Cora Reilly - Maffiába születve 0,5. - Luca Vitiello

23. FEJEZET

Fordította: Naomi

A következő három napban kerültem Ariát, remélve, hogy az érzéseim enyhülnek, ha távolságot tartok, de nem így történt. Kínszenvedés volt mellette feküdni esténként csók és érintés nélkül, de még rosszabb volt, hogy nem láttam a mosolyát.

Még több időt töltöttem a Gömbben, eltökélten, hogy a puszta munkatúlterheléssel kiűzöm Ariát a szervezetemből, de még ez sem működött. Matteo és én éppen hazafelé tartottunk, amikor Cesare felhívott. Azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Alig két órája láttam őt egy gyors bunyós edzésen. Ha volt valami mondanivalója, akkor is megtehette volna. Felvettem a telefont.

– A Bratva lelőtte az apádat – morogta Cesare, kifulladtnak tűnt.

Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy nem jól hallottam. Csak Matteo tágra nyílt tekintete erősítette meg a szavakat.

– Micsoda?

– A szeretőjével volt szórakozni, és több golyó is eltalálta. Már úton vagyok oda. A kedvenc éttermében van. Még életben van. A doki pár perc múlva ott lesz. Hívjam a mentőket?

– Nem kell mentő. Ismered a szabályokat – mondtam, majd letettem. Megrántottam a kormányt, és egy U-fordulót csináltam, mielőtt beletapostam a gázba, és a vendéglő felé száguldottam.

– Bassza meg – lihegte Matteo. – Talán ez az. Talán valaki elintézte helyettünk.

– Még nem halt meg – csikorgattam ki magamból. – És a Bratva az utolsó, akiket bele akarok keverni a halálába. Túlságosan elbizakodottak lesznek.

Öt percen belül megérkeztünk az étterembe. Kiugrottam a kocsiból. Néhány férfi gyűlt össze az étteremben és az étterem előtt, többségük katona, akik a közelben laktak. A rendőrség még nem érkezett meg. Ezen a környéken mindenki tudta, milyen étteremről van szó. A rendőrség hívása szóba sem jöhetett. Berohantam az étterembe. A Famiglia katonái előrántották a fegyvereiket, Cesare pedig a doki mellett állt, aki apa fölé hajolt. A földet törött üveg és vér borította.

Egy fiatal nő, akinek egy lyuk volt a homlokán, egy felborult szék mellett hevert.

Matteo és én az apánk felé tartottunk. A doki éppen egy sebet szorított le apa hasán, miközben az asszisztense egy transzfúziós zacskót tartott a magasba. Apa kétségbeesetten szorította a Doki karját, egyik zörgő lélegzetet a másik után szívta be, és tágra nyílt szemmel bámult ránk. Amióta az eszemet tudom, azon tűnődtem, milyen érzés lesz így látni apámat, végignézni, ahogy az utolsó lélegzetét veszi. Időnként attól féltem, hogy sajnálatot vagy szomorúságot fogok érezni, de nem volt semmi. Csak megkönnyebbülés.

Letérdeltem mellé és Matteo mellé a másik oldalára.

– Nem tudok segíteni rajta. Ha mentőt hívunk, talán túléli – mondta Doki, viharvert, ráncos arca ünnepélyes volt.

Apa megragadta a kezemet, kidülledt szemével rám szegezte, könyörgött. Nem emlékezett arra, hogyan verte és vágta ki belőlem az együttérzés minden jelét? Próbált mondani valamit. Lehajoltam.

– K-kórház... vigyél... vigyél kórházba.

Találkoztam a tekintetével, és bólintottam, aztán a doki felé fordultam, és intettem neki, hogy álljon fel. Feltápászkodott, ahogy az asszisztense is.

– Menjetek és szóljatok a többieknek – mondtam nekik. – Apa nem akarja, hogy az emberei tanúi legyenek az utolsó pillanatainak. Azt akarja, hogy úgy emlékezzenek rá, mint arra az erős Capóra, aki volt.

Doki és az asszisztense az étterem bejárata felé indultak. A szemem sarkából láttam, ahogy Matteo leszorítja apa egyik sebét az oldalán, hogy megállítsa a szavakat, amelyeket ki akart mondani, és fájdalmas gurgulázássá változtassa őket. Ma este már nem lesz megmentve.

