2022. 03. 19.

Laurelin Paige & Sierra Simone - P*rnósztár 🔞

19. fejezet

Logan

Fordította: Keiko


– Logan O’Toole, te egy isten vagy.
Felkapom a fejem. A kanapémon ülve bámulom a kezemet, a gondolataim száguldoznak, de Bambi Roo épp most sétált be a nappaliba babapopsi törlőkendő illattal, a vállán átvetett táskával, és most tudatosul bennem, hogy már majdnem fél órája ülök így.
Gyenge mosolyt villantok rá. – Aligha.
– Nem, tényleg. Az a dolog, amit akkor csináltál, mikor harmadszor is elélveztem, amikor az asztal fölé hajoltam? Istenem, még sosem élveztem el ilyen erősen, esküszöm.
– Igen?
– Igen – mondja Bambi, és hosszú, sötét haját vigyorogva a válla mögé dobja. – Megmondom az ügynökömnek, hogy gondoskodjon róla, hogy még ezer jelenetet lefoglaljon veled.
Pár hónappal ezelőtt ez a fajta dolog büszkévé, egy kicsit önelégülté tett volna. Szeretem tudni, hogy a csajok boldogok, mikor elhagyják a forgatást, szeretem, hogy olyan ember hírében állok, akivel csodálatos szexelni. De most csak kavargó rettegést érzek a zsigereimben, az aggodalom és a szégyen rossz érzését – és ha őszinte akarok lenni, egy kis önigazoló dühöt is.
– Mész valahova? – kérdezi Bambi, és rám mutat. Teljesen fel vagyok öltözve, cipővel a lábamon és a fejemen baseballsapkával, és így vagyok azóta, hogy véget ért a jelenetünk, s Bambit magára hagytam, hogy rendbe szedje magát, míg én kétségbeesetten próbáltam telefonálni és üzenetet írni Devinek. Nem vette fel a telefonját, és kurvára nem tudtam megvárni, hogy visszahívjon. Így hát felöltöztem és türelmetlenül vártam, hogy mindenki elhagyja a házamat, hogy el tudjak menni Devi lakására, és rájöjjek, mi a fasz folyik itt.
– A barátnőmhöz megyek – mondom, próbálva egyértelművé tenni, hogy tényleg szeretnék elindulni, és próbálok nem bunkó lenni.
De tényleg, hölgyem. Takarodjon a házamból, hogy el tudjak menni.
Bambi egyszerre tűnik csalódottnak és izgatottnak a pletyka hallatán. – Neked van barátnőd? Az a lány volt az, aki ma itt volt?
– Igen. A neve Devi.
– Nagyon dögös – mondja Bambi elismerően.
Valami megrándul bennem. – Igen. Eléggé tökéletes.
– Nos, nem rabolom tovább az idődet – mondja Bambi, és a vállán feljebb húzza a táskáját, majd az ajtó felé indult. – Óh, és láttam Raven tweetjét, miközben öltözködtem. Gratulálok, haver. Az emberek meg fognak borulni érte.
Raven nevének és a gratuláció szónak soha nem szabadna egy helyen szerepelnie, kivéve, ha valaki a kapcsolatuk megszűnéséhez gratulál, azonnal óvatos és ideges leszek. De ki kell jutnom innen, és meg kell találnom Devit, ezért úgy döntök, hogy egyelőre félreteszem ezt a Raven-dolgot, és gondoskodom róla, hogy Bambi elmenjen.
– Jó volt veled dolgozni – mondom, és azt hiszem meggyőzően hangzik, mert széles mosolyt villant rám.
– Ugyanezt mondanám neked, csakhogy már tudod, milyen nagyszerű volt számomra. – Kacsint, majd int és kisétál az ajtón puszit küldve felém, mielőtt becsukja azt maga mögött.
Egy pillanat alatt talpon vagyok, felkapom a kulcsaimat a pultról és a garázsajtóhoz kocogok. Ahogy beszállok a kocsimba és kihajtok a felhajtómról, előkotrom a telefonomat azt gondolván, hogy ásnom kell, hogy megtaláljam Raven tweetjét, amit Bambi említett, de nem. Ott van az értesítéseim között a zárolt képernyőn.

