Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

7. fejezet

Hé, kedvesem

         Fordította: Keiko

Hét hónappal ezelőtt

Mikor a fekete BMW feltűnt a térfigyelő kameráján, Luccának kétszer meg kellett nézni, hogy ellenőrizze, nem csak a képzelete játszik vele. Mire figyelte, ahogy besétál a házba ráébredt, hogy tényleg ott van. Működött.

Remélte, hogy Chloe jön és megbizonyosodik arról, hogy Elle jól van, miután megtámadták. Valami azt súgta neki, hogy jönne. Nem volt nagy esély rá, hogy idecsaljam, és még kevesebb van, hogy legyen egy percem vele egyedül, de meg kell próbálnom.

Muszáj volt tudnia Lucca létezéséről. Látni akarta az arcát, mikor először megpillantja. Folyamatosan elképzelte, hogyan menne az első találkozásuk, és most közelebb volt, mint valaha, hogy megtörténjen.

Hasznára fordítva a kamerák mikrofonjait, feljebb vette a hangerőt, hogy hallgatózzon. Ami fontosabb, hogy hallja a hangját, amit azóta nem hallott, hogy a zenedobozt nézte a boltban.

Mikor végre megszólalt, épp olyan volt, amilyenre emlékezett: puha és bizonytalan.

Ki a fasz tette ezt vele?

Ráébredt, hogy nem beszédhiba miatt dadog, hanem félelemből, s a gondolat felbőszítette. Ugyanakkor letört benne egy darabot az, hogy látta, valaki letört a lányból egy darabot.

Továbbra is figyelte minden mozdulatát, kapcsolgatva a kamerák között, mikor másik szobába lépett.

Látni Chloét a házban, amiben felnőtt, csak erősített az iránta való érzelmein. Kezdte elveszíteni az időérzékét már attól, hogy csak nézte. Az az ijesztő rész ott mélyen benne úgy tűnt, jóllakott már ennyitől is.

Majdnem transzba esve alig vette észre, hogy újra és újra a hátsó ajtóval szemez. Úgy érezte ez az. Menj.

Mikor a szó buborékként pukkant a fejében látta, hogy Chloe valamit odasúg Elle-nek. Aztán szíve lassan és egyenletesen kezdett pumpálni, ahogy figyelte Chloét felállni és a nagy dupla ajtó felé indulni.

Ez az. Ez az ő ideje. Eljött a pillanata.

Bassza meg, mi vagyok? Ideges?

Egy másik hátsó ajtón át ment ki, mint amit a lány használt, minden tőle telhetőt megpróbált, hogy finoman lépkedjen a vékony réteg porhóban. Olyan óvatosnak kellett lennie, amennyire lehetett, hogy Elle nehogy meglássa, vagy ami rosszabb, elijessze Chloét, mielőtt esélyt kaphatna.

Lucca tudta, hogy így is, úgy is megijeszti, de nem akarta túlságosan megrémíteni, hogy aztán az első találkozójukról sikítva meneküljön el. Gondolhatja, hogy rémisztő, de szüksége volt pár percre vele, így megláthat benne valami mást. Hogy egy olyan lány, mint Chloe mit fog benne látni, azt nem tudta.

Befordulva a sarkon látta őt, amint tökéletes nyugalomban ül a megvilágított pavilon közepén álló padon, és ez megállásra késztette. Soha nem gondolta, hogy a szerelem vagy a lélektárs dolog létezik, de most mégis biztos volt benne.

Az összes idegessége elillanni látszott, amint ránézett Chloéra. Megtalálva a célját mély levegőt vett.

A tökéletes pillanatig várt, hogy tudassa a jelenlétéről, felé osont, bekerítve, mint egy vadállat.

– Hé, kedvesem. – Lucca arra számított, hogy elszalad, de nem tette. Ehelyett látta, ahogy megugrik a hangjára, majd megdermed. Valami nem tetszett neki ebben, mégis folytatta az útját fel a lépcsőkön. – Nem akartalak megijeszteni.

Chloe még mindig nem mozdította egyetlen izmát se.

Az egyik oszlopnak dőlt, hogy elállja a kijáratot és befogadta a megjelenését. Most volt a legközelebb hozzá valaha. Fekete ruhája és harisnyája körbeölelte a testét, de fakó, sebhelyes arca volt az, ami kitűnt fekete hajával szemben, amitől tökéletes rálátása nyílt a hegekre. Végre mélyen a szemébe nézve azt kívánta bárcsak kimondhatná hangosan a szót. Gyönyörű.

