Laurelin Paige & Sierra Simone - P*rnósztár

10. fejezet

Logan

Fordította: Keiko

Devi csendes, mikor felbukkanunk a lakásánál, és nem tudom, mit mondjak. Nem hiszem, hogy bármit tudnék mondani, mert még mindig kőkemény vagyok, és minden alkalommal, mikor lélegzem, az ő illatát lélegzem be. Ott időzik mindenhol – a kezemen, a combjain, az ajkamon – és kibaszottul az őrületbe kerget. Mikor korábban felém nyúlt, kezei mohón tapogatóztak a sliccem után, és majdnem elélveztem, akkor és ott. Lehet olyan férfi vagyok, aki az irányításról híres, és a jeleneteim általában kiemelik ezt a vonásomat, de Devivel semmim sincs. Semmi. Semmiféle türelem vagy önuralom, és kinyalni a Mustangom motorháztetőjén már így is kibaszottul az őrületbe kergetett. (Mert melyik férfi nem fantáziál erről egy bizonyos ponton – egy gyönyörű nő kitárulkozva egy izomautó motorháztetőjén, puncija feltárva, haja, mint a kusza zuhatagok a sima fémen?)

És bassza meg, ha az, hogy rajtakaptak minket, nem tett még keményebbé, és küldte az elmémet legmocskosabb, legromlottabb fantáziákba – figyelve, ahogy Devi próbálja „meggyőzni” a biztos urat, hogy engedjen el minket, először a szájával, majd a puncijával, olyasféle fantáziákba, amiket sohasem ismernék be senkinek. Aztán ott voltunk az országúton, és őrült nőszemély módjára kutatott a farkam után, és remélem, Isten látta, milyen kibaszott úriember voltam, mert az volt egész életem legnehezebb tette, hogy eltoltam magamtól.

Kivéve, hogy most a behajtóján búcsúzkodom, lüktet bennem a nyomorúság és látom rajta, hogy bántja kicsit. Miért toltam el magamtól?

Nem hazudtam, mikor azt mondtam neki, hogy szerintem jobb lenne a műsornak, ha nem viszonozná ma este. Valóban ezt gondolom, és szeretnék egy másik, vizuálisan dinamikus helyszínt tervezni a szopáshoz, nem csak az átkozott autóm belsejét (még akkor is, ha ez a világ legjobb autója.)

De nem ez volt a valódi oka, és a valódi ok annyira törékeny még a saját elmémben is, hogy tudom, nincs remény elmagyarázni neki. Mert abban a harminc percben a motorháztetőmön vele, mikor újra és újra az orgazmusig nyaltam, miközben a perzsa és görög mítoszokat mesélte lihegő, akadozó hanggal, elérkezett a nagy érzés és megrészegültem tőle. Akkor jött, mikor ajkam Devi selymes bőrén volt, szavai a sivatagba sodródtak, és jóval erőteljesebb volt, mint amit valaha éreztem bárkivel is. Több volt, mint az első jelenetem, a kedvenc filmjeim vagy a legtöbb kidolgozott és kreatív ötletem.

Nem, ez túlmutatott mindenen, amit valaha éreztem, annyira erőteljes és elemi, hogy éreztem, ahogy végigfolyik a testemen, le a sziklás talajba és fel a pöttyös, csillogó égre, és a világ tiszta, mennyei varázslattá bomlik.

Szikrázó.

Parányi.

Szent.

És akkor a világ újra összeállt, ismét normálissá, de még mindig töltött volt varázsunk ionizált emlékével, és mi siettünk az éjszakában, nevetve a majdnem lebukáson.

Szóval miért toltam el?

Mert nem tudtam elviselni valami elviselhetetlenül szexinek, kitörölhetetlenül tökéletesnek a gondolatát, amint olyan mohó és banális dologgal szembesítem, mint arra kényszeríteni, hogy leszopjon az autómban. Úgy értem, tudtam akkor, hogy semmit sem erőltetek, amit nem tett volna meg boldogan, de végül az átmenethez vezetett volna a csillagoktól a szürcsölésig, és helytelennek éreztem.

Még mindig helytelennek érzem. A helyes dolgot választottam, tudom, még akkor is, ha itt ülök, hallgatva, ahogy Devi összeszedi a cuccait és kicsatolja magát.

– Bekísérlek – mondom hirtelen, magamat is kicsatolva.

– Oké – mondja. A hangja nem árul el semmit, és ez az egyik legfurcsább dolog, amit megtanultam Devivel kapcsolatban az elmúlt pár hétben. Olyan barátságos tud lenni, annyira egyenes és imádnivalóan fiatal, hogy csábító lenne azt gondolni, nyitott könyv. De nem mindig az, csak mikor úgy dönt, és van, amikor éppoly kiolvashatatlan, mint a csillagok. Sokkal inkább Kassziopeia királynő, semmint Layla.

Kiszállunk és követem, fel a bejárati ajtóhoz. A pillanat terhes, mikor kinyitja a zárat, ahogy mindketten felelevenítjük perzselő első csókunkat itt, és azon tűnődöm, vajon ő miképp emlékszik rá. Akarta, tudom, épp úgy, ahogy őszintén le akart szopni az autómban. Devi egy modern, szex-pozitív lány; élvezi a szexet és úgy kedvel, mint egy barátot. Volt pár olyan pillanat, mikor azt hittem, valami többet pillantottam meg, a sóvárgás magját a hangjában, egy ajakharapás, vagy egy gyors pislogás, ahogy félrenéz rólam.

De még mindig azt gondolom, hogy csak egy forró csók lehetett számára, semmi több. Nem az a reveláció, mint nekem.

A pillanat elszáll, majd felsétálunk a régi fa lépcsőkön a felső emeletre, ahol újabb ajtót nyit ki.

