Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

43. fejezet

A lélek, amit csak Ő adhat neki vissza
(2. rész)

Fordította: Keiko

– Meg kell állnom. Máskülönben nem lesz örökké, ha szükséged lenne rá – erőlködött, hogy kimondja.

A lány szemei nagyra nőttek, amint rájött, a tűzzel játszott.

Lucca ezután fürgén a komódhoz ment, felkapta az egyik pólóját, majd visszatért elé. – Vedd le a törülközőt –utasította lebámulva rá.

Az ajkába harapva teste engedelmeskedett, szétnyitotta a törülközőt és hagyta, hogy az az ágyra hulljon, teljes rálátást biztosítva a férfinak nagy melleire.

Lucca ráérősen húzta rá a pólót a fejére, és le a mellkasán, miközben a lány felemelte a karjait. Bütykei olyan gyorsan súrolták hegyes mellbimbóit, hogy nem volt benne biztos, megtörtént-e.

Az éhség még mindig benne volt. A sötétség a felszín alatt. Ma este még inkább veszélyes volt, mégis biztonságban érezte magát a Mumus jelenlétében.

Olyan gyönyörű, gondolta felpillantva a kísértő férfira, akit először látott teljes öltönybe öltözve. Ez valamiképp rendkívüli módon még helyesebbé tette. Veszélyes és ijesztő volt egy férfinak úgy kinéznie, mint ő.

– Bámulsz, kedvesem – figyelmeztette, még mindig próbálta lenyugtatni és visszafogni magát az érintéstől.

Chloe elpirult, gyorsan félrepillantott. – S-sajnálom. Csak még soha nem láttalak ezelőtt öltönyben.

– Tetszik? – kérdezte, kezét a torkára tette, hogy ránézzen.

– I-igen – ismerte be idegesen, annak ellenére, hogy rémisztőbb és megfélemlítőbb külsőt kölcsönzött neki.

– Azt hiszem akkor gyakrabban kell hordanom miattad.

Ez újabb lángcsóvát küldött, hogy felmelegítse a testét. Szeme bebarangolta letisztult – vagy inkább letisztultabb külsejét. Még mindig megvolt a szakálla, eltérően a Család többi tagjától, és feketésbarna haja talán rövidebb volt, többnyire oldalt, de még mindig épp annyira vad, mint mikor hátrasimította.

– A hajadat és a szakálladat is megnyírtad.

A férfi mosolygott, keze még mindig szilárdan a nyaka körött volt. – Ez is tetszik, kedvesem?

Ezt nehéz lett volna eldönteni, mivel sokkal állandóbb volt, mint felvenni egy öltönyt. Helyes volt, mindegy milyen hosszú volt a haja és a szakálla. Csak más volt az összhatás.

– T-tetszik így is, épp annyira, amennyire előtte. – Megnyalta az alsó ajkát, egy kicsit ideges volt a következő miatt. – Így is, úgy is jóképű vagy.

Komisz mosolya alapján biztos volt benne, nem volt ebben semmi olyasmi, amit ne tudott volna.

Gyors csókot nyomott az ajkára, mielőtt elengedte a torkát, hogy lehúzza a nagy tűzdelt paplant. – Ágyba, mielőtt meggondolom magam.

Elhátrálva a veszélyes teremtménytől sietősen a takaró alá bújt maga köré húzva a vastag anyagot, miközben hátradőlt az ágyon. Nagyon hosszú és fájdalmas nap volt ez, és egyszeriben rájött, mennyire fárasztó is volt.

Mikor Lucca elsétált, félig felült. – H-hova mész…

– Csak átöltözök. Nem hagylak el, kedvesem.

Ellazulva figyelte, ahogy újra a szekrényéhez megy. Képtelen volt félrepillantani, mikor lehúzta a nyakkendőjét, majd mikor elkezdte kigombolni az ingét. Sötét olasz bőre ragyogott a homályosan megvilágított szobában, kiemelve az izmokat teljes testén.

Luccának olyan teste volt, amire minden nő vágyott, és amit minden férfi magának álmodott. A karja, mellkasa, válla és a háta voltak a legnagyobb része, vékony dereka volt és erőteljesen látszódtak a kockái. Volt egy sejtése, miképp mutathat az alapján, ahogy fekete pólói körbeölelték a felső testét, de a legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen tökéletes. Minden vele kapcsolatban szégyenbe hozta a többi férfit; senki sem ért fel hozzá. Lucca oda és annak született, ahová tartozott: Kansas City királyának.

Elfordítva a fejét szorosabban fogta magához a paplant és lehunyta a szemét, mikor a férfi nekiállt levenni a nadrágját, próbálta nem maga elé képzelni az ördög arcát. Így feküdt ott pár percig, mígnem az ágy megmozdult és erős kezek húzták egy kemény, meleg testhez. A bőr, amit érzett riasztó volt, arra késztette, hogy elhúzódjon, megpillantva csupasz mellkasát.

Lucca szilárdan tartotta visszahúzva őt magához. – Nem vagyok meztelen, kedvesem, de nem fogok pólót sem felvenni.

