Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

32. fejezet

Hogy milyen gyönyörű. Hogy milyen fájdalmas lehet

Fordította: Keiko

Kipöccintve az öngyújtóját Lucca meggyújtotta a cigarettája végét, miközben Amót bámulta az asztala túloldalán. Egyikük sem beszélt, mindkettő egyszerűen csendben ölte a másikat gondolatban, ahogy Lucca folytatta a szoba telefüstölését.

– Hogyan csináltad? – Amo szólalt meg először, képtelen volt a csendet tovább elviselni.

Értvén a kérdést Lucca azt mondta: – Még azelőtt megfogtam, hogy felszállhatott volna a gépre. Aztán Sal gondoskodott minden másról, hogy úgy tűnjön, felszállt és Kaliforniában van. – Hosszú szippantás után mosollyal fejezte be: – Aztán itt tért magához, ahol jól gondját viselik.

– Szóval kibaszottul elraboltad – állította Amo tényként.

Pontosan. Belehamuzott a tartóba. – Igen, a saját érdekében.

Amo úgy bámult rá, mintha tébolyodott lenne. – Gondoltam, hogy elcseszett vagy, de azt nem tudtam, hogy egy kibaszott elmebeteg is.

– Oka van annak, amit tettem, Amo.

– Oh, biztos vagyok benne, hogy az elbaszott éned okok teljes listáját mutatta fel, hogy tisztázza a tetteid. – Gúnyosan nevetett. – De legyünk őszinték; mindketten tudjuk, hogy téveszmés, cserkésző, és most már emberrabló is vagy.

– Tisztában vagyok vele, mi vagyok – mondta Lucca sötéten egy utolsót szippantva, mielőtt elnyomta a csikket. – De tudod, miért mentem el idáig? Miért van itt Drago, hogy vigyázzon rá? Tudod, mire képes; bizonyított a Családnak.

Láthattad, amint helyére kattannak a dolgok Amo fejében; a dolgok, amiket hiányolt, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az ajtón. Bár gyorsan eltüntette őket, képtelen volt szembenézni a tényekkel.

– Nem! – Morajló hangja megemelkedett. – Csak magadnak akartad, hogy kielégítsd a megszállottságod.

– Abban a pillanatban elragadtam volna, mikor betöltötte a tizennyolcat, ha így lenne, és ezt te is tudod. – Úgy döntött felfedi, mennyire elcseszett volt valójában, hagyta, hogy Amo kezdje megérteni, milyen fontos is volt számára a lány. – Gondolkodtam rajta, hogy megszerzem még a tizennyolcadik előtt. Aztán mikor betöltötte, az volt életemben a legnehezebb, hogy ne ragadjam el akkor és ott. Majdnem meg is tettem, de várnom kellett. Hét kibaszott hónapig vártam rá.

Amo tudta, hogy minden szava igaz. És annak ellenére, hogy talán okkal volt itt, nem tudta elfogadni.

– Tudod, hogy nem megyek el nélküle, és ha hagyod, hogy kisétáljak azon az ajtón, nem állok meg addig, míg szabad nem lesz.

– Úgy nézett ki, mint aki el akar menni? – emlékeztette Lucca.

Hirtelen felállva a székből Amo jól láthatóan nem volt képes elviselni azt, amit Lucca mondott neki.

A férfi egy része élvezte, tivornyázott benne. Túl hosszú ideje kellett messziről néznie őt Chloéval majdnem minden kibaszott nap, sok éjszaka kívánva azt, hogy bárcsak Amo helyében lehetne. A másik része sajnálta Amót, hogy elveszítette, tudván, hogy ő a leggyönyörűbb teremtmény a földön, de ő az enyém.

– Szabadabb itt velem, mint valaha volt ezeken a falakon kívül.

– Mit próbálsz mondani?

Lucca lenézett rá. – Pontosan tudod, mit.

A harag és az adrenalin arra késztette Amót, hogy ökölbe szorítsa törött kezét. – Azt a hét hónapot, míg követted és figyelted én vele töltöttem, beszélgettem vele, megismertem. A védelmezője voltam, a barátja. Szabad volt velem. Aztán te kibaszottul elloptad tőlem, mielőtt esélyem lett volna továbblépni vele. – Amo arca eltorzult, morgás kúszott a hangjába. – Nem tudtad elviselni, igaz? Nem tudtad elviselni, hogy én vele voltam, te meg nem. Milyen érzés, hogy tudod, el kellett rabolnod ahhoz, hogy időt töltsön el veled?

Lucca lassan felállt, elérte a határt. Elég nagylelkű volt ahhoz, hogy beszéljen Amóval, mint férfi a férfival és nem, mint kisfőnök a katonával. Ennek az időnek most vége.

Előlépve az asztala mögül szemtől szembe került a fiúval. – Emlékezz, kivel beszélsz. – Hangja sötét, erőteljes és parancsoló volt. – Távozz, és ha bárki kérdezi, miért jöttél ide, azért, hogy a munkában betöltött pozíciódról beszéljünk. Ha bárki is megtudja, hogy itt van, veszélybe sodrod az életét.