Felkapcsolja a villanyt és a sárga energiatakarékos izzó megvilágítja a könyvespolcokkal körbevett otthonos nappalit, amelyben a legrondább kanapé dominál, amit valaha láttam, egy narancssárga bársonnyal bevont esetlen dolog. Az a fajta kanapé, amit vagy a nagynénid alagsorában találsz, vagy amiért túl sokat fizetsz Anthropologie-hoz[1] hasonló helyeken.

Közelebb sétálok, hogy megvizsgáljam, majd hallom, ahogy Devi a torkát köszörüli, mintha beszélni készülne, mintha könnyebb lenne számára akkor beszélni, mikor épp nem egymást nézzük. Felkészítem magamat, akármit is akarjon mondani.

– Miért nem hagytad, hogy leszopjalak az autóban? – kérdezte gyengéden.

Francba. Az egyetlen kérdés, amiért valódi, amerikai pénzt adnék neki, hogy ne kérdezze meg.

Felé fordítottam az arcomat, filmkészítő agyam apró méretűre zsugorodik, mikor látom, milyen édesnek és sebezhetőnek látszik a megereszkedett, túlterhelt könyvespolcokkal körbevéve. – Devi, a műsor miatt van, nem azért, mert én nem…

– Marhaság. – Most nem volt fenyegetés vagy düh a hangjában, csak tényközlő volt, amit akkor használt, mikor a csillagokról mesélt.

Habozok. Felém bólint.

Hosszú pillanat múlva kezdek el beszélni, próbálva az igazsághoz utat törni anélkül, hogy felfedném, mennyire mélyen, őrülten, nevetségesen belézúgtam. – Nem akartalak használni, Devi. Nem akartam lealacsonyítani azt, amin a sivatagban osztoztunk.

Felhúzza a szemöldökét, és hirtelen rájövök, hogy valami rosszat mondtam.

– Elsősorban – mondja, ujjait használva nyomatékosítja szavait, hirtelen már egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy lány, sokkal inkább egy magabiztos – és ingerült – nő, – semmi olcsóság nincs abban döntésemben, hogy bármiféle szexuális aktusban veszek részt veled. Hozok egy döntést – azt választom, hogy a testemet használom, mind munkára, mind élvezetre, és ma este úgy döntöttem, hogy leszoplak, annak ellenére, hogy tudtam, a kamera már nem forog. Mikor ezt a döntést olcsónak nevezed, én is olcsónak érzem magam.

Picsába. Picsába. Picsába.

– Egyáltalán nem így értettem – sietek megmagyarázni. – Úgy értettem…

– És a másik dolog – folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. – Úgy érzem, mintha visszafognád magadat, és ezt egyáltalán nem értem. Logan, a tested nem egy gép, és nem várom el, hogy az legyen – nem várom el, hogy lekapcsold magad, mikor a kamera kikapcsol. Ember vagy, tovább fogsz vágyakozni és sóvárogni, még egy jelenet után is. Természetes, hogy nem akarod a nőket használni, és természetesen nem az a fajta srác vagy, aki megpróbál végigmenni a csajokon, amint a kamerák nem forognak. Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek benned.

Nem tudom, erre mit mondhatnék, mert annyira letaglózott és hálás vagyok, hogy észrevette ezeket, de azt is tudom, hogy még nem fejezte be, és még mindig bajban vagyok.

– De Logan – előre lépett – felajánlottam. Felajánlottam, mert akartam. Akartam és választottam, és nem lettél volna manipuláló vagy akár beszéltél volna rá. Kérlek… ahogy haladunk előre… kérlek, nyílj meg nekem jobban. A barátod vagyok és úgy hiszem… – abbahagyja, nagyot nyel és félrepillant. – Annyira be vagyok indulva rád minden alkalommal – fejezi be, és sajogni kezd a farkam, a szívem erősen kezd verni, még akkor is, ha az elmém felismeri, hogy az utolsó pillanatban váltott irányt.

Irányt váltott… miért? A szívem erősebben és gyorsabban kezd verni. Mit akart mondani? Mert mi van, ha azt akarta mondani, hogy odavan értem? Ha érez valamit irántam?

Mit kellene mondanom?

A válasz azonnal a nyelvemen van: én is én is én is.

Lágy sóhajjal vonja el a figyelmemet ezektől a gondolatoktól, azzal a fajta sóhajjal, ami motorháztetőmön elhangzottakhoz hasonlít.

Valami bekattan bennem, valami nagy.

– Ülj le a kanapéra – parancsolom. A hangom erős, hangos és egy kicsit durva a kicsiny, meleg térben. Egy távoli részem azon tűnődik, átléptem-e a határt.

De leül.

Felé sétálok. – A szélére – mondom, és engedelmeskedik, majd szétválasztom a lábait, így nem csak a peremen ül, hanem szélesre tárt lábakkal is. A szoknyája felcsúszik, feltárva punciját.

Ugyanakkor pillant fel rám azokkal az aranyszínű szemekkel, mikor megérzem az illatát. A pulzusom a nyakamon, a csuklómon és az ágyékomban lüktet, és ez megcsap.

Nem csak belézúgtam, igazán, őszintén beleszerettem. Vannak érzéseim.

Nagybetűs Érzéseim.

A szerelmem valahogy átalakult az „alkalmi megszállott” -ból „költözz össze velem” -mé, és fogalmam sem volt, hogy mi a szart kezdjek ezzel, arról meg még kevésbé, hogy Devi mit tenne, ha tudná. Nyilvánvalóan vonzódott hozzám, de ez semmiképp sem azonosítható a romantikával, különösen a mi szakmánkban. Túl korai számomra ilyesmit érezni, és nem helyes belerángatni ezt egy projekt kellős közepébe. És ha őszinte akarok lenni, meg vagyok rémülve. Nem kicsit, hanem nagyon, mivel az utolsó alkalommal, amikor nagybetűs Érzéseim voltak, elvesztettem a kutyámat, a szívemet és a józanságomat egy csapásra.

