Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

3. fejezet

A teremtmény az ajtó mögött

    

Fordította: Keiko

     Napjainkban

A hideg fémasztal alatta éles kontrasztot adott az értelmetlennek tűnő sírástól égő arcával.

– Kérem! Hagyja abba! – semmiféle rúgása és harca nem egyezett azzal, ami őt lefogó kezek milliónak tűnt.

A kést tartó gonosz férfi nevetése gúnyolódva csengett a fülében.

– Maradj nyugton, kicsi lány – közelebb tartotta a kést az arcához – vagy jobban fog fájni.

Rendellenesen nagy, fekete szemeibe nézve biztosra vette, hogy az ördög szemébe néz…

Az ezüst penge egyre közelebb került jobb szeméhez, míg már csak centiméterekre volt a pupillájától.

– Ne pislogj.

Egy könnycsepp buggyant ki a szeméből, még inkább megnehezítve, hogy nyitva tartsa a szemét. A teste remegni kezdett. Pislogni fog.

– Ne pislogj, kicsi lány – figyelmeztette újra.

A könnycsepp lehullott, a szeme elkezdett lecsukódni…

– Chloe! – Amo hangja dörgött.

Pislákoló fény hatolt az elméjébe.

– Erre, Chloe! – könyörgött Amo.

Újabb fényfoszlány miatt kipattantak a szemei. A hirtelen felüléstől szórakozottnak érezte magát. Az ágy a méretes szobával együtt ismeretlen volt számára, és ettől dobolni kezdett a vér a fülében.

Nem! Elkapott, és senki sem tudja, hogy egyáltalán itt vagyok.

Chloe remegve állt fel az ágyról és az éjjeliszekrényhez lépett. A keze kinyúlt…

Az ördög meg fog ölni ez alkalommal. Megígérte.

Mikor kinyitotta a drága, aranyszínű zenedobozt, felcsendült az ismerős altatódal. Akkor döbbent rá, hogy nem lehet az övé. Chloe akadozó lélegzettel lépett a hatalmas ablakhoz. Lassan kinyúlt, hogy széthúzza a függönyt.

Ez alkalommal senki sem fog megmenteni.

Széthúzva a függönyt visszatartotta a lélegzetét, amint egy gyönyörű kert üdvözölte a fehér pavilonnal, ami alatt azelőtt találta magát, hogy…

Az ajtó kinyílt és Chloe megfordult, hogy találkozzon az ajtó mögötti teremtménnyel.

– Helló, kedvesem.

A sötét hangtól zihálni kezdett. Az ereiben lassan megfagyott a vér, megdermedve állt. Kiborsódzott a bőre a kékeszöld szemek egyetlen pillantásától. Próbált gondolatot formálni, a szája még meg is próbált szavakat formálni, amire még csak gondolni sem tudott, mégse jött ki semmi. Az egyetlen, amire képes volt, hogy nézte Luccát, amint belép a szobába becsukva maga mögött az ajtót.

Figyelte, amint Lucca az éjjeliszekrényhez lép és végigfuttatja az ujját a díszes dobozon, amely még mindig azt az altatódalt játszotta, amit csak az emlékeiben hallott. Aztán lassan lecsukta a fedelét elcsendesítve a szobát.

Mikor újra megmozdult, Chloe azon kapta magát, hogy még mindig zihál, amint ő helyet foglalt a sarokban álló székben.

Pillanatok teltek el kitartó tekintete alatt. Nem beszélt, úgy tűnt megelégszik azzal, hogy csak ül és nézi őt.

A köztük lévő távolság és a süketítő csend miatt újra próbált szavakat találni. – Hogyan…? – Hangja elhalványult, elveszítve az önbizalmát, mikor a férfi szemei végigpásztázták a testét.

– Hogyan kerültél ide? – kérdezte egyik szemöldökét megemelve.

Lassan bólintott.

– Én hoztalak ide.

Ha nem olyan tényszerűen közölte volna, azt hitte volna, hogy félrehallotta.

– M-miért?

Nem jött tényszerű válasz. Ehelyett látta, hogy alaposan meggondolja a következő szavait. Szemei mintha zölddé váltak volna, miközben szavai beburkolták, hangja majdhogynem meleg volt. – Idehoztalak… hogy megmentselek.

