Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

2. fejezet

Ha a megváltást keresed az erőszak nem megoldás

Fordította: Keiko

Lucca az apró, sötét helyiségben várt, azon tűnődve, vajon miért hozta a lába erre elsősorban. Csak akkor jött ide, ha az anyjáról gondolkodott. Azonban nem csak azóta törekedett a bűnbánatra, hogy az édesanyja meghalt. A bűnbánat azoknak volt, akik feloldozást kerestek. Ő nem az a fajta ember volt. Lucca csak megtorlásra törekedett.

Az elhúzódó függöny hangja késztette, hogy felemelje a tekintetét a tekervényes ablakra, amin vajmi kevés fény szűrődött át. Látta az idősebb férfi árnyékát a fal túloldalán.

A távozás gondolta merült fel a fejében, de ehelyett a szavak úgy buktak elő belőle, mintha csak tegnap lett volna, hogy kimondta őket. – Bocsáss meg, Atyám, vétkeztem. Hosszú idő telt el az utolsó gyónásom óta.

Ahogy Lucca ült ott csendben, képtelenül arra, hogy ráleljen a következő szavakra, a figura a fal mögött megszólalt: – Igen, Fiam?

– Anyám késztetett, hogy gyónni jöjjek, mikor fiatalabb voltam, de mikor csatlakoztam a családhoz többé már nem tudott rávenni. Még mindig emlékszem a napra, mikor csatlakoztam. Könyörgött, hogy jöjjek. Azt mondtam neki, hogy engem már semmi sem tud megmenteni azok után, amit tettem. Mindig viccelődött azzal, hogy egy démon lakozik bennem. Azon a napon ébredt rá, hogy ez tényleg így van. Sohasem felejtem el a tekintetét, mikor meglátta, ki is vagyok valójában, mikor csak a tiszta gonoszságot látta. – Lucca egy rövid pillanatra szünetet tartott. – Mégis, egészen a meggyilkolásáig hitte, van rá mód, hogy megmentsenek, hogy valamiképp még mindig kereshetem a megváltást mind azok után, amit tettem.

– Ezért vagy most itt? Hogy megváltásra lelj? – A megértő hang betöltötte a köztük feszülő teret.

Szürke szemek bámultak rá a fejében. – Igen.

– Akkor bűnbánatot kell tanúsítanod, fiam.

– Nem az Isten-féle megváltást keresem.

A pap egy percre elhallgatott. – Hát miféle megváltást keresel?

Elméjében most ujjai a sebhelyet simították végig, követve az utat a szemöldökétől az arcára, mielőtt a mogorva ajkai feletti hegre vándorolt volna.

– A megváltásom egy tizenhét éves lány képében érkezik.

– A szabályok, Lucca.

– Nagyon jól tudod, óvatos vagyok, hogy ne érintsünk meg kiskorút.

– Te…? – A pap nem tudta befejezni a mondatot, félt a választól, amit talán hallani fog.

– A legrosszabb bűnökben vagyok vétkes, Atyám, de nem azért vagyok itt, hogy az elkövetett bűneimért bűnhődjek. Azért vagyok itt, hogy megbocsájtást kérjek azért, amit esetleg teszek. – Tenni fog. A kérdés az volt mikor, és nem ha.

– Megbocsájtást kérsz a jövődért, és nem a múltadért? – Habár egy fal választotta el őket, az idős férfi megrökönyödöttsége jól kiszűrődött a hangjából.

– A dolgok, amiket tenni fogok vele, érte… félek a legrosszabb bűntények lesznek, amiket valaha elkövetek.

– Ha megváltást keresel az erőszak nem megoldás.

Mindig az erőszak a megoldás.

– Mint mondtam, nem az Isten-féle megváltást keresem. Az én megváltásom azonnal megérkezik, amint ráteszem a kezem, azokat a kezeket, amelyek elvették azoknak az életét, akik megérintették.

Lucca megindult, hogy elhagyja a helyiséget, de a pap hangja visszatartotta.

– Láttalak itt ülni a templomban időről-időre mióta édesanyád elhunyt, mikor azt hitted senki sincs itt, senki sem lát. Isten is látott. Szerintem megbocsájtást akarsz minden bűnödért, fiam.

– Talán igaza van, Atyám. Talán egy részem remélte, hogy megtalálja az utat anyámhoz, de az út, amin most járok, egyenesen a pokolba visz.

Ahogy kisétált hallotta az Atya haszontalan imáit és a megfeszülő gyöngyöket, amint megszorította a nyakában lógó rózsafüzért.

Az imák nem Luccáért szóltak, hanem azokért a lelkekért, akiket a Mumus készült begyűjteni.