De ezt nem tudom csak úgy figyelmen kívül hagyni, és jól láthatóan nem tudom elrejteni Devi elől, és nem is akarom.

Kell lennie középútnak, igaz? A tettetés és a lánykérés között?

Térdre ereszkedem a lábai között, nem tévesztve el szem elől a borzongását.

– Be vagy indulva rám minden alkalommal? – kérdezem tőle. – Nos, én rosszabb vagyok. Kibaszott szánalmas vagyok a vággyal, hogy megérintselek és megkóstoljalak. A megszállottja vagyok. A megszállottad vagyok. – A szemébe nézek. – El kell mondanod, ha kényelmetlenül érzed magad emiatt. Mert az, ahogy gondolok rád, ahogy sóvárgok utánad, több, mint ami két pornós között van. Több, mint ami két barát között van. – Kezem megtalálja a bokáját és inkább körbefogja, hogy visszatartsam magam attól, hogy érdekesebb helyeken megérintsem, míg válaszol. Látom, ahogy a pulzusa kalapál a nyakán, miközben nyel.

– Érted, amit mondok? – kérdezem próbaképp.

– Igen – suttogja.

– És rendben van?

Szünet. Majd egy bólintás.

Hát, nem épp a leglelkesebb válasz, amiben reménykedhettem, de mit vártam? Még ha nem is nyomom full-Rómeóban, még mindig sok rázúdítani egy lányra, hogy állandóan rá gondolok, én nem csak-barátok módján. Elkezdek feltápászkodni térdelő pozíciómból, de kezét a vállamra téve megállít. A torkomra csúszik, ahol a hüvelykujja könnyedén végigsimított az ádámcsutkámon.

Most rajtam van a sor, hogy megborzongjak.

– Sajnálom – mormogja – csak megleptél. Azt akartam mondani, hogy több mint rendben van. Én… én is kicsit a megszállottad vagyok.

Úgy érzem, a mellkasom fel akar robbanni. – Tényleg?

Mosolyog. – Tényleg.

– De ugye azt is megérted, miért akarom elfojtani egy részét ennek… az akárminek… és felhasználni a műsorban, igaz?

Bólint, de a mosolya elhalványul. – Megértem. Azt akarjuk, hogy valódinak érződjön.

– Mert valódi. A forróság közöttünk különleges, Cass, és ha jól játsszuk ki a kártyáinkat, mindenki, aki néz minket, érezni fogja.

– Értem.

De valami szokatlan a hangjában, és nem tudom, hogyan tegyem jóvá. Ahelyett, hogy azt tenném, amit elterveztem eredetileg, mikor leültettem, lehajolok és a lába közé temetem az arcomat.

Halk hangot hallat – félig nyögés, félig sóhaj – és megkegyelmezek neki, tudva, hogy valószínűleg kissé fájdalmas lehet a korábbi, sivatagban átélt orgazmusoktól. Puhán és állhatatosan csinálom, nyelvem hosszú csapásai és könnyed legyintések a csiklója fölött, az épülése lassú, de rendíthetetlen, ahogy előttem vonaglik, ujjait a hajamba fonta és erősen húzza. És mikor elélvez, a nevemet kiáltja, s én majdnem elveszítem minden elszántságomat és baszom meg itt helyben.

– Csak szükségem volt még egy kis ízelítőre, mielőtt hazamegyek – magyarázom letörölve az ajkam, ahogy felegyenesedem.

– Ez tetszik – motyogja kábultan. – Tetszik, mikor a kamerák nélkül történik… ettől olyan érzésem támad, mintha akarnál.

– Jézusom, te nő. A nap minden másodpercében bizonyíthatom, hogy akarlak, ha akarod. De ma estére boldog leszek a kostolómmal.

Fáradt nevetéssel dől hátra a kanapéra. – Annyi kostolót kaphatsz, amennyit csak akarsz.

– Talán szavadon foglak, Cass.

És még aznap éjjel később, mikor levetkőzök, felfedezem, hogy még mindig nálam van a bugyija – pink, selyem, tini fiúk nedves álmainak bugyija – a zsebemben. És így végül végre enyhítem a sajgást, a selyemdarabbal simogatom elhanyagolt faszomat, amíg vastagon nem spriccelek. Felveszem az egészet a telefonommal és elküldöm Devinek.

Mondtam, hogy a megszállottad vagyok, írom azonnal, amint átment.

Nem tudok írni, az ujjaim túl elfoglaltak, válaszolja egy pár perccel később.

Álomba merülök azzal a képpel, ahogy Devi a bugyijával kivert farkamról készült videót nézve maszturbál, és talán romlott pornós szívem még sohasem volt ennél boldogabb, mint most.

Nem bírom abbahagyni a hümmögést. Kétségtelenül problémává vált, legalábbis Tanner szerint, aki elkezdett zsémbelni, hogy megrendez egy hümmögő közbelépést. Hümmögök a forgatások között, mikor jeleneteket veszünk föl, hümmögök, miközben szerkesztek, hümmögök, mikor kinyitok egy sört Tannernek a munkanap végén.

– Jól vagy, ember? – kérdezi belekortyolva a sörébe.

Csütörtök van, négy nap telt el, mióta kinyaltam Devit a sivatagban és elmondtam neki, hogy több-mint-barátok érzéseim vannak iránta. Minden nap sms-eztünk, többnyire évődtünk és az iparágról pletykáltunk, de éjszaka a társalgásunk teljesen erkölcstelenné alakult át, rendszerint ott kötöttünk ki, hogy pucér szelfiket és videókat küldtünk magunkról, ahogy az említett szelfikre maszturbálunk és így tovább, míg el nem aludtunk. Importáltam néhány szelfit, sms-t és videót, hogy belevegyítsem a Rossz csillagzat sorozatba (Vida és Marieke is imádta Devi név ötletét.) Mindezt természetesen Devi engedélyével.

