Sarah Brianne - Made Men 6. - Drago

 2. fejezet

Sorsának kőbevésése

Fordította: Szila

Tudod, milyen érzés úgy tükörbe nézni, hogy nem tudod, hogy ki néz vissza rád? Hónapok óta először nézte a tükörképét, és nem ismerte fel az előtte álló férfit. Mindig is hatalmas volt. Középiskolásként nem gondolták diáknak, mert nagyobb volt, mint a felnőtt férfiak. Dragót ,,tanknak” hívták, mert az volt: a Caruso bűnöző család kibaszott tankja. Gyakorlatilag arra született és arra nevelték, hogy elvállalja és végrehajtsa a Család bármely parancsát. Szinte az összes De Santis ilyen ember volt, de Drago De Santisban volt valami különleges, ami a Carusók valaha volt legjobb testőrévé tette. Egészen mostanáig… Az eddigi izomtömege eltűnt… Azzal a férfival együtt, akit valaha ismert. Ereje és mérete tette őt Dragóvá, és ezek nélkül mintha már nem érdemelte volna meg a nevet. Drago De Santis helyére egy gyenge emberke lépett, aki képtelen lett volna egyetlen golyót is a mellkasával felfogni, majd életben maradni, hogy elmesélje a történteket.

Fáradt kezét sovány arcához emelte, és megérintette a szakállát, ami most a bőrét fedte, és félretolta hosszú, bozontos, fekete haját a szeméből. Mindez még inkább felismerhetetlenné tette, mindig is simára borotválta az arcát, és ápolt frizurája volt a Caruso család legtöbb férfi tagjához hasonlóan.

Mivel nem tudta tovább tartani a tükröt, amit a nővér adott neki, különösebb erő nélkül leejtette. Mintha a teste elárulta volna, túl gyenge volt ahhoz, hogy még egy fél kilós tükröt is megtartson, nemhogy kikeljen az ágyból, hogy pisáljon. A teste szétesett, és még azok után is, hogy hónapokat töltött a pokol kapujában, ez volt az, ami megtörte, mert ott legalább a teste nem árulta el.

– Apám nem volt biztos benne, hogy túléled.

Egy hang szólt hozzá kórházi szobája homályos ajtajából. Szemei odavándoroltak, hogy meglássa az árnyalakot, akit túlságosan jól ismert.

– Mit akarsz, Lucca?

A szobába belépve a kisfőnök helyet foglalt az ágy melletti széken.

– Tudom mire készülsz, de nem fog működni.

Drago tudta mire célzott; megmondta az ápolóknak és a személyzetnek, hogy ne engedjenek be hozzá senkit. Nem akarta, hogy bárki is lássa, ahogy egy zacskóba pisál, de már késő volt, és ostobaság volt azt hinnie, hogy Lucca nem jut be hozzá a történtek után. Nagyot nyelt, és végre a főnöke szemébe nézett.

– Hogy van?

– Mindketten tudjuk, hogy nem lennék itt, ha nem lenne jól – mondta Lucca hidegen, tárgyilagos éllel.

Mivel tudta, hogy mostanra vagy rács mögé zárták volna, vagy hat láb mélyen lenne, hogy megkapja a büntetését, Drago megkönnyebbülve bólintott, mielőtt kimondta volna az utolsó szavakat, melyeket ki kellett mondania:

– Sajnálom, hogy cserbenhagytalak.

– Ez volt az utolsó dolog, amit tettél – ismerete el, mielőtt felállt, hogy kiosonjon azon az úton, amelyen bejött.

– Ha az apád most látna, tudná, hogy nem sikerült – vallotta be Drago suttogva, mielőtt a férfi távozhatott volna.

– Nem, nem sikerült. – Heves kékeszöld szemek fordultak vissza, hogy néhány másodpercig bámulják őt, mielőtt újra megszólalt. – De az új Dragónak sikerülni fog.

Abban a pillanatban érezte, hogy a tűz valahol mélyen benne felizzik. Lenézett gyenge testére; furcsa volt látni, hogy a külső nem egyezik a belsővel.

