Sarah Brianne - Made Men 5. - Angel

 

5. fejezet

Szép név... egy szerencsétlen lánynak

Fordította: Keiko

Áthelyezve testsúlyát jobb lábára, miután oly sok ideig állt ott, lepillantott az órájára, hogy lássa, meddig kell még elviselnie ezt a kínzást. Bassza meg, ez unalmas.

Zizegő hang késztette arra, hogy a farmerja hátsó zsebéhez nyúljon a telefonjáért.

– Nem bánod? – kérdezte a mellette álló férfit, aki egész nap sólyomként figyelte. Tomnak kellett megmutatnia neki a munka csínját-bínját, és bár a Caruso minden tőle telhetőt megtett, hogy elrejtse a tényt, minden lépését figyelte, ez nyilvánvaló volt egy olyan férfi számára, mint Angel.

– Csak nyugodtan. – Tom bólintott, engedélyezve számára a hívást.

Egy kicsit arrébb sétálva, hogy magánjellegű maradjon a beszélgetése, egy Igen?-nel felvette a telefont.

– Hogy megy? – kérdezte egy, az övéhez hasonló hang.

– Lassan.

– Ezt nem mondanám. Egy főiskolán vagy, körbevesznek a tüzes csajok. Mindig is te voltál a szerencsés rohadék közülünk.

Angel hangja elmélyült. – Úgy érted, elég szerencsés, hogy kiválasszanak?

– Ja, nos, Lucca Carusót nem lehet rászedni. A neved talán Angel, és mások talán azt hiszik, kettőnk közül te vagy az angyal, de mindketten tudjuk, hogy inkább a gonosz iker vagy.

Angel mosolygott, tudván, hogy ikertestvérének, Matthiasnak igaza van. Már születésük óta jól szórakoztak, mindenkinek hagyták, hogy azt higgyék, Matthias a legerősebb, legokosabb és leghitványabb, de a valóságban ő volt az.

Felnőni úgy, ahogy ők enyhén szólva sem volt egyszerű, így elhitetni mindenkivel, hogy jobb, ha nem szórakoznak Matthiasszal, miközben őt figyelmen kívül hagyták, vagy alábecsülték, megvédte őket. Ez volt a pajzsuk. Rövid életük alatt nagyon kevesen jöttek rá az igazságra velük kapcsolatban, és ha mégis, túl későn.

Egészen Luccáig.

– Megszerezted már? – kérdezte Matthias, azonnal a hívás valódi okára térve.

Érezve a gyűrű súlyát mélyen a zsebében, el tudta mondani azt, amire tegnap nem volt képes. – Meg.

– Akkor sikeresen ment.

– Hát, nem éppen. – Az engedetlen kis barna töltötte meg az elméjét. – Nem észleltem, hogy közönségem volt.

– Ki? – Az aggodalom halvány jele bukkant fel Matthias hangjában.

– Egy Caruso lány.

Az óvatosság testvére hangjában elmélyült. – Problémát jelent?

– Gondoskodom róla – mondta egyszerűen, bűntudat nélkül.

– Jó. – Matthias szünetet tartott. Tudta, hogy Angel bármit megtesz, így egy utolsó figyelmeztetéssel látta el, hangjában még ott volt a sötét tónus. – Légy óvatos, Angel. Emlékezz, nem számít, mennyi időt töltesz velük, te egy Luciano vagy, és mindig is az leszel.

Angel Tomra pillantott, aki a folyosón maradt, miközben mélyen a zsebébe nyúlt. Látva, hogy Tom izmai megfeszülnek, szemei összeszűkülnek, ahogy ráirányítja tekintetét arra, amit Angel épp elő akart húzni a zsebéből, felfedett mindent, amit tudnia kellett.

Hüvelykujjával megdörzsölte a gyűrűt, arra gondolt, akihez tartozott, és arra, hogy miért kellett visszalopnia. A családért.

– Tudom, testvér – ennyit mondott csak, mielőtt letette és visszatért a posztjára.

Mikor végre előhúzta a kezét a zsebéből, és abban nem volt semmi, Tom leeresztett. Vissza kellett magát tartania attól, hogy a szemeit átpozícionálja a tarkójára. Kibaszott köcsög.

Nem, nem szórakozhattál Angellel, aki ismert minden trükköt, ha valaki megfigyeléséről volt szó. Mesterévé vált, és észrevétlen maradt a szerepének köszönhetően. Nem csak ez, de az elsődleges ok, amiért megtanulta, miképp lehet éber tekintete az az volt, hogy már egészen fiatal kora óta tudta, milyen érzés, ha állandóan figyelik. Érezni az ítélkező pillantásokat olyasvalami volt, amit mindig is érzett és érezni is fog. Kirázta tőle a hideg...

... – Mindketten választhattok valamit – mondta nekik idősebb bátyjuk, Dominic, mikor besétáltak a zsúfolt benzinkútra.