A többi férfi lehajtott fejjel távozott, míg csak Matteo és én maradtunk apánkkal. Újra letérdeltem melléjük.

Apa szaggatottan kapkodta a levegőt, egyre sápadtabb lett.

– Te... te áruló...

Matteo kitépte a transzfúziós tűt, és mindketten apánk fölé hajoltunk. A férfi, aki megkínzott minket és a feleségeit, aki öngyilkosságba kergette anyánkat, végre eltűnt.

– Hamarosan megöltünk volna méreggel. Fájdalommentes lett volna – dünnyögte Matteo, aztán torz vigyorral megállt, ahogy apa gyomrán lévő golyó ütötte sebet nézte. – Nekem jobban tetszik ez így. Hogy az utolsó pillanataidat kínok közt töltsd el.

Apa zörgő lélegzetet szívott be. Megpróbált megmozdulni, hogy segítségért kiáltson, de Matteo és én eltorlaszoltuk a kilátást, és kétlem, hogy bárki is figyelt volna. Időt adtak nekünk, hogy elbúcsúzzunk.

– Az a szajha felültetett téged...

Egy pillanatig azt hittem, Ninára gondolt, de aztán rájöttem, kiről beszél: Aria.

– A farkadnál fogva vezet – köpte undorodva. – Bárcsak... bárcsak előbb dugtam volna meg őt, mint te.

Még közelebb hajoltam hozzá, és az egyik ujjamat a hasán lévő sebbe nyomtam, miközben a düh tomboló tűzként emésztette fel az ereimet. Matteo a szájára szorította a tenyerét, hogy elnyomja a sikolyokat.

– Soha többé nem nyúlsz a feleségemhez, apám. Aria egy királynő, és úgy is fogok vele bánni. Nem leszek olyan, mint te. A te örökséged ma meghal. Matteo és én gondoskodunk róla.

Apa mellkasa egyre jobban megemelkedett, és Matteo még mindig apa szájához szorított ujjai között vér csorgott ki.

– Elmondom Ninának, hogy végigszenvedted az utolsó perceidet. El lesz ragadtatva, ha meghallja. Talán Matteóval együtt koccintunk majd vele a halálodra a kedvenc üveg boroddal – morogtam. Apa szemei kidülledtek, megrándult, majd mozdulatlanná vált. Kihúztam az ujjamat a sebéből, Matteo pedig elengedte a száját, és egy pillanatra minden elcsendesedett.

Tekintetem találkozott az övével, a kezünket apánk vére borította.

Matteo megragadta a vállamat.

– Elment.

Elment. Végre eltűnt az életünkből.

A szemem végigfutott az étteremben uralkodó rendetlenségen. Orosz fegyverekből származó golyók hevertek a földön.

– Egy áruló biztosan elmondta a Bratvának, hol találják meg. Nagyon kevesen tudták.

– Valószínűleg valamelyik nagybátyánk.

– Valószínűleg. A kérdés az, hogy rajtuk kívül hányan voltak benne, és hogyan lehet ezt bizonyítani.

– Mi...

– Lefelé! – kiáltotta Cesare. Lövések dördültek. Matteo és én a földre buktunk, miközben a golyók végigsöpörtek az éttermen. Elővettem a pisztolyomat, és a bárpult felé kúsztam. Matteo közel volt hozzám. Odakint az embereim kiabáltak és tüzeltek.

A bárpult mögül kikukucskálva próbáltam kivenni a támadóinkat. Bizonyára a közeli háztetőkön vártak az érkezésünkre, vagy valaki figyelmeztette őket, hogy Matteo és én az apánkhoz jöttünk. Egy kibaszott áruló a sorainkban. Golyót golyó után kezdtem lövöldözni a merénylők irányába, hagytam, hogy a dühöm felemésszen, hagytam, hogy az irányítsa a tetteimet. Végül a rendőrség villogó fényei betöltötték a sötétséget. A nadrágomba dugtam a pisztolyomat, mielőtt felemelt karral, a halántékomban dobogó pulzussal kisétáltam az étteremből. Cesare beszélni próbált a rendőrökkel, de azok elővették a fegyvereiket. Felém mutatott. Az egyik rendőr közeledett felém, miközben a kollégái az embereimre és rám szegezték a fegyvereiket.