– Mi van, ha innen már nem tudok visszatérni?

– Egy ok miatt fogsz. – Lucca lassú, bűnös mosolyt villantott. – Bosszúból.

Erre az egyetlen utolsó szóra a lángok felerősödtek.

* * *

Furcsa dolog a bosszú. Egész életedben bosszút állhatsz egy emberen, és amikor végül lecsapsz, vége van, és nem javított semmin, gyorsan rájössz, hogy nem oldotta meg a problémát.

Ez a hat betűs szó volt az egyetlen dolog, amivel szerette volna, ha az apja végre találkozik, és most az ördög meghalt és elment. Személyesen nem ő állt bosszút rajta, de a Carusók és a testvérei mindannyian kiélvezhették. Nem hitte, hogy ha ő lendítette volna a kardot, és ő maga végez vele, másképp gondolkodna a bosszúról. De úgy feltételezte, hogy ezt csak az a férfi tudta, aki meglendítette. De hogy örült-e, hogy a férfi lendítette meg, még ha a bosszú nem is volt olyan édes? …

… A bejárati ajtó kilincsének csilingelését hallva tíz éves nyurga teste felugrott a kanapéról, amelyen ikertestvérei mellett ült. Tudta, hogy már túl késő, és dermedten állt, ahogy a nagy barna ajtóra nézett, várva, hogy a halál besétáljon rajta. Amikor kezek borították be az ajtót, megakadályozva, hogy kinyíljon, a szeme találkozott idősebb bátyja bátor tekintetével.

Dominik azt mormolta, – Menj –, miközben erősen tartotta az ajtót.

Gyorsan futásnak eredt, még egy utolsó pillantást vetve a bátyjára, remélve, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom.

– Mi a fasz? – A kiabálás a másik oldalon elkezdődött. – Nyisd ki ezt a rohadt ajtót! Meg fogom ölni a kibaszott…

Minél messzebbre futott, annál kevesebbet hallott, míg végül kivágta a pince ajtaját, és becsukta maga mögött. Lecsúsztatta a hátát az ajtón, a könnyei végigcsorogtak az arcán, miközben a száján tartotta a kezét, és igyekezett minél halkabban sírni.

Nem számított milyen hangosan sírt, a verés, ami az ajtó túloldaláról hallott, elég hangos volt ahhoz, hogy megfulladjon tőle. Csak a szokásos volt…

…Igen, kurvára örült.

* * *

– Gyere be, Drago!

Amikor besétált az iroda ajtaján, és meglátta Luccát Dante és Vinny társaságában ülni, meglepődött, mivel nem a főnökre és a consiliere-re számított. Egy kurva hosszú hónapba telt, mire egyáltalán képes volt újra járni, hogy most helyet foglaljon előttük, nem is beszélve arról a kevéske izomról, amit kezdett újra felépíteni. Még közel sem volt százszázalékos, és határozottan nem volt akkora, mint régen, de minden nap közelebb és közelebb került hozzá. A felépülése kemény út volt, és még nem ért a végére, de ahogy a kisfőnök megjósolta, a gondolat, hogy bosszút álljon a családon, akik majdnem a sírba küldték, megadta neki a csodálatosan gyors felépülést, mióta felébredt.

Arra számított, hogy Dante vagy Lucca elmondja neki, miért hívták, de meglepődött, hogy aki valójában beszélni kezdett, az Vinny volt.

– Amíg kómában voltál, tettem egy javaslatot, hogy hosszú távon békét teremtsünk a két család között, s Dante és Dominic beleegyezett.

Drago hátán felállt a szőr. Mostanra mindent elmeséltek neki, ami a Luciano testvérekkel való találkozásról szólt, miközben kómában volt, de a pokolba is, kezdett rájönni, hogy kihagytak egy lényeges részt az üzletből.

Lucca cigarettáért nyúlt, majd gyorsan felpattintotta a Zippóját, hogy meggyújtsa a végét, miközben hosszan, mélyen beleszívott.

Basszus, megtették.

