10. fejezet
Logan
Fordította: Keiko
Devi csendes, mikor felbukkanunk
a lakásánál, és nem tudom, mit mondjak. Nem hiszem, hogy bármit tudnék mondani,
mert még mindig kőkemény vagyok, és minden alkalommal, mikor lélegzem,
az ő
illatát lélegzem be. Ott időzik mindenhol – a kezemen, a combjain, az ajkamon –
és kibaszottul az őrületbe kerget. Mikor korábban felém nyúlt, kezei
mohón tapogatóztak a sliccem után, és majdnem elélveztem, akkor és ott. Lehet
olyan férfi vagyok, aki az irányításról híres, és a jeleneteim általában
kiemelik ezt a vonásomat, de Devivel semmim sincs. Semmi. Semmiféle türelem
vagy önuralom, és kinyalni a Mustangom motorháztetőjén már így is
kibaszottul az őrületbe kergetett. (Mert melyik férfi nem fantáziál
erről
egy bizonyos ponton – egy gyönyörű nő kitárulkozva egy izomautó motorháztetőjén, puncija
feltárva, haja, mint a kusza zuhatagok a sima fémen?)
És bassza meg,
ha az, hogy rajtakaptak minket, nem tett még keményebbé, és küldte az elmémet
legmocskosabb, legromlottabb fantáziákba – figyelve, ahogy Devi próbálja „meggyőzni” a biztos
urat, hogy engedjen el minket, először a szájával, majd a puncijával, olyasféle
fantáziákba, amiket sohasem ismernék be senkinek. Aztán ott voltunk az
országúton, és őrült nőszemély módjára kutatott a farkam után, és remélem,
Isten látta, milyen kibaszott úriember voltam, mert az volt egész életem
legnehezebb tette, hogy eltoltam magamtól.
Kivéve, hogy
most a behajtóján búcsúzkodom, lüktet bennem a nyomorúság és látom rajta, hogy
bántja kicsit. Miért toltam el magamtól?
Nem hazudtam,
mikor azt mondtam neki, hogy szerintem jobb lenne a műsornak, ha nem
viszonozná ma este. Valóban ezt gondolom, és szeretnék egy másik, vizuálisan
dinamikus helyszínt tervezni a szopáshoz, nem csak az átkozott autóm belsejét
(még akkor is, ha ez a világ legjobb autója.)
De nem ez volt a
valódi oka, és a valódi ok annyira törékeny még a saját elmémben is, hogy
tudom, nincs remény elmagyarázni neki. Mert abban a harminc percben a
motorháztetőmön vele, mikor újra és újra az orgazmusig nyaltam,
miközben a perzsa és görög mítoszokat mesélte lihegő, akadozó
hanggal, elérkezett a nagy érzés és megrészegültem tőle. Akkor jött,
mikor ajkam Devi selymes bőrén volt, szavai a sivatagba sodródtak, és jóval erőteljesebb volt,
mint amit valaha éreztem bárkivel is. Több volt, mint az első jelenetem, a
kedvenc filmjeim vagy a legtöbb kidolgozott és kreatív ötletem.
Nem, ez
túlmutatott mindenen, amit valaha éreztem, annyira erőteljes és elemi,
hogy éreztem, ahogy végigfolyik a testemen, le a sziklás talajba és fel a
pöttyös, csillogó égre, és a világ tiszta, mennyei varázslattá bomlik.
Szikrázó.
Parányi.
Szent.
És akkor a világ
újra összeállt, ismét normálissá, de még mindig töltött volt varázsunk ionizált
emlékével, és mi siettünk az éjszakában, nevetve a majdnem lebukáson.
Szóval miért
toltam el?
Mert nem tudtam
elviselni valami elviselhetetlenül szexinek, kitörölhetetlenül tökéletesnek a gondolatát,
amint olyan mohó és banális dologgal szembesítem, mint arra kényszeríteni, hogy
leszopjon az autómban. Úgy értem, tudtam akkor, hogy semmit sem erőltetek, amit nem
tett volna meg boldogan, de végül az átmenethez vezetett volna a csillagoktól a
szürcsölésig, és helytelennek éreztem.
Még mindig
helytelennek érzem. A helyes dolgot választottam, tudom, még akkor is, ha itt
ülök, hallgatva, ahogy Devi összeszedi a cuccait és kicsatolja magát.
– Bekísérlek –
mondom hirtelen, magamat is kicsatolva.
– Oké – mondja.
A hangja nem árul el semmit, és ez az egyik legfurcsább dolog, amit megtanultam
Devivel kapcsolatban az elmúlt pár hétben. Olyan barátságos tud lenni, annyira
egyenes és imádnivalóan fiatal, hogy csábító lenne azt gondolni, nyitott könyv.
De nem mindig az, csak mikor úgy dönt, és van, amikor éppoly kiolvashatatlan,
mint a csillagok. Sokkal inkább Kassziopeia királynő, semmint Layla.
Kiszállunk és
követem, fel a bejárati ajtóhoz. A pillanat terhes, mikor kinyitja a zárat,
ahogy mindketten felelevenítjük perzselő első csókunkat itt, és azon tűnődöm, vajon ő miképp
emlékszik rá. Akarta, tudom, épp úgy, ahogy őszintén le akart szopni az autómban. Devi egy
modern, szex-pozitív lány; élvezi a szexet és úgy kedvel, mint egy barátot.
Volt pár olyan pillanat, mikor azt hittem, valami többet pillantottam meg, a
sóvárgás magját a hangjában, egy ajakharapás, vagy egy gyors pislogás, ahogy
félrenéz rólam.
De még mindig
azt gondolom, hogy csak egy forró csók lehetett számára, semmi több. Nem az a
reveláció, mint nekem.
A pillanat
elszáll, majd felsétálunk a régi fa lépcsőkön a felső emeletre, ahol újabb ajtót nyit ki.