– Maga a főnök?

Egy pillanatig csak bámultam a férfit, mielőtt a valóság belém ivódott. Mindenki engem figyelt, ahogy vérrel borítva álltam a törött üvegek között. Ez a zűrzavar most már az én felelősségem volt. Az embereim azt várták tőlem, hogy megtaláljam a felelősöket, hogy bosszút álljak, hogy összetartsam a Famigliát.

– Én vagyok a Famiglia Capója.

Alig figyeltem a tisztre. Ez nem az ő dolguk volt. Az enyém volt, és én fogom elintézni. Megtalálom azokat az embereket, akik a Bratvával együttműködve megölték az apámat, és megpróbálták megölni Matteót és engem – megint.

A dühöm egyre magasabbra és magasabbra szökött. A környéket hamarosan ellepték a Famiglia katonái és a rendőrség. Nem sokkal később megérkezett az apám Consigliere-je, Bardoni is.

– Hol van a Capónk?

Rámeredtem. Apám embere volt, ízig-vérig.

– Itt áll előtted.

Bardoni szeme tágra nyílt, majd azt a nyálkás mosolyát varázsolta az arcára.

– Részvétem. Biztos vagyok benne, hogy neked és az öcsédnek időre van szükségetek a gyászhoz. Átvehetem az ügyintézést, amíg úgy érzed, készen állsz rá.

A leghidegebb mosolyomat adtam neki. Tényleg azt hitte, hogy hagyom, hogy átvegye az irányítást? Egy cseppet sem bíztam benne, de kiben bízhattam volna igazán ezen a ponton? A tekintetem végigfutott a körülöttem lévő férfiakon. Matteóban mindig. Cesarében talán. De mindenki más áruló lehetett.

– Nincs szükségem időre. Én fogok uralkodni a Famiglia felett, és Matteo lesz a mai naptól kezdve a Consigliere-em.

Bardoni hátrált egy lépést, düh villant az arcán.

– De...

Megragadtam a gallérját, közelebb rángattam.

– Én vagyok a Capo. Nem tűröm a tiltakozó szavakat. Jól teszed, ha nem felejted el, hogy az apám fia vagyok. Kegyetlenség folyik az ereimben, és most semmit sem akarok jobban, mint vért ontani.

– Bocsánatot kérek, Capo – fröcsögte Bardoni, és én elengedtem.

Két órával később végre hazafelé tartottam. A dühöm csak még jobban fokozódott. Még abban sem voltam biztos, hogy miért. Olyan sokféle érzelmet éreztem, de a düh volt a legismerősebb lehetőség. Évek óta arról álmodtam, hogy megszabadulok apámtól, hogy Capo leszek, és ma végre teljesült a vágyam. De ez áruláson keresztül történt. Az árulók még mindig köztünk voltak, és vártak a következő lehetőségre, hogy eltávolítsák Matteót és engem is.

Valaki megint elárult minket. Kurvára újra. Kiben bízhattam volna?

A düh vörös homályba borította a látásomat. Erőszak égett az ereimben, lüktetett a halántékomban, el akart szabadulni.

Kitámolyogtam a liftből. Romero felállt a kanapéról.

– Hallottam, mi történt.

Tényleg hallotta? Odaléptem hozzá. Honnan tudhattam volna, hogy megbízható? Kevesen tudták, hogy mit művel az apám. A falhoz löktem Romerót.

– Ki mondta el neked? – morogtam.

– Matteo – fakadt ki.

– Szóval nem tudtál róla korábban?

Romero megpróbált kibontakozni a torkán tartott szorításomból, de én erősebben nyomultam belé, annyira kurvára elszántan akartam valamit darabokra tépni.

– Soha nem árulnám el a Famigliát – préselte ki Romero, aztán köhögött. – Hűséges vagyok. Meghalnék érted. Ha áruló lennék, Aria nem lenne itt, biztonságban és sértetlenül. A Bratva kezében lenne.

Elengedtem, és ő zihálva a földre zuhant.

Aria egy kis semmiségben jött le a lépcsőn.

Romero felé nézett, és én elvesztettem a fejem.