De még ha bele is dolgozom a késő esti üzeneteinket a sorozatba, úgy érzem, mintha befurakodnánk ebbe az üdítő szürke területre, ahol a szabályok nem alkalmazhatóak; ahol ami közöttünk történik az forgatókönyvön és kamerán kívül történik először, aztán később megismételjük a projektben. Lassan sodródunk le az útról, és csak bele akarok taposni a gázba, meggondolatlanul belerohanni ebbe az izgalmas dologba vele.

Ennek okán kétségbeesetten látni akartam, de Las Vegasban kell maradnom néhány estét egy meghosszabbított forgatás miatt, és neki ma este dolgoznia kell. De holnap újra láthatom, és úgy érzem, mintha valaki belém fecskendezte volna a tiszta, csiszolatlan boldogságot. Még most is, miközben bőrkárpit tisztítószerrel térdelek, letörölve a kanapét, amin épp ma reggel szexeltem.

– Több, mint jól vagyok, haver – válaszolom Tanner kérdésére. – Nagyszerű vagyok. Briliáns vagyok…

– Drogokat használsz? – vág közbe. – Nem hiszem, hogy valaha is láttalak volna ilyen… élénknek.

– Az egyetlen dolog, amitől lelkes vagyok, az az élet – mondom annyi magasztossággal, amennyit össze bírok gyűjteni, miközben súrolom az ondót a kanapé párnáiról.

– Az a lány az, igaz? – kérdezte. – Devi.

Devi említését hallva a gondolataim lebukfenceztek a gyengéd romlottság tekervényén. A legpiszkosabb dolgokat akartam vele tenni, majd elvinni őt a szüleimhez. Normális ez? Így működnek a normális kapcsolatok?

Hívhatjuk egyáltalán kapcsolatnak, feltéve, hogy az egyetlen dolog, amit tulajdonképpen beismertünk az, hogy mennyire kétségbeesetten akarunk baszni a másikkal?

– Hadd kérdezzek tőled valamit – mondta Tanner, letéve a sörét és egy új guriga papírtörlővel felém sétálva. – Nem dugok pénzért nőkkel, így nem vagyok benne biztos, hogyan is működik ez az egész – de furcsán érzed egyáltalán magad, amiért más nőket baszol, miközben kedveled ez a lányt?

A kérdése befészkelte magát az agyamba, élesen és megszégyenítve, csatlakozva az összes többi gondolathoz, amit az elmúlt pár héten elfojtottam. Tipikus férfi vagyok. Jó vagyok a részekre tagolásban, de közben ez a szentimentális gazember is vagyok ezekkel a csöpögős érzelmekkel, és hazudnék, ha azt mondanám nem nyugtalanít, mikor erre gondolok.

– Nem tudom, miképp érzek – kezdem, nem igazán vagyok benne biztos, hogyan adjam elő, amit mondani akarok. – A szex nem szerelem, Tanner. Még csak nem is arról szól, hogy kedvelsz valakit. Minden lányt tisztelek, akikkel baszok, és élvezem is velük a baszást, de nem akarok állandóan velük lógni, mikor befejeztük a forgatást vagy felébredni mellettük reggel. Nem több, mint egy jó szendvics ebédre, nem kevésbé ébreszt bennem vágyat a tényleges vacsorámra.

– De a szex nem étel – mutatott rá Tanner. – Nem ugyanaz, mint megvakarni a viszketést vagy szundizni – nem tisztán fizikai, és még te sem tagadhatod.

Sóhajtottam. Igaza volt. – Tudom. De ez nem az első eset, hogy pornósztárként szerelembe esek. Még ő – mindketten tudtuk, hogy Tudjukkire gondolok – sem az első barátnőm volt az iparban. Tudom, hogy ezt most hogyan csináljam, egyértelmű határokra van szükség és néhány különleges dolog megtartására egymásért.

Bizonytalanul néz. – A legtöbb párnál a „nincs szex másokkal” a határ, mint tudod. Ez olyan… szuper-közönséges határ.

– De épp ezt mondom – a pornósok nem olyanok, mint a többi ember. Mi nem vagyunk hétköznapiak. Úgy értem, valamilyen szinten nem gondolod, hogy talán mi fejlettebbek vagyunk, mert el tudjuk különíteni a szexet a szerelemtől? Nem érzed ezt nemesnek? Hogy annyi különböző partnerrel tudok szexelni, de félre tudom tenni a szívemet valaki másért?

A bizonytalan kifejezés nem hagyta el az arcát.

– Oké, és igen – ismerem el – furcsának tűnik. Csak Devire tudok gondolni, csak őt akarom, és furcsa volt ma Candit és Anget megbaszni, és furcsa volt tegnap Jennel és Ninával baszni Vegasban de ugyanakkor az a munkám, hogy gyönyörű nőkkel baszok. Nem hanyagolhatom el a munkámat minden alkalommal, mikor találkozok egy lánnyal, akit kedvelek. És szeretem a munkámat. Az érzéseim Devi iránt ezt nem változtatják meg, és sohasem várnám, hogy az érzései irántam megváltoztassák a karrierje útját.

– Ha te mondod – mondja Tanner ledöntve az utolsó korty sörét és a szelektív kukához sétált, hogy beledobja a dobozt. – Csak szerintem én nem akarnék más nőhöz érni, ha valaki másba lennék szerelmes.

– Ez nagyon lovagias – mondom, és nem gúnyolódom. Úgy is értem. Csodálom érte, mert a meleg, csöpögős belsőm ellenére, a szeretni és szeretettnek lenni fantáziám ellenére azt is tudom, hogy amíg még az a munkám, hogy nőket baszok, boldogan fogom csinálni. Talán néhány bonyolult érzéssel, de sohasem megbánással. Na nem mintha elkezdenék lelohadni forgatáson, csak mert a szívem másutt jár.

Csak annyi, hogy szerintem a szívemnek és a farkamnak nem kell összeköttetésben állnia, legalábbis nem mindig.

