Alice Clayton - Faldöngető 2.

8.fejezet

Fordította: Sienna

    – Oké, az összes plusz ágyneműd és törölköződ a folyosón lévő szekrényben van, plusz takarók a cédrusfa ládában, hmm... mi más? Oh, az ágy melletti ablak hajlamos egy kicsit beragadni, ha esik az eső, de nem annyira rossz. Jegyzeteket hagytam az összes távirányítón, utasításokkal arról, hogyan kell használni mindent, – egy örökkévalóságig tartott, hogy megtanuljam, hogyan kell bekapcsolni az átkozott dolgokat... lássuk csak, oh! Menjünk vissza a konyhába, és beszéljünk a főzőlapról. Trükközni kell ahhoz, hogy a hátsó bekapcsoljon a magas fokozaton, és…

    Követtem Jilliant vasárnap délután a sausalitói házukon keresztül, míg Simon ugyanígy tett a garázsban Benjaminnal. A házőrzés nem olyan, mint régen volt; nem tudod csak úgy behozni a postát, és bulit tartani.
    Ahogy körbe vezettek a házban, felhívva a figyelmünket mindenre, amit tudnunk kell, mialatt ott tartózkodunk, eszembe jutott, milyen tökéletes volt minden. A hegyekben a főutca felett elhelyezkedve, a ház két emelettel majdnem háromszög alakú volt, úgy, hogy gyakorlatilag minden szobából kilátás nyílt az öbölre, és a távolban San Franciscóra. A többlépcsős szabadtéri kiülő mellett, ami padokkal és tűzrakó gödrökkel volt tarkítva ott volt a süllyesztett pezsgőfürdő. Tökéletesen elszigetelt, tökéletesen privát, gyilkos kilátással.
A pezsgőfürdőnél találtuk meg Simont és Benjamint a vezérlő fölé görnyedve. Simon nagyon jól mulatott, ahogy a belső fényeket kapcsolgatták hatalmas vigyorral rózsaszín, kék, zöld, majd lila színűre.
– Caroline, nézd! Olyan, mint egy saját fényparádé! – kiáltott fel izgatottan.
– Azt hiszem ez minden – mondta Jillian. –Kocsikulcsok a tálban a bejárati ajtó mellett, riasztó kódok le vannak írva, tudjátok hogyan működik a sikló. Ó, mit felejtettem el? – Elővette a noteszét, eszeveszetten ellenőrizte a jegyzeteit.
– Ne aggódj semmi miatt – megoldjuk. Ti ketten csak élvezzétek az utazást – válaszoltam. – És legalább egy hétig nem hívhatsz fel és nem jelentkezhetsz be. Menj, szexelj a férjeddel.
– Igen, menj szexelni a férjeddel – szólt közbe Benjamin, bezárta a jegyzetfüzetét, és hátulról köré fonta a karját. – Kösz, srácok, nagyra értékeljük.
– Biztos nem bánjátok? Nem kell itt maradnotok minden este, talán csak néhány éjszakát egy héten? – kérdezte Jillian.
– Istenem, befognád már végre? Ez igazán nagy fáradság, itt maradni… micsoda áldozat – nevettem a ház felé intve.
Benjamin azt mondta: – Rendben, hadd menjenek. Simon, még egyszer köszönök mindent. És győződj meg róla, hogy megnézed azokat a kerékpárutakat, amelyeket a térképekkel együtt hagytam. – Amíg Jillian a noteszéért ment, azt mondta nekünk: – Én a helyetekben felhúznám a nyúlcipőt.
– Ó, engedj el te nagy mamlasz, meg kell ölelnem – tiltakozott, és elnyelt a karjaiban. – Köszönöm, fogalmad sincs, mennyire szükségem van erre – suttogta. Amikor elengedett, könnyek voltak a szemében. – És ne feledd, csak egy telefonhívásnyira vagyok.
Megöleltem mindkettőjüket, és hagytam, hogy Simon becsomagoljon a Range Roverbe a visszautunkra a hídon keresztül. Mindketten csendesek voltunk, amikor beléptünk a városba, a kanyargós utcákon az apartmanunk felé. Leparkolt, majd az oldalamhoz sétált, hogy kinyissa az ajtómat. Megfogta a kezem, azt mondta. – Tudod, lehet, hogy ez mégsem lesz olyan unalmas. Lehet, hogy szórakoztató, ha van egy házunk.

