Laurelin Paige & Sierra Simone - P*rnósztár

12. fejezet (1. rész)

Logan

         Fordította: Noémi

– Szóval nem is mondtad hova megyünk az orális jelenetet felvenni – mondja Devi egy pár órával később. Madam Psuka kártyájával a hátsó zsebemben mentünk végig a sétányon, jégkását, hot dogot és vattacukrot ettünk és az utcai művészeket néztük. Aztán Devi levezetett a tengerpartra és bokáig érő hullámokban sétáltunk, pletykálkodtunk azokról az emberekről, akiket a pornós szakmában ismerünk, és azon tanakodtunk, hogy mi fog történni pár év múlva az iparággal. Aztán visszamentünk a kocsimhoz, és most visszafele tartunk a városba.

Átnézek Devire. Mint általában, az ablaka le van húzva, a meleg szél borzolja a haját. Egy röpke pillanatra bepánikolok, hogy a tarot kártya, amit a Madam adott nekem azt jelentheti, hogy Devi és én nem tudjuk ezt összehozni, vagy nem fogjuk összehozni, valamilyen fontos, de előre nem látható ok miatt, és az ereimben dübörögni kezd a szorongó adrenalin.

Ez nem valóságos, mondom magamnak. Ez nem valóságos.

De mi van, ha az? Mi van, ha ez valamiféle jel, hogy Devi nem szeret viszont? Vagy, hogy fel kell őt adnom?

Ez nem valóságos.

A gondolatban történő lelkesítő beszédem ellenére az idegesség kiszűrődik a hangomból, amikor megszólalok: – Meglepetés, hogy hova megyünk.

Hallja, hogy a hangom megváltozik és felém fordul, hogy rám bámuljon. – Jól vagy?

– Igen. Minden rendben.

– Oké – mondja szelíden, teret hagyva nekem a legcsekélyebb neheztelés nélkül, és már rosszul is érzem magam, hogy kizárom őt.

Mély lélegzetet veszek, aztán bevallom. – A tarot kártya egy kicsit nyugtalanító, nem gondolod?

Nevet. – Te most tényleg ezen gondolkodsz, Mr. Ez az Egész Akkora Hülyeség?

– Nos, nehéz úgy gondolni rá, hogy hülyeség ezekkel a halál képekkel – felelem egy kicsit morcosan.

– Az Akasztott Ember nem halott, hanem szenved. Azért van különbség.

– Hát, ez felvidított. Köszi.

– De a végén az egész világot másképp látja. Néha a szemléletváltás fájdalmas.

– Tudod, talán téged is ki kellene rúgni a szerencsesüti gyárból.

Kezét a combomra teszi, ujjai melegek és karcsúak, és én ellazulok az érintése alatt. – Ez nem jövendölés, Logan. Nem prófécia. Csak olyasvalami, amin érdemes elgondolkodni.

Sóhajtok. – Persze, Cass.

– Azt hiszem tudom, mivel vidíthatnálak fel.

– Mi lenne az? – kérdezem, de ekkor kikapcsolja a biztonsági övét, feltérdel az ülésre és felém hajol, ajkai a nyakamon. Aztán elkezdi szívni, puhán és nedvesen, ettől a borzongás végigfut a gerincemen egészen a golyómig, ami kezd nehéznek és beszorultnak érződni a farmeromban. Fel akarom emelni a kezem a combjaihoz, hogy megnézzem mi más meleg és nedves, de a hülye kocsim kézi váltós és a zsúfolt forgalom L.A-ben azt jelenti, hogy folyamatosan sebességet kell váltanom, ahogy lassulok majd gyorsulok.

– Ez nem fair – mormogom. – Én nem tudlak megérinteni.

– Mmm, jó – dúdolja a fülembe. – Most rajtam a sor, hogy irányítsak.

– Ne mondj ilyeneket, Cass, vagy nem érünk el az úticélunkhoz.

Nem válaszol, csak tovább csókolja és nyalogatja a nyakam, a fülcimpám és az állkapcsom, csak Isten kegyelméből nem törtöm össze a kocsit. Mivel így áll a helyzet, a farmerom varrásának feszülő merevedéssel érkezünk a jelenet helyszínére. Alig tudok koncentrálni, hogy leparkoljam és leállítsam az autót.

