3. fejezet
A teremtmény az ajtó mögött
Fordította: Keiko
Napjainkban
A
hideg fémasztal alatta éles kontrasztot adott az értelmetlennek tűnő sírástól
égő arcával.
–
Kérem! Hagyja abba! – semmiféle rúgása és harca nem egyezett azzal, ami őt
lefogó kezek milliónak tűnt.
A
kést tartó gonosz férfi nevetése gúnyolódva csengett a fülében.
–
Maradj nyugton, kicsi lány – közelebb tartotta a kést az arcához – vagy jobban
fog fájni.
Az
ezüst penge egyre közelebb került jobb szeméhez, míg már csak centiméterekre
volt a pupillájától.
– Ne pislogj.
Egy könnycsepp buggyant ki a szeméből, még inkább
megnehezítve, hogy nyitva tartsa a szemét. A teste remegni kezdett. Pislogni
fog.
– Ne pislogj, kicsi lány – figyelmeztette újra.
A könnycsepp lehullott, a szeme elkezdett lecsukódni…
– Chloe! – Amo hangja dörgött.
Pislákoló fény
hatolt az elméjébe.
– Erre, Chloe! – könyörgött Amo.
Újabb fényfoszlány
miatt kipattantak a szemei. A hirtelen felüléstől szórakozottnak érezte magát.
Az ágy a méretes szobával együtt ismeretlen volt számára, és ettől dobolni
kezdett a vér a fülében.
Nem! Elkapott, és senki sem tudja, hogy egyáltalán itt
vagyok.
Chloe remegve állt fel az ágyról és az
éjjeliszekrényhez lépett. A keze kinyúlt…
Az
ördög meg fog ölni ez alkalommal. Megígérte.
Mikor kinyitotta a drága, aranyszínű
zenedobozt, felcsendült az ismerős altatódal. Akkor döbbent rá, hogy nem lehet
az övé. Chloe akadozó lélegzettel lépett a hatalmas ablakhoz. Lassan kinyúlt,
hogy széthúzza a függönyt.
Ez
alkalommal senki sem fog megmenteni.
Széthúzva a függönyt visszatartotta a lélegzetét,
amint egy gyönyörű kert üdvözölte a fehér pavilonnal, ami alatt azelőtt találta
magát, hogy…
Az ajtó kinyílt és Chloe megfordult, hogy
találkozzon az ajtó mögötti teremtménnyel.
– Helló, kedvesem.
A sötét hangtól zihálni kezdett. Az
ereiben lassan megfagyott a vér, megdermedve állt. Kiborsódzott a bőre a
kékeszöld szemek egyetlen pillantásától. Próbált gondolatot formálni, a szája még
meg is próbált szavakat formálni, amire még csak gondolni sem tudott, mégse jött
ki semmi. Az egyetlen, amire képes volt, hogy nézte Luccát, amint belép a
szobába becsukva maga mögött az ajtót.
Figyelte, amint Lucca az éjjeliszekrényhez
lép és végigfuttatja az ujját a díszes dobozon, amely még mindig azt az
altatódalt játszotta, amit csak az emlékeiben hallott. Aztán lassan lecsukta a
fedelét elcsendesítve a szobát.
Mikor újra megmozdult, Chloe azon kapta
magát, hogy még mindig zihál, amint ő helyet foglalt a sarokban álló székben.
Pillanatok teltek el kitartó tekintete
alatt. Nem beszélt, úgy tűnt megelégszik azzal, hogy csak ül és nézi őt.
A köztük lévő távolság és a süketítő csend
miatt újra próbált szavakat találni. – Hogyan…? – Hangja elhalványult,
elveszítve az önbizalmát, mikor a férfi szemei végigpásztázták a testét.
– Hogyan kerültél ide? – kérdezte egyik
szemöldökét megemelve.
Lassan bólintott.
– Én hoztalak ide.
Ha nem olyan tényszerűen közölte volna,
azt hitte volna, hogy félrehallotta.
– M-miért?
Nem jött tényszerű válasz. Ehelyett látta,
hogy alaposan meggondolja a következő szavait. Szemei mintha zölddé váltak
volna, miközben szavai beburkolták, hangja majdhogynem meleg volt. –
Idehoztalak… hogy megmentselek.
Chloe öntudatlanul maga köré fonta a
karjait, próbálva megtartani a hangjából származó melegséget, miközben egy
lépést tett felé. – M-megments m-mitől?
Egyetlen pislogással Lucca szeme
visszatért furcsa kékeszöld árnyalatához, arra késztetve őt, hogy azt higgye,
csak képzelődött. Hangja melegsége is a képzelete szüleményének tűnt.
– Hogy megmentselek a távozás hibájától.
Tessék?!