Felkapcsolja a
villanyt és a sárga energiatakarékos izzó megvilágítja a könyvespolcokkal
körbevett otthonos nappalit, amelyben a legrondább kanapé dominál, amit valaha
láttam, egy narancssárga bársonnyal bevont esetlen dolog. Az a fajta kanapé,
amit vagy a nagynénid alagsorában találsz, vagy amiért túl sokat fizetsz
Anthropologie-hoz[1] hasonló helyeken.
Közelebb
sétálok, hogy megvizsgáljam, majd hallom, ahogy Devi a torkát köszörüli, mintha
beszélni készülne, mintha könnyebb lenne számára akkor beszélni, mikor épp nem
egymást nézzük. Felkészítem magamat, akármit is akarjon mondani.
– Miért nem
hagytad, hogy leszopjalak az autóban? – kérdezte gyengéden.
Francba. Az
egyetlen kérdés, amiért valódi, amerikai pénzt adnék neki, hogy ne kérdezze
meg.
Felé fordítottam
az arcomat, filmkészítő agyam apró méretűre zsugorodik, mikor látom, milyen édesnek és
sebezhetőnek látszik a megereszkedett, túlterhelt
könyvespolcokkal körbevéve. – Devi, a műsor miatt van, nem azért, mert én nem…
– Marhaság. –
Most nem volt fenyegetés vagy düh a hangjában, csak tényközlő volt, amit
akkor használt, mikor a csillagokról mesélt.
Habozok. Felém
bólint.
Hosszú pillanat
múlva kezdek el beszélni, próbálva az igazsághoz utat törni anélkül, hogy felfedném,
mennyire mélyen, őrülten, nevetségesen belézúgtam. – Nem akartalak
használni, Devi. Nem akartam lealacsonyítani azt, amin a sivatagban osztoztunk.
Felhúzza a
szemöldökét, és hirtelen rájövök, hogy valami rosszat mondtam.
– Elsősorban – mondja,
ujjait használva nyomatékosítja szavait, hirtelen már egyáltalán nem úgy néz
ki, mint egy lány, sokkal inkább egy magabiztos – és ingerült – nő, – semmi olcsóság
nincs abban döntésemben, hogy bármiféle szexuális aktusban veszek részt veled.
Hozok egy döntést – azt választom, hogy a testemet használom, mind munkára,
mind élvezetre, és ma este úgy döntöttem, hogy leszoplak, annak ellenére, hogy
tudtam, a kamera már nem forog. Mikor ezt a döntést olcsónak nevezed, én is
olcsónak érzem magam.
Picsába.
Picsába. Picsába.
– Egyáltalán nem
így értettem – sietek megmagyarázni. – Úgy értettem…
– És a másik
dolog – folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. – Úgy érzem, mintha
visszafognád magadat, és ezt egyáltalán nem értem. Logan, a tested nem egy gép,
és nem várom el, hogy az legyen – nem várom el, hogy lekapcsold magad, mikor a
kamera kikapcsol. Ember vagy, tovább fogsz vágyakozni és sóvárogni, még egy
jelenet után is. Természetes, hogy nem akarod a nőket használni, és természetesen nem az a fajta srác
vagy, aki megpróbál végigmenni a csajokon, amint a kamerák nem forognak. Ez az
egyik dolog, amit a legjobban szeretek benned.
Nem tudom, erre
mit mondhatnék, mert annyira letaglózott és hálás vagyok, hogy észrevette
ezeket, de azt is tudom, hogy még nem fejezte be, és még mindig bajban vagyok.
– De Logan – előre lépett –
felajánlottam. Felajánlottam, mert akartam. Akartam és választottam, és nem
lettél volna manipuláló vagy akár beszéltél volna rá. Kérlek… ahogy haladunk előre… kérlek,
nyílj meg nekem jobban. A barátod vagyok és úgy hiszem… – abbahagyja, nagyot
nyel és félrepillant. – Annyira be vagyok indulva rád minden alkalommal –
fejezi be, és sajogni kezd a farkam, a szívem erősen kezd verni, még akkor is, ha az elmém felismeri,
hogy az utolsó pillanatban váltott irányt.
Irányt váltott…
miért? A szívem erősebben és gyorsabban kezd verni. Mit akart mondani?
Mert mi van, ha azt akarta mondani, hogy odavan értem? Ha érez valamit irántam?
Mit kellene
mondanom?
A válasz azonnal
a nyelvemen van: én is én is én is.
Lágy sóhajjal
vonja el a figyelmemet ezektől a gondolatoktól, azzal a fajta sóhajjal, ami
motorháztetőmön elhangzottakhoz hasonlít.
Valami bekattan
bennem, valami nagy.
– Ülj le a
kanapéra – parancsolom. A hangom erős, hangos és egy kicsit durva a kicsiny, meleg
térben. Egy távoli részem azon tűnődik, átléptem-e a határt.
De leül.
Felé sétálok. –
A szélére – mondom, és engedelmeskedik, majd szétválasztom a lábait, így nem
csak a peremen ül, hanem szélesre tárt lábakkal is. A szoknyája felcsúszik,
feltárva punciját.
Ugyanakkor
pillant fel rám azokkal az aranyszínű szemekkel, mikor megérzem az illatát. A pulzusom a
nyakamon, a csuklómon és az ágyékomban lüktet, és ez megcsap.
Nem csak belézúgtam,
igazán, őszintén beleszerettem. Vannak érzéseim.
Nagybetűs Érzéseim.
A szerelmem
valahogy átalakult az „alkalmi megszállott” -ból „költözz össze velem” -mé, és
fogalmam sem volt, hogy mi a szart kezdjek ezzel, arról meg még kevésbé, hogy
Devi mit tenne, ha tudná. Nyilvánvalóan vonzódott hozzám, de ez semmiképp sem
azonosítható a romantikával, különösen a mi szakmánkban. Túl korai számomra
ilyesmit érezni, és nem helyes belerángatni ezt egy projekt kellős közepébe. És
ha őszinte
akarok lenni, meg vagyok rémülve. Nem kicsit, hanem nagyon, mivel az utolsó
alkalommal, amikor nagybetűs Érzéseim voltak, elvesztettem a kutyámat, a
szívemet és a józanságomat egy csapásra.
