magát. Újra feltöltődött, megmutatta nekem a középiskoláját, a pályát, ahol az ifi csapatban focizott, és a helyet a pataknál, ahová mindenki csókolózni járt.
Felajánlottam. Nem hibáztathatok egy lányt…
De amint visszaértünk a hotelbe, együtt zuhanyoztunk. Hogy spóroljunk a vízzel, nyilvánvalóan. És hogy megbizonyosodjak afelől, hogy Simonnak van egy kis extra energiája, térdre vetettem magam és ott helyben, a zuhany alatt leszoptam. Mert ennyire figyelmes vagyok.
Ahogy Simon és én elevenen beléptünk a Wainwright Hotel előcsarnokába, laza volt, nyugodt és összeszedett. Egy csipetnyi utócsillogással. Fekete nadrágba, fehér gombos ingbe és bőrdzsekibe öltözve kifinomult volt, de menő. Egy társaságkedvelő férfi, egy világjáró, egy titkos macskákkal suttogó, aki eladná a lelkét egy almás pitéért. És az enyém volt.
Követtük a jeleket a Newbury Középiskola tízéves osztálytalálkozójára, megálltunk a bálterem előtt, hogy leadjuk a kabátokat. Ahogy lesegítette a karomról a kabátot, füttyentett egyet.
– Bébi – mondta mély hangon. – Rájöttem, hogy mondtam már korábban, de kibaszottul csodálatosan nézel ki.
Vigyorogtam, körbefordultam, hogy lássa a ruhámat. Bombázóvá váltam, ahogy te is tennéd, amikor a pasid osztálytalálkozójára mész. Vörös ruha, fekete bőrcsizma és meglepett lesz, ha megtudja, hogy ez minden, ami rajtam volt. Úgy döntöttem, mindent vagy semmit. És ha szüksége lesz utána egy kis vidámságra, nem voltam ellene, hogy benyúljon a szoknyám alá egy kis tapiért.
Most már kevesebb, mint tíz méterre voltunk a bejelentkezési pulttól, és ahogy közeledtünk a csoporthoz, ami összegyűlt ott, éreztem, hogy kissé megakadt. Megszorítottam a kezét, a tekintete találkozott az enyémmel. Azok a zafírok ragyogtak ma este.
– Gyerünk, Faldöngető, mutass be – húztam őt, ő meg vigyorgott.
Közelebb mentünk az asztalhoz, és amikor megmondta a hölgynek a nevét, magunk mögött zihálást hallottam.
– Ez kibaszottul nem lehet! Simon Parker itt van? Eljött?
Gyors sutyorgás hallatszott, és mire a dzsekije elejére rögzítettem a névtáblát, mindenki zizgett körülöttünk. Ahogy besétáltunk, hirtelen értékelni tudtam azt az érzést, amit a filmsztárok éreznek, ahogy kiszállnak a limuzinból egy premieren.
Mindenki ránk bámult.








[1] Olyan szendvics, amely vékonyra szeletelt marhasteakből és olvasztott sajtból készül hosszúkás buciban.

[2] lakberendezési tárgyakat, bútorokat árusító amerikai cégcsoport

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Köszönöm az új fejezetet!��

Névtelen írta...

Nagyon köszönöm az új fejezetet, nagyon-nagyon vártam már. <3