***

Aznap este, Clive és én „Öld meg a lófarkat” játékot játszottuk – egy játékot, amelyet mi találtunk ki néhány évvel ezelőtt, amikor elkövettem azt a hibát, hogy ott feküdtem le, ahol éppen aludt, és a lófarkamat meglengettem előtte. Arra ébredt, hogy egy hatalmas hajtincs táncol az arca előtt, majd teljesen megőrült. A célja a játéknak az, amennyire meg tudtam érteni, hogy Clive megrágja, megküzd vele, és mindent csinál a hajammal, csak ne lógjon lófarokban.
Alaposan meg kellett mosnom a hajam ezután a játék után? Igen, de látni, ahogy a szeme felcsillan, és ahogy kis oldalirányú rákmozgásban átsétál a padlón, amikor megtudja, hogy itt az ideje játszani, megért mindent. A játék a dohányzóasztal alatt zajlott éppen, amikor Simon átjött. – Öld meg a lófarkat? – kérdezte, amikor kidugtam a fejem.
– Aha – válaszoltam megrezzenve, amint figyelmetlenségemben Clive, megragadott egy adagnyi hajat és meghúzta.
– Ki áll nyerésre?
– Mit gondolsz? Aú!
Megfordultam az asztal alatt azzal a szándékkal, hogy üldözőbe veszem, de csak nevettem, amikor Clive a hátára gördült, elég hangosan dorombolva ahhoz, hogy az ablakok is belezörrenjenek.
– Fegyverszünet? – kérdeztem tőle, összeborzolva a szőrt a hasán. A félig behunyt szemei és a fejjel lefelé álló macskavigyor elég válasz volt számomra. Leporoltam magam, kimásztam a dohányzóasztal alól, hogy csatlakozzak Simonhoz a konyhában.
Az öblön át tartó út után dolgoztam néhány órát, míg ő szundikált, hogy kipihenje az időeltolódás miatti fáradtságot. Adtam az én Clive-omnak egy kis szünet, amikor kirohant, hogy egyen egy kicsit a vacsorájából. Most, hogy egy kicsit szippantottam a vietnámi kajából, felgyorsítottam a lépteimet a konyha felé. Egy tál pho egy hűvös éjszakán a legjobb dolog a világon.
Kiszedtem a tálakat, miközben Simon kicsomagolta az ételhordókat. Megragadtam az evőpálcikákat, ő pedig bort öntött. Elhelyezkedtünk a konyhaasztalnál, és a szürcsölések és hörpintések között átnézte a leveleit. Az alatt halmozódott fel, amíg elment, így amikor visszatért, ez volt rendszeresen a feladata. Dumáltunk a napról, különböző nézetekkel, milyen lenne részben Sausalitóban élni, amikor észrevettem, hogy abbahagyta a szürcsölést.
– Mi az? – kérdeztem, miközben egy kinyitott levelet bámult.
– Mi? Ó, ez az öregdiákok szövetségének levele.
– Stanford?
– Nem, a gimitől jött tulajdonképpen. Meghívó a tízéves osztálytalálkozóra.
Csendben maradtam és néztem az arcát, amint végig vesz néhány dolgot. Amikor felvette az evőpálcikát, és újra nekilátott a tésztájának, megkérdeztem: – Szóval, el fogsz menni?
