Laurelin Paige & Sierra Simone - P*rnósztár 🔞

18. fejezet

Devi

Fordította: Keiko

A telefonom teljesen lemerült, ezért amint elindítom a kocsit, azonnal bedugom a töltőt. Még mindig Logan felhajtóján vagyok, amikor egy sor értesítés miatt zümmögni kezd. A lelkem mélyén remélem, hogy az egyik tőle jött, remélem, hogy észrevette, hogy eltűntem, és hogy leállította a jelenetet, hogy utánam jöjjön, még ha csak sms-ben is.

De nem merem megnézni, hátha nem ő az. Nem akarom megtudni, hogy mennyire fog fájni. Így hát beindítom a kocsimat, és anélkül, hogy hátranéznék, elhajtok a háza elől.

Az első lámpánál nem tehetek róla; ránézek a telefonom kijelzőjére. Átnézem az üzeneteket, és gyorsan megállapítom, hogy egyik sem Logantől jött. Pillanatnyilag semmi más nem érdekel, és épp a pohártartóba akarom tenni a mobilomat, amikor meglátom Raven nevét egy posztban, amiben engem is megjelöltek Twitteren.

@theRealRaven Hogyan fog ez a projekt beleilleni @number1Toole menetrendjébe @DeviDare-rel?

Logant is megjelölték, és még azelőtt, hogy befejezném a görgetést a beszélgetés elejére, rettegést érzek.

A lámpa vált, mielőtt megtalálnám, és várnom kell, amíg egy másik piros lámpához nem érek, mielőtt újra megnézhetném. Könnyen megtalálom az eredeti bejegyzést – egy tweet magától Raventől. Egy bejelentés.

Új projekt @number1Toole-lal ÉLVEZÉS hamarosan. #maradjvelem #nagyhírek

– Mi a fasz? – motyogom hangosan. Átlapozom a válaszokat, további információk után kutatva. Biztos vagyok benne, hogy még nem látta ezt, vagy nem válaszolt rá, és már alig várom, hogy megtudjam, mi a válasza, és azt is, hogy mi a fenét tervez, amiben Raven egyáltalán benne van.

Visszagondolok arra, amit Logan mondott előző este Ravennel kapcsolatban. Eléggé ingerültnek tűnt már a lány említésére is, és határozottan dühös volt, hogy szembekerült velem. Ez nem az a fajta reakció volt, ami arra engedett volna következtetni, hogy újra együtt dolgozna vele. De mondta valaha is, hogy mit érez iránta?

Nem.

És ha a dugás tényleg csak munka számára, akkor érthető, hogy néha olyan emberekkel dolgozik együtt, akiket nem különösebben kedvel. Emberekkel, akikkel valaha nagyon is törődött.

A helyzet viszont az, hogy ez nekem nem tetszik.

Azt mondta, hogy ki kell találnunk a határokat; ez az én határaim egyike. Nem akarom, hogy az exével keféljen.

A következő lehetőségnél visszafordítom a kocsimat azzal a szándékkal, hogy Logan elé tárom a kérésem, de mielőtt nagyon messzire jutnék, eszembe jut, hogy még mindig Bambi Roo-val forgat. Ami egyfajta áldást jelenleg, mert miután tovább gondolkodom rajta, rájövök, hogy ha egy nappal azután, hogy szerelmet vallottunk egymásnak, mindenféle módon kiakadnék a munkája miatt, akkor úgy néznék ki, mint egy kicsinyes barátnő. Különösen azután, hogy kihagyta a ma reggeli forgatást. Határokat kell szabnom, de nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy nem tudok megbirkózni a munkájával.

Aztán rájövök – nem tudok megbirkózni a munkájával.

Óh, Istenem.

Ez nem jó.

Ez egyáltalán nem jó.

Valószínűleg csak érzelmes vagyok azok után, ami Bruce Maddennel történt, és az elmúlt tizenkét órában Logan és köztem esett intenzív interakciók miatt. Persze, hogy egy kicsit kiegyensúlyozatlan vagyok.

Csakhogy több, mint kiegyensúlyozatlan vagyok. Teljesen kifordultam magamból a féltékenységtől. Nem akarom, hogy logan megdugja Ravent. Nem akarom, hogy Logan megdugja Bambi Roo-t. Nem akarom, hogy rajtam kívül bárkivel is dugjon. Forgatáson és azon kívül. És őszintén szólva, inkább azt akarom, hogy legtöbbször forgatáson kívül történjen, mert azt szeretném, hogy ami köztünk van, az kettőnk közt maradjon. Csak a miénk.

Csak magamnak akarom.

