20.
fejezet
A pillanat, mielőtt megtört
Fordította: Keiko
A hatalmas üvegablakon keresztül bámulta az alatta elterülő várost, miközben a sarkát kopogtatta. Egy órának tűnő ideig várakozott, mire végre kinyílt mögötte az ajtó.
Anélkül, hogy megfordult volna, hogy megnézze, ki az,
a levegőbe beszélt, szinte mintha az univerzumhoz szólt volna. – Mi az, amitől
egy ember csak úgy – felemelte manikűrözött ujjait és csettintett velük –
megtörik?
– Kiről beszélünk? – kérdezte Lucca megállva mellette,
hogy lenézzen a városra.
Őszintén szólva, szerette volna tudni, hogy miképp lehet
bárkit is megtörni, de most csak egyvalaki érdekelte. – Joey.
Nem akarta kerülgetni a forró kását, hanem rátért a
lényegre. – Miért jöttél ide, Maria?
– Tudni akarom, mit fogsz vele csinálni.
– Még nem döntöttem el.
– És a többiekkel? Tudod, hogy kik voltak? – A csinos
szőke arcára kemény kifejezés ült ki.
– Mit számít ez neked? – Lucca a húgára nézett. – Azt hittem
nem kedveled Angelt.
Szívtelen hangja passzolt szívtelen lelkéhez. – Nem is,
de az árulókat sem szeretem.
– Én sem – értett vele egyet Lucca, és visszanézett a
városra.
– Szóval, kik voltak?
Sóhajtott, nem tűnt elégedettnek, amikor válaszolt. –
Erre sem jöttem még rá.
Maria megrázta a fejét, szeme sarkából nézett a
férfira. – Azt hiszem kezded elveszíteni a fonalat, testvér.
– És úgy gondolod, hogy te jobban tudnád csinálni? –
Jól szórakozva a saját kérdésén, nem számított a kishúga válaszára.
– Óh, tudom, hogy képes lennék rá – mondta a lány
anélkül, hogy szemernyi kétség is felmerült volna benne. Szembe fordult vele,
nem hagyta, hogy a férfi alábecsülje. – Tényleg azt hiszed, hogy te ülnél a trónon,
ha nem nőnek születtem volna?
Lucca intenzív, kékeszöld szemében volt egy kérdés. –
Tudod, mire valók a szabályok, Maria?
Most a férfi válasza volt az, amire a lány nem
számított.
– Azért vannak, hogy a gyenge embereket megóvják, a
nagy embereket pedig megtörjék.
*
* *
Egy… Kettő… Három… Négy…Angel nem tudta, mennyi idő
telt el azóta, hogy a szekrényajtó becsukódott.
Öt… Hat… Hét… Nyolc… Csak annyit tudott, hogy éhes,
szomjas és fájdalmai vannak.
Kilenc… Tíz… Tizenegy… Tizenkettő… És bár koromsötét
volt odabent, úgy érezte, hogy az amúgy is aprócska tér valahogy minden egyes
órával egyre kisebb lett.
Tizenhárom… Tizennégy… Tizenöt…Szinte olyan volt, mint
egy játék, hogy ki roppan meg először. Hogy ki törik meg előbb. Vagy az apja
nyitja ki az ajtót, vagy Angel elméje törik meg, mielőtt az apja egyáltalán az
ajtóhoz érne.
Tizenhat… Tizenhét… Tizennyolc… A számolás segített
neki épelméjű maradni. Nem tudta, hányszor kezdte újra egynél, de lekötötte az
elméjét, amikor nem tudott aludni a sötétben.
Az ajtó alatt végre egy kis fénysugár jelent meg, ami
egy kis reményt adott neki. Azt hitte, hogy az apja lépett be a szobába, és
végre szabadnak érezte magát.
Csak akkor, amikor egy cukorkát csúsztattak be az ajtó
alatt, jött rá, hogy messze van a megváltástól.
Angel csak bámulta az édességet, és egy könnycsepp
csordult végig az arcán.
– Hogy bírod odabent, Angel? – Dominic aggódó hangja
hallatszott a másik oldalról, amikor nem vette el a cukorkát.
Letörölte a könnycseppet, és elvette az ajándékot. –
Jól vagyok – sikerült kimondania száraz torkával.
– Szopogasd, ameddig csak tudod, ez segíteni fog.
Kicsomagolta a kemény, piros, fényes cukorkát; a
cseresznye íze szétrobbant a szájában, és száraz torka nyálat kezdett termelni.
Az árnyék az ajtó alatt mutatta, hogy a bátyja még
mindig ott van.
– Hogy van Matthias?
A csend egyre nőtt, míg Dominic végül így felelt: –
Jobban van.
Ettől a választól végigfutott a hátán a hideg. Csak
akkor tudhatta meg, hogy ikertestvére rendben van-e a másik oldalon, ha
kiszabadul.
– Te más vagy, mint ő. – Dominic hangja szinte baljós
volt, mintha nem is egy kamasz fiú lenne. Ugyanakkor, egy olyan fiú, mint ő, sosem
volt gyerek, nemhogy tinédzser. Öt év volt köztük. Öt hosszú év, amit Dominicnak
egyedül kellett eltöltenie ezen a földön az ördöggel. Hogy hogyan élte túl,
senki sem tudta. Még azt sem tudta senki, hogy a fiúnak volt-e válasza erre. –
Neked kell az erősnek lenned, Angel. Lehet, hogy nem törsz meg, ha ő igen. De
ha te megtörsz, ő is megtörik.
Csak bölcs szavai maradtak meg neki, amikor elment, és
magára hagyta őt a sötétségben.
Csak órákkal később, amikor ezek a szavak kavarogtak a
fejében, döbbent rá azok súlyosságára.
Az ikertestvére megtartása azt jelentette, hogy
megvédi Matthiast, és feláldozza magát a sötétségnek. Ezt egyszer már megtette,
de most már megértette, hogy minden alkalommal meg kell tennie. Matthias
gyengeségének az ő erejévé kellett válnia. Az ő félelmének Angel barátjává
kellett válnia.
Kis kezét az ajtóra téve tapogatózott körbe,
végigtapogatta a falakat maga körül. Minden egyes érintéssel az egykori falak
lassan a ketrecévé váltak.
Ahogy nehezen lélegzett, a csapdába esés érzése
kezdett bezárulni körülötte. Ha szerencséje volt, akkor a törés előtti pillanatig
bent volt. A következő alkalommal csak remélni tudta, hogy tovább és tovább
bírja, többször is és minden alkalommal közvetlenül azelőtt szabadul ki, hogy
mindent elveszítene. Aztán talán egy nap…
*
* *
Egy izzadt Angel ébredt fel egy újabb rémálomból. Mivel
tudta, hogy túl sok volt már egymás után, rávette magát, hogy felkeljen az
ágyból, és felkapta a párnáját.
Egy tolóajtót bámult, amit végül félrecsúsztatott,
hogy feltáruljon a szekrény.
Angel a szekrény padlójára dobta a párnáját, mielőtt
bement, és lefeküdt a földre.
A kemény felület először fájt a sérülései miatt, de
aztán sikerült elég kényelmesen elhelyezkednie ahhoz, hogy aludni tudjon.
Furcsa egy dolog volt… Amikor elhúzta a kezét a
ketrecétől, a sötétség nem engedte, hogy lássa. Csak akkor volt ott, ha úgy
döntött, hogy kinyújtja a kezét, és megérinti.
6 megjegyzés:
Köszönöm😍
Köszönöm 😊
Köszönöm!
Köszönöm! 😊
Köszönöm szépen
Köszönöm 😊
Megjegyzés küldése