– És szerintem te elég jól ismered magad, Logan – mondja, felkapva a kulcsait és a telefonját a konyhapultról. – Nem kétlem, hogy mindent kigondoltál. De mi van ezzel a Devi lánnyal? Mit gondolsz, ő is így érez? Szerinted rendben lesz számára, hogy hagyja, fűvel-fával bassz a Völgyben?

– Persze – gúgyolódok. – Vérprofi! És garantálom, hogy ő sem fog leállni a másokkal való baszással. Tény, hogy épp fellendíti a karrierjét, miközben mi beszélünk.

Tanner vállat vont. – Jól van, ember. Legyen úgy. Pénteken találkozunk?

– Igen. Bármikor átjöhetsz, amikor csak akarsz – nincs jelenet betervezve és egész nap szerkeszteni fogok.

– És ne felejtsd el feltölteni azokat a képeket, amiket ma Candiről és Angről készítettél.

– Mikor felejtettem el valaha is posztolni a közösségi médiára?

Nevet. – Oké, oké, igazad van. De alkalmanként elő kell léptetned magad, tudod, nem csak beszélni az ebédről, amit elfogyasztasz, vagy akármi mutatja is, hogy pillanatnyilag tivornyázol.

– Igen, igen, igen.

Felém int, ahogy távozik a bejárati ajtón át és én a frissen tisztított kanapéra vetem magam, előkotorva a telefonom, hogy közzétegyem a képeket az Instagramon és a Twitteren, és kissé megfuttatom a jelenetet, annak ellenére, hogy valószínűleg csak jövőhéten fog felkerülni.

Mikor kész vagyok, hirtelen ötlettől vezérelve lecsekkolom Devi Twitter oldalát. Követjük egymást, viszont Devinél nincs sok követnivaló… a legfrissebb tweetje múlt hónapból való, egy szelfi, amit a San Franciscó-i Good Vibration nevű szexboltban készített, ahol eltúlzott, imádnivaló kacsintással illet egy hatalmas dildót. Az Instagram oldala egyaránt gyér, többnyire a strandról vagy a sivatagról készült, leírás nélküli képekkel.

Mit gondolt, mikor ezeket a képeket posztolta, tűnődöm. Hogyan érezhette magát? Annak ellenére, amit együtt csináltunk, amennyire közel voltunk, fogalmam sincs róla, milyen lehet a lelkivilága. Nem tudom, vajon magányosnak érezte-e magát, mikor arra az óceán feletti naplementére tekintett, amit megosztott, vagy teljesnek. Fogalmam sincs arról, hogy az internetes jelenlétének hiánya abból fakad, hogy félénk, vagy csak olyannyira a pillanatnak él, hogy még csak nem is gondol rá, hogy megossza.

Hosszú ideig nézem a Good Vibrationsben készült fotót, ahogy a haja a válla köré omlik és a szája játékosan elnyílik. Aztán a mellkasom erősen elszorul és az elmémet elárasztják a bizonytalanságok és kétségek, és én visszatuszkolom a telefonomat a zsebembe.

Bárcsak Tanner ne tette volna fel azokat a kérdéseket, éppen úgy, mint ahogy rájövök, szükségesek is voltak. Elkerültem, hogy gondoljak rá, próbáltam Devit egy mentális dobozba zárni, amint a megszokott jeleneteimet forgattam, ahogy lehajoltam és más nők fülébe suttogtam az összes mocskos, heves gondolatomat, ahogy elélveztem rájuk és bennük, ahogy megírtam az általuk ihletett monológokat.

De ez piszkosabb volt annál. A dobozok, amibe Devit és a Rossz csillagzatot tettem, lukacsosak voltak, és minden másba beszivárogtak, megalkotva ezeket a zavarba ejtő forgatókönyveket, ahol Deviről fantáziáltam, miközben más nőket basztam, de még mindig be voltam indulva és teljesen elköteleződött voltam más nők iránt. Ez létezik? Képesnek lenni egyetlen személyt egészében és felemésztően akarni, de emellett belevetni magamat a szexbe más emberekkel megállás nélkül? Ha a pornó nem a munkám lenne, kétségtelenül monogám lennék. De a pornó a munkám, szóval mi marad nekem?

Felállok, hirtelen elhatározom, hogy többet nem gondolok erre. Nem is igazán tudom, hogy Devinek vannak-e nagybetűs Érzései irántam, nem tudom, hogy a Rossz csillagzat után is akarni fog-e. Jelenleg az egyetlen dolog, amit biztosra megállapítottunk, hogy mennyit akarunk hülyéskedni egymással, és hogy talán jobban kedveljük egymást, mint barátok. Aligha van itt az ideje elkezdeni a jövőről gondolkodni.

Még akkor se, ha csak erre tudok gondolni.

Istenem, jól mutatna a házamban. Az ágyamban alva, a medencémben úszva. Megosztani az életemet…

De nem. Nem fogok többet erre gondolni. Amennyire én tudom, épp a szívfájdalomból épülök fel, mikor felfedezem, hogy ő nem érez ugyanúgy.

A telefonom csörög és én kihalászom a zsebemből, nagyon remélve, hogy Devi az, és egy világklasszis sóhajt engedek ki, mikor látom, hogy anyám az.

Kötelességtudóan válaszolok. – Szia, anya.

– Szia, édesem. Megzavartam… bármit is?

Nem tehetek róla, mosolygok. A szüleim többnyire támogatták a karrier választásaimat – nem annyira buzgón, mint Devi szülei – de épp eléggé. Kivéve, hogy egyikük se, anya különösen, nem szeretett bármit is nevén nevezni a munkámban. A pornó, szex, jelenet szavakat, még a felnőttet is, mint melléknév, bármi mással társítva, soha nem hallhattad kimondva a családi ebédlőasztal körül.

– Nem, anya. Most épp nem dolgozom.

– Jó, mert beszélnem kell veled – mondja élénken. – Apa és én eladjuk a házunkat.

A szemöldökömet ráncolom. – Miért?