Chloe öntudatlanul maga köré fonta a karjait, próbálva megtartani a hangjából származó melegséget, miközben egy lépést tett felé. – M-megments m-mitől?

Egyetlen pislogással Lucca szeme visszatért furcsa kékeszöld árnyalatához, arra késztetve őt, hogy azt higgye, csak képzelődött. Hangja melegsége is a képzelete szüleményének tűnt.

– Hogy megmentselek a távozás hibájától.

Tessék?!

– Miért tennél ilyet? Miért érdekelne? – Harag áradt szét benne. Alig kóstolta meg a szabadságot és máris elvették tőle.

Halvány mosoly érintette meg a férfi ajkát. – Gondolom majd csak meglátjuk, kedvesem.

Chloe szeme tágra nyílt hangja cinikus tónusa hallatán. Gyorsan elvesztett mindenféle önbizalmat, amit a dühéből gyűjtött.

Egy pillanatra azt hitte, látott valami mást benne, de most csak a sötétséget látta. A mosoly az arcán visszahozta az estét, mikor felfedte valódi énjét…

Reccs.

A törő csontok hangja csapta meg a fülét, ahogy egy baseballütő lecsapott egy petyhüdt testre.

Csatt.

A baseballütő újabb villanása lépett kapcsolatba a férfi lábával, a férfiéval, aki gyakorlatilag élettelenül feküdt a földön.

Ismét felemelte az ütőt, csak annyi szünetet tartva, hogy a szemébe nézzen. Egy ördögi kékeszöld szempár bámult vissza rá, megfagyasztva a vért az ereiben. Figyelte, ahogy a férfi kezei olyan erővel markolják meg az ütő nyelét, hogy biztos volt benne, még azelőtt összezúzza, hogy az végleg lecsapott volna.

Ropp.

Ahogy figyelte a férfit belélegezni, őrültnek tűnt, a megjelenése zilált. Majd visszasimította megnőtt haját a helyére, és láthattad a könnyed mosolyt felbukkanni az ajkán…

Visszalépte az apró lépést, amelyet előre tett, rájött az igazi veszélyre, amiben volt.

– B-bántani f-fogsz?

Látott valamit felvillanni a szemében, a mosoly eltűnt.

Ahogy felállt a székből, Chloe ismét visszatartotta a lélegzetét. Aztán ahogy Lucca felé osont, ő olyan messzire hátrált, amennyire tudott minden egyes felé tett lépéssel, míg háta a falnak nem ütközött.

Megállt, mikor teste már csak centikre volt az övétől, oly csekély mértékben előre dőlve, hogy magas termetét közelebb vigye. – Bántottalak én valaha, Chloe? – Hangja egy oktávval mélyebb volt, sötétebb, mint amit valaha hallott tőle.

Lassan megrázta a fejét, félt nem válaszolni az őt a markában tartó démonnak.

Lucca tekintete végigfutott a szemöldökétől az arcáig tartó hegen, amitől meg mert volna esküdni, hogy szinte érezte a könnyed simogatást.

– K-kérlek, el-m-mehetek? – könyörgött félve attól, mit tartogathat számára a jövő ettől a pillanattól kezdve.

Lucca lebámult rá, közel emelve kezét Chloe arcához. – Szerintem nem érted.

Chloe lélegzete elakadt. Kétségbeesetten be akarta csukni a szemét, de az övé nem engedte, kényszerítve, hogy felnézzen rá.

– Itt nincs távozás – folytatta, óvatos volt, hogy ne érintse meg, bár megforgatott egy selymes fekete tincset az ujjai körül. – Most már az enyém vagy, Chloe. – Elejtette a tincset, ami a hevesen emelkedő és süllyedő mellkasára hullott.

Figyelve a démont az éjjeliszekrényhez hátrálni rájött, hogy sohasem az ördög volt a legrosszabb rémálma.

Lucca ismét kinyitotta a zenedobozt, hagyta, hogy az altatódal megtöltse a teret, mielőtt eltűnt és bezárta új börtönébe.

Ő az. A Mumus.

A lábai feladták és lassan a padlóra süllyedt. A mellkasához szorította őket, amint a gyönyörű melódia halványulni kezdett, majdnem véget érve.

Most már az enyém vagy, Chloe.