– Kifelé, most – parancsoltam, miközben a fülemben egyre nagyobb crescendót hallottam. Megragadtam Romerót, a testem reszketett az alig elfojtott dühtől. Bedobtam a liftbe, majd megnyomtam a gombot. Az ajtók bezárultak, és lezártam ezt az emeletet, hogy senki se jöhessen fel.

Ki tudja, hogy az apám gyilkosa vajon Ariára is vadászik-e.

Aria.

A testemben sötét éhség lüktetett, kegyetlenül égett. Minden körülöttem teljes sötétség volt, kivéve őt.

– Jól vagy? – kérdezte Aria.

Felé fordítottam a fejem, amikor lassan közeledett felém. A szemem megragadta a mellbimbóit, amelyek feszültek a hálóingén. A vérontás iránti vágyam harcolt a testemben a kéjvággyal.

Aria újabb lépést tett felém, én pedig elkaptam, és hagytam, hogy az éhségem átvegye az irányítást. A gondolataim statikussá váltak, a testemet az ösztönök vezérelték. Megragadtam Ariát, éreztem a melegét, éreztem isteni illatát. Az enyém. Mindig az enyém.

Szükségem volt rá, minden egyes négyzetcentiméterére. Erősen magamhoz rántottam, és egy kemény csókkal elhallgattattam.

 

* * *

Megfordultam, a kellemetlen érzés kirángatott az álomból. Az agyam ködös volt, az izmaim feszültek és fájtak, mintha órákig edzettem volna. Nyögdécselve felnéztem a plafonra, mielőtt rájöttem, hogy nem a hálószobában vagyok. Megrándultam, a fegyverem után tapogatóztam, ami nem volt ott, és felültem. Kora reggeli fény szűrődött be a nappaliba. A padlón feküdtem, teljesen meztelenül. A belső szemem előtt képek materializálódtak a tegnap estéről, apró villanások, mintha ködös lencsén keresztül vették volna fel őket. Apámat lelőtték. Én, ahogy dühösen hazatérve megtámadom Romerót és... Ariát.

A mellkasom összeszorult. Körülnéztem, majd a tekintetem a feleségemen akadt meg, aki az oldalán feküdt a fapadlón. Összegömbölyödve hevert, testét libabőr borította. Lassan térdre ereszkedtem, és közelebb húzódtam hozzá. Zúzódások virítottak a hátának alsó részén, ahol bizonyára a padlóhoz dörzsölődött. A látványtól felszaladt az epe a torkomon. A látványra emlékeztem a gyerekkoromból, amikor apa megerőszakolta anyát.

Mit tettem? Bassza meg, mi a fenét tettem?

Feltápászkodtam, és Ariára meredtem. Remegő kézzel felemeltem, és újabb zúzódásokat találtam a csípőjén, ujj formájú zúzódásokat.

Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy hányni fogok. Egy évtizede nem hánytam, még akkor sem, amikor az ellenségeim vérével, beleivel, szarával, hányásával és vizeletével voltam körülvéve. Bevittem Ariát a hálószobánkba, és óvatosan leeresztettem az ágyra. Aria nem mozdult, mélyen aludt. És ekkor új aggodalom suhant át rajtam. Óvatosan megtapogattam a tarkóját, hogy nem találok-e rajta dudort, de nem volt. Egy aprót sóhajtott. Kimerültnek éreztem magam, és leereszkedtem az ágy szélére.

A tekintetem rászegeződött a megviselt feleségemre. Egész életemben fogadkoztam, hogy soha nem leszek olyan, mint az apám, legalábbis ebben a tekintetben. Ökölbe szorítottam a kezem, a mellkasomban dühödt háborút vívott egymással a kétségbeesés és a bűntudat. Megfordult a fejemben, hogy felhívom Matteót, de a szégyen megállított. Ő és én hevesen gyűlöltük apánkat azért, ahogy a nőivel bánt. Hogyan ismerhettem volna el, hogy én is olyan rossz voltam, mint ő?

Aria szemhéja megrebbent, én pedig megfeszültem, rettegtem a tekintetétől, amikor meglát majd Vajon gyűlöl? Fél tőlem?

Hogyan tudnám valaha is jóvátenni a dolgot? Bocsánatot kérni, ha úgy bántottam, ahogy gondoltam? Ilyesmiért nem lehetett bocsánatot kérni. Megbocsáthatatlan volt.