– Hol vagyunk? – kérdezi Devi, végre visszavonulva a csókolgatásból, és kikukucskál a szélvédőn. Kint vagyunk egy kis, falfestményekkel borított raktárépületnél a folyó mellett, az égbolt a háttérben csillogva tornyosul az esti hőségben.

A bőröm egy kicsit meghal, amikor hátrahúzódik, de valószínűleg szükséges, ha nem akarok hatalmas merevedéssel a farmeromban besétálni. – Ez egy új galéria. Kiállítást tartanak, és arra gondoltam tetszene neked. – Kicsit félénken mondom, leginkább azért, mert félek azt fogja gondolni, hogy ez béna, és le akarom nyűgözni őt, a francba, és nem csak azzal, hogy két perc alatt a csúcsra juttatom.

– A galéria tulajdonosa megengedte, hogy kibéreljem erre az éjszakára, úgyhogy miután kilenckor bezár, a miénk egészen reggelig.

Az arcán hatalmas mosoly jelenik meg. – Ez csodásan hangzik. Pornó egy galériában?

– Igen, szeretném azt mondani, hogy van ez a meta látomásom a kontrasztos szép- és populáris művészetről, de az igazság az, hogy azt gondoltam, a kiállítás valami olyasmi, ami tetszene, plusz olcsó volt a bérlése.

– Én nem mondom el senkinek, ha te sem – kacsint, majd kiszáll a kocsiból. Én is kiszállok, felkapom a táskánkat és a bejárati ajtóhoz sétálok, hogy kinyissam neki, elkapva egy pillantást a belső térről az üvegen keresztül.

Még mindig csak nyolc óra, ami azt jelenti, hogy a galéria még nyitva van és rémületemre látom, hogy valamiféle álló fogadás zajlik, úgyhogy a terem tömve van emberekkel, akik ingyen bort isznak és lézengenek. Reméltem, hogy tudok lőni pár felvételt Deviről, ahogy körbejárja a kiállítást, ha már engedélyt kaptam a tulajdonostól és a művésztől is, hogy felhasználjam háttérként, de így nehéz lesz, hogy egy csomó random ember belesétál a felvételbe és ki kell törölni vagy valami.

Gyorsan eldöntöm, hogy nem számít, hiszen később is lefilmezhetem. Túl izgatott vagyok, hogy lássa, mintsem hogy tovább várjak. Teljesen kinyitom az ajtót szabadjára engedve a galéria zenéjének és hangjainak ostromát. Intek Devinek, hogy jöjjön be és ő így is tesz.

Követem őt, csodálva, ahogy a feneke mozog a ruhája alatt. Dallamos hangszerelt zene csendül fel a teremben, erős húrok és disszonáns zongorabillentyűk hangja, és én pont elkapom azt a pillanatot, amikor Devi rájön, milyen kiállítás is ez, hogy miért is gondoltam, hogy tetszeni fog neki.

– Logan – sóhajtja a kezem után nyúlva, anélkül, hogy levenné a szemét az előttünk lévő kiállításról.

– Ez… te… nem hiszem el… – Végül abbahagyja a próbálkozást, hogy érzéseit szavakba öntse és megszorítja a kezem, amivel egyszerűen legyőzött. A szívem olyan magasan járt a föld fölött, hogy biztos elérte a hold körüli pályát is.

Ha ez minden, ami kell, hogy ennyire boldoggá tegyem, akkor minden nap elviszem egy galériába.

