Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

39. fejezet

Egy élő, lélegző rémálom

Négy évvel ezelőtt…

Fordította: Keiko

Puff.

Mi volt az? Az éjjeliszekrényen álló órára pillantva Chloe látta, hogy a szülei nem jönnek haza még pár óráig. Még mindig remegett Elle suliban megverése miatt, így azt mondta magának, hogy ez szórakozott az elméjével.

Lekapcsolva a lámpát visszakucorodott a takaró alá, agya még mindig tele volt Elle járdán heverő testének képeivel, míg vissza nem aludt.

Álma nem tartott sokáig, mielőtt egy, a száját befogó kéz ébresztette egy élő, lélegző rémálomra.

Küzdött a sötét figura ellen, de nem tartott sokáig. Egy nehéz erő eszméletlenre ütötte…

* * *

Testét nekivágták egy asztalnak, és ettől magához tért. Sikoly tört elő torkából, amint megpillantotta az őt körülvevő férfiakat az ismeretlen helyiségben.

Egy magas, vékony, idősebb férfi fekete hajjal és szemmel tűnt a felelősnek, mivel két embere fogta le karjait, miközben a harmadik a lábát tartotta.

Ördögi mosoly tűnt fel arcán, mielőtt rendelkezett: – Vegyétek le a felsőjét.

– NEM! – Chloe még keményebben küzdött a férfiak ellen, könnyei elhomályosították a látását. Meg volt döbbenve, könnyei milyen gyorsan buggyantak elő, mielőtt még lehullhattak volna.

Minden igyekezete ellenére, a két férfi, aki lefogta, leszakította a felsőjét, ezzel feltárva a melltartóját.

– Kérem! Kérem! – könyörgött, imádkozott, hogy elengedjék, amint teljesen eltávolították a felsőjét.

Az egyik férfi ujján villanó arany ragadta meg a figyelmét, ahogy az belemarkolt a felsőjébe. Egy hatalmas lópatkó formájú gyémántgyűrű volt, olyan, amiről biztosra vette, hogy sohasem felejti el.

A férfi, aki a vezetőnek tűnt egy pengével közelítette meg, szemei végigpásztázták. Olyan kicsinek érezte magát abban a pillanatban. Gusztustalannak… Értéktelennek… Szennyezettnek, ahogy mindannyian felfedett bőrét bámulták.

Miért történik ez velem?

A hideg fémasztal alatta éles kontrasztot adott az értelmetlennek tűnő sírástól égő arcával.

– Kérem! Hagyja abba! – Semmiféle rúgása és harca nem egyezett azzal, ami őt lefogó kezek millióinak tűnt.

A kést tartó gonosz férfi nevetése gúnyolódva csengett a fülében.

– Maradj nyugton, kicsi lány – közelebb tartotta a kést az arcához – vagy jobban fog fájni.

Rendellenesen nagy, fekete szemeibe nézve biztosra vette, hogy az ördög szemeibe néz.

Az ezüst penge egyre közelebb került jobb szeméhez, míg már csak centiméterekre volt a pupillájától.

– Ne pislogj.

Egy könnycsepp buggyant ki, még inkább megnehezítve, hogy nyitva tartsa a szemét. A teste remegni kezdett. Pislogni fog.

– Ne pislogj, kicsi lány – figyelmeztette újra.

A könnycsepp lehullott, a szeme elkezdett lecsukódni… Istenem, segíts!

Abban a másodpercben, hogy remegő szemhéjait lehunyta, érezte, hogy hideg kés fúródik a jobb szemöldöke feletti bőrbe. Mélyre hatolt, olyan átható hanggal töltve meg körülötte a levegőt, amilyet még sohasem hallott.

A fájdalom csak rosszabb lett, ahogy a férfi lassan, fájdalmasan lefelé húzta a pengét. Ezután enyhített a nyomáson, csak hogy egyből a szeme alatt újra belé mélyessze, mindent elölről kezdve.

Fülsiketítő sikolyai ismét megtöltötték a teret. Ám a küzdőszellem haldoklott benne, ahogy egyre gyengült.

Felemelve a kést ez alkalommal durván tartotta a lány arcát, csitítva a sikolyait, míg egy vonalat vágott az ajkai jobb oldalán.

Mikor ismét elhúzódott és hagyta, hogy levegőhöz jusson, az adrenalin, amiből a harchoz merített, már elhalt.

Az arcán lecsorgó vér beleégett a bőrébe. Tudta, már akkor, hogy sohasem felejti el az érzést, ahogy a könnycseppek találkoznak a vérrel és véres könny ösvényét perzselik az arcára.