Aria apró homlokráncolással nézett rám.

– Mit tettem? – kérdeztem rekedten, tépelődve aközött, hogy nem akartam tudni, és aközött, hogy kétségbeesetten tudnom kellett.

Aria végignézett a testén. Nem értettem a reakcióját. Talán sokkot kapott? Mennyire basztam el a dolgot? Végigsimított az ujjaival a nyakán, én pedig összerezzentem a harapásnyomok láttán, amelyeket a makulátlan bőrén hagytam. Szörnyeteg voltam. Soha nem lett volna szabad olyan valakit kapnom, mint Aria.

Aria ülőhelyzetbe tolta magát, és grimaszokat vágott, az arcán fájdalom villant. Az önutálat újabb hulláma hasított át rajtam élesebben, mint bármelyik kés valaha is képes lett volna.

– Aria, kérlek, mondd meg nekem. Én...? – Még azt a kibaszott szót sem tudtam kimondani. Miféle ember képes végrehajtani a tettet, de nem kimondani a szót?

Aria összevonta a szemöldökét, ahogy rám nézett, mintha egy szót sem értene abból, amit mondok.

– Nem emlékszel?

– Emlékszem apró részletekre. Emlékszem, hogy lefogtalak.

Ez volt a legrosszabb emlék az összes közül. Aria a kanapéra hajolt, én pedig rajta.

– Nem bántottál – mondta Aria halkan.

A teste más nyelven beszélt. Miért akart megvédeni engem?

– Ne hazudj nekem!

Aria odamászott hozzám. Mozdulatlanul néztem rá.

– Kicsit durvább voltál, mint általában, de én akartam. Élveztem.

Nehezen hittem el, tekintve, hogy mennyivel durvább voltam.

– Nem, tényleg, Luca – motyogta Aria, és megcsókolta az arcom. Nem tűnt ijedtnek vagy megtörtnek. – Legalább négyszer elélveztem. Nem emlékszem pontosan mindenre. Elájultam az érzékszervi túlterheléstől.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Bassza meg! Nem vagyok olyan, mint az apám.

– Nem értem, mi ütött beléd. Még Romerót is megtámadtad.

Aria térdére tettem a kezem, élveztem a puha bőrének érzését, és örültem, hogy nem hőkölt vissza.

– Az apám meghalt.

Aria szeme kitágult.

– Mi? Hogyan?

– Tegnap este. Egy brooklyni kis étteremben vacsorázott, amikor egy orvlövész golyót eresztett a fejébe.

Ariának nem kellett tudnia a teljes igazságot. Nem lett volna semmi értelme. Minél kevesebbet tudott ebből a szempontból, annál nagyobb biztonságban volt.

– Mi van a mostohaanyáddal?

– Ő nem volt ott. A szeretőjével volt. Őt is lelőtték, valószínűleg azért, mert a Bratva azt hitte, hogy a felesége. Valaki biztos megmondta nekik, hol találják. Nagyon kevesen tudták, hogy oda járt. Álruhában volt. Senki sem ismerhette fel. Biztosan van köztünk egy áruló.

Nina valószínűleg pezsgőt szürcsölt és táncolt az asztalokon, miközben beszéltünk. Még ma meg kellett látogatnom őt Matteóval. Egy részem azon tűnődött, hogy talán köze volt a halálához. Ki kellett derítenem, hogy rájöjjek, van-e áruló az embereink között. Persze voltak gyanúim.

– Hogy érzed magad? – Megérintette a mellkasomat, mintha vigasztalásra szorulnék. Egy csepp szomorúságot sem éreztem apám halála miatt. Látva őt a saját vérében feküdni, nyitott, üres szemmel, egy szikrányit sem éreztem azokból az érzelmekből, amelyeket Aria zúzódásainak látványa váltott ki belőlem. Megsimogattam Aria felkarját, majd könnyedén végigsimítottam a harapásnyomokat a torkán.

– Megkönnyebbülés.

Aria lehajtotta a fejét.

– Mert végre Capo lettél?

Mert apa soha nem bánthatja Ariát, mert nem kell magam megölnöm őt, hogy megvédjem. Végre eltűnt, és én újjáépítem a Famigliát, hogy valami erősebb és jobb legyen.

– Igen – mondtam. Előrehajoltam, és megcsókoltam a homlokát. – Tényleg nem bántottalak?