      Új projekt @number1Toole-lal ÉLVEZÉS hamarosan. #maradjvelem #nagyhírek

– Mi a fasz? – motyogom, fél kézzel kormányzom, tekintetem az üres út és a telefon között cikázik. Rányomok a tweetre, megnyitom az alkalmazást, és akkor nemcsak Raven tweetjét látom, hanem a megszámlálhatatlanul sok választ, az emberek összeszarják magukat Raven „bejelentése” miatt.
@theRealRaven ez azt jelenti, hogy te és logan újra együtt vagytok????
@theRealRaven omfg alig várom, hogy újra együtt lássalak benneteket, ti vagytok a kedvenc párosom.
alig várom, hogy @number1Toole és @theRealRaven újra dugjon!!! #legjobbpár #igazszerelem
Már így is hányingerem van, de ettől tényleg összeszorul a gyomrom, és egy percig kénytelen vagyok megerőltetni magam, hogy ne hányjam le a Shelby kormányát. Mi a faszt csinál Raven? Biztos, hogy nincs semmilyen projekt, és a pokolba, semmi esélye sincs, hogy egyáltalán fontolóra vegyek egy közös projektet vele, szóval miért nyilvános a bejelentés?
És ami még rosszabb, nem tesz semmit, hogy eloszlassa a pletykákat, miszerint újra együtt vagyunk. Ezen a ponton a puszta gondolat, hogy újra randizok Ravennel elég ahhoz, hogy Hulk Zúzást csináljak a legközelebbi épületen.
Tárcsázom Raven számát anélkül, hogy további megfontolást vagy óvatosságot tanúsítanék, mert bassza meg az óvatosság. Pokolian dühös vagyok, és ő tudni fog róla. Néhány csörgés után felveszi a telefont, mintha számított volna rá, hogy hívni fogom.
– Logan. – A hangja magabiztos, kontrollált. – Milyen jó hallani felőled.
– Mi a fenét csinálsz, Julie?
– Tudod, ha az igazi nevemet használod, és is azt fogom használni, és téged az jobban zavar, mint engem.
– Kösz a figyelmeztetést. Most pedig magyarázd meg.
Raven/Julie hosszantartó sóhajt ereszt meg. – Csak próbálom felmérni az érdeklődést egy közös projekt iránt. Beszéltünk róla, amikor nálad voltam, emlékszel? Gondoltam, miért ne dobjuk fel nyilvánosan. Hogy lássuk, miként reagálnak a rajongóink.
Az állkapcsom olyan erősen összeszorult, hogy a megfájdult a fejem. – Te beszéltél arról, hogy csináljunk egy közös jelenetet. Én visszautasítottam, ha emlékszel.
Gyakorlatilag hallom a félvállrándítást a hívás másik oldalán. – Feldúlt voltál és nem gondolkoztál tisztán. Gondoltam, ha látod, mekkora visszhangot vált ki egy közös jelenet, akkor belátod, hogy mégiscsak jó ötlet. És most, hogy be lett jelentve, nem akarsz csalódást okozni a rajongóidnak, ugye?
Az utolsó pillanatban úgy döntök, hogy nem az autópályán megyek, és a Venice Boulevardra kanyarodom, a kelleténél gyorsabban és agresszívabban vezetve. – Ezzel nem fogsz belekényszeríteni. A válaszom nem változott. Még mindig nem.
– Megváltoztál – vádol. – Régebben az üzlet volt az első. Most meg hirtelen túl jó vagy hozzá?
– Ne is próbálkozz. Még te sem hiszed el, hogy igaz.
– Akkor az a lány az, ugye?
Van valami nyers és nyílt a bravúrja alatt, és hirtelen valami nehezebb, valami fáradt váltja fel az émelygésem. Erre megy ki az egész? Féltékenység Devi miatt?
– Te voltál az, aki elhagyott, emlékszel? Miért érdekel, kivel vagyok?
Szünetet tart, és azon tűnődöm, vajon mit gondolhat, milyen lehet az arca. Vicces belegondolni, hogy régen ő állt hozzám a legközelebb a világon, de most áthidalhatatlan ék van közöttünk, egy akkora ék, hogy fogalmam sincs, mit gondol és mit érez most. Aztán eszembe jut, amit mondott, hogy a karrierem volt az ék, ami miatt eltávolodott tőlem, és a gyomrom összeszorul a félelemtől. Erősebben nyomom a gázpedált, kétségbeesetten, hogy minél hamarabb láthassam Devit.
– Túl fiatal hozzád – mondja Raven. – Látnod kellett volna LaRue forgatásán, Logan. Meg volt rémülve.
– Semmi közöd hozzá – mondom határozottan. – Vagy hozzám. Végeztem ezzel – az egésszel. Hagyom, hogy te magyarázd el mindenkinek, hogy nincs projekt.
– Gondold meg, mit csinálsz – dorgál. – Kidobsz egy lehetőséget, miért? Egy lányért?
– Nem. – Visszatartom magam attól, hogy kimondjam az összes dühös dolgot, amit ki akarok mondani, az összes fenyegetést, ha még egyszer zaklatja Devit. Ehelyett csak annyit mondok: – Vége van köztünk, Julie. Érzelmileg és szakmailag is. És nagyra értékelném, ha ezt tiszteletben tartanád.
Ezzel leteszem a telefont, mert elhaladok a repülőtér mellett, és közeledem Devi lakásához, és mert nem hiszem, hogy kordában tudom tartani az indulataimat, ha még egy másodperccel is tovább beszélek Ravennel. Rákanyarodok a Grand Avenue-ra, próbálom feldolgozni a történteket, de képtelen vagyok másra koncentrálni, mint arra, hogy megtaláljam Devit.
Az én Devim. Fájdalmat okoz, ha arra gondolok, hogy magányos, bizonytalan vagy rémült volt LaRue forgatásán, és azt kívánom, bárcsak ott lettem volna mellette. Olyan fiatal, olyan nagyon fiatal, és talán nem vigyáztam eléggé erre.
Ma reggel olyan biztosnak, magabiztosnak tűnt, vigyorgott rám a barlangomban, miközben a szobában felállított játékokat vizsgálta. De volt valami nyugtalanító a szemében, egy kérdés, amire nem találtam a megfelelő választ.