Ez az érzés annyira új számomra. Az ismeretlensége mindenfelé megpörget, ide-oda sodor. Szabadon lebegek, és nincs mibe kapaszkodnom, mint egy űrhajós az űrben, akit nem tartott a kötél. Nem ismerem fel ezt a helyzetet. Nem ismerem fel magam ebben a kapcsolatban.

– Mi a fasz. – Ez a második alkalom, hogy az elmúlt percekben hangosan kimondom ezt a frázist, de ezúttal nem kérdés – hanem felismerés és felkiáltás. Mi a fasz? Devi Dare vagyok. Három éve veterán vagyok ebben a világban. Olyan ember vagyok, aki a logikára és észérvekre támaszkodik, és nincs semmi logikus oka annak, hogy fenyegetve érezzem magam Logan miatt, aki azt a munkát végzi, amit minden nap csinál, amióta ismerem. Szóval mi a faszt keres bennem ez az istenverte érzelem?

A következő kereszteződésnél ismét megfordulok, ezúttal a semmibe tartok, csak ne Logan felé. Ahogy vezetek, a gondolatok róla és a konfliktusról, amivel szembenézünk, egyre mélyebben nyomják a lelkemet. Az érzelmi zűrzavar ciklonja bennem egyre gyorsabban kavarog, felkapja az elkóborolt gondolatokat, és a fejemben lévő narratívába gyűri őket, ahogy a tornádó felkapja az elszabadult törmeléket. Mi van, ha nem tudom ezt kezelni? Mi van, ha nem vagyok alkalmas arra, hogy szerelmes legyek egy pornósztárba?

Pár percenként újabb és újabb értesítéssel pittyen a telefonom, ahogy az emberek válaszolnak Raven tweetjére. Izgatott, boldog válaszok. Ez a szemét bekerül a ciklonba. Aztán megszólal az ügynököm csengőhangja, és bár visszautasítom a hívását, az okokat, amiért hív, szintén magával rántja a vihar. Mi van, ha nem dolgozhatok tovább ezen a területen? Mi van, ha kitiltanak? Mi van, ha amúgy sem akarok többé pornót forgatni?

Milyen gyáva lenne csak úgy elmenekülni és elbújni, amíg a vihar elvonul?

Elég gyáva, tudom. Pedig általában bátor lány vagyok, ahogy Logan mondja. De nem ma.

Kikapcsolom a telefonomat, és elindulok a szüleimhez. Ez nem szalad el, és imerve őket, biztos vagyok benne, hogy a látogatás frusztrációval fog végződni, de hagyni fogják, hogy rinyáljak és szellőztessek. És talán a beszélgetés erről valamiféle tisztánlátást hoz nekem.

Kissé drámai módon kinyitom a konyhaajtót, és a miután megvisszaigazolást nyert mindkettő jelenléte, bejelentem: – Minden szörnyű.

Apám felpillant a konyhaasztalon fekvő backgammon tábla fölött görnyedő helyzetéből. Nyilvánvalóan egyedül játszik, mivel anyám a konyha másik oldalán áll, a mosogatóban tisztogatja az ecsetjeit. – Amikor rájössz, hogy milyen tökéletes minden, hátrahajtod a fejed és az égre nevetsz.

Istenverte Buddha.

Anyám elfordult a mosogatótól, és a kezét a muumuujába[1] törölgeti. – Óh, Devi! Kódtold meg a tűzhelyen lévő baghali polót[2], jó? És mondd meg apádnak, hogy még több sáfrány kell bele.

Nem veszek róla tudomást, mert, nos, ő sem vett rólam tudomást, és a következő megjegyzésemet egyenesen apámnak címzem. – Hátrahajtom a fejem, apa. – A drámai hatás kedvéért a plafonra nézek. – Hátrahajtom a fejem és nincs nevetés, mert nincs tökéletesség. Semmi sincs, ami egy kicsit is hasonlítana a tökéletességre. – Ez nem egészen igaz – ahogy Logan iránt érzek, azt sok majdnem-tökéletes érzés hatja át. Az, hogy mennyire közel van a tökéletességhez, teszi a kapcsolatunkat olyan nyilvánvalóvá és elviselhetetlenné.

– Valaki a csí rossz oldalán ébredt ma. – Anyám hunyorogva néz rám. – Szavamra, Devi, te egy őrült energiafelhő vagy! Gyere, ülj le, és meglátom, hogy egyenesbe tudlak-e hozni.

Összefonom a karjaimat a mellkasomon, és nem mozdulok. – Most nem, köszönöm.