Amo meg sem mozdult.

– Az egyetlen ok, amiért még mindig lehetőséget adok neked, hogy élve távozz az az, hogy tudom, törődsz vele annyira, hogy ne kockáztasd a biztonságát. Abban a pillanatban megöltelek volna, hogy idejöttél, de szükségem van rá, hogy Chloe élete végéig rám nézzen – fenyegette.

– Azt hiszed beléd fog szeretni? – indult Amo az ajtó felé, beleegyezve a távozásba, de nyilvánvalóan nem adta fel. Aztán úgy döntve, hogy övé az utolsó szó, bevitte az utolsó ütést. – Pszichopata vagy, aki képtelen másokat szeretni vagy egyáltalán szeretve lenni. Hozzám tartozik, és ezt te is tudod; ezért ragadtad el. Soha nem fogod úgy szeretni, ahogy én. Csak meg akarod baszni.

Mielőtt Amo kinyithatta volna az ajtót Lucca kitört, fürgén az ajtónak taszította, miközben előhúzott egy kést a zsebéből és Amo torkának szegezte. A fiúnak homály volt, de Lucca számára kiszámított lépés, mutatva a Családban betöltött pozícióik közti különbséget, és hogy miért volt ő a kisfőnök, míg a fiú csak egy katona.

Chloe nevében a haragtól forrongva Lucca keserűen nyomta Amo torkának a kést és kiköpte: – Három és fél éven keresztül minden átkozott nap nézted őt az iskolásban, nem egyszer fittyet se hánytál rá. Azt állítod szereted, de hol a faszban voltál?! – kiáltott rá, mélyebbre tolva a pengét, durva szavai ezer korbácsként csaptak le Amóra. – Mikor őt és Elle-t terrorizálták, mikor Elle bevállalta a verést, hogy megóvja az érintéstől, mikor szörnyszülöttnek hívták, hol voltál, Amo? Hogy tudtál elmenni mellette a folyosón azokkal a hegekkel és nem tenni semmit? Nem megvédeni őt?

Amo arca megnyúlt minden egyes durva kérdés után. Haragja lassan feloldódott a fájdalomban, ahogy minden, amit Lucca mondott elsöprő erővel hatott, annak a szemétnek érezve magát, ami volt.

Ugyanazt a cinikus hangsúlyt felvéve, amit a fiú használt Lucca folytatta: – Legyünk őszinték; nem fogja széttenni neked a lábát, így felesleges volt, ugye? Túlságosan elfoglalt, hogy szörnyszülöttnek hívd a többiekkel.

A sápadó Amo hamar rájött, hogy Lucca kitalálta legsötétebb titkát.

Most már távozni akart, de nem tudott az őt falhoz szögező férfitól, aki kényszerítette, hogy végighallgassa, kényszerítette, hogy szembenézzen az igazsággal és azon szavak vádjával.

– Mondaniuk kellett, hogy nézz a kibaszott irányába és áldozd rá a drága idődet. Nekem nem – morgott Lucca nem enyhítve a kés nyomásán. – Egyetlen pillantásba került, hogy szerelmes legyek. Egyetlen pillantás, hogy mindent tudni akarjak róla. Egyetlen pillantás, hogy védelmezni akarjam, mintha az életem függne tőle. Egyetlen pillantás, hogy meg akarjam ölni azt, aki a hegeket okozta.

Vér szivárgott le Amo torkán.

– Ha annyira fontos számodra, hogyan tudtál anélkül aludni, hogy megtudd, ki tette vele azokat a dolgokat, ki tette olyanná, amilyen most? – Lucca lenézett a fiúra, tekintete a gyenge katonáéba fúródott. – Fogadok, hogy még csak azt sem tudtad, hogy azokat a hegeket csinálták; hogy valójában nem autóbalesetben sérült meg. Még csak azt sem tudtad, hogy álmatlanságban szenved, mert túlságosan fél elaludni a rémálmok miatt. Ismerd be, hogy nem tudtad! – üvöltötte Lucca.

Amo megszégyenülve rázta meg a fejét. Lassan kezdett összeomlani. Az erős Amo, aki egy pillanattal ezelőtt volt, a férfi szeme előtt tűnt el.

Ellenállni a sötétségnek, ami Amo nyakába akarta csúsztatni a pengét elképzelhetetlen volt, de mégis megtette. Emellett, ez annyival jobb volt.

– Olyan sok dolog van, amit nem tudsz róla, mert túlságosan a hazugságra összpontosítottál, olyasvalakinek tettetve magad, aki nem vagy, félvén, hogy elijeszted. Nem tettél mást, csak akadályoztad, mert azt hitted gyenge, mikor a valóságban ő a legerősebb ember, akit valaha láttam.