A kérdés kísértett engem. A bőröm alá telepedett és szurkált, amikor befejeztem a jelenet beállítását, amikor Bambi levetkőzött, és végigfutottunk a nem-listáján. Éreztem, hogy Devi szemei belém égnek, amikor a kamerák bekapcsoltak, ahogy a kezeimet Bambi arca köré csúsztattam és megcsókoltam, mielőtt térdre löktem. Bambi gyönyörű és Latina, sötétebb színű, mint Devi, és így könnyű volt odaképzelni Devit, ahogy előttem térdel, könnyű volt felidézni, hogy alig pár órája még a puncijába temetkeztem.
De itt ez a kibaszott dolog, amit nem tudok kezelni. Nem kellett elképzelnem Devit, hogy felálljon, hogy élvezzem az érzést, ahogy Bambi sejmes ajkain keresztül benyomulok a nedves szájába. Gondolataim Devi és Bambi között jártak, miközben Bambi leszopott, és arról fantáziáltam, hogy Devi mit gondol és mit érez éppen akkor. Vajon ő is annyira be volt indulva, mint én, amikor őt és Kendit néztem? Vajon vonaglott és nedves volt a székében, és azt kívánta, bárcsak magamhoz húznám, hogy enyhítsem a puncijában egyre erősödő fájdalmat?
Annyira megkeményített a gondolat, hogy néz engem, hogy arra gondoltam, odarángatom az asztalhoz, és arra kényszerítem, hogy megcsókolja Bambit, miközben felváltva dugom mindkettőjüket. Azon tűnődtem, vajon Devi egyáltalán megérintette-e magát, ahogy engem nézett, keresztbe tette a lábait, hogy a puncijához szorítsa kezét, vagy a ruhája fölött dörzsölte magát? Nem bírtam volna elviselni, a lehető legjobb értelemben.
De, amikor odapillantottam, hogy elkapjam a tekintetét, a szék üres volt.
Devi eltűnt.
Pánikba estem. Aggódtam. Még egy kicsit dühös is lettem. És most jön a még elcseszettebb dolog – nem hagytam abba Bambi döngetését. Sőt, keményebben, gyorsabban dugtam, több orgazmust kényszerítettem ki belőle, mint amennyit normális esetben tettem volna, mert éreztem, hogy a kérdés a sarkamba csíp, üldöz és kapkod utánam.
Mocskosnak éreztem magam, de nem a szexi értelemben, hanem úgy, mintha kosz lenne az elmémben, olyan kosz, ami a zuhanyzó ajtaján és állóvizek szélén rakódik le. Szégyelltem magam, ugyanakkor dühösnek és igazságtalanul megvádoltnak is éreztem magam, bár valójában nem vádoltak meg semmivel. És akkor mi van, ha megdugtam Bambit? Ez a kibaszott munkám!
Kivéve, hogy miért éreztem furcsán magam emiatt?
Kivéve, hogy miért éreztem úgy, hogy hiányzik valami, valami létfontosságú, amikor Devi nem volt ott?
És hogy lehet, hogy mindezen furcsaságok után, az elveszettség érzése mellett még mindig Bambival keféltem? Nem csak keféltem, hanem a szokásos szexszavaimat mormoltam neki – olyan jó érzés, és a puncid olyan szűk, és nem akarod, hogy a farkam jól érezze magát? Ezek olyan szavak voltak, amelyeket már annyi különböző változatban, annyi különböző alkalommal, annyi különböző nőnek mormoltam, és üresnek s rossznak kellett volna éreznem őket, de nem így volt. Jó érzés volt Bambit pumpálni, jó érzés volt, hogy leszopott. És a végén, amikor a kezemet a farkam köré kulcsoltam, és a felemelt arcára lőttem az ondót? Hát az is kurva jó érzés volt. Hogy érezhetek bűntudatot és jót ugyanakkor? Hogy tudok valakit annyira szeretni, mint Devit, és mégis felállni valaki másra?
Istenem, ez az egész olyan kibaszottul bonyolult. Ez a nyugtalan szégyen, ez az üres érzés. Már a gondolattól is felizgulok és izgatott leszek. Ujjaimat a kormánykeréken hajlítgatom, mielőtt lefelé nyúlnék, hogy megigazítsam a farmeromban növekvő dudort.
Meg kell dugnom Devit. A kamera előtt, a kamerán kívül, nem érdekel, de ez az egyetlen módja annak, hogy levezessem ezt a kibaszott érzelmi zűrzavart, amit néhány rövid óra alatt előidéztem. Annyira szükségem van rá, és ezt helyre kell hoznunk, bármi legyen is az. Mindkettőnknek meg kell keresnünk a megélhetésünket, szóval nyilvánvalóan meg kell találnunk a módját, hogy a más emberekkel való dugás összeegyeztethető legyen a kapcsolatunkkal.
Ahogy befordulok az utcájába, azonnal látom, hogy az autója nincs a közelben, ami azt jelenteti, hogy nincs otthon, vagy, hogy a garázsban parkol. A csalódottság szinte megbénít; azzal számoltam, hogy itt lesz, hogy azonnal elkezdhetem rendbe hozni ezt az egészet.
Próbálom újra felhívni, amikor behajtok a kocsifelhajtójára – nem veszi fel.
Leparkolok és bekopogok az ajtaján – nem válaszol.
Megkerülöm a ház oldalát, és úgy hunyorgok be az ablakon, mint egy kibaszott kripli – semmi.
Nincs itt. Visszaszállok a kocsimba, és újra felhívom, ezúttal üzenetet hagyva.
– Szia, Cass – mondom, miután az édes hangja befejezi a hangposta válaszát, és a telefon csipogva jelzi, hogy rögzít. – Itt Logan. Én, öhm, elmentél, és nem veszed fel a telefont, szóval azt hiszem, aggódom, ennyi az egész. Szeretlek.
Úgy beszélek, ahogy egy tizenéves fiú hívja a szerelmét, és most már nem is érdekel. Nem érdekel, hogy szánalmasnak tart-e. Én csak… csak látni akarom őt, és véget vetni ennek az érzésnek.
Még harminc percig várok a felhajtóján, és néhány percenként felemelem a telefonomat, hogy megnézzem a képernyőt, pedig már csöngött volna, ha hívott vagy sms-t írt volna. De nem érkezik válasz, és a késő délutáni hőség beszivárog a kocsiba, emlékeztetve arra, hogy otthon dolgom van, és telefonálnom kell Marieke Vries-nek ötkor.