Apám elmozdít egy bábut a táblán, majd visszaül a székébe. – Legalább mondd el, mi olyan tökéletlen és szörnyű ebben a világban. – Jót akar, de már most látom, hogy filozófiai vitára készül.

Nem akarok részt venni ebben a vitában, de beszélni akarok. Ezért jöttem ide – hogy lerakjam a terheimet, hogy tisztán lássak. – Rendben. Elmondom. – Átszelem a konyhát és nekitámaszkodom a kuckó boltívének, hogy mindkettőjüket nézhessem, miközben beszélek.

Aztán elmondom nekik. Mindent. Mesélek nekik Loganről és a sorozatról, a szerelembe esésről, az ötletemről, hogy több hetero pornót csináljak, hogy ki tudjam fizetni a diákhitelemet. Mesélek nekik arról a napról, amikor az egyetemi katalógusok nézegetése közben túlterhelődtem, és egy másik napról, amikor elborult az agyam és egy csomó egyetemre jelentkeztem szerte az országban, mielőtt eszembe jutott volna, hogy a szak hiánya valódi probléma. Mesélek nekik LaRue Hagenről és Bruce Maddenről, és arról, hogy ez valószínűleg milyen hatással lesz a karrieremre. Elmondom nekik, hogy Logan ott volt nekem, amikor szükségem volt rá, és hogy féltékeny vagyok, hogy nem szeretem, ahogyan érzem magam, amikor Logan más nőkhöz nyúl. Arról, hogy nem tudom, ki vagyok, vagy mit akarok.

– Fúj. Féltékenység. „Tartsátok magatokat távol az irigységtől; mert az felemészt és elveszi a jó cselekedeteket, ahogy a tűz emészti és égeti el a fát.” – Ezzel apám visszafordult a játékához.

Frusztráltan a tenyerembe vájom a körmeimet. – Legalább ez alkalommal Mohamedtől származik az idézet – motyogom.

Bâbâ oldalra hajtja a fejét és engem tanulmányoz. – Mit akar ez jelenteni?

– Csak jó tudni, hogy vannak inspiráló emberek Buddhán kívül is. – Igazságtalan vagyok. A szüleim nagyjából mindenben találnak inspirációt. Soha nem azonosították magukat egyik vallással sem. Nagyon sok hitet és filozófiát szeretnek részletekben – muszlim, buddhista, keresztény, agnosztikus. Szocialisták, kommunisták és demokraták, és minden hippi eszme ezek között. Alapvetően jó eszmék összevisszasága szerint élnek. És ezt rohadtul szeretem bennük. Szeretem, hogy engem is ilyennek neveltek.

De úgy tűnik, ma már nem tudok ugyanolyan rózsaszínű szemüvegen keresztül látni, mint ők, mintha valaki egy maréknyi sarat kent volna a lencsékre – talán Raven, vagy Bruce Madden. Mert minden ispiráló elképzelésük elcsépeltnek és lehetetlennek tűnik.

– „A béke belülről jön. Ne kívül keressétek.” – Ezúttal én vagyok az, aki Buddhát idézi, és ezt fejben teszem, majd néhány mély lélegzetvétel követi.

Nem segít.

Beletúrok a hajamba. – Sajnálom. Azt hittem segít, ha mindent elmondok, de azt hiszem csak egy kis időre van szükségem egyedül.

Anyám meleg mosollyal kedveskedik. – Majd elmúlik, Boombalee. Addig is, az egyedüllét jót tesz. Lazíts, és tereld el a gondolataidat erről a sok rossz energiáról. Csinálj egy kis tai chi-t és egy yoni-gőzfürdőt. Csak várj – az univerzum majd megadja a válaszokat.

Tudom, hogy a szíve a helyén van, de az én szívem egészen máshol van. Elértem a határaimat. Csettintek. – Az istenit, Mâmân. Nem. Nem akarok yoni-gőzfürdőt vagy tai chi-t csinálni, vagy reiki kezelésre vagy tarot-olvasásra menni. Nem akarok tanácsot Buddhától vagy Susan B. Anthonytól vagy William Faulknertől vagy az univerzumtól. Tőled akarok tanácsot!

Megcsípem az orrnyergemet, becsukom a szemem és csendesen elszámolok tízig fársziul, hogy megpróbáljam megnyugtatni magam. Yek, do, se, char, panj…

Kirohanásomat csend követi, és amikor kényszerítem magam, hogy a szüleimre pillantsak, mindkettőjük arcán döbbenet és riadalom tükröződik. Valószínűleg egy kis sértettség is. Ez a gondolat megtör. A legkevésbé sem akarom, hogy rosszul érezzék magukat. Nagyon szeretem őket, és most megtámadtam mindent, ami ők, egyszerűen azért, mert az én éretlen fejem nem képes kezelni a szarságaimat.