De ezt nem tudom
csak úgy figyelmen kívül hagyni, és jól láthatóan nem tudom elrejteni Devi elől, és nem is
akarom.
Kell lennie
középútnak, igaz? A tettetés és a lánykérés között?
Térdre
ereszkedem a lábai között, nem tévesztve el szem elől a borzongását.
– Be vagy
indulva rám minden alkalommal? – kérdezem tőle. – Nos, én rosszabb vagyok. Kibaszott szánalmas
vagyok a vággyal, hogy megérintselek és megkóstoljalak. A megszállottja vagyok.
A megszállottad vagyok. – A szemébe nézek. – El kell mondanod, ha kényelmetlenül
érzed magad emiatt. Mert az, ahogy gondolok rád, ahogy sóvárgok utánad, több,
mint ami két pornós között van. Több, mint ami két barát között van. – Kezem
megtalálja a bokáját és inkább körbefogja, hogy visszatartsam magam attól, hogy
érdekesebb helyeken megérintsem, míg válaszol. Látom, ahogy a pulzusa kalapál a
nyakán, miközben nyel.
– Érted, amit
mondok? – kérdezem próbaképp.
– Igen –
suttogja.
– És rendben
van?
Szünet. Majd egy
bólintás.
Hát, nem épp a
leglelkesebb válasz, amiben reménykedhettem, de mit vártam? Még ha nem is nyomom
full-Rómeóban, még mindig sok rázúdítani egy lányra, hogy állandóan rá
gondolok, én nem csak-barátok módján. Elkezdek feltápászkodni térdelő pozíciómból, de
kezét a vállamra téve megállít. A torkomra csúszik, ahol a hüvelykujja
könnyedén végigsimított az ádámcsutkámon.
Most rajtam van
a sor, hogy megborzongjak.
– Sajnálom –
mormogja – csak megleptél. Azt akartam mondani, hogy több mint rendben van. Én…
én is kicsit a megszállottad vagyok.
Úgy érzem, a
mellkasom fel akar robbanni. – Tényleg?
Mosolyog. – Tényleg.
– De ugye azt is
megérted, miért akarom elfojtani egy részét ennek… az akárminek… és
felhasználni a műsorban, igaz?
Bólint, de a
mosolya elhalványul. – Megértem. Azt akarjuk, hogy valódinak érződjön.
– Mert valódi. A
forróság közöttünk különleges, Cass, és ha jól játsszuk ki a kártyáinkat,
mindenki, aki néz minket, érezni fogja.
– Értem.
De valami
szokatlan a hangjában, és nem tudom, hogyan tegyem jóvá. Ahelyett, hogy azt
tenném, amit elterveztem eredetileg, mikor leültettem, lehajolok és a lába közé
temetem az arcomat.
Halk hangot
hallat – félig nyögés, félig sóhaj – és megkegyelmezek neki, tudva, hogy valószínűleg kissé
fájdalmas lehet a korábbi, sivatagban átélt orgazmusoktól. Puhán és
állhatatosan csinálom, nyelvem hosszú csapásai és könnyed legyintések a
csiklója fölött, az épülése lassú, de rendíthetetlen, ahogy előttem vonaglik,
ujjait a hajamba fonta és erősen húzza. És mikor elélvez, a nevemet kiáltja, s én
majdnem elveszítem minden elszántságomat és baszom meg itt helyben.
– Csak szükségem
volt még egy kis ízelítőre, mielőtt hazamegyek – magyarázom letörölve az ajkam, ahogy
felegyenesedem.
– Ez tetszik –
motyogja kábultan. – Tetszik, mikor a kamerák nélkül történik… ettől olyan érzésem
támad, mintha akarnál.
– Jézusom, te nő. A nap minden
másodpercében bizonyíthatom, hogy akarlak, ha akarod. De ma estére boldog
leszek a kostolómmal.
Fáradt
nevetéssel dől hátra a kanapéra. – Annyi kostolót kaphatsz,
amennyit csak akarsz.
– Talán szavadon
foglak, Cass.
És még aznap
éjjel később, mikor levetkőzök, felfedezem, hogy még mindig nálam van a bugyija
– pink, selyem, tini fiúk nedves álmainak bugyija – a zsebemben. És így végül
végre enyhítem a sajgást, a selyemdarabbal simogatom elhanyagolt faszomat, amíg
vastagon nem spriccelek. Felveszem az egészet a telefonommal és elküldöm
Devinek.
Mondtam, hogy a megszállottad vagyok, írom azonnal, amint átment.
Nem tudok írni, az ujjaim túl elfoglaltak, válaszolja egy pár perccel később.
Álomba merülök
azzal a képpel, ahogy Devi a bugyijával kivert farkamról készült videót nézve
maszturbál, és talán romlott pornós szívem még sohasem volt ennél boldogabb,
mint most.
Nem bírom abbahagyni a hümmögést.
Kétségtelenül problémává vált, legalábbis Tanner szerint, aki elkezdett
zsémbelni, hogy megrendez egy hümmögő közbelépést. Hümmögök a forgatások között, mikor
jeleneteket veszünk föl, hümmögök, miközben szerkesztek, hümmögök, mikor
kinyitok egy sört Tannernek a munkanap végén.
– Jól vagy, ember?
– kérdezi belekortyolva a sörébe.
Csütörtök van,
négy nap telt el, mióta kinyaltam Devit a sivatagban és elmondtam neki, hogy
több-mint-barátok érzéseim vannak iránta. Minden nap sms-eztünk, többnyire évődtünk és az
iparágról pletykáltunk, de éjszaka a társalgásunk teljesen erkölcstelenné alakult
át, rendszerint ott kötöttünk ki, hogy pucér szelfiket és videókat küldtünk
magunkról, ahogy az említett szelfikre maszturbálunk és így tovább, míg el nem
aludtunk. Importáltam néhány szelfit, sms-t és videót, hogy belevegyítsem a
Rossz csillagzat sorozatba (Vida és Marieke is imádta Devi név ötletét.)
