24. fejezet
A leggyönyörűbb börtön
Fordította: Keiko
Abban a pillanatban, hogy kinyitotta az
ajtót, Lucca tekintete találkozott az övével, és a leggyönyörűbb mosoly jelent
meg a férfi ajkán. Abbahagyta, amit csinált, a sarkára támaszkodott és
megvárta.
Minden egyes, a kertbe vezető lépéssel a
nap és a szél kezdték felkapni, s ettől kevésbé volt fájdalmas a veresége.
Chloe megállt egy lépésre tőle. Azt
gondolnád, le kellett néznie rá, figyelembe véve, hogy a földön volt, de nem
igazán volt így. A feje búbja a mellkasa magasságában volt. Alacsony termete miatt
csak még inkább alsóbb rendűnek érezte magát.
Tanácstalan sóhaj szakadt fel belőle. – M-meggondoltam
magam.
Ő csak mosolygott tovább. – Oké, kedvesem.
Nem erre a válaszra számított. Arra a
részre várt, ahol azt mondja, „én megmondtam”, de nem érkezett.
Lehúzta a kesztyűjét és a földön hagyta,
mielőtt felállt és bezárta a távolságot köztük. Megállt előtte és kitartotta
felé a kezét. – Megnézhetem a kezedet? – Nem utasítás volt. Udvariasan a
hozzájárulását kérte.
Nemet kellett volna mondania, megfordulni
és elmenni, de teste nem így cselekedett.
Felemelve bekötözött kezeit kitartotta
felé a tenyereit.
Egy utolsó apró lépést megtéve lassan az
övé alá helyezte a kezét. Csak kicsit ugrott meg, mikor a férfi ujjbegyei
megérintették. Nagyon melegnek találta őket a kesztyű viselésétől.
Mereven tartotta kezét a férfién, miközben
ő a másik kezével óvatosan visszahúzta a kötést a tenyerén.
Miért
hagyom neki…
Épp ugyanígy visszahúzta a kötést a
helyére, mielőtt megtartotta a másik kezét is, és megismételte az eljárást. Csak
pár másodpercig tartotta, megnézte és visszahúzta a kötést a helyére, mielőtt
elengedte. Nem időzött, nem hagyott neki időt a kiborulásra.
Lucca a vödörhöz ment, és felkapott egy
pár puha kesztyűt. Aztán visszatért hozzá és kinyújtotta az egyik száját, hogy
Chloe könnyedén belecsúsztathassa a kezét.
A lány újra kinyújtotta a jobb kezét és ő
megkezdte óvatosan rácsúsztatni a kötésre.
– Nem akarom, hogy túl sokat használd a
kezed, csak lazán.
Bólintott, majd kitartotta a balt.
– Ha fájni kezdenek vagy megsérülnek szeretném,
ha leállnál a kedvemért, kedvesem.
– O-oké.
– Akkor csak kint maradsz, a társaságom
leszel és élvezed a házon kívüli életet. – Rávigyorogva bizonyosodott meg róla,
hogy a másik kesztyű is rendesen fent van.
Mikor leejtette a kezét, a lány nem
tehetett róla, visszamosolygott rá. Tetszett neki, hogy megengedte neki, hogy
hozzáérjen és ő nem élt vissza vele.
Lucca visszatért a piszokba, feltette a
kesztyűket és újra nekilátott a munkának.
Chloe már csak a zavarodottságot ismerte.
Sohasem értette meg a férfit, és most már önmagát sem értette. Minél tovább
volt itt, annál zavarodottabb lett.
A kertben dolgozva úgy tett, ahogy kérték,
óvatos volt a kezeivel és nem hajtotta túl őket, ahogy a nap haladt előre. Néha
azon kapta magát, hogy csak ül ott és magába fogadja a hely gyönyörűségét. Valami
a kertben olyan nagyszerűen illett hozzá. Olyan érzést keltett benne, ami
leírhatatlan volt, olyat, amit nem igazán érzett korábban. Mintha… otthon lett
volna. Bár nem kellene, gondolta.
Börtönnek kellett volna érződnie, de nem az volt. És ha az is volt, hát ez volt
a leggyönyörűbb börtön, amit valaha látott.
Az ő világában az ehhez hasonló helyek nem
léteztek, de itt valamilyen oknál fogva mégis. Neked csináltam.
Chloe tekintete egy izzadt Luccára
sodródott, aki most a szerszámokat pakolta el. Mit akarsz tőlem? Semmit. Semmit nem tudott neki felajánlani. Hogy
mit akart vagy várt tőle, azt nem tudta, de azt igen, hogy csalódott lesz,
mikor rájön, hogy nincs mit adnia számára. Csak abban reménykedett, hogy egy
darabban elengedi, mikor megtudja.
