Sarah Brianne - Made Men 6. - Drago

 1. fejezet

Egy férfi, kinek neve…

Fordította: Szila

Az elmúlt három hónapban a férfi csak a feketeséget ismerte. Most már biztos volt benne, hogy végre a pokolba került. Megérdemelte, és ez volt az ő purgatóriuma.

Majdnem harminc évig könyörtelen emberként járta a földet. Most, ahogy a semmi e sötét síkján járt, a lelke csak még sötétebb lett.

A bűntudat nem dolgozott benne, amikor még élt, és határozottan nem fog működni egy olyan embernél, aki már a pokol bugyraiba került.

Szállítmány Lucca Caruso részére…

Most először kezdett el valami beszivárogni a sötétségbe.

BIP.

A mellkasát megragadva érezte a robbanásszerű fájdalmat, amely megállította a hónapok óta tartó, véget nem érő menetelését.

BIP.

Erős déjá vu érzés árulta el neki, hogy ez már megtörtént vele korábban, amikor még élt.

BIP.

Újra átélte a halálát.

BIP.

Annak ellenére, hogy a teste nagyon legyengült, az akarata nem engedte, hogy…

BIP.

Minden, amit ismert, amit megszokott azokban hónapokká váló magányos, sötét napokon, egyszerűen eltűnt. Mintha egy új síkra lépett volna, egy olyanba, ami hangokkal és szagokkal… és fénnyel járt. Egy sík, ami kezdett túlságosan is ismerősnek tűnni.

Nehéz szemhéjának sötét pillái, melyek beesett kékes bőrére tapadtak, végül felemelkedtek, felfedve szemeit. Erősen kitágult pupillái lassan alkalmazkodtak a fényhez, szemei nagy fekete körökből lassan kisebb pupillákká húzódtak össze, amelyeket barnás íriszek vettek körül… Mígnem megjelent az ördögi vörös, amelyet születése óta hordozott. A vörös, amiről a nevét kapta. Most azonban ez a vörös fényesebben lángolt, vörös tűzgyűrűként égett.

Szemek, amik illettek egy halott férfihoz, aki a pokol bugyraiban járt. Szemek, amik illettek egy halott férfihoz, akit kiköpött a pokol, és visszahoztak az életbe. A szemek, amelyek egy férfihoz tartoztak, akinek a neve… Drago.

Bizonyos férfiak egyszerűen nem hajlandóak meghalni.

* * *

A pokol egy különleges hely volt a Földön, sok ember azt hitte, hogy a föld alatt hat lábbal kezdődik, pedig nem így volt. A pokol pontosan 2556 m²-es volt, és a nő pont a kibaszott közepén élt. Egy házban a Missouri állambeli Kansas City szarabb oldalán, és gyakorlatilag az egész életét itt töltötte. Majdnem tizennyolc éve raboskodott itt, és nem volt egy fényes páncélú lovag, nemhogy egy isten, aki megmentette volna. Ez a luxus nem adatott meg egy olyan lány számára, mint ő.

A legtöbb ember csak azért tapasztalta meg a földi mennyországot, hogy halálában üdvözölje a poklot az általa elkövetett bűnökért. Voltak azonban, akiket ő szerencsétlennek nevezett; akik nem úgy születtek, mint mindenki más, tisztán és bűntelen, hanem magába a Pokolba születtek bele. Ő egyike volt ezeknek a szerencsétleneknek.

Csak gonoszságot, félelmet és gyűlöletet ismert. Mind nyolc betűs szavak voltak, amik születése óta összefoglalták a világát. Szavak és egy olyan világ, amitől soha nem menekülhetett el, csak a halálán keresztül.

És mindez az ereiben folyó vér miatt. Olyan gonosz és zavaros vér volt ez, mintha érezte volna a hűvösségét, ahogy áramlott a testében, olyannyira, hogy halálra rémítette, ha belegondolt, hogy mivé válhatott volna… vagy mivé válhat még.

Amikor belenézett a tükörbe, mintha látta volna a szörnyet, amely ott lapult a felszín alatt, csak még nem ébredt fel. Az apjától örökölt szembe meredt, ami azt sugallta neki, hogy ott van… A mélység nagy fekete körei azt ígérték neki, hogy benne is ott van a gonosz, bármennyire is mondogatta magának, hogy nem hasonlít rá.

Csak nem születtél Lucifer lányának anélkül, hogy ne lennél kibaszott őrült.