Mindezt természetesen Devi engedélyével.
De még ha bele
is dolgozom a késő esti üzeneteinket a sorozatba, úgy érzem, mintha
befurakodnánk ebbe az üdítő szürke területre, ahol a szabályok nem
alkalmazhatóak; ahol ami közöttünk történik az forgatókönyvön és kamerán kívül
történik először, aztán később megismételjük a projektben. Lassan sodródunk le
az útról, és csak bele akarok taposni a gázba, meggondolatlanul belerohanni
ebbe az izgalmas dologba vele.
Ennek okán
kétségbeesetten látni akartam, de Las Vegasban kell maradnom néhány estét egy
meghosszabbított forgatás miatt, és neki ma este dolgoznia kell. De holnap újra
láthatom, és úgy érzem, mintha valaki belém fecskendezte volna a tiszta,
csiszolatlan boldogságot. Még most is, miközben bőrkárpit tisztítószerrel térdelek, letörölve a
kanapét, amin épp ma reggel szexeltem.
– Több, mint jól
vagyok, haver – válaszolom Tanner kérdésére. – Nagyszerű vagyok.
Briliáns vagyok…
– Drogokat
használsz? – vág közbe. – Nem hiszem, hogy valaha is láttalak volna ilyen…
élénknek.
– Az egyetlen
dolog, amitől lelkes vagyok, az az élet – mondom annyi
magasztossággal, amennyit össze bírok gyűjteni, miközben súrolom az ondót a kanapé párnáiról.
– Az a lány az,
igaz? – kérdezte. – Devi.
Devi említését
hallva a gondolataim lebukfenceztek a gyengéd romlottság tekervényén. A
legpiszkosabb dolgokat akartam vele tenni, majd elvinni őt a szüleimhez.
Normális ez? Így működnek a normális kapcsolatok?
Hívhatjuk
egyáltalán kapcsolatnak, feltéve, hogy az egyetlen dolog, amit tulajdonképpen
beismertünk az, hogy mennyire kétségbeesetten akarunk baszni a másikkal?
– Hadd kérdezzek
tőled
valamit – mondta Tanner, letéve a sörét és egy új guriga papírtörlővel felém
sétálva. – Nem dugok pénzért nőkkel, így nem vagyok benne biztos, hogyan is működik ez az
egész – de furcsán érzed egyáltalán magad, amiért más nőket baszol,
miközben kedveled ez a lányt?
A kérdése
befészkelte magát az agyamba, élesen és megszégyenítve, csatlakozva az összes
többi gondolathoz, amit az elmúlt pár héten elfojtottam. Tipikus férfi vagyok.
Jó vagyok a részekre tagolásban, de közben ez a szentimentális gazember is
vagyok ezekkel a csöpögős érzelmekkel, és hazudnék, ha azt mondanám nem
nyugtalanít, mikor erre gondolok.
– Nem tudom,
miképp érzek – kezdem, nem igazán vagyok benne biztos, hogyan adjam elő, amit mondani
akarok. – A szex nem szerelem, Tanner. Még csak nem is arról szól, hogy
kedvelsz valakit. Minden lányt tisztelek, akikkel baszok, és élvezem is velük a
baszást, de nem akarok állandóan velük lógni, mikor befejeztük a forgatást vagy
felébredni mellettük reggel. Nem több, mint egy jó szendvics ebédre, nem
kevésbé ébreszt bennem vágyat a tényleges vacsorámra.
– De a szex nem
étel – mutatott rá Tanner. – Nem ugyanaz, mint megvakarni a viszketést vagy
szundizni – nem tisztán fizikai, és még te sem tagadhatod.
Sóhajtottam.
Igaza volt. – Tudom. De ez nem az első eset, hogy pornósztárként szerelembe esek. Még ő – mindketten
tudtuk, hogy Tudjukkire gondolok – sem az első barátnőm volt az iparban. Tudom, hogy ezt most hogyan
csináljam, egyértelmű határokra van szükség és néhány különleges dolog
megtartására egymásért.
Bizonytalanul
néz. – A legtöbb párnál a „nincs szex másokkal” a határ, mint tudod. Ez olyan…
szuper-közönséges határ.
– De épp ezt
mondom – a pornósok nem olyanok, mint a többi ember. Mi nem vagyunk
hétköznapiak. Úgy értem, valamilyen szinten nem gondolod, hogy talán mi
fejlettebbek vagyunk, mert el tudjuk különíteni a szexet a szerelemtől? Nem érzed ezt
nemesnek? Hogy annyi különböző partnerrel tudok szexelni, de félre tudom tenni a
szívemet valaki másért?
A bizonytalan
kifejezés nem hagyta el az arcát.
– Oké, és igen –
ismerem el – furcsának tűnik. Csak Devire tudok gondolni, csak őt akarom, és
furcsa volt ma Candit és Anget megbaszni, és furcsa volt tegnap Jennel és
Ninával baszni Vegasban de ugyanakkor az a munkám, hogy gyönyörű nőkkel baszok. Nem
hanyagolhatom el a munkámat minden alkalommal, mikor találkozok egy lánnyal,
akit kedvelek. És szeretem a munkámat. Az érzéseim Devi iránt ezt nem
változtatják meg, és sohasem várnám, hogy az érzései irántam megváltoztassák a
karrierje útját.
– Ha te mondod –
mondja Tanner ledöntve az utolsó korty sörét és a szelektív kukához sétált,
hogy beledobja a dobozt. – Csak szerintem én nem akarnék más nőhöz érni, ha
valaki másba lennék szerelmes.
– Ez nagyon
lovagias – mondom, és nem gúnyolódom. Úgy is értem. Csodálom érte, mert a
meleg, csöpögős belsőm ellenére, a szeretni és szeretettnek lenni
fantáziám ellenére azt is tudom, hogy amíg még az a munkám, hogy nőket baszok, boldogan
fogom csinálni. Talán néhány bonyolult érzéssel, de sohasem megbánással. Na nem
mintha elkezdenék lelohadni forgatáson, csak mert a szívem másutt jár.