Olyan volt, mintha hallotta volna a gondolatait, ahogy lesütötte a szemét és tördelni kezdte a kezét.

– Nero bátyja vagyok, Lucca. Megráznám a kezed, de te amúgy se ráznád meg. – Azt akarta, hogy tudja, hallotta a beszélgetésüket.

Chloe tekintete egy pillanatra felugrott, majd visszatért az ölébe. Nyilvánvaló volt, hogy csendesen azon tűnődik, honnan tudta.

– Hallottam, hogy látszólag germafób vagy. – Remélte, hogy eléggé hangsúlyozta a látszólag szót, így megértheti, hogy nem vette be. Idestova egy hete figyelte, és nem látta, hogy nagyon foglalkoztatta volna, mit érint meg, nem mutatta a valódi germafóbia jeleit. Az egyetlen dolog, amit észrevett, hogy nem szerette az emberekkel való érintkezést.

Látta az enyhe pánikot a szemében, mikor ismét ránézett, ami úgy tűnt, növekszik, mikor ráébredt, hogy csapdába esett.

Lucca végre tényleg elkapta. Most pedig élvezni fogja és megnézi, meddig tudja hajszolni prédáját.

Lassan a hátsó zsebébe nyúlt, látta, ahogy a lány visszatartja a lélegzetét, nem tudván, hogy mit fog előhúzni. Mikor a doboz cigi előbukkant látta a megkönnyebbülést az arcán és ismét képes volt lélegezni. Kihúzott egy szálat és az ajkai közé vette, majd visszatette a dobozt a hátsó zsebébe és az elülső zsebébe nyúlt, ekkor látta, hogy ugyanúgy reagál, majd jön a megkönnyebbülés, mikor előhúzza a Zippóját.

Mindentől fél, nem igaz?

Egyetlen csuklómozdulattal kinyitva a Zippo tetejét, meggyújtotta a cigarettája végét; fényes vörösen világított a szívásától. – Ugye nem bánod?

Bámulva rá valamiképp sikerült megráznia a fejét.

Lucca már nagyon fiatalon érezte magán a nők tekintetét, és tudta, mikor találták vonzónak. Akárhogy is, amint próbált a lehető leginkább a dohányzásra összpontosítani, érezve a tekintetét magán rájött, hogy Chloe nem stírölte, mint a legtöbb nő tette. Látta az arcán, hogy egyszerűen megfigyelte, szinte tanulmányozta, mint aki kíváncsi rá.

Ez jó. Jöhet a következő lépés.

Egy oktávval mélyebbre vette a hangját, ahogy megszólalt: – Nincs egy kicsit hideg itt kint, kedvesem?

Úgy tűnt Chloe kényelmetlenül érzi magát a megszólítás miatt ezen a mély hangon. – A n-nevem Chloe.

Tényleg kibaszott jó. Lucca nem tehetett róla, de elmosolyodott, ahogy ismét az ajkához emelte a cigijét és beleszívott. Beszéd közben kifújt, minden egyes szóval több és több füst szökött ki. – A polgármester lánya, igaz?

Könnyed bólintás formájában érkezett a válasz, amit már amúgy is tudott.

Lucca továbbra is a szemébe nézett, ahogy lepöckölte a hamut a hóba, nem akart egyetlen arckifejezést sem elmulasztani a következő szavai után. – Néhány évvel ezelőtt autóbalesetet szenvedtél. Emlékszem, olvastam az újságban. Mindenkinek azt mondod, hogy innen szerezted azokat a hegeket?

– Í-így szereztem őket. – Nyelt egyet, gyorsan visszafordította a tekintetét a kezeire.

Az emberek tényleg elhiszik ezt a marhaságot?

– Nem, nem így. Felismerem a kés általi vágást, ha látok egyet.

Chloe újra rápillantott, és ő látta rajta, fogalma sincs, honnan tudta. – N-nem tudom, hogy miről b-beszélsz.

Mert a legrosszabb hazudozó vagy, akit valaha láttam, kedvesem.

A földre pöccintve a csikket mélyen a szürke szemekbe nézett és hagyta, hogy a lány tudja, nem szedte rá, és soha nem is fogja. – De, tudod.

Chloe gyorsan felállt és tett egy lépést előre, tisztán értésére adva, hogy távozni akar és befejezni a beszélgetést.