A kiállítás neve Zodiactive és széles körökben kerül megszervezésre. Mindenhol a galériában apró kis égők vannak elrendezve különböző fényerővel, bizonyos szempontból teljesen véletlenszerűnek és kuszának tűnnek számomra, de tudom a galéria weboldaláról, hogy úgy vannak elrendezve, hogy a Los Angeles-ből látható csillagképek látványát mintázza az év ezen szakaszában. Az izzók magasan vannak felakasztva, de a fal mentén is, azt a káprázatos hatást idézve elő, hogy a csillagok közt vagy. Fátyolszerű sötét levendula és rózsaszín textilcsíkok lógnak a mennyezetről, lebegnek a vendégek mozdulataival, tünékeny panelek ábrázolják a ködöket és a gázfelhőket. A galéria nagyságát, ami amúgy hatalmas, pompás festmények hangsúlyozzák, mindegyik egy csillagjegyet ábrázol, még több égővel díszítve őket, hogy megmutassák, egy bizonyos csillag hol is helyezkedik el a csillagképen.

A művész bennem nagyon értékeli a fények hatását, a színeket, az űrzenét, de a bennem lévő Logan, aki szart sem tud a csillagjegyekről vagy a csillagképekről, nagyon unja. Szóval figyelmemet inkább Devire fordítom, és nézem mohó szemeit, ahogy mindent magukba szívnak, figyelem, ahogy az ajkai mozognak, miközben magában mormol valamit, amit nem igazán hallok. Haladunk a körben megállva minden harmadik lépés után, hogy Devi megvizsgálja az égőket és kijelentse, hogy melyik csillagképnek kellene lennie, és egyszer a kedvemért elveszünk egy pár pohár ingyen bort.

Egyszer csak megáll és megfordul, mintha elveszett volna. – Olyan, mintha az égben lennénk – mondja izgalommal a hangjában. – Könnyű elfelejteni, hogy az ég nem lapos, hogy a csillagok igazából fényévnyi távolságra vannak. De egyáltalán nem tűnik hidegnek vagy távolinak, amikor ilyen módon ábrázolják. Meghittnek érzem.

Felemelem a kezem és gyengéden félresöpröm a haját a szeméből. Megáll és rám néz, tekintetünk találkozik és olyan érzésem van, mintha a testem minden apró része elektromossággal telne meg. Van benne valami, valami, amit nem tudok meghatározni, valami, ami helyettesíti bájos arcát és a pokolian szexi testét, sőt még azt a remek agyát is. Furcsa, mert Ravennel még a kapcsolatunk csúcspontján is fel tudtam sorolni logikus magyarázatokat, hogy miért szerettem vele lenni — konkrétan a szex és a közös érdeklődés miatt — és őt szeretni inkább volt egy fenntartható döntés, mintsem egy érzés. De Devivel, ez több mint egy döntés vagy egy érzés — ez tény, olyannyira, mint a gravitáció univerzális törvénye vagy a fénysebesség.

Mert Devivel más. Olyan, mintha lenne valami más is a megszámlálható, könnyen megnevezhető okokon túl, amelyekkel hat rám. Az iránta érzett vonzalmam több mint szexuális, intellektuális és talán még több érzelmi vonzalomnál is, és hirtelen egy hatalmas szakadék szélén érzem magam. A gyomrom felkavarodik, ahogy továbbra is azokba a sötétarany szemekbe nézek, mert amit Devi iránt érzek az ezerszer erősebb, mint amit valaha is éreztem még a Ravennel töltött három év után is, és félek. Félek a saját érzelmeim intenzitásától, és attól is, hogy ő nem ugyanúgy érez irántam. Félek, hogy ez a fénysebességű érzés lyukat éget belém és olyan felemésztve hagy hátra, ahogy Raven sosem tudott volna.

Ettől a félelemtől nyelek egyet és máshová nézek. – Szeretnél még bort? – kérdezem Devit, habár tudom, hogy alig ért hozzá ahhoz is, ami nála van.

– Nem, megvagyok. – Egyik kezét a csuklómra teszi. – Logan, ez jóval több, mint amit valaha is vártam. Ez a legjobb hamis randi, amin valaha is voltam.

Szavai tűként szúrnak belém.

Hamis randi.

Igaz. Mert most egy helyszínen vagyunk. De attól miért ne lehetne valóságos? Miért ne lehetne valami valóságos és megtervezett? Valóságos és felvett? Miért ne lehetne mindkettő?