Ezután fájdalom színezte Lucca hangját, ami kékeszöld szemében is megmutatkozott, valami, amit ezelőtt soha nem mutatott ki embernek, nemhogy egy katonájának. – Soha nem fogod ismerni azt a szerelmet, amit én érzek iránta. Hogy mennyire gyönyörű. Hogy mennyire fájdalmas lehet. Hogy milyen érzés volt, mikor először megpillantottam. És hogy milyen érzés volt, mikor azt hittem talán elveszítem még azelőtt, hogy megmenthetném. Soha nem fogod megismerni az igaz szerelmet, amíg meg nem tapasztalod az igazi félelmet. És soha nem fogod ezeket iránta érezni, mivel én vagyok az egyetlen számára. Ő. Az. Enyém.

Amo majdnem ott volt. Majdnem egy megtört emberi lény. Lucca megállhatott volna és megkönyörülhetett volna neki, de azt akarta, hogy a fiú életre szóló büntetést kapjon. Egy mondatot, amiért hagyta, hogy Chloe akárcsak egyetlen nap is a pokolban sétáljon.

– Ha Elle nem látott volna meg minket azon az estén, bele sem akarok gondolni hol lenne most Chloe, vagy hogyan végezte volna, mert holtbiztos, hogy nem védted volna meg. Te, Nero, még Vincent is szarjankók vagytok, amiért hagytátok, hogy keresztülmenjenek azon a poklon.

Lucca nem tartotta vissza, és nem érzett egy cseppnyi megbánást sem. A katonája megérdemelte, miután ugyanezt próbálta tenni vele. Az egyetlen különbség, hogy Amót elvakította a rajongás, és ezt összetévesztette a szerelemmel, míg Lucca felismerte a Chloe iránti érzelmei tisztaságát.

A lelkitársa volt.

– Sohasem fogod Őt megérdemelni. Ugyanúgy, ahogy Nero sem fogja soha Elle-t. Nero a hátralévő életét azzal fogja tölteni, hogy megpróbálja, de nem fogom hagyni, hogy te is megpróbáld és kiérdemeld.

– Annyira akartam őt, hogy gyakorlatilag helyet cseréltem volna veled arra a hét hónapra… De már nem. Bele kell nézned a tükörbe minden kibaszott nap életed hátralévő részében és látnod, micsoda gusztustalan féreg vagy. Ezért nem foglak megölni. – Lucca elvette a kést a torkától, de még mindig arra késztette Amót, hogy úgy álljon ott, mint egy sérült állat, nem eresztette el. – Azt akarom, hogy úgy élj, hogy minden egyes nap tudod, én vele vagyok, miközben te nem. Tudva, hogy hozzám tartozik, és csakis hozzám. Hogy apránként meghalj minden alkalommal, mikor együtt látsz minket, csakúgy, ahogy én tettem, mikor veled láttam.

Most már megtört.

A remény, ami benne élt, ugyanaz a remény, ami a szemében tükröződött, amiért olyan közel volt a lányhoz, olyan kicsi volt most összehasonlítva azzal, ami akkor volt, mikor először ideért. Lucca nem akarta, hogy teljesen eltűnjön, az nem fájna neki annyira, mikor minden nap belenéz a tükörbe, vagy Chloérra, vagy akár csak Luccára.

Elfordulva a megtört embertől, ki most görnyedten állt és csak a fal tartotta a háta mögött, a megtört embertől, aki most nem tudott ránézni a szégyentől, Lucca visszatért az asztalához, ahonnan szánakozva figyelte Amót.

Újabb szálat húzott elő és az ajkai közé vette, meggyújtva a végét egy csuklómozdulattal. – Takarodj a szemem elől, és soha ne tedd be újra a lábadat a házamba. Gyere bármilyen közel hozzá engedély nélkül, és soha többé nem látod. Érj hozzá, és betartom az ígéretem, miszerint felhasítom a kibaszott torkodat. – Beleszívott a cigibe és elhessegette. – Elmehetsz.

Amo erőlködve lökte el magát a faltól, sérült kezét a testéhez szorította, miközben távozott. Egy szót sem szólt; nem kellett. Az arca mindent elárult. A fiú elveszítette a lányt, akit szeretett, és most úgy érzi, kicsúszik az ujjai közül.

Kezével beleszántva a hajába saját szavai letaglózták. Hogy milyen érzés volt, mikor azt hittem talán elveszítem még azelőtt, hogy megmenthetném.

Kétszer érezte az igazi félelmet. Minden alkalom, mikor túlélte a lány, a legbékésebb és legcsodásabb érzés volt… Csak hogy megölje, mikor néznie kellett, hogy Amo az, aki megvigasztalja.

Azt gondolnád, hogy az első alkalom volt a legrosszabb, de a második éppoly kínzó, szívszorító és elviselhetetlen volt.

Hogy apránként meghalj minden alkalommal, mikor együtt látsz minket, csakúgy, ahogy én tettem, mikor veled láttam…