Ennél közelebb kell jönnöd, kedvesem, és ember, remélte, hogy megteszi. Látni akarta közelről, olyan közelről, ahol már kinyúlhatna és magának követelhetné.

Mikor Lucca nem moccant a kijárat elől, egy picit még közelebb mozdult, hátha észbe kap.

Még egy kicsit közelebb… Teste megfeszült; minden izma megdermedt.

Újabb apró lépés előre.

Most azonnal az enyém lehetnél, ha akarnám, kedvesem. Elméje mély, sötét része suttogta: tedd meg!

Chloe szemei csillogtak kissé a köztük lévő kicsiny távolságból fakadó félelemtől. – Á-átengedsz?

Hangjának megbicsaklása mutatta, mennyire rémült. A fának koccanó sarkak kopogását is hallotta, annyira remegett a lába.

Bassza meg. Lucca ismét a zsebébe nyúlt a doboz cigiért. Kezdte elveszíteni az uralmát sötét énje felett, és le kellett foglalnia magát. Tekintete nem mozdult a lányéról, ahogy kipöccintette az öngyújtóját, mielőtt meggyújtotta a szálat. Aztán ügyesen kifújta a füstöt, hogy az cirógassa a testét és arcát, úgy, ahogy ő nem tehette.

Úgy tűnt, Chloe nem bánja, még mindig az ezüst színű Zippót bámulta, amit idő közben becsukott.

Észrevéve, hogy mennyire érdeklődik az öngyújtója iránt, újra kinyitotta és hagyta, hogy fényes vörösen lángoljon. Aztán meglátta – a szemei csillogását a láng fixírozásától. Ugyanilyen volt az ő arca is, mikor kiskorában az apja használta ugyanezt az öngyújtót, hogy meggyújtsa a szivarját.

– Át, ha elmondod, hány éves vagy. – Hangját továbbra is dallamosan tartotta, remélve, hogy hipnotizálhatja vele és a lánggal, amint lassan lengetni kezdte a Zippót az ujjai között és figyelte, ahogy a tekintete együtt táncolt a mozdulatokkal. Muszáj volt, hogy önként beleegyezzen, mielőtt elengedi.

– Tizenhét. Te? – A szavak látszólag kicsúsztak a száján.

Te? Megdöbbentően viszonzást kért, amivel a tudtára adta, hogy eléggé törődött vele ahhoz, hogy megkérdezze. Az arckifejezése elárulta, hogy ő is éppen annyira megdöbbent.

– Huszonhat. – Ezzel Lucca oldalra lépett, alig elegendő teret hagyva az elhaladáshoz.

Figyelve, ahogy óvatosan oldalra fordítja a testét, visszatartotta a lélegzetét, miképp a lány is, mindketten a másikat nézték, mindketten úgy tűnt kissé félnek, hogy talán egy centit is mozdul.

Hosszú ideig valószínűleg ez volt a legközelebbi alkalom, hogy megcsodálhatta repedt porcelán arcát, és semmit nem akart jobban, mint megfagyasztani az időt pontosan abban a pillanatban, mikor tökéletesen előtte állt. Gyakorlatilag hallotta a segítségkérést világosszürke szemeiből, könyörögve neki, hogy mentse meg. Elállt tőle a lélegzete és kishíján térdre kényszerítette.

Mikor Chloe végül elhaladt mellette, felgyorsította a lépteit annyira, amennyire csak tudta, hogy minél előbb visszatérhessen a ház biztonságába, és minden egyes távolodó mozdulat gyötrelem volt számára. Hagyta, hogy a leggyönyörűbb teremtmény kicsússzon az ujjai közül, és annak ellenére, hogy a sötét rész benne könyörgött neki, ne engedje el, tudván, hogy hozzá tartozik, tudta, hogy el kell engednie még akkor is, ha ez megölte. Nem zárhatta be, legalábbis még nem.

– Nem menekülhetsz örökké az igazság elől, kedvesem – figyelmeztette Lucca, amitől csak még gyorsabban és még messzebb futott tőle.

Az a röpke pillanat, mikor lenézett a lányra nem volt elég hosszú, hogy kiélvezze, de ennyit kaphatott.

Ments meg, Lucca… Azok a szürke szemek kísértették.

Meg foglak menteni, kedvesem. Csak várnod kell. Még nem állsz készen rám.