Most, hogy érezte a vastag anyagot, ami az alsó felét fedte, ellazulva, mégis mereven dőlt vissza. Fura volt valaki karjaiban lenni, érezni mindenhol a bőrét, de meglepően kellemes is volt.

Mindkettőjük teste hűvös, mentolos illatot árasztott, és ez arra késztette, hogy a férfibe olvadjon. Őszintén nem tudott betelni az illattal. Szólította, megnyugtatta.

Minél tovább feküdt így vele, a mellkasához szorítva, annál gyorsabban kezdtek eltűnni annak halvány nyomai, ahol az ördög megérintette. Ám az emléke továbbra is ott maradt, megborzongatva testét.

– Tudtad, hogy ő volt az, aki…? – Megölte az anyukád.

A férfi fel-le dörzsölgette a hátát ujjaival. – Igen, mindig megvolt az érzésem, hogy volt valami köze a halálához, de soha nem tudtam bizonyítani.

– S-sajnálom. – Közelebb nyomult hozzá tudván, miképp érez Lucca az édesanyja iránt, bár soha nem beszélt róla. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnod.

A férfi hangja elmélyült. – Most már elkaptam, és csak ez számít.

Megborzongva a szavaitól megijedt, eszébe jutott az ördög nyomorult végzete. Meg is nyugtatta a tudat, hogy nem fogja tudni többé megérinteni.

Kezdett álomba szenderülni, de a rémálmok nem voltak annyira durvák, mikor a karjaiban volt, viszont még mindig érezte, hogy jönnek érte, csendben kínozzák.

Annak ellenére, hogy az ördög sorsa végzetes volt, azt kívánta, bárcsak szabadon engednék a lelkét…

* * *

Luccának hetek óta minden este ugyanaz a rémálma volt, akárhányszor lehunyta a szemét…

Érezte, hogy hirtelen megcsapja. Olyan volt, mint a szélirány változása – a félelem érzése, hogy valami szörnyű fog történni.

A tekintete a lányra ugrott, tudta, hogy ő is érzi. A tiszta rettegés Chloe arcán, mikor a lövések keresztüldörrentek a bevásárlóközponton, halála napjáig kísérti majd.

Olyan közel volt hozzá, mégis oly távol. A nekiszaladó emberek nem hagyták, hogy keresztülvágjon hozzá. Nem számított, mennyire próbálta átküzdeni magát az ezernyi embernek tűnő hullámon, ő még mindig csak egy ember volt.

A lány nem mozdult. Meg kellett moz…

– Chloe! – Hallotta meg Amo hangját a káoszban.

Ő és Amo egyforma távolságra álltak, egyforma távolságra tőle. Ők hárman olyan háromszöget alkottak, aminek a lány volt a csúcsán.

Keményebben küzdött a hullám ellen, miközben figyelte, hogy a lány apró lépéseket tesz Amo felé. Muszáj volt gyorsabban mozognia és felé, tudta, hogy ő felfogná a golyót előle, ha arra kerülne a sor.

– Chloe, mozogj!

Mikor újabb lépést tett, ezúttal felé, a szíve dübörgött a mellkasában, mintha összhangba került volna a lányéval. Ez az, bébi, gyere ide.

– Erre, Chloe! – Amo hangja ismét átvágott a téren.

Ne! – Hozzám, Chloe! – Szüksége volt a lányra. A lánynak szüksége volt rá. A karjaiban kellett tartania. Meg kellett mentenie. Hónapok óta álmodott erről a pillanatról.

Nem tudta, hogy másodjára képes lenne-e kezelni, ha újra azt kell látnia, hogy Amóval sétál el.

Lucca látta a határozatlanságot az arcán, az előtte álló választást. Velejéig rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy Amót választja, tudván, hogy ő lenne a rossz választás. A lelkük összekapcsolódott, eggyé fonódott. Csak remélte, hogy ő is érzi.

Gyere ide és hagyd, hogy megmentselek. Szeretlek, Chloe.

Mikor látta, hogy felé mozdul, sírni tudott volna. Érezte!

Ezután látta, valami megváltozik, ahogy a férfi szemébe bámult. Félelem. Félt tőle.

Kezdte érezni, hogy elveszíti, mikor Chloe visszanézett Amóra. Olyan volt, mintha az idő kiolvadt volna, miközben lassított felvételen figyelte, ahogy választottjához futott.

Nem volt szívfájdalmához hasonló e világon, mikor a lány másik férfi karjaiba ugrott. Azon férfi karjaiba, akihez nem tartozott. Azon férfiéba, aki valószínűleg soha nem tudná úgy szeretni, ahogy ő szerette. Azon férfiéba, aki soha nem tudná igazán megmenteni, mert még csak nem is tudta, hogy a lelke többé nem tartozott hozzá. A lélek, amit csak Ő adhatott vissza…

Most, hogy a karjaiban tartotta, rémálmok nélkül hunyhatta le a szemét, tudván, hogy végre őt választotta. Tudván, hogy a lelke végre a birtokában van. Csak várnia kellett, míg készen áll, míg készen áll teljesen elfogadni azt, amire mindig is szánták. Hogy az övé legyen.