– Kérem, csak öljön… – Nehéz volt elsuttognia kérését rekedt hangjával, de meg kellett próbálnia, kegyelemben reménykedve.

Az őrült férfi nevetni kezdett, miközben a kés pengéjével cirógatta a bőrét. – Kicsi lány, ez csak a kezdet.

Lehunyva a szemeit újabb könnycsepp buggyant ki és keveredett a forró vérrel. A kegyelem ma este nem érkezik, így egy utolsó dologban reménykedhet. Hogy megmentik.

A kés újra és újra átszúrta a bőrét, ahogy belevágott az egyik karjába… majd a másikba… majd a hasába. A gyötrelem és a kínzás csak folytatódott. Minden egyes vágással érezte, hogy igényt tart rá.

Súlyos láncok nehezedtek rá minden jellel, elméjére minden ördögi nevetéssel, amit hallott, és lelkére minden alkalommal, mikor a szavakat hallotta: kicsi lány. Körbetekeredtek rajta, egyre szorosabbá váltak…

Szemei lassan pislogni kezdtek, érezte, hogy elsodródik, a fájdalom túl nagy lett, hogy elviselhesse.

Egyetlen végső reménye, hogy megmentik az ördögtől eltűnt. Senki sem jön érte, hogy megmentse. És ha valaki meg is tenné, rég túl késő lenne. Megmenteni őt azt jelentené, hogy valaki rosszabb elveszi a lelkét az ördögtől és a magáénak nyilvánítja. Ám, ilyen embernek nem kellene léteznie – nem létezik, és ha mégis, egyáltalán nem mentené meg…

* * *

A lány kezdte elveszíteni az eszméletét, és a most már meggyötört szürke szemei kezdtek távolodni. Volt valami élvezetes abban, hogy látta, amint a szemekből távozik a személyiség, akik egyszer voltak, mikor végzett velük. Ez volt a védjegye; ahogyan birtokba vette őket.

Elvette a fiatal lányt, aki egykor volt, és az ő gyönyörű teremtényévé változtatta. A teste, az elméje, a lelke hozzá tartozott, és mindig is fog... amíg el nem veszi az utolsó leheletét.

A lány szemei fennakadtak, mielőtt a szemhéjai lezárultak.

– Jó éjt, kislányom.

Az ajtó nyílására megfordította a fejét és látta, hogy az embere belök egy másik férfit a raktárba.

– Oh, Istenem! – sírt a férfi, próbált eljutni a kicsi lányhoz, de az embere nem hagyta. – Mit tettél vele?! – kiáltott.

Lucifer végigcsúsztatta a kést az eszméletlen lány testén. Gyönyörűvé tettem. – Figyelmeztettelek, minél jobban húzod az időt, annál hosszabb ideig lesz velem, Maxwell.

– A lányom… Hogy tehetted…? Miért tetted ezt…? – A kicsi lány apja térdre hullott.

– A városnak változásra van szüksége. – Lucifer megfordult, látni akarta az arcát, amint azt mondta: – Talán Dante Caruso választatott meg, de többé nem irányít. Én igen. Bármit megteszel, amit kérek. Ne tedd – késével a kamerára mutatott, ami egész idő alatt felvett – és örömmel emlékeztetlek rá kihez tartozol te meg a becses családod. – A térdelő férfihoz sétálva Lucifer Maxwell arcához érintette a vértől csöpögő pengét. – Megegyeztünk?

Könnycseppek csíkozták Maxwell arcát, ahogy bólintott. – Igen.

Visszatérve az asztalon fekvő lányhoz, felkapta és a karjaiba zárta, ahogy ő kezdett kissé magához térni.

Lehajolva a fülébe suttogott: – Újra az enyém leszel, kicsi lány. Legközelebb nem adlak vissza. Meg foglak ölni, ezután örökre az enyém leszel.

Mielőtt átadta Maxwellnek szorosan magához ölelte. Egy lánygyermeket, aki többé nem Maxwellhez tartozott, hanem magához az ördöghöz.

* * *

Chloe elméje lassan feléledt, mikor egy hangos robajt hallott. A fájdalom, amit érzett, elviselhetetlen volt a lelkének.

Kinyitva a szemét rájött, hogy az apja karjaiban van, miközben a férfi egy dombról cipelte le a kocsija roncsaihoz. Behelyezte őt az összetört autóba, majd előhúzta a mobilját és tárcsázta a három számjegyet.

Szeme kinyílt és lecsukódott, látva az eldeformálódott autót maga körül, miközben hallotta apja vigasztalan hangját.

– A nevem Maxwell Masters és egy szörnyű baleset történt…