Hirtelen olyan intenzív düh tölt el, hogy alig látok tisztán, a látásom statikussá válik a periférián, a kezem pedig szorosan a kormánykerékbe kapaszkodik. Ez a düh olyannyira zavaros, kivetített és kusza, hogy nem vagyok biztos benne, hogy valójában miért vagyok dühös, vagy hogy kire vagyok dühös. Dühös vagyok Devire, amiért elment, és dühös vagyok magamra, amiért nem vettem észre, hogy ideges Bambit és engem látva, és dühös vagyok, hogy nem veszi fel a telefonját, és dühös vagyok, hogy egyáltalán nem tehetek ellene semmit.
Leginkább azért vagyok dühös, mert félek.
A düh olyan gyorsan eltűnik, mint ahogy jött, és ellazítom a kormányt markoló kezem, üresnek és értelmetlennek érzem magam. Mély levegőt véve, vonakodva kihajtok a feljáróról az utcára, és a visszapillantó tükörbe pillantok, miközben lassan elgurulok. Olyan, mintha a szívemet a kocsifelhajtóján hagynám, és az összes ín és ér, ami a mellkasom belsejében rögzíti, megnyúlik és elpattan, ahogy elhajtok és otthagyom, hogy elvérezzen és meghaljon.
Mondanom sem kell, hogy nem egy vidám a hazaút. Belépek az ajtón, tudom, hogy az irodámba kell mennem, tudom, hogy dolgoznom kell, de ehelyett a kulcsaimat a pultra dobom, és az ablakhoz sétálok. Odakint a rekkenő hőségben a medence tisztán és hidegen csillog, és arra gondolok, hogy néztem, ahogy Devi úszik ott, olyan könnyedén mozogva, a sötét bronzszínű bőre és a kékes víz közötti kontraszt gyönyörű, tökéletes és lenyűgöző.
Mi van, ha igazam volt tegnap este? Mi van, ha az első kamerán kívüli szex volt a legjobb, ami valaha is lesz nekünk? Mi van, ha innen már csak lefelé vezet az út? Mi van, ha a csillogó kapcsolat tökéletes pillanata nem tarthat örökké? Most már szerelemként definiáltuk, és lehet, hogy a szerelem nem bírja el ezt a sok bonyodalmat, és lehet, hogy a bébikapcsolatunk már a halálán van.
A kezemmel súrolom az arcom, és ellépek az ablaktól. Most nem megy – semmi sem. Túl sok érzés van bennem, túlságosan összekuszálódva, és nem is tudnám elkezdeni rendezni őket anélkül, hogy Cass mellettem lenne.
Így inkább megpróbálom belevetni magam a munkába délután, megírom és felveszem a monológomat Bambi jelenetéhez, és kilencven perces telefonbeszélgetést folytatok Marieke-vel a Rossz csillagzatról. Eddig nagyon tetszenek neki a felvételek, és mivel Devi és én már az évad utolsó epizódjának beosztására készülünk, Marieke és én arról beszélgetünk, hogyan nézne ki egy újabb évad. Rengeteg nagyszerű, szexi ötletet dobódott fel, s végül megállapodtunk egy ötletben, és nekem ettől az egésztől fel kellene dobódnom, de nem így van.
Úgy érzem, mintha a szívem még mindig szomorú, véres kis dobbanásokban lüktetne Devi felhajtóján.
Úgy érzem, hogy vissza akarok hajtani a házához, és a lépcsőjén ülni, amíg haza nem jön.
Lesétálok a földszintre, elhaladok a konyha melletti párpult mellett, és megállok, hogy töltsek magamnak egy scotchot, mert ezt teszem, ha ideges vagyok – a májamon keresztül dolgozom fel az érzéseimet. De valójában nem iszom meg. Csak a kezemben tartom a poharat, és nézem, ahogy a medencém fölött elsötétül az ég. Aztán csörög a telefonom.
Gyakorlatilag leejtem a whiskyt, miközben felveszem, a vérem egyszerre pezseg az izgalomtól és a rettegéstől, amikor meglátom Devi gyönyörű arcát a képernyőn. Válaszolok, próbálom visszatartani a hangomban a remegést és a megkönnyebülést.
– Szia, bébi – mondom letéve a whiskeyt. – Köszi, hogy visszahívtál.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – mondja. A hangja kimért, olvashatatlan. – Nem éreztem jól magam ma reggel, ezért el kellett mennem. Elmentem a szüleimhez, aztán lemerült a telefonom.
Olyan gyakorlottan hangzik, mint egy begyakorolt kifogás, és a gyomrom összeszorul. Biztos vagyok benne, hogy ez azt jelenti, feldúlt a mai jelenetem miatt Bambival, nem pedig azt, hogy tényleg beteg.
– Cass, látni akarlak.
– Ne most – mondja. – Még mindig nem érzem jól magam.
– Talán ma este később? Ha nem érzed jól magad, eljöhetek, hogy gondoskodjam rólad.
– Holnapig a szüleimnél maradok – mondja, és a hangjában van egy kis bocsánatkérés. – Azt hiszem tényleg csak ki kell aludnom magam… bármi is az, amit elkaptam.
– Devi. – Nyelek. – Kérlek.
– Holnap találkozunk, Logan. Ne feledd, hogy úgy terveztük délután forgatunk. Egykor ott leszek.
Gyere át most.
Vagy hadd menjek hozzád.
Kérlek, Cass, ne tedd ezt.
Nem mondom ki ezeket. Nem mondom ki őket, mert tudom, hogy az a helyes, ha teret adok neki. Azért nem mondom, mert egy jó pasi megadja neki a bizalmat, és elhiszi, amikor azt mondja, hogy nem érzi jól magát, és aludnia kell.
Leginkább azért nem mondom ki őket, mert túlságosan is szorul a torkom ahhoz, hogy beszéljek. Megköszörülöm, és sikerül azt mondanom: – Oké, bébi. Szeretlek. Holnap találkozunk.
– Én is szeretlek – visszhangozza, és ebben a három szóban mélyen fájdalmat és zavarodottságot hallok. – Jó éjt, Logan.