– Megállapodás született arról, hogy a Luciano családból kiválasztunk egy nőt, akit hozzáadunk egy Carusóhoz. Így a vér keveredhet, és a bizalom ismét létrejöhet.

Rettegés érzése töltötte el.

Tanácsadójuk folytatta sorsának kőbe vésését.

– És mindannyian egyetértettünk veled.

– Tessék? – Kurvára jól hallja őket? – Ez nem lehet komoly.

Három néma férfi tekintetével találkozott, és ez megmutatta, hogy mennyire komolyak. A szája kiszáradt.

– Egyáltalán nem. Nem veszek feleségül egy kibaszott Lucianót!

Ismét semmi együttérzés. Frusztráltan felállt. Nyugodt hangon szólalt meg, érthetően beszélt.

– Majdnem megöltek, és azt várjátok, hogy feleségül vegyek egyet közülük?

Az imént meggyújtott cigaretta a hamutartóhoz ütődött, amikor Lucca erősen az üveghez nyomta, hogy elnyomja a parazsat. Egy kis füst szállt fel a levegőbe, mindez csak azt mutatta, hogy mennyire kurvára komolyan gondolja.

– Igen.

– Ez parancs? – kérdezte, a szavak lassan jöttek ki belőle. Visszanézett a férfira, akihez közelebb került, már-már barátjának nevezné azt a pszichopatát. Nála kereste a választ, a kisfőnöknél, még akkor is, ha a főnöke ugyanabban a szobában tartózkodott.

Dante volt az, aki dühösen válaszolt a tiszteletlensége miatt.

– Ez egy istenverte parancs!

Állkapcsát összeszorítva várta, hogy Lucca valamilyen módon megmentse a sorsától, de nem tette. Ismerve őt, valószínűleg az ő beteg ötlete volt. Vett pár nyugtató lélegzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy nem tehet semmit, mivel egyértelmű elhatározásra jutottak. Egyetlen Caruso, pláne egy De Santis sem tagadta meg a főnök parancsát, hacsak nem akarta elveszíteni egyik ujját. Úgy gondolta azért őt választották, mert egy De Santis volt, a családja egyik leghűségesebb tagja, mióta a szervezet megalakult. Arról nem is beszélve, hogy a családon belüli státusza a főnök személyi testőre volt. Huszonkilenc éves korára nő nélkül, akivel egy napon majd összeházasodhatna, megpecsételte az üzletet. Bármennyire nem akarta ezt, baromira megértette, és fordított esetben ő is így döntött volna.

Így hát bólintva a fejével belement, megadva a jóváhagyását, amire nem is volt szükségük. A maffiában már régóta nem volt érdekházasság, úgy gondolta ő lesz az első a 21. században.

– Örülök, hogy beláttad – mosolygott Vinny.

Mintha kurvára lett volna választásom!

Gyorsan eszébe jutott még valami.

– Kit választottál feleségemül?

Dante jég kék szeme felcsillant.

– Tisztában vagyunk vele, hogy sokat kérünk tőled, így megadjuk a választás lehetőségét.

– Hmm.

Hátradőlt a széken, amitől szinte már viszketett. Tudnia kellett volna, hogy a főnökei gondoskodnak róla. Feltételezte, hogy ezzel meg tud birkózni. Kiválasztja a legdögösebbet, akinek a legkevesebb köze van ahhoz a kibaszott családhoz, időnként megbassza, és folytatja az életét, hogy a főnökeit boldoggá tegye. Egyébként sem számított sokat; sosem akart megházasodni, így nem állt fent olyan, hogy elveszít egy olyan nőt, akivel élete hátralévő részét akarta volna leélni. Ez a szarság nem létezett a számára.

– Mikor választhatok?

– Ők készen állnak rá, hogy ma elmenjünk hozzájuk – válaszolta Lucca, miközben az imént meggyújtott cigarettájából vékony füst szállt fel. Összecsapta a kezét készen mindenre.

– Sorakoztassátok fel őket.

Volt azonban valami, amit Drago teljesen figyelmen kívül hagyott. Az az enyhe mosoly Lucca ajkán.