Nem tehetek róla, kimondom a szavakat, melyek az ajkaim belső felének nyomódnak és könyörögnek, hogy kijöhessenek. – Ez nem egy hamis randi, Devi. Igen, felvesszük, ami később történik, de valóságos. – Fohászkodom hozzá a szemeimmel. – Én akarom kettőnket… úgy értem — akarom, hogy legyen olyan, hogy mi. El akarlak vinni egy igazi randira. Azt akarom, hogy ez egy valódi randi legyen.

Az ajkai kissé szétválnak és megremegnek, ahogy válasz után kutat, és Úristen, fel fogom falni az ajkait, ha tovább nézem. Egy gyors pillantással körülöttünk, megragadom a kezét és behúzom két festmény közé, majd hirtelen a zajok eltompulnak kissé és magunkra maradunk, bepréselődünk a festmények és a téglafal közé. Egy kicsit távolabb vezetem őt, a kiállítás külső széle felé, amíg már majdnem elérjük a galéria hátsó részét. Itt, a festmények közötti szűk rések fátyolszerű anyagokkal vannak betakarva és a fény hiánya ebben a sarokban plusz árnyéktakarót ad. Más szavakkal, habár egy pár centi anyag, vászon és festék választ el minket a többi embertől a galériában, nem lesz könnyű meglátniuk, hacsak valaki nem veszi a fáradságot, hogy a föld és a vászon alja közötti tizenöt centis résen benézzen, de őszintén kétlem, hogy ez megtörténne.

Amikor kellőképpen elrejtőztünk, elveszem a boros poharát és leteszem az enyémmel egy közeli szegélyre, a táskámat pedig a földre dobom. Devi úgy tűnik ezt az időt arra használja, hogy némiképp összeszedje magát.

– Nem lehet igazi randi, ha felvesszük – mondja és az álla enyhén megfeszül. – Ez csodás, Logan, ne érts félre. Egy férfi sem tett értem még ilyesmit. De ha egyszer bekapcsoljuk a kamerát, az más. Ezt neked is látnod kell. Még akkor is, ha nem kizárólag színpadi, nem lehet teljesen valódi.

Én már rázom is a fejem. – Nem hiszem, hogy határnak kell lennie a művészet és az élet között. Nem hiszem, hogy egy pillanat megörökítése kevésbé valódivá teszi azt.

Szomorúan rám mosolyog. – De amikor a pillanat azért van megörökítve, hogy pénzt keress vele? Amikor a pillanat eladás céljából jön létre? Az hogyne lenne kihatással a pillanatra?

Egy kis hang bennem elgondolkodik, hogy igaza van-e, de félresöpröm ezt. Be akarom bizonyítani neki, hogy meg lehet mindenünk — a hitelesség és a kamera — és ehhez csak szemléletváltás kell. Végül is, nem ezt próbálta elmagyarázni nekem az Akasztott Emberrel kapcsolatban? Szemléletváltást?

Közelebb lépek hozzá. – Megengeded, hogy megpróbáljalak meggyőzni?

– Meggyőzni miről?

Előrehajolok és a kezemmel a falnak támaszkodom, rabul ejtve őt a fal és saját magam között. – Engedd, hogy bekapcsoljam a kamerát – mondom, az orrom hegyével követve az álla vonalát. Megborzong és libabőrős lesz az egész bőre. – Engedd, hogy felvegyem a kettőnk között történteket és megmutassam neked, mennyire valóságos tud lenni.

– Nem azt mondom, hogy nem akarom, hogy felvedd – mondja. Ráharapok a fülcimpájára és halk nyögést hallat. – Én csak…

– Tudom, mit mondasz – suttogom a fülébe. – És amit én mondok az az, hogy szeretném, ha nyitott lennél az ötletre, hogy valóságos érzés lehet. Azt akarom, hogy felejtsd el a kamerát, amíg megérintelek.

– Nem tudom – tiltakozik halványan.

– Szerintem el tudod felejteni. Legalább megengeded, hogy segítsek?

Sóhajt, félig megadva magát, félig a kéj miatt, ugyanis a szám most már a nyakán van. – Oké – enyhül meg. – Megpróbálok elfeledkezni a kameráról ma este.

Utoljára belecsípek a nyakába, majd felegyenesedem és a táskámért nyúlok.