Ha filmet forgatnék a saját életemről, most undorodnék tőle. Először is, nem mutatok semmilyen hihető jellemfejlődést az akadályaimmal szemben. Másodszor pedig, most nincs koherencia vagy egységes téma. Úgy értem, mit érzek egyáltalán? Túl sok ellentmondásos szart érzek ahhoz, hogy filmben fejezzem ki. Nem, ha én rendező lennék, azt mondanám a karakteremnek, hogy válasszon egy fonalat, és maradjon annál. Próbálok nem sírni, vagy elájulok, amikor Devire gondolok? Állandóan a telefonomat nézem, vagy próbálom megállni, hogy ne dobjam át a szobán? Ha rendező lennék, azt mondanám magamnak, hogy az érzések passzívak, és helyette válasszak cselekedeteket – és ezeket a cselekedeteket tudatosan válasszam.

Egyszerre csak egy cselekvés.
A gondolat vonzó számomra, ahogy másnap felkelek és lezuhanyozom. Nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy elhiggyem, valóban ki tudnék választani egyet az érzések közül, és elvetni az összes többit, de az ötlet, hogy kitakarítsam ezeket az érzelmeket, olyan mélyen vonzó. És ahogy visszaemlékszem Devi szemeire, ahogy nézte a felkészülésemet a Bambival való jelenetemre, ahogy visszaemlékszem, hogy meggyőztem őt arról, hogy a valóság nem a pornó ellentéte, valami olyan szörnyű és tisztázó dologra jövök rá, hogy hirtelen abbahagyom a hajmosást, és leejtem a kezem, egyszerűen csak állok a permet alatt, és a falra bámulok, miközben magamba szívom, mekkorát tévedtem.
Azt akartam, hogy minden együtt legyen, dicsőségesen rendetlenül és egységesen, mert úgy éreztem, hogy a tapintható szerelmünk és vonzalmunk jobbá tenné a Rossz csillagzat projektet. Azt hittem, hogy a személyes románcunk és a képernyőn megjelenő szexünk összekapcsolása lesz a megoldás, nem számítva Devi fiatalságát vagy azt a tényt, hogy a végén sokkal jobban beleszerettem, mint azt valaha is gondoltam volna. Mindent együtt akartam, mert azt hittem, hogy együtt jobb, valóságosabb – nagyon is valóságos –, de ez csak annyit ért el, hogy mindent összekevert. Olcsóbbá tette a valódi kapcsolatunkat, és nagyobb érzelmi jelentőséget adott a forgatásnak, mint amekkorát megérdemelt volna.
Bassza meg. Nem csoda, hogy Devi és én is zavarban voltunk tegnap.
A legrosszabb az egészben az, hogy ez mind az én hibám. Én győztem meg Devit, hogy erre az útra lépjen. Én vettem rá, hogy elmosódjanak a határok. Én vagyok a felelős minden fájdalmunkért.
Ha folytatni akarjuk ezt, ha túl akarjuk élni ép szívvel és virágzó karrierrel, akkor most kell határokat szabnunk. El kell választanunk a pornót a valódi élettől, el kell különítenünk a dolgokat. Nekem pedig vállalnom kell a felelősséget azért, amit velünk tettem.
Csak remélem, hogy még nem túl késő kijavítani.
Így amikor Devi pontban egykor kinyitja az ajtót, egy egész beszéddel készülök, gyakorlatilag egy egész tanórával Miért Vagyok Idióta és Hogyan Fogom Helyrehozni címmel. De aztán meglátom őt, és minden szó elolvad a fejemben, mert olyan kibaszottul gyönyörű most, egy rövid, kivágott szoknyát és egy csőtoppot visel, hosszú haja kusza fonatban van, amit az egyik vállára vetett.
Abban a pillanatban, ahogy belép, a falhoz szorítom, és a számat az övére nyomom, a kezem mindenfelé vándorol, agresszív és követelőző. Mohó éhséggel csókol vissza, a szája kutat. Aztán a lábai a derekam köré fonódnak, és csókolózás közben egymáshoz dörgölőzünk, majd felhorkan: – Menjünk a hálószobádba –, és nem kell kétszer kérnie. Viszem őt, a lábai még mindig a derekam köré fonódnak, és alig érünk a hálószobámba, a kezei máris a cipzáramat tapogatják, én pedig a felsőjét rángatom. Leteszem az ágyra, hasra dobom, aztán felmászom rá, felhajtom a szoknyáját és olyan gyorsan félrerántom a tangáját, hogy hallom, ahogy az anyag elszakad. Nem érdekel; még egy másodperc, és máris a puncijába mélyedek, durván benyomulok.
Még nem áll készen, de hátrafeszül felemelve a fenekét, hogy gyorsabban bejussak, és a súrlódás kibaszottul hihetetlen. Feszes, nyers és ősi. Nyögök és keményen döfök, a farmerom cipzárja a feneke és a combja puha bőrét súrolja, a szoknyája a dereka körül csavart rózsaszínű szövetkavalkád.
És csak arra tudok gondolni, hogy
engem akar
szeret engem
még mindig akar engem.
– Hadd élvezzek el – mondja, és úgy vonaglik alattam, mint egy vad nő. – Istenem, Logan, kérlek. Hadd élvezzek el.
– Bármit – mondom, ajkaimat a nyakára eresztve. – Kurvára bármit megadok neked.
Komolyan mondom. A csípője alá nyúlok, és megtalálom a duzzadt rügyecskét, és ez egy másik pozíció, amelyben ritkán filmezek, mert szinte teljesen rajta vagyok, minden mozgást elrejt a feneke és a pumpáló csípőm. De kit érdekel, hogyan nézne ki? Kibaszottul csodálatos érzés így magamévá tenni őt, kibaszottul csodálatos érzés így felnyársalni, ahogy a fenekének gömbölyded ívei hozzányomódnak a csípőmhöz.
Még mindig a tarkóját csókolgatom kinyújtózva felette, a súlyom nagy részét a bal alkaromra és a térdemre támasztva, a jobb kezemmel pedig a lüktető rügyet dörzsölöm a lábai között, és ő hirtelen, katasztofálisan, a párnába nyögve élvez el, ahogy reszketve és remegve szabadul el.
Érzem, ahogy az éles forróság máris lüktet a medencémben, és a bennem lévő pornósztár szeretné megváltoztatni a pozícióját, és lelassítani, húzni a dolgot. De a bennem lévő barát vele akar menni, együtt akar vele esni, ahogy két nappal ezelőtt mondta, és ezért hagyom, hogy a kétségbeesés és a megkönnyebbülés őrjöngő áradata magával ragadjon. A gyönyör mély áramlatai villámok cikázó íveivé bontakoznak ki, és aztán már benne lüktetek – még mindig keményen és gyorsan tolom és döngetem.
Frenetikus.
Könyörtelen.
És végül eljön: édes megkönnyebbülés. Minden fájdalom és aggodalom, amit az elmúlt huszonnégy órában rágtam magamban, elszáll, ahogy lelassítom a lökéseimet, és a légzésem visszatér a normális kerékvágásba, s ahogy elkezdi kiadni alattam azt a doromboló hangot, a mellkasom összeszűkül az izzó örömtől.
– Szeretlek – mormogom.
– Szeretlek – suttogja vissza, és én legszívesebben felkiáltanék a diadaltól. Mégsem rontottam el mindent!
A ruháink még mindig gyűröttek és összecsavarodtak körülöttünk, az oldalunkra gurulunk, karjaim szorosan a felsőtestére fonódnak, és a farkam még mindig mélyen a puncijában van. Valószínűleg évek óta nem szexeltem ilyen rövid idő alatt, valószínűleg ez a legspontánabb szex, amit felnőttként átéltem, de nem érdekel. Mert ez csak rólunk szólt, kettőnkről, nincsenek kamerák, semmi szarság. Szorosan átölelem, és végre belélegzem a bőre illatát, arra gondolva, hogy igazam van, végre rájöttem.