– Nem vagyok benne biztos. Nem gondoltam volna, hogy el akarok menni, de most, hogy itt van… talán?
Témát váltott, de láttam, hogy a szeme többször is a levél felé téved. És amíg a vacsora után elpakoltam, láttam, hogy újra elolvassa.
– Menned kéne – mondtam, órákkal később. Ágyban voltunk, a hírek ment a tévében, Clive közöttünk. Simon azonnal tudta, miről beszélek.
– Nem tudom, hogy tudok-e. Hálaadás és karácsony között lesz, úgyhogy valószínűleg utazni fogok. Biztos nem vettem észre az értesítőt valahol – mondta, szemét a képernyőn tartva. Feszült volt.
– Tudtál volna róla, ha fent lennél a Facebook-on. Fogadok bármiben, hogy az osztálytársaid ott kerestek.
– Kétlem, hogy a legtöbbjük emlékezni fog rám – gúnyolódott.
Elharaptam a választ. Bár akkoriban nem ismertem őt, minden középiskolában volt egy Simon Parker. Add hozzá ehhez, hogy a szülei olyan váratlanul hunytak el, és igen, tuti mindenki emlékezett rá.
Sóhajtva felém fordult, kezét kinyújtva a párnákon. Én is az oldalamra fordultam, az ujjaimat összefűztem az övével. A másik karját a feje alá dugta. A televízió fényében fiatalnak tűnt. És egy kicsit szomorúnak.
– Sosem terveztem, hogy visszamegyek. Tényleg nem volt rá okom.
Megszorítottam a kezét.
– Nem tudom, talán mennem kellene? Jó móka lenne újra látni néhányat a srácok közül, nem?
Mosolyogtam, és nem szóltam semmit.
– Megnézem a naptáramat holnap. Talán be tudom zsúfolni.
– Akarod, hogy megnézzem az enyémet? – kérdeztem.
– Gondolod, hogy tudnál jönni? Tudom, milyen elfoglalt vagy.
– Azt hiszem, el tudok lógni egy hétvégére. Ráadásul még soha nem jártam Philadelphiában. Elmehetünk cheesesteakért[1]?
Felnyögött. – Te jó ég, van fogalmad róla, mióta nem ettem cheesesteaket? Lehet, hogy el is döntöttem.
Átcsúsztam az ágyon, majd lovaglóülésben rátelepedtem, kezét a derekamhoz húztam. Lehajoltam, az arcából hátrasimítottam a haját, és szájon csókoltam.
– Mesélj a kedvenc cheesesteakes helyedről – mondtam, ahogy körém burkolta a karját, és magához rántott.
A következő huszonhét percben Simon mellkasán feküdtem, hallgatva, hogy egy kis családi szendvicsboltról beszél. És arról, hogy mennyire fontos mind az édes, mind a csípős paprika. Ennek során többet mesélt a családjáról és arról a helyről, ahol felnőtt, mint egész évben, amióta együtt vagyunk. Rájöttem, hogy soha nem láttam egy képet sem a szüleiről, fogalmam sem volt, hogy néztek ki.
Erről hamarosan meg fogom kérdezni. Nem ma este, de hamarosan. A ma este a sajtos-húsos szendvicsekről szólt, és mindenről, ami hozzájuk tartozik. És nem csak az édes és a csípős paprikáról beszélek.