– Várj, most? – kérdezi, rémültnek hangzik. – Miközben még emberek vannak itt?

Rávillantok egy ördögi vigyort. – Te most erkölcsösködsz, Devi Dare?

– Van különbség az erkölcsös és a törvénytisztelő között – szól vissza.

Rendíthetetlenül kiásom a kamerát és bekapcsolom, beállítva a szegélyre, így megcélozva a mi kis sarkunkat. Amíg korrigálom a beállításokat, hogy kompenzáljam a tompa fényeket, Devi felsorolja az összes érvet, hogy miért rossz ötlet most a filmezés.

– Elkaphatnak. Kidobhatnak. Letartóztathatnak. Rá fognak jönni, hogy nincs engedélyed és megbírságolhatnak. Még Vida is bajba kerülhet.

Megelégedve a kamera beállításaival, felé sétálok és lassan a falhoz tolom. A hangja akadozik és a szavai elvesznek, ahogy a hasam hozzáér az övéhez, zihál, amikor a csípőm előremozdul és növekvő erekciómat nekinyomom.

– Nem hagyom figyelmen kívül az aggodalmaidat – mondom neki, egyik kezemet a csípőjére csúsztatva, a másikat a nyakára, hogy tartsam az arcát. – De azt akarom, hogy bízz bennem. Engedd át nekem az aggodalmaidat, és megígérem, hogy vigyázok rád. Én leszek a felelős érted — értünk — és biztosra megyek, hogy nem kapnak el.

Érzem a hezitálását, és bár semmit nem akarok jobban, mint rátapasztani az ajkaimat az övére és kicsókolni az ellenállást belőle, mégis tudnom kell, hogy ez egy határ-e nála.

A kezemmel magam felé fordítom az arcát. – Devi, rendben van, ha ez határ nálad. A nyilvános szex. Csak annyit kell tenned, hogy elmondod nekem.

Aggodalmasan harapja be felső ajkát a fogaival, majd végül megrázza a fejét.

– Amint meghallod, hogy bárki…

– Ünnepélyesen esküszöm.

– …akkor azt hiszem rendben van.

– Azt hiszed? Ennél többre van szükségem, Cass.

Vesz egy nagy levegőt.

– Biztos vagyok benne, rendben van.

– Nem tudom mennyivel jobb így. – Teljesen kemény vagyok és csak hozzá akarok kezdeni, de előtte tudnom kell, hogy teljesen biztonságban és kényelemben érzi magát. Máskülönben esélytelen. – Úgy tűnik bizonytalan vagy… ki akarod próbálni? Aztán ha meg szeretnél állni megállhatunk, rendben?

Összeráncolja a homlokát.

– Úgy, mintha biztonsági szót használnánk?

– Pontosan, de elég, ha csak csettintesz egyet, ha szeretnéd. – Rájöttem, hogy sok lány küzd azzal, hogy hangot adjon a határainak, még engedéllyel is, így néha az olyasmi, mint a csettintés, könnyebb.

– Oké. Majd csettintek, ha azt szeretném, hogy megállj. De nem hiszem, hogy szükség lesz rá. – Kis mosoly jelenik meg az arcán. – Megbízom benned.

– Hál’Istennek – lehelem. – Nem tudom még meddig bírtam volna anélkül, hogy megcsókoljalak.

– Akkor ne várj tovább – mondja és én így is teszek. Végül is van valami, amit be kell bizonyítanom.

Lehajolok, végigsimítok a száján egyszer, kétszer, háromszor is, mielőtt határozottan az ajkainak nyomom az enyémet. Egy percig minden különösen lassúnak és különlegesnek tűnik: apró ki- és belégzései csiklandozzák a felső ajkamat, az, ahogyan a kezével megragadja a tarkómat, hogy még közelebb húzzon magához, az, ahogyan a szívem ver a mellkasomban, amint az arcát az enyémbe temeti. Aztán az idő utolér minket, Devi ujjai rátalálnak a hajamra és meghúzza, a kezem lefele gördül a csípőjén. Felgyűröm a szoknyáját, amíg a kezem meg nem találja fenekének csupasz bőrét, aztán megmarkolom és szorongatom kemény testének édes vonalait, a farkam lüktet minden alkalommal, amikor belemélyesztem ujjaimat a bőrébe.