Ez most annyira csodálatos, annyira tökéletes, pontosan azért, mert nincsenek kamerák. És ha ezeket a határokat minden másba is átvisszük – ha csak akkor gondolunk a Rossz csillagzatra, amikor a Rossz csillagzatot csináljuk, és Loganre és Devire, amikor csak Logan és Devi vagyunk –, akkor képesek leszünk fenntartani ezt a békét és elégedettséget. Fenntartani minket, hosszú távon.

Devi imádni fogja ezt, gondolom boldogan, és a vállához szorítom az ajkaimat, miközben ő is hozzám bújik. Úgy tűnik, ő és a szülei rajonganak az Eckhart Tolle[1]-féle tudatosság dologért, és ez alapvetően tudatos, igaz? Tudatos baszás.
– Mire gondolsz? – kérdezi Devi.
Őszintén válaszolok. – Arra, hogy írok egy könyvet Tudatos Baszás a Szórakozásért és Profitért címmel. Tarthatnék szemináriumokat és beszélhetnék vállalati elvonulásokon meg ilyesmi. Sok pénzt kereshetnék.
Kuncog. – Már így is sok pénzt keresel.
– Pfff. Keményen dolgozom azért a pénzért. Kell egy terv arra az esetre, ha elfogy az állóképességem.
– Mintha ez valaha is megtörténne. – Hozzám simul, és a farkam nagyon szeretné bebizonyítani, hogy igaza van, csakhogy ma még egy jelenetet kellene forgatnunk, ezért azt mondom neki, hogy várjon. – Nézd csak, mennyi könyv van itt – jegyzi meg. – Még sosem vettem észre őket.
Sokkal jobban érdekel, hogy köröket nyaljak a vállán, és ajkaimmal végigkövetem a felsője és a bőre közötti vonalat. – Nekem közel sincs annyi, mint neked – mondom két csók között. – Mindig is inkább a filmek híve voltam. De azt hiszem a jó mesélőknek minden médiumot értékelniük kell.
– Logan O’Toole: fikciós kocka.
– Aligha. – Felnézek az ablakkal szemben álló alacsony polcokra. – A legtöbb verseskötet.
Hallom a mosolyt a hangjában. – Költészet?
Kicsit védekezőnek érzem magam, de nem azért, mert azt hiszem, hogy ugrat, hanem mert olyan nehéz megmagyarázni. – Angol órán mindig az volt a kedvencem, amikor verseket olvastunk. És tudtam, amikor úgy döntöttem, hogy a pornót választom, ahelyett, hogy az UCLA-re mennék, ahogy terveztem, hogy valószínűleg nem sok költészet lesz a jövőmben. Ezért elkezdtem azt csinálni, hogy minden hónapban vettem egy verseskötetet. Nem kellett szeretnem, vagy elolvasnom az egészet, de ki kellett próbálnom. Mert szerintem a költők állnak a legközelebb ahhoz, hogy úgy lássák a világot, ahogy én látom néha. Képek. Ízek és hangok. Nem mindig tökéletesen összeillesztve, hanem egyenetlenül és megmagyarázhatatlanul.
– Ez gyönyörű – mondja halkan.
– Te vagy gyönyörű. – És akkor már épp el akartam mondani mindazt, amit terveztem, és elmagyarázni neki, hogyan tartjuk meg a kapcsolatunkat biztonságban és csak magunknak, de ekkor megfordul. A farkam kicsúszik belőle, és nem tudom megállni, hogy ne nyögjek fel szomorúan.
Elmosolyodik és az ajkába harap. – Mi lenne, ha most kezdenénk a jelenetünket? – És minden más gondolatom kirepül az ablakon.

Furcsa érzés visszatérni a „csak pornóhoz” Devivel. És talán még az is lehet, hogy a visszafordulás nem helyes, hiszen vele sosem volt csak pornó. Mindig valami több volt; mindig keveredett azzal, hogy milyen mélyen éreztünk egymás iránt.