Csak annyi, hogy
szerintem a szívemnek és a farkamnak nem kell összeköttetésben állnia,
legalábbis nem mindig.
– És szerintem
te elég jól ismered magad, Logan – mondja, felkapva a kulcsait és a telefonját
a konyhapultról. – Nem kétlem, hogy mindent kigondoltál. De mi van ezzel a Devi
lánnyal? Mit gondolsz, ő is így érez? Szerinted rendben lesz számára, hogy
hagyja, fűvel-fával bassz a Völgyben?
– Persze –
gúgyolódok. – Vérprofi! És garantálom, hogy ő sem fog leállni a másokkal való baszással. Tény,
hogy épp fellendíti a karrierjét, miközben mi beszélünk.
Tanner vállat
vont. – Jól van, ember. Legyen úgy. Pénteken találkozunk?
– Igen. Bármikor
átjöhetsz, amikor csak akarsz – nincs jelenet betervezve és egész nap
szerkeszteni fogok.
– És ne felejtsd
el feltölteni azokat a képeket, amiket ma Candiről és Angről készítettél.
– Mikor felejtettem
el valaha is posztolni a közösségi médiára?
Nevet. – Oké,
oké, igazad van. De alkalmanként elő kell léptetned magad, tudod, nem csak beszélni az
ebédről,
amit elfogyasztasz, vagy akármi mutatja is, hogy pillanatnyilag tivornyázol.
– Igen, igen,
igen.
Felém int, ahogy
távozik a bejárati ajtón át és én a frissen tisztított kanapéra vetem magam, előkotorva a
telefonom, hogy közzétegyem a képeket az Instagramon és a Twitteren, és kissé
megfuttatom a jelenetet, annak ellenére, hogy valószínűleg csak jövőhéten fog
felkerülni.
Mikor kész
vagyok, hirtelen ötlettől vezérelve lecsekkolom Devi Twitter oldalát.
Követjük egymást, viszont Devinél nincs sok követnivaló… a legfrissebb tweetje
múlt hónapból való, egy szelfi, amit a San Franciscó-i Good Vibration nevű szexboltban
készített, ahol eltúlzott, imádnivaló kacsintással illet egy hatalmas dildót.
Az Instagram oldala egyaránt gyér, többnyire a strandról vagy a sivatagról
készült, leírás nélküli képekkel.
Mit gondolt,
mikor ezeket a képeket posztolta, tűnődöm. Hogyan érezhette magát? Annak ellenére, amit
együtt csináltunk, amennyire közel voltunk, fogalmam sincs róla, milyen lehet a
lelkivilága. Nem tudom, vajon magányosnak érezte-e magát, mikor arra az óceán
feletti naplementére tekintett, amit megosztott, vagy teljesnek. Fogalmam sincs
arról, hogy az internetes jelenlétének hiánya abból fakad, hogy félénk, vagy
csak olyannyira a pillanatnak él, hogy még csak nem is gondol rá, hogy
megossza.
Hosszú ideig
nézem a Good Vibrationsben készült fotót, ahogy a haja a válla köré omlik és a
szája játékosan elnyílik. Aztán a mellkasom erősen elszorul és az elmémet elárasztják a
bizonytalanságok és kétségek, és én visszatuszkolom a telefonomat a zsebembe.
Bárcsak Tanner
ne tette volna fel azokat a kérdéseket, éppen úgy, mint ahogy rájövök,
szükségesek is voltak. Elkerültem, hogy gondoljak rá, próbáltam Devit egy
mentális dobozba zárni, amint a megszokott jeleneteimet forgattam, ahogy
lehajoltam és más nők fülébe suttogtam az összes mocskos, heves
gondolatomat, ahogy elélveztem rájuk és bennük, ahogy megírtam az általuk
ihletett monológokat.
De ez piszkosabb
volt annál. A dobozok, amibe Devit és a Rossz csillagzatot tettem, lukacsosak
voltak, és minden másba beszivárogtak, megalkotva ezeket a zavarba ejtő
forgatókönyveket, ahol Deviről fantáziáltam, miközben más nőket basztam, de
még mindig be voltam indulva és teljesen elköteleződött voltam más
nők
iránt. Ez létezik? Képesnek lenni egyetlen személyt egészében és felemésztően akarni, de
emellett belevetni magamat a szexbe más emberekkel megállás nélkül? Ha a pornó
nem a munkám lenne, kétségtelenül monogám lennék. De a pornó a munkám, szóval
mi marad nekem?
Felállok,
hirtelen elhatározom, hogy többet nem gondolok erre. Nem is igazán tudom, hogy
Devinek vannak-e nagybetűs Érzései irántam, nem tudom, hogy a Rossz
csillagzat után is akarni fog-e. Jelenleg az egyetlen dolog, amit biztosra
megállapítottunk, hogy mennyit akarunk hülyéskedni egymással, és hogy talán
jobban kedveljük egymást, mint barátok. Aligha van itt az ideje elkezdeni a jövőről gondolkodni.
Még akkor se, ha
csak erre tudok gondolni.
Istenem, jól
mutatna a házamban. Az ágyamban alva, a medencémben úszva. Megosztani az
életemet…
De nem. Nem
fogok többet erre gondolni. Amennyire én tudom, épp a szívfájdalomból épülök fel,
mikor felfedezem, hogy ő nem érez ugyanúgy.
A telefonom
csörög és én kihalászom a zsebemből, nagyon remélve, hogy Devi az, és egy
világklasszis sóhajt engedek ki, mikor látom, hogy anyám az.
Kötelességtudóan
válaszolok. – Szia, anya.
– Szia, édesem. Megzavartam…
bármit is?
Nem tehetek
róla, mosolygok. A szüleim többnyire támogatták a karrier választásaimat – nem
annyira buzgón, mint Devi szülei – de épp eléggé. Kivéve, hogy egyikük se, anya
különösen, nem szeretett bármit is nevén nevezni a munkámban. A pornó, szex,
jelenet szavakat, még a felnőttet is, mint melléknév, bármi mással társítva, soha
nem hallhattad kimondva a családi ebédlőasztal körül.