***

– Caroline, valaki a Tervezési központból keres. Tudni szeretnék Jillian megtartja-e az órákat jövő hónapban? Át tudod venni?

– Caroline, Mrs. Crabtree újra hív, Jillian ügyfele. Tudni akarja, pontosan, hogy milyen árnyalattal festette a díszítést a nappalijában tíz évvel ezelőtt, és van-e bármilyen garancia arra, hogy nem kezd sárgulni? Azt is megemlítette nekem, hogy naponta két dobozzal dohányzik abban a szobában, és soha nem nyitja ki az ablakot. Akarod intézni?
– Caroline, van egy srác a fűtés-hűtés cégtől a hallban, azt mondja, újra esedékes az őszi karbantartási ellenőrzés. Említette ezt Jillian neked?
– Caroline, azt hiszem, véletlenül töröltem a legutóbbi számlázási tételeket a Peterson számláról, de tudom, hogy Jillian mindig tart papíron másolatokat ezekből. Van ötleted, hol?
– Caroline, tudnál…
– Caroline, szükségem van…
– Caroline, odapillanatragasztóztam a kilincset a…
Kinéztem új irodám ablakán, rájöttem, hogy a nagyobb irodával nemcsak nagyobb felelősség, hanem nagyobb fejfájás is jár. És amim jelenleg volt, az irtózatosan nagy volt. Hivatalosan egy hete voltam az iroda vezetője, és készen álltam, hogy az oroszlánfókák elé vessem magam. Hogy a fenébe kezelte ezt Jillian? Voltak saját ügyfelei, ő volt egy mentoráló csapata, ő volt a válaszadó nő, az önoltója minden tűznek, és mindezt sikerült a sajátos nyugodt stílusával véghez vinnie.
Szétesett voltam, kiborult, és elbaszott.
Természetesen hívhattam volna Jilliant. De a nászútján volt, nem akartam megzavarni őt és Benjamint, amíg ők… nos, amíg ott voltak. Emellett nem akartam elismerni, hogy annyi minden van ennek a vállalkozásnak a vezetésében, amiről nem is tudtam. Elhatároztam, hogy egyedül intézem el, így amikor Jillian néhány nap után bejelentkezett, végig hazudtam és azt mondtam neki, hogy minden rendben van.
Tudtam, az iroda után a házvigyázás könnyű lesz.
Azon a héten két éjszakát töltöttünk a sausalitói házban, két éjszakát pedig a saját lakásunkban. Éjjel-nappal dolgoztam, míg Simon élvezte a szabadidőt a következő útja előtt. A két éjszakát, amit eltöltöttünk az öböl túloldalán, azzal töltötte, hogy túrázott a hegyláncok között, biciklizett a városban, és a hétvégén azt kérdezte, mikor megyünk vissza. Dolgoztam késő péntek este, míg Simon egy szabad estét töltött a srácokkal, szombat reggel összepakoltunk és elmentünk. A szomszédjaink Euan és Antonio beleegyeztek, hogy bébiszittelik Clive-ot; nem tűnt tisztességesnek, hogy átutaztassuk néhány nap miatt. Ha úgy tűnt volna, hogy valóban élvezné, akkor fontolóra veszem, hogy áthozzuk. Egyelőre, élveztem az előnyeit, hogy Jillian lehetek. Nevezetesen végigsuhanni a Mercedes kabrióval a kanyargós utcákon fel a hegyekbe Simonnal az anyósülésen.
– Elég biztos vagyok benne, hogy Jillian azt akarta, hogy én vezessem a kocsiját, amíg ő elvan – bizonygatta grimaszolva, ahogy túl gyorsan vettem be egy kanyart.
– Baromság, azt akarta, hogy jól érezzem magam. Lépj túl rajta. – Nevettem, padlógázzal haladtunk a szellőben.
Elintéztük a dolgainkat, bevásároltunk, aztán hazaindultunk begyújtani a fát a grillhez, mielőtt Mimi és Ryan átjönnének. Úgy döntöttünk, hogy az első hétvégét egy csendes vacsorával szenteljük fel, és mivel nem tudtunk megegyezni abban, hogy Sophiát, Neilt, vagy mindkettőt hívjuk-e meg, ezért megegyeztünk abban a párban amelyik nem áll neki székeket döntögetni.