– Apa kapott egy Portlandhez közeli állásajánlatot, és úgy döntött elfogadja. Sohasem gondoltunk úgy Kaliforniára, mint örök otthonunkra, tudod. Gondoltuk, talán visszamegyünk Bostonba, de aztán jött ez az ajánlat Portlandből, és mi mindig szerettük Oregont.

Még mindig ráncolom a szemöldökömet. – De…

– Mi de, édesem?

– De én szeretem, hogy itt vagytok, meg ilyesmi. Mi van akkor, ha át akarok menni meglátogatni a régi Xboxomat? Vagy a középsulis számítógépemet?

Nevet. – Nos, természetesen kapsz rá esélyt, hogy végigmenj a régi holmijaidon. Amiről eszembe jutott, hogy Phil az utca végéről azt mondta, hogy az unokája közel a megfelelő életkorban van ahhoz a régi játékszetthez a műanyag gitárral meg dobokkal.

Megszorítottam az orrnyergemet. – Rock Band, anya. Rock Band a neve.

– Akárhogy is, az egészet odaadtam Philnek. Már majdnem tíz éves lesz – ez nem olyan, mint tízezer év a technológiában?

– Igen, de akkor is! Nem tetszik. Az elajándékozós és a költözős dolog. Mit kellene Hálaadáskor csinálnom? Nem tudok egyedül pulykát sütni!

– Repülőjegyet kellene venned Portlandbe, vagy elfogadni, hogy majdnem harminc vagy és hogy az apádnak és nekem van életünk azon kívül is, minthogy elérhetőek legyünk a pulykaszükségleteidre.

– Gondolom.

– Tényleg mérges vagy a költözésünk miatt?

Egy pillanatig gondolkodok, felállok és a hatalmas ablak felé oldalgok, ami a nappalimból a csillogó kék medencémre néz. – Nem, nem vagyok. De hiányozni fogtok – mondom őszintén.

Tudom. Ez durva és férfiatlan. De kedvelem a szüleimet, és legalább egyszer egy hónapban velük vacsorázok, és azt hiszem még soha nem gondolkoztam el igazán azon, hogy a gyerekkorom ennyire tiszavirág életű – hogy a legnagyobb fix földrajzi hely az életemben ennyire hirtelen megváltozhat.

Plusz, ez azt jelenti, hogy anyának igaza van. Felnőtt vagyok, és bassza meg, utálom, ha erre emlékeztetnek. Olyan kérdések átgondolására késztet, amiket nem igazán tudok megválaszolni, mint például, hogy mit fogok életem hátralevő részében csinálni? Fogom valaha is álommelóként csinálni a filmezést? És nem akarok egy nap egy saját felnőtt fiút, aki a telefonba nyafog a Rock Band miatt?

– Te is hiányozni fogsz nekünk – biztosított anya. – Jövőhéten felhívlak, hogy időpontot egyeztessünk, mikor tudnál átjönni és átnézni a holmijaidat, oké?

Úgy döntök, hogy a szüleim költözését egy mentális dobozba helyezem, épp, mint ahogy Devivel tettem. Majd később kitalálom, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban valójában. – Oké, anya. Szeretlek.

– Szeretlek, szívem. Szia.

Leteszi, és amint ez megtörténik, furcsa, kattogó hangot hallok, olyat, mint a pici kutyakarmok a keményfán. Olyan hang ez, ami egykor megszokott volt, mint a mosógép vagy a kinti forgalom zaja. Megszokásból leguggolok és megpaskolom a lábam, még csak végig sem gondolom, hogy mit csinálok, míg Prior le nem ül a kezem mellé és egy apró vakkantással hozza tudtomra mennyire boldog, hogy láthat.

Ahogy megpaskolom szőrös, szürke és szőke fejét, az elmém fokozatosan felzárkózik.

Prior.

A régi kutyám.

A kutya, amit Tudjukki vitt el.

Itt, a házamban.

A nappali bejárata felé pillantok, már tudatában annak, kit fogok ott látni. Utálom beismerni, ugyanolyan nagyszerűen néz ki, mint mindig, fakó bőre egy piros toppal és egy sárga tüllszoknyával kihangsúlyozva, sötét haja szoros kontyba fogva a feje tetején. Mint mindig, száz százalékig New Yorkinak néz ki, száz százalékig divatos és száz százalékig elérhetetlen. Volt idő, mikor a legszerencsésebb fickónak éreztem magamat a világon.

– Szia, Raven – mondom a karomba kapva a Yorkie-t és felállok.

– Szia, Logan.

Gyakorlatilag ezek voltak az első szavak, amiket egymásnak mondtunk, mióta elment.

Előrelép a fénybe és tisztán látom az arcát. Finom, szinte európai vonások. Fényes, vörös ajkak. Szemei a legfeketébb szempillafestékkel festve.

– Szóval csak úgy beengedted magad, vagy mi?

– Még mindig van kulcsom – mondja kimérten. – És gondoltam itt az ideje, hogy végre beszéljünk. Végül is, nem jöttél megkeresni, miután láttad, hogy megbasznak Vidánál.

Jogosultság, manipuláció és egy adag bűntudat, mindez három mondatban.

Igen, ez minden bizonnyal ő, rendben.

– Miről kellene beszélnünk, Raven? – kérdezem és azt akarom magamtól, hogy letegyem a kutyát és kivezessem őt az ajtóhoz. Kivéve, hogy nem tudom letenni a kutyát, mert kibaszottul hiányzott és mindenemben fogadnék, hogy Raven tudja ezt, és az egyetlen oka, hogy magával hozta, hogy kibillentsen.

Tesz egy lépést előre. – Ne színészkedj nekem, Logan. Mindketten tudjuk, hogy sose voltál jó színész.

Jézus. Máris letépi a tököm.

– Sohasem tettettem, hogy jó színész vagyok – mondom olyan tréfásan, ahogy tudom, miközben a fogamat csikorgatom.

