Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

6. fejezet

A tűzzel játszani

Fordította: Keiko

Chloe az ágyon ült és a falat bámulta, a gyomra egyre hangosabban korgott. A tegnapi ebéd óta nem evett, és akkor is csak párat tudott a szendvicsébe harapni.

Ha éhes vagy, mostantól lent fogsz enni, ismételte az agya a szavakat, amiket a Drago nevű hatalmas férfi mondott.

Úgy érezte inkább éhezik, mintsem elhagyja a szoba biztonságát. Furcsa volt, de valami benne azt súgta, hogy amíg a szobában van nem árthatnak neki, mintha menedékként adták volna. Az elmúlt három nap alatt jutott erre a következtetésre, mert nem érintették meg, és most Lucca megpróbálja kihúzni innen.

Aha, éhezni fogok.

Kopogtak, mielőtt Drago belépett. – Kész a vacsora.

Chloe szorosabban fogta körbe magát. – N-nem kérek, k-köszi.

A férfi sóhaját hallva felnézett rá. Nem látszott érzelem rajta. Mindig, amikor bejött, egyszerűen pár szóban közölte, hogy az ételt elkészítették, csak hogy aztán egyből távozzon.

– A tűzzel játszol. – Drago barnás-vörös szeme ragyogott. – Bölcs lenne, ha ráébrednél, ez az ajtó nem záródik belülről. Még ha így is lenne, nem gátolná meg őt abban, hogy feljöjjön ide és beverje az ajtót, ha továbbra is tiszteletlenül viselkedsz vele. Ha okos vagy, lehúzod a seggedet oda, míg maradt egy kis türelme.

Az ajtó becsapódott mögötte, és ettől gyakorlatilag leugrott az ágyról.

A tűzzel játszol.

Szemei az ajtógombra villantak, amin nem volt zár, bizonyítva, hogy nem volt olyan biztonságban a szobában, mint ahogy gondolta.

Nem tudta mit tegyen. Próbálta kitalálni, melyik lehetőség adja számára a legnagyobb esélyt a túlélésre. Tudta, a végén Lucca úgyis elveszi tőle, amit akar, és nem számított melyik oldalán volt annak az ajtónak.

Mély levegőt véve követte az utat fogva tartójához, sokáig tartott, ahogy lassan húzta a lábát. Minden egyes lépéssel érezte, ahogy az elképzelt kaliforniai élet kicsúszik az ujjai közül.

Lenn felemelte a tekintetét és látta, hogy Lucca az ebédlőasztalnál ül. Észlelve az apró mosolyt, amely tekintetéből áradt, mikor meglátta a lányt, Chloe érezte, hogy az élet teljesen elillan, míg csak egy álom marad.

Lucca intett, hogy csatlakozzon hozzá. – Ülj le, kedvesem.

Az asztalra pillantva látta, hogy hogy két tányért máris megtöltöttek, az egyik Lucca előtt, aki az asztalfőnél ült, a másik a mellette álló szék előtt feküdt. Közel kell ülnie hozzá, és az arckifejezéséből ítélve pontosan ezt akarta.

Maradnom kellett volna… Ekkor jött rá a hibájára; hogy a szobájában jobb esélyei voltak.

– Ülj le! – Hangja keményebben csattant.

Többé nem érezte a hatalmat a saját lábai felett, ahogy az asztalhoz sétált, követve a férfi utasítását.

Szemei egy rövidke pillanatra zöldre változtak, amint ő lenézett rá, visszatartva a lélegzetét, miközben óvatosan elfoglalta a széket. Majdnem mintha egy teljesen más férfi szemébe nézett volna. Látott bennük valami szokatlant, de mielőtt rájöhetett volna, mi az, villantak egyet és visszatért a normális kékeszöld árnyalatuk.

Lenézett az ölében összekulcsolt kezeire.

– Köszönöm, hogy csatlakozol hozzám vacsorára. Nem tudom, milyen ételeket szeretsz, de remélem ez tetszeni fog.

Lepillantott a tányérnyi parmezános csirkére és tésztára, majd vissza rá. Büszkének tűnt az étekre.

– T-te k-készítetted ezt?

Lucca mosolygott, ahogy felkapta a villáját és a kését. – Igen. Miért vagy meglepve?

– S-sajnálom. Csak nem tűnsz… – szemei a fekete pólóra villantak, ami körbeölelte széles izmait, mielőtt visszakapta őket a tányérjára – o-olyan főzős típusnak.

– Elegem lett a pizzarendelésből, miután anyám meghalt, így megtanultam főzni. – Hangja komornak tűnt.

Habár Nero már említette, hogy meghalt az édesanyjuk, úgy érezte, hogy Lucca valami személyeset fedett fel neki. Miért?

– Valami gond van? – kérdezte.