Angel nem tudta nem észrevenni a bámuló tekinteteket abban a minutumban, hogy besétáltak; nem csak a vásárlók, hanem a pénztáros is meredten nézte őket. Nem tudta biztosan, miért néztek rájuk így. Azon tűnődött, vajon a piszkos, ütött-kopott ruháik miatt, vagy amiatt, hogy a tizenhárom éves bátyjuk gondoskodott a nyolcéves ikeröccseiről.

– Óóó... én ezt akarom. – Matthias lekapott egy zacskó gumicukrot a polcról.

– Nem. – Bátyjuk kikapta a zacskót a kezéből és visszatette a polcra. – Reggeli van; válassz fánkot vagy valamit. Csak igyekezz, vagy még inkább elkésünk az iskolából.

Nehéz volt Angel számára a választás, mikor a pénztáros kijött a pult mögül, hogy közelebbről figyelhesse őket. Ezért fogott egy csomag porcukros fánkot, nem akarta, hogy még inkább elkéssenek.

Dominic vitte őket minden reggel az általánosba, mielőtt bement az óráira a középiskolába, ami miatt rendszeresen elkésett. Meg fogják buktatni Dominicot, ha tovább folytatja kését.

– Jobb, ha fizetsz azokért, fiam, és ellenőrizni akarom a hátizsákjaitokat, mielőtt távoztok. Ti kis szarzsákok trükkösek vagytok manapság – köpött Dominicra a visszataszító kinézetű pénztáros.

Angel most már értette, miért bámult rájuk mindenki.

Lepillantva piszkos ruháira rájött, hogy nem úgy néztek ki, mint akinek van pénze egy csomag rágógumira.

– Van pénzünk – morgott vissza a fiatal Dominic, ahogy felkapott egy fahéjas csigát magának.

A pénztáros az arcukba nevetett. – Igen, fogadok, hogy van.

Megvillant a bátyja tekintete. Annak ellenére, hogy csak tizenhárom volt, magassága és termete idősebbnek mutatta.

Egy lépést téve a férfi felé Dominic még egyet morrant előhúzva egy húszdollárost, amit az apjuk vágott hozzájuk korábban. – Azt. Mondtam. Van. Pénzünk.

Igaz, hogy nem voltak gazdagok, de nem a pénz jelentette a problémát. Mivel az apjuk az volt, aki, az emberek neki adták az egy életen át gyűjtögetett megtakarításaikat, ha úgy hitték, eléggé akarja. A probléma a nevelés volt.

Hátat fordítva nekik a pénztáros visszatért a kassza mögé. – Jó, akkor fizessetek a szarságaitokért, aztán tűnés.

– Tudod, ki az apánk? – kérdezte Dominic olyan hidegen, hogy a hájas pasas megállt útközben. Majd egy egyszerű suttogás felfedte a nevet, amitől nagy sietséggel távoztak a vevők. – Lucifer.

A szemek, amik eddig gyanakvással figyelték Angelt, most félelemmel teltek meg. Abban a pillanatban tudta, soha nem fogja elfelejteni az érzést, mintha ezernyi ganajtúró bogár borítaná be testét, ahogy kicsiny lábaikkal csúszkálnak bőrén.

Az öregember dadogni kezdett, majdnem összevizelte magát. – É-é-én nem tudtam. S-s-sajnálom.

– Matthias, hozd a cukrot, amit akartál – utasította öccsét anélkül, hogy levette volna a pillantását a pénztárosról.

Matthias nem pazarolta az időt, megragadta a gumicukrot, amit eredetileg is kiválasztott, és együtt fogta a fánkokkal, amit másodjára vett magához.

Visszatéve a húszdollárost a zsebébe elvigyorodott, távozni készültek. – Ha szeretnéd, szólok apámnak, hogy jöjjön és fizessen.

A pénztáros csak erőszakosan rázta a fejét.

– Gondoltam. – Dominic a padlóra köpött, mielőtt távozott.

Angel csak annyit tudott tenni, hogy nem rohan el a tekintetek és a levegőben szálló suttogások elől. Inkább úgy döntött, egyenletesen sétál büszke bátyja mellett, miközben csöndes ígéretet tett magának, hogy bármit megtesz azért, hogy a bogarak ne másszanak újra a bőrén...

...Az ajtó, ami mellett állt, kivágódott, ahogy a tanulók megindultak kifelé. Addig várt, amíg úgy tűnt, senki nem maradt, mikor az ajtó újra kitárult, és két kacagó lány jött ki. A magas barna már egy Carusóhoz tartozott, de az alacsony volt az, aki beette magát a bőre alá.

Követve őket Tommal, odasúgta neki: – Pontosan kihez rendelt Lucca?

Mikor a kérdést egy mosollyal megválaszolta, Angel tekintete visszatért az alacsony, bajkeverő barnára.

Adalyn.

Szép név... egy szerencsétlen lánynak.