2. fejezet
Ellenséges területen vagy
Fordította: Dia
Próbálva megszabadulni a férfi gondolatától, aki épp az előbb vitt el belőle egy
darabot, visszafordult Luccához és
igyekezett összeszedni magát.
– Igen, bocsi. Öhm, látni akartál?
Lucca egy pillanatig
bámult rá, a szórakozott
kifejezés
nem tűnt el az arcáról. – Akartalak?
– Igen…? – Adalyn zavararodottan nézett vissza rá. – Tegnap kérted, hogy délre jöjjek az irodádba.
– Biztosan elfelejtettem –
mondta, miközben
visszaült
a székébe. – Chloét viszem ebédelni fél óra múlva és még van pár befejezetlen munkám, szóval, ha nem bánod...
Adalyn szája tátva maradt a csodálkozástól és szemöldökét ráncolta, egyre inkább összezavarodott, miközben az ajtó felé indult.
– Szép napot, Adalyn. – Mosolygós hangja kissé megborzongatta.
– N...neked is.
Távolodva ettől a furcsa találkozástól, nem igazán tudta, mi is történt az imént. Mi a fene?
Visszaindult az úton, amelyről jött, egyenesen a lift felé. Minek akart látni engem, ha egyből ki
is...
– Áhh…
Könnyed sikoly kezdte elhagyni a torkát, de egy erős tenyér a szája előtt gyorsan megakadályozta, miközben belökték egy homályos takarító helyiségbe.
Adalyn felnézett foglyul ejtőjére, aki átlökve az ajtón már neki is nyomta annak. Az őt elbűvölten tartó angyalt nézve rájött, ő nem a fény angyala, hanem a sötétségé, olyan bűnös ígéreteket hordozva a tekintetében, mint senki más.
– Nem fogsz sikítani, ugye? – kérdezte a férfi hidegen, és a tetovált kéz már el is tűnt a szájáról, szavai így inkább tűntek megállapításnak, mint valódi kérdésnek.
– Honnan tudtad, hogy nem
fogok? – húzta
fel a szemöldökét. Bármelyik másik lány egy másodpercen belül sikításban tört volna ki.
Angel sötét szemei végigjárták az arcát. – Mert nem ijedtél meg.
Igaza volt, tényleg nem.
Képtelen volt levenni a szemét az elragadó férfiról. – Honnan veszed?
Féloldalas mosoly tűnt fel az arcán. – Ugrálva és mosolyogva jöttél Lucca
Caruso irodájába, szóval vagy kibaszottul hülye vagy, vagy nem ijedsz meg egykönnyen. – A csuklóját tartó kéz lassan végigsimított a kezén. – Lássuk, melyik is?
Adalyn veszélyesen mozdulatlanul állt, azon tűnődött mit fog tenni a
férfi, egészen
addig, amíg
kezét
a nyaka köré kulcsolta, hüvelykujjával a pulzusát tapintva.
– Erős... és állhatatos.
Nem volt egyszerű nem
beleolvadni a könnyed
szorításba. A rosszfiúk voltak az ő gyengéi és bassza meg, ha nem ő volt a
legrosszabb.
Megpróbált összeszedett maradni ilyen közel hozzá, megnyalta kiszáradt ajkait. – Nos, te sem ijedsz meg
egykönnyen,
tekintve, hogy loptál
tőle.
Az aprócska mosoly eltűnt. –
Elvettem valamit, ami nem az övé.
– Talán tiéd a gyűrű?
Angel szabad kezével előhúzta a zsebéből a gyémántokkal kirakott lópatkós aranygyűrűt. Egy másodpercig
bámulta, mielőtt visszacsúsztatta
volna, figyelmét
újra
Adalynre fordítva.
– Nem, egy barátomé. – Hangja rideg és éles, több, mint
nyilvánvaló volt, nem nagyon fog magyarázkodni.
– Jól van.
– Szóval nem mondod el?
– Úgy értettem elhiszem, hogy tényleg egy
barátodé, – egy mosoly tűnt fel az ajkán – nem úgy, hogy nem mondom el Luccának.