– Nem, anya.
Most épp nem dolgozom.
– Jó, mert
beszélnem kell veled – mondja élénken. – Apa és én eladjuk a házunkat.
A szemöldökömet
ráncolom. – Miért?
– Apa kapott egy
Portlandhez közeli állásajánlatot, és úgy döntött elfogadja. Sohasem gondoltunk
úgy Kaliforniára, mint örök otthonunkra, tudod. Gondoltuk, talán visszamegyünk
Bostonba, de aztán jött ez az ajánlat Portlandből, és mi mindig szerettük Oregont.
Még mindig
ráncolom a szemöldökömet. – De…
– Mi de, édesem?
– De én
szeretem, hogy itt vagytok, meg ilyesmi. Mi van akkor, ha át akarok menni
meglátogatni a régi Xboxomat? Vagy a középsulis számítógépemet?
Nevet. – Nos,
természetesen kapsz rá esélyt, hogy végigmenj a régi holmijaidon. Amiről eszembe jutott,
hogy Phil az utca végéről azt mondta, hogy az unokája közel a megfelelő életkorban van
ahhoz a régi játékszetthez a műanyag gitárral meg dobokkal.
Megszorítottam
az orrnyergemet. – Rock Band, anya. Rock Band a neve.
– Akárhogy is,
az egészet odaadtam Philnek. Már majdnem tíz éves lesz – ez nem olyan, mint
tízezer év a technológiában?
– Igen, de akkor
is! Nem tetszik. Az elajándékozós és a költözős dolog. Mit kellene Hálaadáskor csinálnom? Nem
tudok egyedül pulykát sütni!
– Repülőjegyet kellene
venned Portlandbe, vagy elfogadni, hogy majdnem harminc vagy és hogy az apádnak
és nekem van életünk azon kívül is, minthogy elérhetőek legyünk a
pulykaszükségleteidre.
– Gondolom.
– Tényleg mérges
vagy a költözésünk miatt?
Egy pillanatig
gondolkodok, felállok és a hatalmas ablak felé oldalgok, ami a nappalimból a
csillogó kék medencémre néz. – Nem, nem vagyok. De hiányozni fogtok – mondom őszintén.
Tudom. Ez durva
és férfiatlan. De kedvelem a szüleimet, és legalább egyszer egy hónapban velük
vacsorázok, és azt hiszem még soha nem gondolkoztam el igazán azon, hogy a
gyerekkorom ennyire tiszavirág életű – hogy a legnagyobb fix földrajzi hely az életemben
ennyire hirtelen megváltozhat.
Plusz, ez azt
jelenti, hogy anyának igaza van. Felnőtt vagyok, és bassza meg, utálom, ha erre
emlékeztetnek. Olyan kérdések átgondolására késztet, amiket nem igazán tudok
megválaszolni, mint például, hogy mit fogok életem hátralevő részében
csinálni? Fogom valaha is álommelóként csinálni a filmezést? És nem akarok egy
nap egy saját felnőtt fiút, aki a telefonba nyafog a Rock Band miatt?
– Te is
hiányozni fogsz nekünk – biztosított anya. – Jövőhéten felhívlak, hogy időpontot
egyeztessünk, mikor tudnál átjönni és átnézni a holmijaidat, oké?
Úgy döntök, hogy
a szüleim költözését egy mentális dobozba helyezem, épp, mint ahogy Devivel
tettem. Majd később kitalálom, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban
valójában. – Oké, anya. Szeretlek.
– Szeretlek,
szívem. Szia.
Leteszi, és
amint ez megtörténik, furcsa, kattogó hangot hallok, olyat, mint a pici
kutyakarmok a keményfán. Olyan hang ez, ami egykor megszokott volt, mint a
mosógép vagy a kinti forgalom zaja. Megszokásból leguggolok és megpaskolom a
lábam, még csak végig sem gondolom, hogy mit csinálok, míg Prior le nem ül a
kezem mellé és egy apró vakkantással hozza tudtomra mennyire boldog, hogy
láthat.
Ahogy
megpaskolom szőrös, szürke és szőke fejét, az elmém fokozatosan felzárkózik.
Prior.
A régi kutyám.
A kutya, amit
Tudjukki vitt el.
Itt, a házamban.
A nappali
bejárata felé pillantok, már tudatában annak, kit fogok ott látni. Utálom
beismerni, ugyanolyan nagyszerűen néz ki, mint mindig, fakó bőre egy piros
toppal és egy sárga tüllszoknyával kihangsúlyozva, sötét haja szoros kontyba
fogva a feje tetején. Mint mindig, száz százalékig New Yorkinak néz ki, száz
százalékig divatos és száz százalékig elérhetetlen. Volt idő, mikor a
legszerencsésebb fickónak éreztem magamat a világon.
– Szia, Raven –
mondom a karomba kapva a Yorkie-t és felállok.
– Szia, Logan.
Gyakorlatilag
ezek voltak az első szavak, amiket egymásnak mondtunk, mióta elment.
Előrelép a fénybe
és tisztán látom az arcát. Finom, szinte európai vonások. Fényes, vörös ajkak.
Szemei a legfeketébb szempillafestékkel festve.
– Szóval csak
úgy beengedted magad, vagy mi?
– Még mindig van
kulcsom – mondja kimérten. – És gondoltam itt az ideje, hogy végre beszéljünk.
Végül is, nem jöttél megkeresni, miután láttad, hogy megbasznak Vidánál.
Jogosultság,
manipuláció és egy adag bűntudat, mindez három mondatban.
Igen, ez minden
bizonnyal ő, rendben.
– Miről kellene
beszélnünk, Raven? – kérdezem és azt akarom magamtól, hogy letegyem a kutyát és
kivezessem őt az ajtóhoz. Kivéve, hogy nem tudom letenni a
kutyát, mert kibaszottul hiányzott és mindenemben fogadnék, hogy Raven tudja
ezt, és az egyetlen oka, hogy magával hozta, hogy kibillentsen.