A falnak támaszkodom, és lecsúszom a padlóra azt kívánva bárcsak eltűnhetnék a kuckó lime-zöld szőnyegében. Ha már lent vagyok, úgy döntök, hogy akár teljesen el is olvadhatok. Elmozdulok és teljesen kinyújtózom a padlón. A karomat a szememre szorítva az arcomba harapok, hogy ne sírjak, de nem tudom megakadályozni, hogy a könnyek végigcsorduljanak az arcomon. Pár perc alatt elmerülök a saját nyomorúságomban, így a szokásosnál több ideig tart, amíg észreveszem a körülöttem lévő energiaváltozást.

Kicsit megemelve a karomat kikukucskálok, és látom, hogy anyám s apám is ott áll felettem. A fájdalom, amit egy pillanattal korábban még látni véltem a szemükben, még mindig ott van, de most, hogy közelebb vannak, látom, hogy nem miattam fáj nekik – hanem értem.

Bármilyen elszántságom is volt, eltűnik, és zokogás csúszik ki az ajkaim közül.

Mâmân leguggol mellém, és mint egy sérült gyermek, akinek kétségbeesetten szüksége van arra az anyja ölelésére, felülök és a karjaiba borulok.

– Én voltam A Bolond – mondom, mintha vallomást tennék. Ez utalás a tarot pakli első kártyájára. Vagy az utolsó lapra, attól függően, hogy hogyan nézzük, hiszen minden utazás ott ér véget, ahol kezdődött. A Bolond pontosan olyan, amilyennek hangzik – bolond. Ő az őrült, a bolond, a koldus. A majnun. – Botladoztam, gondtalanul, kockázatot vállaltam, nem törődve a következményekkel. És nem tudom, hogy ennek a bizonyos utazásnak az elején, vagy a végén vagyok. Egyszerűen elveszettnek érzem magam, vezető nélkül, és nem tudom, meddig tart ki a hitem.

Néha, Logan mellett meggyőztem magam, hogy felnőttként viselkedem, hogy felnőtt kapcsolatunk van. És egy gyerek naivitásával hagytam, hogy vakon szerelembe essek.

És csodálatos volt.

De most már nem az. Belül összegabalyodtam és kicsavarodtam. Elveszett vagyok a sötétben, félek egy lépést is megtenni, mert félek, hogy lesétálok a hegyoldalról.

– Nem tudom, mit tegyek. – A szavaim elfojtódnak anyám kendertunikájának anyagában, de valahogy tudom, hogy érti a lényeget. – Mondd meg, mit tegyek.

Mâmân gyengéden ringat, keze a hajamat simogatja. – Óh, édesem. Tudom, fáj, és bárcsak megmondhatnám, hogy mit…

Tudom, hová vezet ez a beszéd. Bárcsak megmondhatnám, mit tegyél, de nem tehetem, mert bla-bla-bla, személyes életút, fejlődés. Ez a sok szarság.

De mielőtt befejezhetné, apám, aki még mindig fölénk magasodik, félbeszakítja. – A tanácsunkat akarod, Devi? Hadd adjak neked egy tanácsot. – Határozott, és elég türelmetlenség van a hangjában ahhoz, hogy anyám megtorpanjon.

Visszatartom a lélegzetem, és belekapaszkodom anyám ruhájába. Teljes figyelmemet apámra irányítom, még akkor is, ha túlságosan félek, hogy közvetlenül ránézzek.

– Menj vissza az iskolába. Tanulékony vagy. Gondolkodó elméd van. Menj iskolába.

– De… – kezdem szokásos tiltakozásaimat – mit fogok tanulni? Mi van, ha nem a megfelelő szakot választom?

Úgy tűnik, olvas a gondolataimban. – Csak válassz egy szakot, Devi. Ha nem a megfelelőt választod, akkor átváltasz egy másikra. Mi a legrosszabb, ami történhet? Magasabb diákhitel? Tényleg hagyod, hogy a félelem visszatartson a boldogságtól?

Úgy mondja, mintha a pénz nem lenne tényező a döntésemben, ami teljesen irreális. Kivéve, hogy nem igazán tudok vele vitatkozni, mert ugyanakkor tényleg azt akarom, hogy az álmaimat a bankszámlám aktuális egyenlege döntse el?

Bâbâ közelebb hajol hozzám, és a hangja lágyabb, amikor újra megszólal. – Nem tudhatod, hogy az utad helyes-e, amíg nem válsz teljesen A Bolonddá. Meg kell tenned azt a vak lépést, hogy lásd, szilárd talajon jársz-e, vagy leesel a peremről. Ez az, amit tenned kellene. Bizonytalannak kell lenned. Merészkedned kell, nem pedig megállni. Kockáztatsz. Kitalálod, hogyan kell élni azáltal, hogy élsz.