Rájött, hogy felvette a villáját és elkezdte piszkálni az ételt.

Visszatéve a villáját alig tudta kimondani a szavakat. – M-miért v-vagyok itt?

– Már mondtam.

Idehoztalak… hogy megmentselek. Látta, hogy még mindig így hiszi, és ettől rájött, még őrültebb, mint azt valaha is gondolta. Luccát kellene bezárni, nem őt.

Nem értette, miért kell itt tartania. Csak azt kívánta, bárcsak megtenné már vele, amit akar, és kitenné őt a szenvedésnek.

– Örökké a szobába bezárva tartasz majd?

– Soha nem mondtam, hogy abban a szobában kell maradnod, kedvesem. Szinte bárhova mehetsz a házon belül. Drago szól, mikor nem mehetsz be egy szobába. – Lucca mélyen belevágott a csirkéjébe. – Még a hátsó kertbe is kimehetsz, ha szeretnél.

Erről kétségkívül nem tudott.

– M-mégis azt várod tőlem, hogy maradjak itt és ne csináljak semmit életem hátralevő részében? – Ha képes lett volna sírni, hát megtette volna. – Készültem az egyetemre!

Lucca letette a villáját és a nappali kávézóasztala felé mutatott. – Látod ott azt a laptopot?

Chloe odafordította a fejét, így láthatta az ezüst színű laptopot.

– Ha ma lejöttél volna tudnád, hogy az összes Stanfordi órád online kurzusra módosítottam. Az a laptop a tiéd, és megtalálsz rajta mindent, hogy teljesíthesd rajta a kurzusokat.

Csak a sokk érkezett válaszként. Tényleg ezt tette?

Ekkor fogta fel, mennyi ideig is tervezte őt itt tartani. Legalább egy szemeszter erejéig.

– Tehát egy ideig itt tartasz, nemde?

– Igen – mondta neki.

– T-tudni fogják, hogy valami t-történt velem – suttogta.

Lucca megrázta a fejét. – Ki? A szüleid? Elle? Hátrahagytad őket, mikor úgy döntöttél, korán elmész Kaliforniába. Amennyire ők tudják felszálltál a gépre. Megbizonyosodtam róla.

Biztos volt benne, hogy a szülei megünnepelték a távozását a búcsúlevele után. Nem fognak a keresésére indulni, de…

– Elle. Ő tudni fogja, hogy valami baj van, ha nem beszélek vele.

Sötét farmere zsebébe nyúlva előhúzott egy mobilt és az asztalra helyezte. Az ő mobilját.

– Írtam neki a nevedben.

Körmei a tenyerébe vájtak. Senki sem fogja megtudni az igazságot. Senki sem fogja tudni, hogy nem az ország túlfelében, Kaliforniában van, hanem itt, Kansas City-ben, csapdába esve. A szüleim sem. A legjobb barátnőm, Elle sem. Még csak…

– Folyamatosan hívogat. – Lucca szeme kékké változott, igazodva rideg hangszínéhez. – Mit sajnál Amo?

Chloe szája elnyílt, emlékezett az első könnycseppre, ami hosszú évek óta először hullott le, miután összetörte Amo szívét néhány éjszakával ezelőtt. Megölte a barátságukat, miután felfedte az érzelmeit iránta, mégis a fiú volt az, aki olyasvalamiért kért bocsánatot, amit évekkel azelőtt tett. Valamiért, amiért sohasem bírálta.

– E-el fog… El fog jönni értem.

Lucca szemei kékebbek lettek, hangja hidegebb. – Nem, nem fog, Chloe. Ezt megígérem.

Elbotorkálva az asztaltól olyan gyorsan futott a szobájába, ahogy csak a lábai bírták. Minden egyes megtett lépés után attól tartott, hogy hátulról elcsípi, míg be nem vágta maga mögött az ajtót.

A láthatatlan könnycseppek lehullottak az arcára, siratva elvesztett barátját, a szabadságát és az életet, amire oly kétségbeesetten vágyott, és amit elloptak tőle.

* * *

A benne élő sötétség suttogott, Fuss és kapd el. Mutasd meg neki milyen lenne a valódi rabság.

Lebámult a telefonra és a füléhez emelte, meghallgatva a hangpostát.

– A pillanatban, hogy elkiáltottam magam az ebédlőben, „szörnyszülött”, meg is bántam, és nem kívántam mást, minthogy bárcsak visszaszívhatnám. – Amo hangja törni hallatszódott a vége felé, mielőtt ismét megerősítette. – Ha megijesztettelek azzal, hogy elmondtam, szeretlek, sajnálom. Mindent olyan kibaszottul sajnálok, Chloe.

Lucca összepréselte a markában tartott telefont, betörve ezzel a kijelzőt.