11.
fejezet
A valóságok közé szorulva
Fordította: Keiko
Chloe mereven
feküdt az ágyban a fehér mennyezetet bámulva. Ezidáig bele sem gondolt, milyen
lesz egy ottalvós buli.
Nem aludt, de ha
mégis, a rémálmai eljöttek érte. Számtalan éjszakát töltött alvás nélkül, mióta
az történt vele, és ma este is ezt fogja tenni.
Órákig bámulva az
üres plafonra figyelte, ahogy a rémálma a szeme előtt játszódik le,
mozdulatlanul, mint minden este, imádkozva, hogy soha ne aludjon el és vetődjön
újra az ördög karmai közé.
*
* *
A sikolyok
rángatták ki elsősorban Elle-t a mélyalvásból. Az ágy heves rázkódása volt az,
ami teljesen felébresztette.
Felülve az ágyban
Elle lenézett az alvó lányra maga mellett. Az alvásban leltél nyugalmat, de a
sötét hajú lány úgy tűnt, az ellenkezőjét találta: gyötrelmet. Még az éjjeli
sötétben is látta a csillogó könnycseppeket lehullani Chloe üres szemeiből és
fájdalommal teli arcáról.
– Chloe… Chloe… –
remélte, hogy a hangja elég lesz, hogy felébressze, nem akarta megérinteni,
félt, hogy az még rosszabbá tenné a rémálmot.
Hideg futott végig
a gerincén amiatt, hogy tanúja volt valaminek, ami megszállottságnak tűnt.
– Chloe! –
kinyúlt…
*
* *
A
hideg fémasztal alatta éles kontrasztot adott az értelmetlennek tűnő sírástól égő
arcával.
–
Kérem! Hagyja abba! – semmiféle rúgása és harca nem egyezett azzal, ami őt
lefogó kezek milliónak tűnt.
A
kést tartó gonosz férfi nevetése gúnyolódva csengett a fülében.
–
Maradj nyugton, kicsi lány – közelebb tartotta a kést az arcához – vagy jobban
fog fájni.
Rendellenesen
nagy, fekete szemeibe nézve biztosra vette, hogy az ördög szemébe néz…
– Chloe!
A felé közeledő
kézre ébredve kiugrott az ágyból. Nehezen és gyorsan lélegzett, úgy érezte,
mintha lassan megfojtották volna. Nem kapott levegőt.
Elle fürgén
felkapcsolta kislámpát, így láthatta, a lány már nem álmodik. Majd Chloe
oldalára szaladt.
– Rendben van.
Csak egy álom volt. Lélegezz, Chloe.
Mély levegőt véve
és körbenézve Chloe ráeszmélt, hogy már nem a rémálma rabja.
Kimerülve eldőlt a
padlón, térdeit felhúzta a mellkasához és csendesen sírt, képtelen volt Elle-re
nézni. Tudta, mit gondol róla a lány. Szörnyszülött.
Még mindig kirázta
a hideg a démon érintésétől. Ennyire élénk volt az álma. Olyan volt, mintha
újraélné az egészet.
Elle mellette ült
a földön, megbizonyosodva arról, hogy rengeteg hely van közöttük. – Amiről
álmodtál, az valóban megtörtént veled, igaz?
Chloe nem
válaszolt folytatva a csendes sírást.
Ezt igennek véve
Elle más kérdést tett fel. – El fogod mondani nekem, mi történt?
Ismét nem érkezett
válasz.
Elle mély
lélegzetet vett. – Minden nap hazajövök és egyenesen a szüleim arcába hazudok,
a barátaimról mesélek és arról, hogy milyen klassz napom volt az iskolában. Fene
mód egyszerűbb, mint elmondani nekik, mennyire rémült vagyok még a lányok
mosdóját is használni a suliban. Mikor a kölykök erőszakosak kezdtek lenni,
akkor mondtam azt nekik, hogy csatlakoztam a focicsapathoz. Ez segített
megmagyarázni, miért voltam mindig tele sérülésekkel, mikor belöktek a
szekrénybe vagy akármilyen hitvány dolog történt velem, amit aznapra terveztek.