– Miért tennél ilyet? Miért érdekelne? –
Harag áradt szét benne. Alig kóstolta meg a szabadságot és máris elvették tőle.
Halvány mosoly érintette meg a férfi
ajkát. – Gondolom majd csak meglátjuk, kedvesem.
Chloe szeme tágra nyílt hangja cinikus
tónusa hallatán. Gyorsan elvesztett mindenféle önbizalmat, amit a dühéből
gyűjtött.
Egy pillanatra azt hitte, látott valami
mást benne, de most csak a sötétséget látta. A mosoly az arcán visszahozta az
estét, mikor felfedte valódi énjét…
Reccs.
A törő csontok hangja csapta meg a fülét,
ahogy egy baseballütő lecsapott egy petyhüdt testre.
Csatt.
A baseballütő
újabb villanása lépett kapcsolatba a férfi lábával, a férfiéval, aki
gyakorlatilag élettelenül feküdt a földön.
Ismét felemelte az
ütőt, csak annyi szünetet tartva, hogy a szemébe nézzen. Egy ördögi kékeszöld
szempár bámult vissza rá, megfagyasztva a vért az ereiben. Figyelte, ahogy a
férfi kezei olyan erővel markolják meg az ütő nyelét, hogy biztos volt benne,
még azelőtt összezúzza, hogy az végleg lecsapott volna.
Ropp.
Ahogy figyelte a
férfit belélegezni, őrültnek tűnt, a megjelenése zilált. Majd visszasimította
megnőtt haját a helyére, és láthattad a könnyed mosolyt felbukkanni az ajkán…
Visszalépte az apró lépést, amelyet előre
tett, rájött az igazi veszélyre, amiben volt.
– B-bántani f-fogsz?
Látott valamit felvillanni a szemében, a
mosoly eltűnt.
Ahogy felállt a székből, Chloe ismét
visszatartotta a lélegzetét. Aztán ahogy Lucca felé osont, ő olyan messzire
hátrált, amennyire tudott minden egyes felé tett lépéssel, míg háta a falnak
nem ütközött.
Megállt, mikor teste már csak centikre
volt az övétől, oly csekély mértékben előre dőlve, hogy magas termetét közelebb
vigye. – Bántottalak én valaha, Chloe? – Hangja egy oktávval mélyebb volt,
sötétebb, mint amit valaha hallott tőle.
Lassan megrázta a fejét, félt nem
válaszolni az őt a markában tartó démonnak.
Lucca tekintete végigfutott a
szemöldökétől az arcáig tartó hegen, amitől meg mert volna esküdni, hogy szinte
érezte a könnyed simogatást.
– K-kérlek, el-m-mehetek? – könyörgött
félve attól, mit tartogathat számára a jövő ettől a pillanattól kezdve.
Lucca lebámult rá, közel emelve kezét
Chloe arcához. – Szerintem nem érted.
Chloe lélegzete elakadt. Kétségbeesetten
be akarta csukni a szemét, de az övé nem engedte, kényszerítve, hogy felnézzen
rá.
– Itt nincs távozás – folytatta, óvatos
volt, hogy ne érintse meg, bár megforgatott egy selymes fekete tincset az ujjai
körül. – Most már az enyém vagy, Chloe. – Elejtette a tincset, ami a hevesen
emelkedő és süllyedő mellkasára hullott.
Figyelve a démont az éjjeliszekrényhez
hátrálni rájött, hogy sohasem az ördög volt a legrosszabb rémálma.
Lucca ismét kinyitotta a zenedobozt,
hagyta, hogy az altatódal megtöltse a teret, mielőtt eltűnt és bezárta új
börtönébe.
Ő az. A Mumus.
A lábai feladták és lassan a padlóra
süllyedt. A mellkasához szorította őket, amint a gyönyörű melódia halványulni
kezdett, majdnem véget érve.
Most már az enyém vagy, Chloe.
16 megjegyzés:
Nagyon szépen köszönöm
Erre vártam ❤ Nagyon köszönöm!! Alig várom a folytatást!😍
Koszonom ❤
Nagyon köszönöm! Basszus, nagyon izgalmas!
❤❤❤❤❤
Nagyon-nagyon köszönöm.Bárcsak azonnal olvashatnám! Türelmetlenül várom a részeket, és nagyon köszönöm a munkátokat!☺️
Jézusom nagyon várom a következő részt
,alig vártam már ezt végre! 😍😍😍Köszi a feltöltést!
Te jó ég!!! Ez nagyon jó fejezet volt, Lucca a legjobb!!!!!!!
Aztaaaaaa, nagyon - nagyon köszönöm !!! 😊
Hálásan köszönöm.
😍😍😍
Köszönöm :)
Köszönöm.🤗
Köszönöm:)Szuper volt!!!!!
Köszönöm
Köszönöm 😊😊😊
Megjegyzés küldése