Ő is elfoglalt, a másik kezével rátalál a pólóm aljára, felcsúsztatja a hasamon, hogy könnyedén végigkarmolja az izmaimat. Felszisszenek, amikor a mellbimbómhoz ér és megcsípi, a szenzációs érzés azonnal a farkamba vándorol.

Mélyebben csókolom, szétválasztva ajkait az enyémmel, és belenyalok a szájába. Olyan édes, mint a vattacukor, amelyet korábban evett, és meleg — és mint a villámcsapás, eszembe jut, hogy le fog szopni ezzel az édes, meleg szájával és egy percre vissza kell vennem, hogy kitisztuljon a fejem.

– Mi az? – kérdezi, felhasználva a szünetet a csókunkban ajkait a nyakamra tapasztja, szívja és harapja, elég erősen ahhoz, hogy sérülést okozzon, és meg kell markolnom a tégla szegélyt, hogy megóvjam őt attól, hogy itt és most térdre lökjem.

Őrizd meg a nyugalmad, seggfej.

Végül is be kell bizonyítanom neki valamit, igaz? Nem egyszerűen csak azt, hogy mennyire akarom, hogy leszopjon. Azt is be fogom bizonyítani, hogy mennyire valódiak és egységesek tudunk lenni, még a kamera előtt is.

Megújult eltökéltséggel teszek egy lépést hátra. – Fordulj meg – mondom, továbbra is halkan, figyelembe véve az embereket, akik pusztán pár lépésre tőlünk élvezik a kiállítást.

Beharapva az alsó ajkát megfordul és a fallal szembe áll. Eléggé előre hajolok ahhoz, hogy a füléhez érjen a szám. – Tedd a kezed a falra – suttogom.

Megborzong és még inkább libabőrös lesz, engedelmeskedik, karcsú kezeit széttárja és a téglának nyomja. A vékony ruha, amit visel felcsúszik hátul és egyik kezemet a lapockájára teszem és még inkább előre nyomom, így a ruha szegélye alig ér hozzá a fenekéhez.

Aztán térdre ereszkedem, tenyerem felcsúszik a combjain egészen a hátsójáig. Felhúzom a szoknya szegélyét, amíg már nagyrészt fedetlen, majd széthúzom a fenekét, hogy lássam a vékony csipke anyagot, mely a punciját fedi. Tangát visel, ami olyan fehér, mint a friss hó, és a legőrjítőbb pillantást vetem arra, amit ez az anyag rejt.

Hezitálás nélkül beletemetem az arcom, nyelvemet végigfuttatom az anyagon, hogy a csiklójának nyomjam. Zihál felettem, lábait széttárja jobb hozzáférést biztosítva, és én eleget teszek kimondatlan kérésének, megismételve a mozdulatot a csiklóján, majd a nyelvemet a bejáratához érintem. Ő és én együtt áztattuk el teljesen az anyagot mindenütt. A textilen keresztül érzem az ízét, és ez az íz tökéletes egyensúlya az édesnek és a nőiesnek, egy íz, amely előidézi a legelemibb férfi ösztöneimet.

Egyik ujjamat a tangájába akasztom és félre húzom, és amikor a nyelvem szabadon eléri a punciját, mélyen beszívja a levegőt és lábujjhegyre emelkedik. Az ujjaimmal még mindig fogva a tangát végignyalom a csiklójától egészen a farpofái közötti apró rögig, és megismétlem ezt jó néhányszor, addig, amíg már érzékelem felgyorsult légzését. Majd hozzáadok egy ujjat, majd kettőt, neki nyomva puncija érzékeny falának, miközben harapom és szívom a seggét.

Nehezen veszi a levegőt, combjai megfeszülnek, és én otthagyom a bejáratát és elkezdem gyorsan és keményen dörzsölni a csiklóját. Hátraveti a fejét, ujjaival a téglát karmolja, és ekkor visszavonulok. Teljesen.

...Folytatjuk...