A szüleim bármilyen hazugságot elhisznek, amit mondok nekik, mert még nem tudják
hogyan kezeljék, hogy az apám lebénult. Apa függője lett a
fájdalomcsillapítóknak, így olyan, mintha itt sem lenne és anya olyan sokat
dolgozik, amennyit csak tud, hogy támogasson minket amellett, hogy gondoskodik
Joshról, és most már apáról is. Bármiben segítek neki, mikor hazaérek, de
többnyire háttérbe szorulok. Tudok gondoskodni magamról és úgy teszek, mintha
minden rendben lenne.
Chloe felnézett és
látta, hogy néhány könnycsepp hullott Elle arcára.
– Olyan érzésem
van, hogy bármi is történt veled, az nem hasonlítható ahhoz, ami velem történt
aznap az iskola mögött. De megértem, min mész keresztül, valószínűleg jobban,
mint bárki más. Mikor tegnap átmentem hozzád, azt hittem, apád ivása olyan
lehet, mint az én apám a fájdalomcsillapítókkal, de most már nem vagyok ebben
olyan biztos. Megkértem apát, hogy ne erőltesse meg magát, mivel átjössz és így
is tett. A pirulái nem teszik aljassá; csak nemlétezővé.
Chloe nem tudta,
mit mondjon.
– Most, hogy
minden titkom tudod, akármit mondasz arról, ami veled történt vagy milyen
otthon, megígérem, hogy soha, de soha
nem mondom el senkinek. Minden nap
hazudok és színlelek is, és nem akarom, hogy a szüleim az igazságtól szenvedjenek,
azt meg különösen nem akarom, hogy Cassandra és Sebastian megtudja, hogy az
apám gyógyszerfüggő. Minden este azt kívántam, bárcsak lenne valaki, akivel ezt
megbeszélhetem, hogy tudjam, ez valóság, és most veled meg tudom.
Hogy tudjam, ez a
valóság… Ez volt Chloe problémája; a valóságok között ragadt, megkérdőjelezve
azt, hogy a rémálmai, vagy amit mondtak volt-e a valós.
Mintha Elle
olvasott volna a gondolataiban.
– Amit mindenki
mond, hogy történt veled, az nem igaz. Az autóroncs nem igazi. Senki sem tudja,
mi történt veled valójában, de most elmondhatod valakinek, akiben bízol.
Chloe tudta, ha
valaha elmondja bárkinek is, az Elle lesz. Hitt neki, mikor azt mondta, soha
nem mondaná el és sok mindenben hasonlítottak egymásra. Fogalma sem volt Elle
szenvedésének mértékéről és örült, hogy mindent elmondott neki.
Chloe el akarta
neki mondani, de félt, mert, ha egyszer hangosan kimondta, nem szívhatta
vissza. Ha a szavakat egyszer kimondják… akkor
az a valóság.
– Mi történt veled
igazából, Chloe?
Mély levegőt véve
összeszedte a bátorságát, eléggé ahhoz, hogy kicipzározza a vékony felsőt,
amiben aludt. Lassan levette és megmutatta a különféle hegeket, amelyek a
megbélyegezték a karját. Ez volt az első alkalom, hogy felfedte a tényt, nem
csak az arcán sérült meg.
Elle döbbenten
kapta kezét a szája elé, fogalma sem volt róla, hogy Chloe további sérüléseket
rejtegetett.
Letörölve a
könnyeket az arcáról, Chloe a falnak támasztotta a fejét. Aztán felnézett a
fehér mennyezetre, a rémálma az elejétől kezdett játszódni.
– Aznap, mikor megvertek, volt az é-éjszaka… mikor a hegeket szereztem.