Talán nem kelle...
Meglátta felvillani a fényt a tekintetében, ahogy a torkát ölelő kezek szorítása erősödött, ezzel kényszerítve, hogy még
inkább felnézzen rá. Közben
az arcát
és
testét
olyan közel
nyomta hozzá,
hogy alig maradt hely kettejük
között. Hangja veszélyesen mélyen csengett.
– Szerintem nem vetted észre, hogy én irányítok, édesem.
Adalyn szíve gyorsabban kezdett verni és nagyon jól tudta, hogy ezt ő is érzi a szorításában, de nem a félelem tette ezt vele. Nem, azért volt mindez, amit a testével tett. Kocsonya volt a kezében, és ha nem szabadul tőle gyorsan, a
rosszfiú
ki
fogja találni,
pontosan milyen módon
és
mennyire uralja őt.
– Nem fogsz bántani – mondta olyan bizonyossággal, mint amilyennel ő állította, hogy nem fog sikítani abban a pillanatban, hogy
elvette a kezét.
Valami ismét megváltozott benne, a félmosoly újra feltűnt. Felemelte a kezét – azt, amelyik nem a torkán volt –, végigsimított hosszú, hideg, tetovált ujjaival az arcán és sűrű, barna haját a bal füle mögé tűrte. Egészen addig, míg a tincsek bal válla mögé kerültek, felfedve napbarnított bőrét. Ahogy előrehajolt, Adalyn meg mert
volna esküdni
rá,
hogy meg fogja csókolni
a felfedett vállát. Helyette megállt, ajkát a füléhez emelte, olyan közel, hogy az ápolatlan szakálla csikizte. – Biztos vagy benne?
Adalyn beleharapott az
ajkába,
harcolva a hasában
támadt
forróság ellen. Tényleg, nagyon, nagyon le kellene lépnie, mielőtt olyat tesz, amit
hamarosan megbán.
Vagyis, többnyire
bán.
– Ha bántasz, meghalsz. Mivel nem vagy
Caruso, ellenséges
területen
vagy. Sokkal nagyobb bajban leszel, ha bántod egy nőjüket, mintha simán gyűrűt loptál volna tőlük.
Angel egy ujjnyit hátrált, mutatva, hogy tudja, igaza van.
Adalyn lassan elfordította a fejét, még egyszer a sötét mélységbe nézve, mielőtt mennie kellett.
– Ne aggódj, megtartom a titkod. De tartozol
nekem.
Angel megfeszítette az ujjait a nyaka körül, ezzel jobban felfeszítve a fejét.
– Édesem, én vagyok az utolsó, akitől azt akarod, hogy tartozzon
neked.
Érezte a figyelmeztetést a hangjában, de ez nem állította meg. Túlságosan elcsábulva az angyaltól, azt suttogta: – Valami azt súgja, mégis.
– Tévedtem veled kapcsolatban. - Végighordozva rajta a tekintetét, végül elengedte a torkát és hátrált egy lépést. – Hülye vagy.
Úgy hitte, egy részét bántania kellett volna ezeknek a
szavaknak, de nem tagadhatta a tényt,
hogy hülye
volt, mikor nem kezdett el sikítani
azon nyomban, mikor a hideg kezek lekerültek a szájáról.
Amikor elfordította a kilincset és kitárta az ajtót, a folyosó fénye megvilágította a sötét férfit, tompa fénnyel körvonalazva a testét. Nem tudta megállni a mosolygást, ahogyan kilépett és kezdte becsukni az ajtót, és az őt körülvevő fényudvar lassan kezdett eltűnni.
– Talán, de mégsem én voltam olyan hülye, hogy lopjak egy Carusotól.
9 megjegyzés:
Nagyon köszi!
Nagyon köszönöm! 😊
Köszönöm 😊😊
Köszönöm!
Köszönöm😘💕
Már úgy vártam. Nagyon köszönöm!!!
Köszönöm😍
Köszönöm szépen.
Köszönöm szépen!
Megjegyzés küldése