Tesz egy lépést
előre.
– Ne színészkedj nekem, Logan. Mindketten tudjuk, hogy sose voltál jó színész.
Jézus. Máris
letépi a tököm.
– Sohasem
tettettem, hogy jó színész vagyok – mondom olyan tréfásan, ahogy tudom,
miközben a fogamat csikorgatom.
– Oh, ez igaz.
Logan O’Toole akartál lenni, erotikus rendező, igazam van?
– Ismét kérdem,
miről
akartál beszélni? – ismétlem, szemeim róla az ajtóra siklanak, azon tűnődök, hogyan
indíthatnám el afelé. – Mert, ha csak azért jöttél ide, hogy szarul érezzem
magam, úgy gondolom jobb, ha inkább elmész.
Raven lepillant
a földre, megdörzsölve a jobb vádliját bal lábának ujjával, ami valami drága, a
csúcsdivat és az idejétmúltság közti kinézetű bokacsizmába van bújtava. – Nem azért jöttem, hogy
szarul érezd magad – mondja egy perc elteltével. – Sajnálom. Azt hiszem védekezőállásban vagyok, mert… nos, tudod, miért.
Csend van. Ha ez a
bocsánatkérése, a valódi játéka, hogy megnyerje az időmet és energiámat, akkor
nem elég. – Szerintem tudom,
miért, Raven. Elhagytál. Nem beszéltél velem róla, nem hagytál üzenetet sem
papíron, sem hangpostán, csak elmentél. Még csak azt sem mondhattam az
embereknek, hogy „szakítottunk”, mert te csináltad az egészet. Összetörted a
szívem, majdnem derékba törted a karrierem és határozottan megtörted az elmém,
legalábbis egy kis ideig. – Prior kinyújtózik, hogy megnyalja a nyakamat. – Oh,
igen, és elvitted a kibaszott kutyámat. És mindezt azért, hogy Európában
utazgathass és bassz pár olasszal?
– Ez nem ilyen
egyszerű – bizonygatja. – És kibaszottul nem volt könnyű. Gondolod, hogy felkeltem egy nap és kipattant a
fejemből, „Oh, csak kidobok három évet az életemből, mert olyasvalakit akarok,
aki el tudja olvasni a menüt egy olasz étteremben”? Ez volt életem legnehezebb
döntése, elsétálni, és azt hittem jobb lesz számomra, ha teljesen elszakadok
tőled.
– Hát, nagyon
örülök, hogy olyan döntést hoztál, ami számodra jobb volt – mondom keserűen.
Raven az égbe
emeli a kezét. – Szándékosan kiforgatod a szavaimat. Úgy értettem, hogy ha
megpróbáltam volna megvitatni veled, ha a házadban időzök – az
ágyadban –, akkor ott kötök ki, hogy maradok.
– És mi lett
volna annyira szörnyű benne? – mondom, megtörten és elcsendesülten, egy
halálos ágyi suttogás, és utálom magam érte. Szemernyi gyengeséget sem akarok
felé mutatni. Nem érdemli meg, hogy tudja, milyen alaposan tönkretett.
De amint
kimondtam, megváltozott az arckifejezése. Nem szánalom tükröződött rajta –
valószínűleg felgyújtottam volna a saját házamat, ha csak a
legcsekélyebb nyomát látom a szánalomnak az arcán – hanem könyörgés.
– Logan – mondja
könyörögve. – Kérlek, értsd meg. A saját józanságom érdekében kellett elmennem,
a saját életemért. Akárhova mentünk a barátnőd voltam. Minden iparági partin, minden közös
forgatáson… minden egyéni forgatáson, ami azt illeti, nem Raven Fleur voltam,
hanem Logan O’Toole szexbábja. Pletykák kezdtek keringeni arról, hogy csak
miattad kapok munkákat, hogy én soha nem lennék képes dolgozni, ha szakítanánk,
s kezdtem azt gondolni, hogy esetleg igazuk van. Tizenhét éves korom óta
dolgozok ebben az iparban, és tizenkét éve először kétségbe vontam minden döntésemet, amit hoztam.
Kezdtem elveszíteni az értelmét annak, ami Raven volt, a munkának, amit
szeretett csinálni, mert annyira beárnyékolta a te… – Felém int, a frissen
kitakarított kanapé felé mögöttem. – Csak te. Nem csak a vállalatod – azt
kezelni tudtam volna. A látomásod. A te világod. Nem hagytál teret számomra,
hogy felépítsem a sajátomat.
Azonnal
védekezek. – Soha, egyszer sem mondtam meg neked milyen munkát vállalj el vagy
milyen jeleneteket forgass. Sohasem gyakoroltam rád nyomást, hogy jobban
belebonyolódj az O’Toole filmekbe, mint amennyire akartál. És határozottan
soha…
– Logan – szakít
félbe. – Soha nem kellett nyomást gyakorolnod senkire. Hát kibaszottul nem
érted? Az emberek lelkesen próbálnak boldoggá tenni. Egy tweet válasz tőled, egy mosoly
a szobán át egy partin, és életre szóló barátokat szerzel. És én? – Ajka
bánatos mosolyra húzódik. – Annyira kétségbeesetten vágytam a mosolyodra, hogy
benne legyek abban a játékos, de erős belső körben, hogy feláldoztam magamat.
– El kellett
volna mondanod – mondom. – Beszélned kellett volna velem!
– És mit mondtam
volna? Pontosan azt, amit épp elmondtam, aztán te ugyanazt mondod, amit már
elmondtál, majd mind megnyugszom, mind ignoráltnak érzem magam egyszerre? Vagy
ami még rosszabb, készen állok visszatérni a személyes börtönömbe?