– Oh, ez igaz. Logan O’Toole akartál lenni, erotikus rendező, igazam van?

– Ismét kérdem, miről akartál beszélni? – ismétlem, szemeim róla az ajtóra siklanak, azon tűnődök, hogyan indíthatnám el afelé. – Mert, ha csak azért jöttél ide, hogy szarul érezzem magam, úgy gondolom jobb, ha inkább elmész.

Raven lepillant a földre, megdörzsölve a jobb vádliját bal lábának ujjával, ami valami drága, a csúcsdivat és az idejétmúltság közti kinézetű bokacsizmába van bújtava. – Nem azért jöttem, hogy szarul érezd magad – mondja egy perc elteltével. – Sajnálom. Azt hiszem védekezőállásban vagyok, mert… nos, tudod, miért.

Csend van. Ha ez a bocsánatkérése, a valódi játéka, hogy megnyerje az időmet és energiámat, akkor nem elég. – Szerintem tudom, miért, Raven. Elhagytál. Nem beszéltél velem róla, nem hagytál üzenetet sem papíron, sem hangpostán, csak elmentél. Még csak azt sem mondhattam az embereknek, hogy „szakítottunk”, mert te csináltad az egészet. Összetörted a szívem, majdnem derékba törted a karrierem és határozottan megtörted az elmém, legalábbis egy kis ideig. – Prior kinyújtózik, hogy megnyalja a nyakamat. – Oh, igen, és elvitted a kibaszott kutyámat. És mindezt azért, hogy Európában utazgathass és bassz pár olasszal?

– Ez nem ilyen egyszerű – bizonygatja. – És kibaszottul nem volt könnyű. Gondolod, hogy felkeltem egy nap és kipattant a fejemből, „Oh, csak kidobok három évet az életemből, mert olyasvalakit akarok, aki el tudja olvasni a menüt egy olasz étteremben”? Ez volt életem legnehezebb döntése, elsétálni, és azt hittem jobb lesz számomra, ha teljesen elszakadok tőled.

– Hát, nagyon örülök, hogy olyan döntést hoztál, ami számodra jobb volt – mondom keserűen.

Raven az égbe emeli a kezét. – Szándékosan kiforgatod a szavaimat. Úgy értettem, hogy ha megpróbáltam volna megvitatni veled, ha a házadban időzök – az ágyadban –, akkor ott kötök ki, hogy maradok.

– És mi lett volna annyira szörnyű benne? – mondom, megtörten és elcsendesülten, egy halálos ágyi suttogás, és utálom magam érte. Szemernyi gyengeséget sem akarok felé mutatni. Nem érdemli meg, hogy tudja, milyen alaposan tönkretett.

De amint kimondtam, megváltozott az arckifejezése. Nem szánalom tükröződött rajta – valószínűleg felgyújtottam volna a saját házamat, ha csak a legcsekélyebb nyomát látom a szánalomnak az arcán – hanem könyörgés.

– Logan – mondja könyörögve. – Kérlek, értsd meg. A saját józanságom érdekében kellett elmennem, a saját életemért. Akárhova mentünk a barátnőd voltam. Minden iparági partin, minden közös forgatáson… minden egyéni forgatáson, ami azt illeti, nem Raven Fleur voltam, hanem Logan O’Toole szexbábja. Pletykák kezdtek keringeni arról, hogy csak miattad kapok munkákat, hogy én soha nem lennék képes dolgozni, ha szakítanánk, s kezdtem azt gondolni, hogy esetleg igazuk van. Tizenhét éves korom óta dolgozok ebben az iparban, és tizenkét éve először kétségbe vontam minden döntésemet, amit hoztam. Kezdtem elveszíteni az értelmét annak, ami Raven volt, a munkának, amit szeretett csinálni, mert annyira beárnyékolta a te… – Felém int, a frissen kitakarított kanapé felé mögöttem. – Csak te. Nem csak a vállalatod – azt kezelni tudtam volna. A látomásod. A te világod. Nem hagytál teret számomra, hogy felépítsem a sajátomat.

Azonnal védekezek. – Soha, egyszer sem mondtam meg neked milyen munkát vállalj el vagy milyen jeleneteket forgass. Sohasem gyakoroltam rád nyomást, hogy jobban belebonyolódj az O’Toole filmekbe, mint amennyire akartál. És határozottan soha…

– Logan – szakít félbe. – Soha nem kellett nyomást gyakorolnod senkire. Hát kibaszottul nem érted? Az emberek lelkesen próbálnak boldoggá tenni. Egy tweet válasz tőled, egy mosoly a szobán át egy partin, és életre szóló barátokat szerzel. És én? – Ajka bánatos mosolyra húzódik. – Annyira kétségbeesetten vágytam a mosolyodra, hogy benne legyek abban a játékos, de erős belső körben, hogy feláldoztam magamat.

– El kellett volna mondanod – mondom. – Beszélned kellett volna velem!

– És mit mondtam volna? Pontosan azt, amit épp elmondtam, aztán te ugyanazt mondod, amit már elmondtál, majd mind megnyugszom, mind ignoráltnak érzem magam egyszerre? Vagy ami még rosszabb, készen állok visszatérni a személyes börtönömbe?

Elfordulok tőle, visszasétálok a medencére néző ablakhoz. Túl dühös és sértett vagyok ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni, ennek ellenére ráismerek az igazság morzsáira a szavaiban. Kissé rögeszmés tudok lenni a projektjeimmel kapcsolatban, és rossz szokásom, hogy mindenkit bele akarok vonni, akivel törődök azokba a dolgokba, amikkel törődök. És talán, ha érzékenyebb barát lettem volna, láttam volna, hogy Raven úgy érezte, belefullad a kreatív társulásunkba, épp, mint az élettársi viszonyunkba, ami mégis állhatatosan vitorlázott a sima tengeren.

De ez nem mentség a gyávaságára. Vagy a hűtlenségére.