Lenyelem a torkomban lévő gombócot. – Úgy érted: „Nem tudod bejárni az ösvényt, amíg nem válsz magad az ösvénnyé”? – kérdezem Buddhát idézve köszönetképpen apám tökéletes szavaiért.

– Igen. Valami ilyesmi. – Könnyedén megkocogtatja az orromat az ujjával, mielőtt újra feláll. – És ha nem az iskola érdekel, az is rendben van. Csak… amit most csinálsz, az az, amit örökké csinálni szeretnél?

Megrázom a fejem.

Felvonja a szemöldökét. – Közelebb visz ahhoz a valamihez?

Ezúttal nem mondok vagy gesztikulálok semmit, mert nem tudom a választ.

– Nos, akkor – mondja, mintha minden megoldódott volna. Aztán visszahúzódik a backgammon táblájához, és tudom, hogy nem azért, mert nem érdekli, hogy min megyek keresztül. Csak felismeri, hogy minden bolondnak egyedül kell megtennie az utat. Hálás vagyok, hogy rámutatott arra az útra, amit ő helyesnek tart számomra. Lehet, hogy nem ezt választom, de úgy érzem, hogy adott egy helyet, ahonnan elindulhatok.

Anyám a hüvelykujjával letöröl egy könnycseppet az arcomról. – Nézd. Minden megoldódott magától.

Röviden felnevetek. – Ezt nem egészen így mondanám.

– Miért nem? Apád azt mondta, hogy menj vissza az iskolába. Szóval visszamész az iskolába.

– Anya, akarod, hogy visszamenjek az iskolába? – Tudom, hogy akarja. Ezt hozta ki minden egyes tarot olvasásnál, de jó érzés volt hallani, hogy apám elmondja, amit gondol, és szeretnék anyámtól is tanácsot hallani.

– Igen. – Magabiztos a válaszában, de aztán hozzáteszi: – Ha ezt akarod.

Visszaharapom a mulatságomat. Ennél közelebb nem kerül ahhoz, hogy megmondja, mit tegyek, annyira aggódik, hogy elfojtja azt, akinek lennem kellene.

Ezért szeretem őt. Annyira.

– Köszönöm, anya. Jó ezt hallani tőled. – De van még egy téma, amiben teljesen elveszett vagyok. – És mit csináljak Logannel?

Anyám hátrahúzódik, hogy rám nézzen, arckifejezése kissé zavart. – Úgy tűnik erre már rájöttél, ugye?

– Nem, még nem. – A legkevésbé sem.

Megrázza a fejét, elutasítva a válaszomat. – De igen. Amikor igazán látni akarod a tudatodban, látni fogod.

Tudom, hogy rájött valamire, amire én még nem, vagy azért, mert idősebb és bölcsebb, vagy csak azért, mert általában véve bölcsebb. Vagy talán azért, mert ő az anyám, és jobban ismer engem, mint én magamat, vagy mert tényleg jobban összhangban van az univerzummal, mint én. Frusztráló, hogy ő látja a választ, ami számomra még mindig rejtve van, de nem erőltetem. Mert bízom benne, amikor azt mondja, meglátom, ha készen állok rá.

Ennek megértése nem csökkenti a jelenlegi gyötrelmemet.

Felnézek rá, hirtelen feleannyi idősnek és nagyon sebezhetőnek érzem magam. A hangom remeg, amikor megkérdezem: – Hogyan remélhetem, hogy bármit is látok, amikor minden olyan sötét körülöttem?

– Nem olyan sötét. – Szorosabban húz az ölelésébe. – Csak meg kell találnod az északi csillagodat. Hagyd, hogy az vezessen téged.

Szavaiban éleslátás rejlik, és vigaszt nyújt energiája, s bár még nem tudom biztosan, hogy mi – vagy ki – az én Északi Csillagom, eszembe jut a tarot olvasás, amit nemrég csinált nekem, és a csillagkártya, ami megjelent a jövőmben – remény.

És mivel semmi sem oldódott meg teljesen, újra ebbe a reménybe kapaszkodom, bízva abban, hogy az univerzum hamarosan választ ad.

---

[1] hawaii eredetű bő, lenge ruha, ragyogó színekkel, általános polinéz motívumokból virágmintákkal.

[2] perzsa kapros rizs lóbabbal. Hagyományos kedvenc, a perzsa éttermek étlapjainak állandó szereplője.