A teraszon ülve Mimivel néztük, ahogy a fiúk hamburgert sütnek, miközben sárgarépát rágcsáltunk. Késő estefele ködfoltok keletkeztek, az öblöt szürke felhők borították, és teljesen belepték a várost. Egy kicsit dideregve közelebb húzódtam az egyik hőlámpához, amelyek mindenhol ott voltak a terasz körül.
– Nagyon szép fiúink vannak, nem igaz? – Mimi felsóhajtott, ropogtatva egy répát. Rájuk néztem és én is sóhajtottam.
– Igen, igaz.
– Apropó, csinos fiúk, Sophia találkozott Barry Derryvel az esküvő óta?
– Nem, dobta a palit. Még jó, hogy – az az ember olyan unalmas volt. Mimi eljátszotta, hogy elalszik a székében, és horkol.
– Untatunk, drágám? – kérdezte Ryan, megvajazva a zsemléit.
– Nem, csak Barry Derryre és a biztosítási módszereire gondoltam – egyenesedett vissza.
Simon rám nézett, és azt tátogta: – Barry Derry?
– A srác, akit Sophia az esküvőre hozott – válaszoltam, kirángattam Mimit a székéből, és bevezettem a házba, a srácok követtek minket a húsukkal. Hmm.
– Ó, az a fickó? Utazási biztosítást próbált eladni nekem. Statisztikákat mesélt a légi utazásról, és arról, hogy miért kell gondoskodnom a fedezetemről. – Simon nevetett, és letette a hamburgereket.
Mindenkinek öntöttem még egy kis bort, majd helyet foglaltunk és megmarkoltunk egy zsemlét.
– Beleegyezett már, hogy beszél Neillel? – kérdezte Ryan.
Mimivel váltottunk egy pillantást. Kinevetni Barry Derryt az egy dolog volt, Neilről és Sophiáról beszélni pedig egy teljesen másik. Olyan dolog, ami úgy tűnt, sohasem végződik jól.
– Nem, nem hiszem – válaszoltam, átadva a savanyúságot.
– Jézusom, ez hideg – válaszolt odadobva egy hamburgert mindenkinek a tányérjára. – És ha nem bánod, hogy ezt mondom, de ez egy kicsit már nevetséges.
– De bánom, ha ezt mondod, egy kicsikét. Kinél van a ketchup? – kérdeztem. – És különben is, miért beszélne vele, Sophia nem csinált semmi rosszat.
Simon átadta nekem a ketchupot egy rosszálló pillantással együtt.
– Egyetértek Caroline-nal; Neilnek kell megdolgoznia érte, nem neki. Miért kellene meghajolnia? Ki kér hagymát? – kérdezte Mimi.
– Elveszem a hagymát, és azt hiszem, mindketten olyan nevetségesek vagytok, mint a barátotok. Hogyan tudna megdolgozni érte, amikor nem is válaszol a telefonhívásira? – mondta Simon, a „megdolgozni” szót macskakörömmel jelezve és hagymát köpve a földre. – Francba. Kicsim, idedobnád azt a konyharuhát?
– Itt van a konyharuhád, és mielőtt megkérdeznéd, itt van a mustárod, a salátád és a paradicsomod – mondtam a tányérokat a szükségesnél kicsit keményebben letéve. – És csak hogy tudd, a ti fiúkátok, és nem a mi csajunk az, aki csalárd volt. Ergo, nem kell válaszolnia semmire.
– Ergo? Mikor lettél ügyvéd? És köszönöm, ez minden, amit valaha is szerettem volna egy hamburgerbe – mondta Simon, egy igazán egészséges csomagba öltöztetve a zsemlét. – Legalább meg kellene hallgatnia, túl sok lenne ezt kérni?
– Tudod egyáltalán, miért fáj neki ennyire? Miért nem tud túljutni azon, hogy megcsalta? – mondta Mimi, a ketchupos üveget olyan erősen szorította, hogy az egész a tányérjára spriccelt.
– Oké, abbahagyhatnánk a megcsalás kifejezést? Nem csalta meg, csak megcsókolta az exbarátnőjét – szólt közbe Ryan egyet harapva a burgerjébe. – Em mem mecsaalas.
– Persze, hogy megcsalás! – kiabáltunk egyszerre Mimivel.