Aria megcsókolt.

– Szükséged volt rám, és nekem is szükségem volt rád, Luca. – Aria tekintete az utolsó falamat is átszakította. Gyorsan felálltam.

– Kezelnem kell a helyzetet. A Famigliának szüksége van rám, hogy átvegyem az irányítást, és leleplezzem az árulókat.

Aria elmosolyodott.

– Nagyszerű Capo leszel.

Nem szóltam semmit, csak néztem a feleségem kedves arcát. Kicsúszott az ágyból.

– Segíthetek valamiben? Nyújtsak társaságot Ninának?

Megráztam a fejem.

– Fürödj meg és pihenj. Majd én elintézek mindent.

Aria bólintott, de láttam rajta, hogy csalódott, de nem akartam, hogy belekeveredjen ebbe a zűrzavarba, amíg nem tudom pontosan, mi történt, és Ninának sem volt nagyobb szüksége vigasztalásra, mint nekem. Egy utolsó csók után bementem a zuhany alá. Amikor elkészültem, lent találtam őt egy szatén fürdőköpenyben, kávét szürcsölgetve.

– Romerónak nem kellene már itt lennie?

– Bassza meg – lihegtem.

A padlón lévő véres ruháim összevisszaságát kutatva végül megtaláltam a mobilomat. Felvettem. Hangtalanra volt kapcsolva, tíz nem fogadott hívás és megszámlálhatatlan üzenet volt Romerótól és Matteótól, valamint Dantétól és Scuderitől. Felhívtam Matteót, miközben kinyitottam a liftet. Matteo a második csörgés után felvette.

– Elment a kibaszott eszed? Már órák óta próbállak hívni. Mi a fasz bajod van?

– Történt valami?

– Ezt nekem kellene megkérdeznem – mondta Matteo óvatosan. A lift elindult felfelé az emeletéről.

– Romero itt van. Hol van Aria? – Matteo aggódó hangot ütött meg.

A feleségemre pillantottam, aki a csészéjét az ajkához szorította, és aggódva figyelt engem. Feszes mosolyt csaltam rá, amit ő azonnal viszonozott.

– Luca?

A liftajtó kinyílt, és Matteo és Romero kiszállt, mindketten óvatosan mozogtak, mintha a legrosszabbra számítottak volna.

A tekintetük először engem talált meg, aztán a hátam mögé vándorolt. Romero arcán rosszallás villant át, és a szája összeszorult, de nem szólt semmit. El tudtam képzelni, mit gondolhatott, látva a nyomokat Aria nyakán. A saját nyakát is zúzódások szegélyezték, ahol fojtogattam.

– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – mondtam, és igyekeztem nem tudomást venni arról, ahogy Matteo a tekintetével átvilágított.

Romero dühös tekintete eltalált.

– Megbirkózom vele.

Kiegyenesedtem. Örökre megvetettem volna magam, ha úgy bántottam volna Ariát, ahogy először gondoltam, de Romerónak nem volt joga kritizálni engem, sem most, sem soha.

– Én vagyok a Capo – mondtam halkan, és ezek a szavak új céllal, az érkezés különös érzésével töltöttek el. – Ha van valami, amit el akarsz mondani nekem, akkor tedd meg.

Romero végül félrenézett, de láttam rajta, hogy még mindig mérges Aria miatt.

– Kérsz egy kávét? – szólalt meg Aria, szokásához híven megmentve a helyzetet.

– Igen – mondta Romero habozás nélkül, és odasétált hozzá. Összehúztam a szemem a bohóckodásán, még ha el is kellett ismernem, hogy az Aria feletti védelmező magatartása jó dolog volt.

Aria leugrott a bárszékről, és a kávéfőző felé indult.

– Mi a helyzet veled, Matteo?

Az öcsém megrázta a fejét, a tekintete még mindig rám szegeződött.

Aria kávét készített, miközben Romero szorosan mellette állt, és tekintete a zúzódásokon időzött. Aria mosolygott rá, és mondott valamit, amit nem értettem, mire a férfi megnyugodott.

– Mi történt? – kérdezte Matteo, ahogy közelebb lépett hozzám. – Aria jól van?

– Mit gondolsz? – morogtam.

A szememet kutatta.

