Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

33. fejezet

Az Istenhez imádkozni, akiről nem hitte, hogy létezik, hogy életben legyen

Hónapokkal korábban…

Fordította: Keiko

Lucca figyelte a kaszinó szintjét, elméje valahol máshol járt. Chloe itt volt a kaszinóhotelben, Nero tetőtéri lakásán a lányokkal szórakozott. Olyan közel volt, mégis oly távol.

Minden nap, mikor várt rá tudta, hogy egy újabb nappal került közelebb. De számára mindig örökkévalóságnak érződött.

A telefon csörögni kezdett a zsebében, így előhúzta és látta, hogy Nero keresi. Azonnal felvette a füléhez tartva a készüléket.

Mielőtt megszólalhatott volna, Nero sietve kérdezte: – Lucca, hol vagy?

Süllyedő érzés csapta meg a szívét. Az ösztönei azt súgták, hogy valami nagyon rossz történik, és valahogy érezte, hogy Chloe is belebonyolódott.

Már a lift felé tartott. – Első emelet.

– A lányok… Valaki betört. A liftben vagyunk… – úgy tűnt Nero minden reményét elveszti, miközben hangja elhalt.

A telefon kiesett Lucca kezéből, ahogy éles fájdalom hasított belé, pont a mellkasába.

Irányt váltva a menekülő lépcsőház felé indult, mivel Nero már a liftben volt. Rácsapott az ajtóra, amitől az kilendült, miközben rohanni kezdett felfelé a lépcsőn, olyan gyorsan, ahogy lábai bírták. Kurvára ne tedd ezt velem! kezdte átkozni Istent, egy figurát, akiben évekig nem hitt.

Huszonhárom emelet volt.

Még meg sem érintettem.

Huszonhárom emelet választotta el őket.

Még nem is éreztem, milyen megcsókolni.

Huszonhárom emelet, amit meg kellett másznia, hogy megmentse.

Még nem mondtam el neki, hogy szeretem.

Minden megtett emeletnél látta a számot, ami mutatta, mennyit kellett még megmásznia.

Kurvára ne merd elvenni tőlem!

Egyszer sem állt meg, egyszer sem lassított. Az tudata és a teste erős volt, hajlandóak voltak felvinni a legfelső emeletre, míg a szíve összenyomódott a mellkasában. Egy szív, aminek nem kellett volna verni, mert olyan nem volt neki. Egy szív, ami csak Chloeért dobogott. Egy szív, ami sebesen omlott össze az elvesztésétől való félelemtől.

Tizenegy…

Már félúton volt. Úgy tűnt, örökké tart. Egyetlen reménye, hogy Chloe él, valaki más kezében volt, aki hamarosan odaér. Mentsd meg, Nero. Valaki más menti meg, aki nem ő volt, nem számított ez mennyire megöli őt. Mentsd meg, Amo.

Tizenöt…

A számok kezdtek elhomályosodni a közös jövőjükről alkotott képekkel együtt.

Tizenkilenc…

Chloe mosolyogva ül a kert közepén, gyönyörű virágokkal körülvéve.

Húsz…

Keze végigfut a lány hosszú, selymes haján.

Huszonegy…

Békésen alszik mellette az ágyban.

Huszonkettő…

Megcsókolja a fehér pavilon alatt, miközben rajta fehér ruha van.

Huszonhárom…

Mikor rávert az előtte lévő ajtóra, az hangos csapódással nyílt ki, feltárva a hosszú folyosót. Közel vagyok, kedvesem.

Az adrenalin még mindig az ereiben áramlott, így sikerült elérnie a folyosó végére, kinyitnia Nero lakásának törött ajtaját és felrohanni a lépcsőn imádkozva az Istenhez, akiről nem hitte, hogy létezik, hogy még mindig életben legyen.

Elérve a felső fokot elkapott egy pillantást Chloéból a fürdőszobában, és a megkönnyebbülés hulláma öntötte el a testét. Lucca rátalált a teljes és tökéletes békére ebben a tizedmásodpercben. Az, hogy tudta, még mindig ver a szíve, erősebbé tette az övét is.

Az elvesztésétől való félelem helyét átvette a megtorlás, mikor meglátta Vincentet egy férfi felett, akit halálra vert épp.

Vincent ingét megragadva lehúzta a férfiról, akit kis híján megölt. – Ne merd megölni a köcsögöt.

Felmérve a földön fekvő férfit tanulmányozta őt, próbált rájönni ki volt és mit csinált itt. A zsigereiben érzett hátborzongató benyomás azt súgta, már tudja.

Sal jött fel ekkor a lépcsőn, egy ütőt hozott, már értesült a történtekről a biztonsági kamerák képéből.

– Bassza meg, ember. Elkapta Al-t. Fel kellene takarítani… – Hamar becsukta a száját, mikor meglátta a lányokat.

Átvéve az ütőt tőle, Lucca megragadta azt és hálás volt, amiért ilyen barátja van. – Köszi, Sal.

A feje fölé emelte az ütőt és meglendítve lecsapott a férfi lábára.

A törő csont hangjának gyönyörű melódiája megtöltötte a teret.

Vincent üvöltött a zajon át: – Elég! –, ahogy a lányok a fülükre tapasztották a kezüket.

Lucca még közel sem végzett, hagyva, hogy a sötétség megkapja, amit akart, lecsapott a másik lábra is.

A végső ütésre emelve az ütőt Amo kiáltott: – Bassza meg! Elég volt! –, ami arra késztette, hogy megálljon a hátralendített ütővel.

Követve a fiú hangját tekintete Chloén állapodott meg, aki a kádban ült. Mozdulatlan volt, közel katatónikus állapotban, egyenesen a szemébe nézett. A tőle való félelem egyértelműen sütött szürke tekintetéből.

Látnia kellett őt így. Még nem látta, mire képes, nem látta a benne rejtőző igazi sötétséget.

Erősen megszorította az ütőt, ettől elfehéredtek a bütykei.

Ez volt a pillanata, mikor elrejthette igazi természetét előle, vagy megmutathatta; megmutathatta mi következik és milyen férfival lesz tényleg együtt.

A másodperc törtrésze alatt meghozta a döntést, ahogy utoljára lesúlytott a törött testre, figyelte a lány tekintetét s arckifejezését, míg megtette, le sem vette róla a szemét.

Meg se rezzent, mozdult vagy változtatott arckifejezést, ami azt mutatta neki, hogy már tanúja volt az ilyen természet brutalitásának korábban.

Elengedve az ütőt mély levegőt vett, a vér szaga megnyugtatta.

Hátrasimította haját, ami időközben az arca köré hullott, mosoly érintette ajkát. A sötétség ki lett elégítve.

– Na most volt elég.

Bár az egész összeomlott, mikor Amo Chloe válla köré tette a zakóját és azt mondta: – Gyere, hazaviszlek.

A sötétség, ami lenyugodott, üvöltve jött vissza, mikor a lány magához szorította a zakót.

Figyelte, ahogy más férfi vigasztalta, és ez felemésztette. Olyan zakót látni köré burkolva, ami nem az övé volt, miközben a lány csüngött rajta, összezúzta. Hogy a lány, akit olyan mélyen szeretett, félt még elmenni is mellette, szívfacsaró volt.

A leghalványabb fogalma sem volt arról a fájdalomról, amin átment, a valódi félelmemről, hogy elveszítheti, vagy a szerelemről, amit iránta érzett.

Figyelni, ahogy a gyönyörű, törött lány anélkül megy el mellette, hogy tudna ezekről a dolgokról, amint Amóval elsétál, lassan, de biztosan megölte belül.