Miután Lucca eltett minden eszközt, leült
mellé, hogy lássa kemény munkája gyümölcsét.
– Mi gondolsz, kedvesem?
– Gyönyörű – suttogta.
– Csinosabb lesz tavasszal, mikor a
virágok kinyílnak.
Nem számított. Minden szakaszában imádta.
Csak azt kívánta, bárcsak láthatta volna azelőtt, hogy az anyukája meghalt.
– Kérdezhetek valamit?
A férfi felé fordult. – Mondtam, hogy
bármit kérdezhetsz, Chloe.
– Hogy mutatott, mikor az…? – Elhalkult,
képtelen volt kimondani a kérdést, félt, hogy talán feldühíti.
– Mikor az anyám gondoskodott róla?
Bólintott.
Lucca tekintete végigpásztázta a hatalmas kertet.
– Teljesebbnek, egészségesebbnek, sőt, fényesebbnek tűnt. A virágok nagy része
elhalt vele együtt. Néhányat visszanövesztettem, de a többivel még mindig
próbálkozom.
Nem kételkedett benne, hogy egy nap
visszaállítja eredeti pompáját, ha nem jobb lesz. Az első alkalomhoz képest
észrevett változások drasztikusak voltak.
Szerette hallgatni az anyukájáról
beszélni. Ettől sokkal inkább tűnt… embernek. Rápillantva csak még többet akart
hallani, remélte, hogy ez majd segít neki megérteni, miért volt olyan, amilyen.
– Elmondod milyen volt?
– Melissának hívták és szőke haja volt,
mint Mariának, és a legzöldebb szeme, mint Nerónak. A legédesebb, legkedvesebb
ember volt, akivel valaha találkozhattál, és mindenki szerette őt. Otthon lenni
a gyerekekkel és a kerttel volt minden, amit valaha akart, vagy amire valaha szüksége
volt. – Szemei elsötétültek, hangja komorrá vált. – Egyikük sem érdemelte meg, az
apám se, én pedig különösen nem. Hogy ilyen édes volt, elképzelni sem tudom
milyen lehetett számára, hogy az első gyermeke szörnyeteg lett. – Rövid szünetet
tartott, mielőtt folytatta – De soha nem szeretett kevésbé, még akkor sem,
mikor a legrosszabb formámban voltam.
Chloe csendesen üldögélt mellette, nem
tudta, mit mondjon egy olyan férfinak, aki szörnyetegként gondolt magára. Nem
voltak szavak, sem nyugalom, amivel segíthetett volna feldolgozni az édesanyja
veszteségét. Látta, hogy szerette az asszonyt, de nem volt benne biztos, hogy a
férfi tudta-e ezt mélyen magában, mert csak érzelmek nélkül gondolt magára.
Békésen ültek egy ideig, egyikük sem
akarta lerombolni azt, ami előttük vagy közöttük volt. Nem tudta biztosan, mennyi
idő telt, mielőtt Lucca megszólalt.
– Megyek, rendbe szedem magam, aztán
csinálok valami vacsorát. Használd ki az idődet.
Hátrahagyta a lányt, de Chloe valamit el
akart mondani, mielőtt távozott.
– Lucca…?
A férfi megállt és lenézett rá oda, ahol a
fűben ült.
Nehéz volt elszakítania a tekintetét a
szélben lengedező virágok tengeréről, ami a hullámokra emlékeztette, és Luccára
néznie, de azt akarta, hogy lássa, minden szót komolyan gondol.
– Ha még mindig itt lenne szerintem boldog
lenne, hogy ilyen munkát végeztél. Ő is imádna idekint lenni, épp úgy, ahogy
én.
Nyilvánvaló volt, hogy a férfi mennyire ki
akart nyúlni és meg akarta érinteni őt abban a pillanatban, de nem tette,
megelégedett a felé intézett szavakkal.
– Én is így hiszem, kedvesem.
Chloe ott maradt ülve, nézte, ahogy
elsétál. Minden egyes megtett lépéssel nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy
a kert egyre kevésbé szép.
10 megjegyzés:
Köszönöm szépen
Köszönöm ☺️
Köszi!😀
Köszi!
Köszönöm szépen!
Köszönöm 😘
Köszönöm🌹❤
Köszi szépen!😘❤😘❤😘
Nagyon szeretem , köszönöm a munkád. 😘❤️
Köszönöm a munkátokat! A pénteki rész ki maradt nem akarok türelmetlen lenni csak alig várom és szeretném megkérdezni hogy mikor várható? Köszönöm����
Megjegyzés küldése