– Azt hiszem, hogy még vak dühödben sem bántanád a feleségedet.

Kurtán bólintottam.

– El kellene indulnunk Ninához, és minél hamarabb összehozni egy találkozót az alvezérekkel és a kapitányokkal. És valakinek meg kell szerveznie a temetést.

– Az nem én leszek. Felőlem akár a Hudsonba is dobhatjuk a holttestet.

– A feladatot Ninára bízzuk. Ő majd a látszat kedvéért látványosságot csinál belőle – mondtam. Aztán eszembe jutott valami. – Beszéltél Danténak vagy Scuderinek az apánk haláláról?

Matteo megrázta a fejét.

– Te vagy a Capo. Ez a te dolgod.

Beléptünk a liftbe, és megmutattam Matteónak a nem fogadott hívások listáját.

– Van egy olyan érzésem, hogy valaki más mondta el nekik.

– Akkor ki kellene derítenünk, ki volt az, és hosszasan elbeszélgetni vele. – Megrándult az ajka.

Bólintottam egyet. A súlyt, amely apám halálakor lekerült rólam, a felelősség új súlya váltotta fel. A Famigliának szüksége volt egy erős Capóra.

– Jobb Capo leszel, mint az apánk – mondta Matteo.

* * *

Matteo és én beléptünk a Vitiello városi házba. Furcsán csendes volt. Azt hittem volna, hogy Nina már az asztalokon táncol. Matteo kérdő pillantást küldött felém.

– Nina? – szólítottam.

Nem válaszolt. Elővettük a fegyvereinket, és lassan elindultunk felfelé.

– Hol vannak az őrök? – motyogta Matteo.

Én is ezt kérdeztem magamtól. Nina még mindig lehetséges támadások célpontja lehet, hacsak nem volt köze apa halálához.

Nem találtuk a hálószobájában, amikor fojtott nevetés hallatszott a folyosóról. Matteo és én követtük a hangot apa hálószobája felé, és a földön találtuk Ninát széttépett ruhák között. Egyik kezében ollót szorongatott, a másikban pedig egy majdnem üres üveget tartott apa legdrágább whiskyjéből. Vékony hálóingje véres volt a kezén és az alkarján lévő sebekből. Bizonyára részegségében vághatta meg magát, miközben apa öltönyeit és ingeit semmisítette meg.

Könnyes, fókuszálatlan szemmel nézett fel ránk.

– Meghalt?

– Kínok között halt meg – mondtam neki.

Nina hátravetette a fejét, és újabb fojtott nevetést eresztett meg, ami zokogássá változott. Felemelte a kezét az ollóval, hogy letöröljön egy hajszálat a homlokáról. Gyorsan megragadtam a csuklóját, és kitéptem az ollót az ujjai közül, mielőtt véletlenül elvesztette volna az egyik szemét. Az ingembe kapaszkodott, amikor felsegítettem a lábára.

– Mi történik most velem? – motyogta.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem, megpróbáltam lazítani a szorításán anélkül, hogy eltörném az ujjait, de elég hamar világossá vált, hogy nem tud egyedül megállni.

– Nincs semmim... semmim. Az apád kitagadott az örökségemből. Nem akarta, hogy boldog legyek, amikor ő már halott.

Nem akarta, hogy bárki is boldog legyen. Matteo rám nézett. Sejtettem, hogy apa a halála után is megtalálja a módját, hogy pokollá tegye Nina életét.

– Zuhanyozz le, Nina – parancsoltam. – Majd beszélünk, ha kijózanodtál.

Bevezettem a fürdőszobába, hidegre állítottam a zuhanyt, és leültettem alatta. Élesen zihált.

– Lent várunk. Siess. Sok megbeszélnivalónk van – mondtam, majd megfordultam, és Matteóval az oldalamon távoztam.

Nina családja alsóbb rangú katonákból állt. Apám éppen ezért választotta őt, mert így garantáltan kínozhatta őt anélkül, hogy egy befolyásos család az útjába állt volna. Ninának nem volt semmije.

– Mit fogsz csinálni? Gondolom, nem fogod újra férjhez adni?

– Nem – mondtam azonnal. – Hívd fel Cesare-t, és mondd meg neki, hogy küldjön át néhány megbízható embert, akik Nina új őrei lesznek. Nem akarom, hogy apám emberei legyenek körülötte.