Bárcsak beszéltem volna vele, mielőtt belevetettük magunkat a jelenet részleteibe; de miután elkezdtük a beállítást és átfutottuk, hogy mit akarunk csinálni a szex terén, nem volt jó alkalom arra, hogy azt mondjuk: Óh, hé, csak hogy tudd, szerintem az lenne a legjobb, ha most szigorúan profi módon viselkednénk.
Ezért nem mondok semmit. Egyrészt jó érzés, sőt, természetesnek tűnik, hogy úgy állítom fel a kamerákat, és úgy irányítom a mozgását, mintha csak egy másik lány lenne, és nem a barátnőm. Másrészt viszont megrázó és bizarr érzés, mintha arra ébrednél, hogy a házadat oldalra döntötte a szél, de minden a helyén van. Nehéz abbahagyni a kamera beállításainak babrálását, amikor pontosan tudom, hogy a milyen ragyogó lehet az a bronzos bőr a megfelelő körülmények között, nehéz azon gondolkodni, hogy milyen szexpozíciókat tudnék a legjobban lefordítani a képernyőn, amikor tudom, hogy valójában mely pozíciókat szereti a legjobban.
De sikerül. Az biztos, hogy ez mentálsi edzés, és kezdés előtt van, hogy azon kapom, hogy furcsán néz rám, mintha látná, hogy valami nem stimmel. Majd utána elmagyarázom az egészet, gondolom. Miután így leforgajuk a jelenetet, látni fogja, mennyivel könnyebb. Mennyivel jobb.
A mai jelenet az utolsó, amit a Rossz csillagzat idei évadában forgatunk, és úgy döntöttem, hogy a szokásosnál egy kicsit intimebbet csinálok. Nincs külön helyszín, nincs nyilvános bolondozás. Marieke és én megegyeztünk abban, hogy Logan és Devi karaktereit egy boldog, szerelmes helyen hagyjuk, ahogy egy romantikus vígjáték végén szokás. Örökké tartó szerelemben.
Persze a második évadával felrázzuk a dolgokat, mosolygok magamban és eszembe jut, hogy erről is beszélnem kell még Devinek. Marieke és én kitaláltunk valami komoly szexi, gőzölgő, csavaros dolgot, és fogadok, hogy a csajom imádni fogja.
– Mit mosolyogsz? – kérdezi Devi. A masszívan bolyhos szőnyeg szélén üldögél, amit az irodámból hurcoltam be, és semmi mást nem visel, csak élénk színű térdzoknit. A szőnyeg fehér bolyhai olyan erős kontrasztot alkotnak perzsa bőrével, hogy abbahagyom, amit csinálok, és egy percig csak bámulom.
Az én Cassiopeiám.
Az én királynőm.
Félredönti a fejét, a laza fonat csábítóan csúszik az egyik tökéletes, telt cicire, és én csak arra vágyom, hogy letérdeljek mellé és megcsókoljam, amíg a csillagok fel nem bukkannak. Csináltam már ilyet? Csak csókolgattam órákig? Addig csókolni, amíg mindketten elfelejtjük a nevünket, az életünket, a történelmünket?
Majdnem megteszem. Még odáig is eljutok, hogy teszek egy lépést felé, amíg eszembe nem jut, hogy nem-nem – ez barát dolog. Egy barát gondolata. Logan, a pornósztár imád csókolózni, és minden bizonnyal a lelkét is ki fogja csókolni belőle, amint a kamera elkezd forogni, de ez a csók a kamerának lesz, csókolózás, hogy egy csodálatos jelenet készüljön.
Később, ígérem magamnak. Később csókolózni fogunk, csak magunknak. Csókolózás cél vagy időkorlát nélkül... Istenem, a gondolattól egyszerre leszek kemény, izgatott, meleg és olvadékony. Hogyan kezelik az emberek ezeket az érzéseket egyszerre? Hogyan bírják ki az emberek, hogy szerelmesek?
Hogy is gondolhattam korábban, hogy szerelmes voltam?
Ez – ez – a szerelem.
És meg kell védenem mindenáron, mostantól kezdve.
– Csak mosolygok, mert ez vagány jelenet lesz – válaszolok végül Devi kérdésére. – Készen állsz?
Bólint. Én pedig megnyomom a felvétel gombot.
Mindent egybevetve, talán az egyik legjobb jelenet, amit valaha forgattam, sőt, talán még az egyik legjobb, amiben szerepeltem. Úgy kezdjük, hogy ő térdzokniban térdel és egy párnához dörzsöli magát, miközben én a legmocskosabb dolgokat mormolom, amik csak az eszembe jutnak, s miután elélvez a párnán, meztelen hasa láthatóan megfeszül. Én kicipzározom a farmeromat, odasétálok hozzá, és vastag erekciómat az ajkai közé vezetem.
Minden világos és fényes, a délutáni napsütés, a fehér bútorok és a szőnyeg, minden tökéletesen rendezett és zökkenőmentes. A szopás átmegy hatvankilencbe, a hatvankilenc átmegy óvszeres dugásba, először kutyapózban, majd oldalt fekve – az egyik legjobb forgatási pozíció, mert egyszerre mutathatom meg izgő-mozgó melleit, feszes hasát és a punciját. Aztán miután másodszor is elélvez, majd harmadszor is, kihúzom, lerántom az óvszert, majd a hasára kiverem magam. A jelenet azzal ér véget, hogy visszafordítom a fejét magam felé egy hosszú, mély csókra, miközben ő tétlen köröket rajzol a hasán lévő rendetlenségbe.
Miután a csók addig tart, ami szerintem megfelelő időtartam lenne egy romantikus elsötétüléshez, megszakítom és felpattanok, hogy kikapcsoljam a kamerát. Aztán felkapok egy doboz babatörlőkendőt, amit az egyik ottomán tárolós puffban tartok (síkosítóval, óvszerekkel és más dolgokkal együtt, amire szükségem van, de diszkréten elrejtve, ha anya és apa meglepetésszerűen meglátogatna), és odaballagok Devihez felhúzva a cipzáramat az egyik kezemmel.
Furcsa módon nem néz rám, miközben súrolni kezdi a rendetlenséget, amit a hasán csináltam. Hirtelen tudatosul bennem, hogy milyen csend van itt, és az is, hogy milyen félhomály – a szeptemberi délután odakint kezd már átmenni estébe, a csillagok fényének első szúrásai átütnek a tetőablakom feletti vastag égbolton.
Felkapcsolok egy lámpát, majd elkezdem szétszedni az állványokat, hogy visszarakjam őket az irodámba, és közben végig Devit figyelem a szemem sarkából. Elgondolkodónak, módszeresnek tűnik, ahogy befejezi a takarítást, s feláll.
– Jól vagy? – kérdezem, amikor visszatér a használt törlőkendők kidobása után. Még mindig meztelen, még mindig abban a kislányos térdzokniban van, azzal a mérhetetlenül rángatható fonatával, és nagyon nehéz másra koncentrálnom, minthogy visszarángassam az ágyba. Megígértem magamnak, hogy miután túljutottunk ezen a jeleneten, lesz időm a barátra, és most már túl vagyunk rajta, s én csak be akarom burkolni magam vele, és soha többé nem elengedni, de valami nem stimmel. De ezt helyre tudom hozni – beszélni fogok vele, bocsánatot kérek tőle, és mindent elmagyarázok, akkor minden jobb lesz.