– Oké! Elég volt. Senki sem beszél egy percig. Mindenki harapjon egyet – parancsolta Simon, olyan komolynak tűnve, amennyire bárki más tudna egy hamburgerrel, amely majdnem huszonhárom centi magas volt.
Mindannyian haraptunk egyet. Aztán megrágtuk. Simonnak tartott a legtovább. Végül is huszonhárom centije volt.
– Tehát, megbeszélhetnénk ezt úgy, mint a felnőttek? – kérdezte.
– Mustár maradt az szádon, Simon – mondtam visszaharapva egy kacagást. Elpirult, majd megnyalta az ajkát.
– Meg tudjuk beszélni felnőttként, ha beismeritek, hogy amit tett, az rossz volt – ajánlottam, az uborka szeletemmel mutatva a fiúkra.
– Ha beszélhetek Simon nevében is, egyikünk sem mondta soha, hogy amit tett, az nem volt rossz. Csak nem gondoljuk, hogy szükséges kátránnyal leönteni, megforgatni tollban, majd kiűzni a városból – mondta Ryan. – Megcsókolt valakit – jobban örülnél annak, ha inkább megdugta volna?
– De pont ez az, nem csak megcsókolt valakit, hanem megcsókolt egy exbarátnőt. Azt az exbarátnőt, abból, amit mondtál nekem – válaszolta Mimi.
– Hogy érted, hogy az exbarátnőt? Nekem nem mondtad, hogy az az exbarátnő volt – kiáltottam Simonhoz fordulva.
– De, mondtam!
– Nem, nem mondtad.
– De, mondtam!
– Ennyit arról, hogy felnőttként viselkedünk – horkantotta Ryan, és még egy falatot evett a hamburgeréből.
– Azt mondtad, egy exbarátnőt. Nem azt, hogy azt az exbarátnőt – csattantam fel.
– Mi a különbség? – kérdezte Simon, és Mimi feje felrobbant.
– Egy exbarátnő csak azt jelenti, hogy ő egy a sok közül. Senki különleges. Az exbarátnő jóóóóval nagyobb dolog – magyarázta.
Láttam, hogy Simon még mindig nem érti.
– Olyasvalakinek mondod, akinek nem volt egy exbarátnője sem, nemhogy az exbarátnő – mondtam Miminek, jelezve, hogy megoldom. – Simon, egy exbarátnő az, akit örömmel látsz hébe-hóba, minden jót kívánsz neki, de hosszú távon nem számít. Az exbarátnő számít, kapcsolat van köztetek, ott van a közös múltatok, lehet ő az igazi, aki kicsúszott a kezeid közül. Egy exbarátnő miatt nem lennénk ennyire dühösek. Az exbarátnő miatt… de.
– Várj egy percet, várj csak egy percet. Azt mondod, ha megcsókoltam volna az egyik exbarátnőmet, akkor nem lennél dühös? – kérdezte, és megint mustáros volt az ajka.
Behunytam a szemem. – Persze, hogy csak ezt hallja meg egy pasi – nem! Dühösek lennénk, ha megcsókolnátok akármilyen exet, de egy ex nem olyan nagy ügy, mint az ex. Egy ex, az ex – nagy különbség.
– Oké, kérlek, ne mondd, hogy egy ex. Értem, hogy nyelvtanilag helyes, de akkor is furcsán hangzik. Plusz úgy hangzik, mintha azt mondanád egyek. A lényeg az, hogy azért vagy dühös, mert megcsókolt egy lányt, akivel kapcsolatban állt – vagy legalábbis azt feltételezitek, hogy kapcsolatban állt vele, igaz? – kérdezte Simon. Még mindig mustárral a száján. Ezúttal nem fogok szólni neki, az ő szája, az ő felelőssége.
– Ryan, azt mondtad, ez az a lány, akinek majdnem megkérte a kezét, igaz? – kérdezte Mimi.
– Igen.
– Lezárom az ügyet – kiáltotta, és leporolta kezeit.
– Jézusom, ez nem vezet sehova. Oké, hadd kérdezzem meg. Melyik lett volna rosszabb, hogy megcsókolta ezt a bizonyos exet, vagy szexelt volna egy random nővel, akit soha többé nem fog látni? – kérdezte Ryan.
– Az attól függ – mondtam.
– Random. Nem, ex. Nem, random. Nem, attól függ – mondta Mimi rázva a fejét.
– Feladom – mondta Simon.
– Van Rennie a táskádban? – kérdezte Ryan Mimit.
– Hozok még bort – jelentettem be.
– Mustár van a szádon, Simon – mondta Mimi.