Elindultunk a konyhába, amely szintén kihalt volt. Vajon mindenki elment, amint megtudta, hogy apa meghalt? Bekapcsoltam a kávéfőzőt, miközben Bardonit hívtam. Azonnal felvette.

– Luca, micsoda öröm.

Grimaszoltam.

– Miért van Nina egyedül a házban?

– Az apád adott nekem parancsot a halála esetére. A személyzet nem dolgozhat Ninának, és ki kell költöznie a házból.

– Az apám meghalt. Most már én vagyok a Capo. Minden az enyém, és én döntöm el, mi történik. Soha többé nem adsz ki egyetlen parancsot sem anélkül, hogy előbb ne konzultálnál velem, értetted? – Dühösen letettem a kagylót.

Matteo mellém hajolt.

– Cesare két embert küldött.

Kávét készítettem, próbáltam uralkodni a dühömön. Lépések hallatszottak, és Nina lépett be. Sápadt volt, és nem viselt sminket. Abban a pillanatban harmincháromnál is fiatalabbnak tűnt, és arra a lányra emlékeztetett, akit sok évvel ezelőtt apám a kegyeibe fogadott. Megjárta vele a poklot, ezért nem gyűlöltem annyira, amennyire kellett volna, amiért úgy bánt velünk, amikor még csak fiúk voltunk.

Fekete ujjatlan ruhát viselt, amely felfedte a csuklóján, alkarján és bokáján lévő zúzódásokat. Úgy nézett Matteóra és rám, mint gyakran apámra, majd a karját a dereka köré kulcsolta.

– Az utcára fogsz dobni, ugye?

Megtöltöttem egy csészét kávéval, és odamentem hozzá.

– Igyál!

Remegő kézzel vette el, és úgy nézett rám, mint egy megvert kutya, aki várja, hogy a gazdája megbüntesse. Bassza meg! Nina ribancsága jobban tetszett, mint ez.

Nyelt egyet, aztán Matteóra nézett.

– Én... talán te... én...

Matteo grimaszolt. A nő felajánlotta magát neki, bármit is akarhatott tőle.

– Nina – mondtam határozottan, mire a tekintete rám meredt. Apa csodálatos munkát végzett, hogy megtörje őt. – Neked adom ezt a házat. Azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Add el vagy égesd el, leszarom.

A szemei elkerekedtek. A ház piaci értéke körülbelül tizenötmillió dollár volt.

– Két új testőrt választottam neked. Mostantól ők fognak őrizni téged. Mint az új Capo mostohaanyjának, védelemre van szükséged.

Nem szólt semmit, csak bámult rám.

– Tartsd meg a hitelkártyádat. Adok neked havonta tízezer dollárt, hogy kényelmesen élhess. Szabadon élheted az életed a szabályaink keretein belül.

Letette a poharat a pultra, és tett egy lépést felém, majd megállt.

– Mit akarsz cserébe?

– Az igazságot az apám haláláról, és azt, hogy szólj, ha valaki összeesküvést próbál szőni a hátam mögött.

Felemelte az állát.

– Nem tudom, kik ölték meg Salvatore-t, de bárcsak megköszönhetném nekik.

Bólintottam.

– És?

– Tudod, hogy a nagybátyáid azt akarják, hogy te és a testvéred eltűnjetek, de én nem tudok semmit. Nem beszélnek velem. Én csak egy nő vagyok.

– Még egy utolsó dolog – mondtam. Nina megfeszült, de az arca már nem volt olyan alázatos. – Szervezz pompás temetést. Azt akarom, hogy mindenki azt higgye, vigasztalhatatlanok vagyunk apa halála miatt. Költs annyi pénzt, amennyire szükséged van.

Azzal elmentem. Nem volt értelme úgy tenni, mintha egy család lennénk, vagy mintha törődnénk egymással. Azt tettem, amit a becsület diktált, és Nina most már nem az én problémám volt.

Több mint elég dolgom volt, a legfontosabb, hogy beszéljek Fiore Cavallaróval, és tisztázzam, hogy apám halála nem gyengítette meg a Famigliát. Gondoskodni fogok róla, hogy a Famiglia túljusson ezen, és megerősödve kerüljön ki belőle.