Aztán napfelkeltéig csókolózunk.
– Igen – mondja – minden rendben van. – És látom rajta, hogy nem egészen hazudik, de azt is, hogy nem adja meg a teljes választ. És amikor már épp belekezdenék abba a beszédbe, amit órákkal ezelőtt el kellett volna mondanom neki, amikor megjelent az ajtóm előtt, megkérdezi: – Szóval tényleg ez volt az utolsó rész, amit a Rossz csillagzathoz forgattunk?
És akkor már érthető a távolságtartása, mert ő és én még nem beszéltünk kifejezetten a sorozat jövőjéről, és én annyira megkönnyebbült vagyok, mert elmondhatom neki az összes izgalmas dolgot, amit Marieke és én megálmodtunk. És ő központi része lesz ennek, és tudom, hogy imádni fogja, hogy továbbra is így dolgozhatunk együtt.
– Tudom, hogy tudod, hogy Marieke és Vida el van ragadtatva a Rossz csillagzattól és attól, hogy milyen lett, s mindannyian úgy gondoljuk, hogy kurva nagyot fog szólni, amikor novemberben debütál. Ők is szeretnének egy második évadot, és én is. Az egyetlen igazi kérdés az, hogy te is benne lennél-e.
Az arca felragyog – de csak egy kicsit. – Köszönöm, hogy megkérdezted – mondja halkan, tétován. – Azt hiszem, tetszene. Bár még gondolkodnom kell rajta.
Ez nem egy szerződés aláírása, de majdnem.
Vigyorgok. – Kitűnő! Marieke és én azon gondolkodunk, hogy a forgatásokat körülbelül egy hónap múlva megkezdjük, amint felsorakoztattuk a többi szereplőt.
A szemöldöke megemelkedik. – Más előadók? – kérdezi.
Lelkesen bólintok. – Szóval, ahogy ez az évad „Logant és Devit”, mint egy párt állította fel, a következő évad egy másik párt fog követni. De ezt kapd ki – olyan izgatott vagyok, hogy alig bírok nyugton ülni –, mi is benne leszünk, és sokkal bonyolultabb lesz a dinamika. Hármasok és négyesek, és talán még a megcsalás illúziója is megjelenik – persze semmi túl mocskos, hiszen azt akarjuk, hogy ez párbarát legyen, de elég éles, hogy legyen benne valami tiltott izgalom, érted?
Devi félrenéz, az alsó ajkát rágja, és észreveszem, hogy a keze a kanapé háttámlájába markol. – Szóval mással fogunk szexelni?
Közelebb megyek. – Igen, de attól még mi is szexelni fogunk. És néha lesznek kombinált jelenetek. Szerintem ebben megvan a lehetőség, hogy hihetetlenül dögös és valami igazán más legyen, tudod? Mint A viszony című sorozat, csak pornóban.
Kutatja az arcom. – Nagyon izgatott vagy emiatt, ugye?
Pislogok. Nem mérges vagy feldúlt, de van valami furcsa a hangjában. Furcsa és óvatos, és eszembe jut minden, amit még el kell mondanom.
De először is: – Igen, szuper izgatott vagyok – mondom. Megfogom a szabad kezét, mert egyszerűen nem tehetek róla, meg akarom érinteni, és érezni akarom a kapcsolatot vele. – Imádom ezt a projektet. Ez a pornó a legjobb formájában, tudod? Tiltott és forró, és egy kicsit érzelmes, egy kicsit művészi.
Hallom a hangom – energikus és optimizmussal teli. Hangos a csendes, sötét nappaliban. Lehalkítom, miközben a szőnyegre és a padlón lévő kamerafelszerelésre mutatok. – Hát nem nekünk van a legjobb munkánk, Devi? A legjobb élet? A megélhetésünkért dughatunk. Jól érezhetjük magunkat, és pénzért más embereket is boldoggá tehetünk. És igen, néha nehéz. Néha kevés a pénz, és a munkák nem túl jók. De hány embernek adatik meg, hogy szeresse azt, amivel a megélhetését biztosítja? Hány embernek adatik meg, hogy álmai munkáját végezze? És a Rossz csillagzat pontosan olyan, amilyennek az álommunkámat szeretném.
Látom, ahogy ezt átforgatja a fejében, és ez arra ösztönöz, hogy az a logikus, tagolós fickó legyek, akinek most lennem kell. – Hé – mondom, az ujjammal megtámasztom az állát, és találkozik a tekintetünk. – El kell mondanom néhány dolgot.
Látom, hogy birkózik valamivel, és Istenem, bárcsak tudnám, hogy mivel birkózik. – Oké – egy perc múlva beleegyezik. – Azt hiszem ez jó lesz.
Megnyalom az ajkaimat. Életem jó három évét azzal töltöttem, hogy állandóan bocsánatot kértem egy barátnőmtől, akinek sosem voltam eléggé politikus vagy intellektuális, ezért azt gondolnád, hogy mostanra már jó vagyok benne. De ehelyett őrülten ideges vagyok. Ezt jól kell csinálnom. Ha elrontom, ha elveszítem Devit…
Mindent elveszítek.
De ez nem fog megtörténni, mondom magamnak. Már mindent kitaláltam.
– Szóval – kezdem ügyetlenül. – Én, öhm… tegnap óta gondolkodtam egy kicsit. És ennek egy része arról szólt, hogy milyen okos vagy, milyen logikus és óvatos. És én nem vagyok ilyen természetem szerint, azt hiszem. Inkább vagyok egy „mindent bele” típus, inkább szerető, mint gondolkodó. És én…
Devi rám bámul, és rájövök, hogy fecsegek. Körbetekintek, hogyan mondjam el a legvilágosabban, amit mondani akarok.
– Szerintem abba kellene hagynunk a szerelmi életünk és a karrierünk keverését.
Ajkai szétnyílnak. – Hogy érted ezt? – kérdezi.
– Szerintem nem kéne barát-barátnőnek lennünk kamera előtt. Szerintem csak úgy kellene viselkednünk, mint két előadóművész. A magánéletünket pedig teljesen külön kellene élnünk. És így nem lesz olyan, mint amikor tegnap megdugtam Bambit – mert tudom, hogy az fájt neked, és mivel neked fájt, nekem is fájt. Képesek leszünk továbbra is dolgozni, továbbra is pornót csinálni másokkal, nulla bizarrsággal, amit ugye mindketten akarunk. Igaz?
Nincs válasz. Még sötétarany szemei is mozdulatlanok és dermedtek.
– Devi, igaz? – ismétlem.
Még mindig nincs válasz. A pulzusom dobogni kezd a nyakamban, ahogy a csend elnyúlik, aztán érzem, hogy a gyomrom kezd görcsbe rándulni, ahogy rájövök, hogy talán minden feltételezés, amit természetesnek vettem Devivel és velem kapcsolatban, és arról, hogy mit akarunk mindketten, nagyon-nagyon téves volt.


[1] német származású kanadai író, előadó, spirituális tanító

3 megjegyzés:

Zsófi írta...

Köszönöm!😊

Névtelen írta...

Szuperek vagytok!
Nagyon köszönöm az újabb részt! <3

LadyB írta...

Köszönöm 🤗