***

Elmentek. Simon és én csendben mosogattunk, oda-vissza adogatva a tányérokat, hogy megszáradjanak. Ő visszament a teraszra, én pedig bent maradtam.

Mimi üzenetet küldött:

Szerinted Sophiának beszélnie kellene Neillel?

Igen, valószínűleg kellene.

Elmondod neki?

Szerintem neked kéne.

Együtt?

Holnap vacsora alatt?

Megegyeztünk. Mondd meg Simonnak, hogy köszönöm a vacsorát, nagyon jó volt.

Megmondom neki, Ryannek pedig mondd, hogy köszönöm, hogy eljött.

Csak nem értik, ugye?

Eh, pasik.

Nagyon jó pasik.

Igen, azok. Megyek, megcsókolom az enyémet. Találkozunk délelőtt.

Puszi.

Kisétáltam, kávét hozva mindkettőnknek.
– Foglalt ez a hely? – kérdeztem tőle.
Megrázta a fejét, és felemelte a takaró egyik sarkát, amely alatt ült. Elhelyezkedtem és odaadtam neki az egyik bögrét. Belekortyolt, majd felhúzta az egyik szemöldökét.
Egy kis ír ízt akartam ma este a kávémba. Gondoltam, mindkettőnknek jól jönne – magyaráztam.
– Egyetértek.
Egy pillanatig csak csendben ültünk.
– Nem vitatkozhatunk tovább ezen. Ez nem a mi harcunk.
– Tudom, hogy nem az. Csak nehéz végignézni. – Sóhajtottam kinézve az öböl felé. Csendes volt ma este, a köd lágyítja az összes hangot.
– Tudom, de hagynod kell, hogy megoldják.
– Tudom.
– És nem tudják megoldani, ha nem beszélnek egymással.
– Tudom.
Mindketten csendben voltunk a takaró alatt.
– Ma este mondtál valamit, ami nem tetszett.
Meglepődve fordultam hozzá. – Mit?
– Csak azért, mert nem volt meg „az exbarátnőm”, amiről ti csak mondtátok és mondtátok, az nem jelenti azt, hogy nem volt valódi kapcsolatom az emberekkel, akikkel randiztam. Nekem nincs exbarátnőm, mert nem voltak hagyományos értelemben vett barátnőim sem, de ez nem jelenti azt, hogy nem értem a különbséget.
Bólintottam. – Igazad van.
– Nem tagadhatod meg a múltam, csak azért, mert nem volt ugyanolyan, mint a tiéd.
– Teljesen igazad van. – Megfordultam, hogy ránézzek.
– Oké? – mondta.
– Oké – válaszoltam. Nagyon másképp viselkedett a korábbiakhoz képest. – Mi rendben vagyunk?
– Persze, hogy rendben vagyunk. Hát nem így oldják meg az emberek a kapcsolatokban a konfliktusokat? Olyat mondtál, ami nem tetszett, ezért tudattam veled – mondta, kissé kidüllesztve a mellkasát.
– Hát, a jó istenit, Dr. Phil, le vagyok nyűgözve – mondom a kávéscsészémet az övéhez koccintva. – Akkor most mit csináljunk? Tudod, mint emberek kapcsolatban, akik megoldottak egy konfliktust.
– Elég biztos vagyok benne, hogy egy szopásnak kellene ezt követnie – mondta komolyan.
– Hmm, ez igazságosnak tűnik. – Az ujjaimmal fölvándoroltam a lábán és becsúsztattam a nadrágjába. – Itt akarod azt a dolgot csinálni vagy…
– Krisztusom, dehogy, hideg van itt kint. Menjünk be a melegbe konfliktustmegoldani – felkiáltott, felugrott, és befelé rángatott.
– Egészen biztos, hogy ez nem egy létező szó.
– A szopás az – bezárta a terasz ajtaját, és mindentudó mosollyal nézett rám.
– Azt hiszem, ez két szó, igazából[2].
– A túl sok beszéd az, ami bajba kever elsősorban – mondta, a hálószoba iránya felé mutatva. – Most pedig befelé.
Aznap este kétszer is megoldottam a konfliktust.


[1] Sajtos-húsos szendvics Philadelphiából
[2] angolul blow job