– Annyival többet tettél, mint megpróbáltad megújítani a karriered, mikor elmentél. Még csak annyira se voltál udvarias, hogy elköszönj, nem is említve az olasz csávót.

Megköszörüli a torkát, és rájövök, hogy igazán közel jött hozzám. – Tévedtem. Luca és én… már egy ideje jártunk, mikor elmentem.

Ezt tudom. Hónapokig tudtam. Szóval miért gyújt ekkora haragot bennem a beismerése? Már lejárt lemez, emellett kellett némi bátorság ahhoz, hogy bevallja. Soha nem csinált ilyet, nem ismerte be, ha tévedett.

Mikor már bízok a hangomban megszólalok, még mindig a medencét bámulom. – A legjobbat kívánom neked és Lucának. És úgy gondolom, sokkal tisztábban látok most, mint mielőtt beszéltünk, így ezt köszönöm.

– Luca és én szakítottunk – mondja gyorsan, mielőtt ahhoz a részhez érnék, ahol megkérem, hogy távozzon. – Az nem volt igazi, Logan, soha nem volt az. Csak a jó helyen volt a jó időben, és azt mondta, amit hallani akartam.

Elfordítom a fejem, hogy ránézzek. Mellettem áll, szemei szintén a medencén, egyik sápadt kezét az üveghez nyomja.

Aztán kimondja.

– Még mindig szeretlek. – Sötét tekintete találkozik az enyémmel. – Tudom, hogy elbasztam a dolgokat, de nem vagyok túl büszke ahhoz, hogy könyörögjek.

Egy pillanatra visszaemlékezek, miért is szerettem őt valaha. Agyafúrt szépségéért. A makacs büszkeségéért. – Már nem szeretsz – mondom neki. – Azért vagy itt, mert a dolgok nem a terv szerint alakultak, és én vagyok az utolsó, akivel emlékeid szerint boldog voltál. Akármit is keresel, nem segíthetek. Továbbléptem.

Felemeli az állát, enyhén megszívja a felső fogát, ez az egyetlen jele, hogy zavarja a visszautasításom.

– Továbbléptél – visszhangozza. – Ki az?

Devi villan be az elmémbe, de nem vagyok hajlandó ily módon kísérteni a sorsot. Inkább azt mondom: – Nincs másik lány. Úgy értem, ami engem illet továbbléptem. Túlvagyok azon, ami történt, és a jövőbe tekintek. Van egy nagyszerű új projektem is.

– Új projekt?

Nem áll szándékomban rátukmálni a Rossz csillagzatot, de látens lelkesedésem a műsor iránt így is-úgy is beleégett a szavaimba. – Új projekt Vidával és azzal a holland studióval, Lelie-vel, olyan, mint egy valóságshow, ahol két ember szerelembe esik, de a szex nyitott ajtóknál történik, amitől annál jobb lesz. Plusz Devi Dare-rel csinálom – emlékszel arra a lányra az Igazi Randikból? Kibaszottul bámulatos. A testétől elolvad az agyam, és az eszétől is, annyira okos.

Raven az ajkát rágcsálja. – Eléggé úgy hangzik, mint a projekt.

Megvonom a vállamat. – Szuper kimerült vagyok miatta, de igen. Eléggé kell hozzá az összes szabadidőm.

– Milyen kár. Pedig reméltem, hogy legalább együtt tudunk dolgozni, míg L.A.-ben vagyok e hónapban. – Leejti a kezét az üvegről és lesimítja a szoknyáját. – Tudod, egy kis békülős baszás. Még akkor is, ha nem jövünk újra össze, továbbra is jól esne, nem?

Olyan közel lép hozzám, hogy érzem a leheletét a mellkasomon. Prior vergődik, hogy tegyem le, de szorosan tartom.

– Nem akarsz megbaszni? – kérdezi halkan dorombolva, az ajkát eközben úgy biggyeszti le, ahogy Vidánál tette. – Nem vagy elég dühös rám ahhoz, hogy jól essen leszögezned és keményen magadévá tenned?

Utálom, hogy ilyen jól ismer; utálom, hogy ennyire tudja, pontosan erre vágyom. De, amit nem tud, hogy éppúgy, ahogy viszketek érte, ugyanannyira vissza is taszít az ötlet, hogy újra megérintsem. – Nem, Julie – mondom az igazi nevét használva. – Inkább nem.

Leesik az álla s nem tudom megmondani, hogy azért, mert az igazi nevét használom, vagy a nyílt elutasításomtól, hogy ismét együtt dolgozzak vagy lefeküdjek vele, de nem érdekel. Folytatom. – Sajnálom, hogy elveszettnek érezted magad és sajnálom, hogy úgy érezted, nem tudsz velem beszélni. De a jövőre való tekintettel, ez csak egy jó kifogás, hogy megcsald a partnered indie filmekben és könyvklubbi regényekben. Ez nem mentség arra, amit tettét, és míg a megbocsájtáson fogok munkálkodni, hülye lennék felejteni.

Visszateszem Prior-t a karjába. Döbbent arckifejezése lassan haraggá alakul.

– Baszd meg – sziszegi. – Baszd meg, D… – És látom közeledni, hallom a nyelve hegyén, de kivédem. Kimondhatja az igazi nevem minden orrhangú és valószínűleg ironikus pompájával, de ez semmit nem változtat azon, amit érzek.

– Viszlát, Raven – mondom, majd dühösen tomboló pillantást lövell felém, aminek valóban érzem maró forróságát a bőrömön.

További szavak nélkül elmegy, és egy pillanattal később becsoszogok a konyhába és némi scotch után kutatok. Végre elbúcsúztam Raventől, végre megkaptam a lezárást, amiért egykor annyira kétségbeesetten sóvárogtam, de nem vagyok elégedett. Nem békéltem meg.

Úgy érzem, kezdek berúgni.

---

[1] női ruha, divatkellék és otthoni berendezés üzlet