Elfordulok tőle, visszasétálok
a medencére néző ablakhoz. Túl dühös és sértett vagyok ahhoz, hogy
tisztán tudjak gondolkodni, ennek ellenére ráismerek az igazság morzsáira a
szavaiban. Kissé rögeszmés tudok lenni a projektjeimmel kapcsolatban, és rossz
szokásom, hogy mindenkit bele akarok vonni, akivel törődök azokba a
dolgokba, amikkel törődök. És talán, ha érzékenyebb barát lettem volna,
láttam volna, hogy Raven úgy érezte, belefullad a kreatív társulásunkba, épp,
mint az élettársi viszonyunkba, ami mégis állhatatosan vitorlázott a sima
tengeren.
De ez nem
mentség a gyávaságára. Vagy a hűtlenségére.
– Annyival
többet tettél, mint megpróbáltad megújítani a karriered, mikor elmentél. Még
csak annyira se voltál udvarias, hogy elköszönj, nem is említve az olasz
csávót.
Megköszörüli a
torkát, és rájövök, hogy igazán közel jött hozzám. – Tévedtem. Luca és én… már
egy ideje jártunk, mikor elmentem.
Ezt tudom.
Hónapokig tudtam. Szóval miért gyújt ekkora haragot bennem a beismerése? Már
lejárt lemez, emellett kellett némi bátorság ahhoz, hogy bevallja. Soha nem
csinált ilyet, nem ismerte be, ha tévedett.
Mikor már bízok
a hangomban megszólalok, még mindig a medencét bámulom. – A legjobbat kívánom
neked és Lucának. És úgy gondolom, sokkal tisztábban látok most, mint mielőtt beszéltünk, így
ezt köszönöm.
– Luca és én
szakítottunk – mondja gyorsan, mielőtt ahhoz a részhez érnék, ahol megkérem, hogy
távozzon. – Az nem volt igazi, Logan, soha nem volt az. Csak a jó helyen volt a
jó időben,
és azt mondta, amit hallani akartam.
Elfordítom a fejem,
hogy ránézzek. Mellettem áll, szemei szintén a medencén, egyik sápadt kezét az
üveghez nyomja.
Aztán kimondja.
– Még mindig
szeretlek. – Sötét tekintete találkozik az enyémmel. – Tudom, hogy elbasztam a
dolgokat, de nem vagyok túl büszke ahhoz, hogy könyörögjek.
Egy pillanatra
visszaemlékezek, miért is szerettem őt valaha. Agyafúrt szépségéért. A makacs
büszkeségéért. – Már nem szeretsz – mondom neki. – Azért vagy itt, mert a
dolgok nem a terv szerint alakultak, és én vagyok az utolsó, akivel emlékeid szerint
boldog voltál. Akármit is keresel, nem segíthetek. Továbbléptem.
Felemeli az
állát, enyhén megszívja a felső fogát, ez az egyetlen jele, hogy zavarja a
visszautasításom.
– Továbbléptél –
visszhangozza. – Ki az?
Devi villan be
az elmémbe, de nem vagyok hajlandó ily módon kísérteni a sorsot. Inkább azt
mondom: – Nincs másik lány. Úgy értem, ami engem illet továbbléptem. Túlvagyok
azon, ami történt, és a jövőbe tekintek. Van egy nagyszerű új projektem
is.
– Új projekt?
Nem áll
szándékomban rátukmálni a Rossz csillagzatot, de látens lelkesedésem a műsor iránt így
is-úgy is beleégett a szavaimba. – Új projekt Vidával és azzal a holland
studióval, Lelie-vel, olyan, mint egy valóságshow, ahol két ember szerelembe
esik, de a szex nyitott ajtóknál történik, amitől annál jobb lesz. Plusz Devi Dare-rel csinálom –
emlékszel arra a lányra az Igazi Randikból? Kibaszottul bámulatos. A testétől elolvad az
agyam, és az eszétől is, annyira okos.
Raven az ajkát
rágcsálja. – Eléggé úgy hangzik, mint a projekt.
Megvonom a
vállamat. – Szuper kimerült vagyok miatta, de igen. Eléggé kell hozzá az összes
szabadidőm.
– Milyen kár.
Pedig reméltem, hogy legalább együtt tudunk dolgozni, míg L.A.-ben vagyok e
hónapban. – Leejti a kezét az üvegről és lesimítja a szoknyáját. – Tudod, egy kis békülős baszás. Még
akkor is, ha nem jövünk újra össze, továbbra is jól esne, nem?
Olyan közel lép
hozzám, hogy érzem a leheletét a mellkasomon. Prior vergődik, hogy tegyem
le, de szorosan tartom.
– Nem akarsz
megbaszni? – kérdezi halkan dorombolva, az ajkát eközben úgy biggyeszti le,
ahogy Vidánál tette. – Nem vagy elég dühös rám ahhoz, hogy jól essen
leszögezned és keményen magadévá tenned?
Utálom, hogy
ilyen jól ismer; utálom, hogy ennyire tudja, pontosan erre vágyom. De, amit nem
tud, hogy éppúgy, ahogy viszketek érte, ugyanannyira vissza is taszít az ötlet,
hogy újra megérintsem. – Nem, Julie – mondom az igazi nevét használva. – Inkább
nem.
Leesik az álla s
nem tudom megmondani, hogy azért, mert az igazi nevét használom, vagy a nyílt elutasításomtól,
hogy ismét együtt dolgozzak vagy lefeküdjek vele, de nem érdekel. Folytatom. –
Sajnálom, hogy elveszettnek érezted magad és sajnálom, hogy úgy érezted, nem
tudsz velem beszélni. De a jövőre való tekintettel, ez csak egy jó kifogás, hogy
megcsald a partnered indie filmekben és könyvklubbi regényekben. Ez nem mentség
arra, amit tettét, és míg a megbocsájtáson fogok munkálkodni, hülye lennék
felejteni.
Visszateszem
Prior-t a karjába. Döbbent arckifejezése lassan haraggá alakul.
– Baszd meg –
sziszegi. – Baszd meg, D… – És látom közeledni, hallom a nyelve hegyén, de
kivédem. Kimondhatja az igazi nevem minden orrhangú és valószínűleg ironikus pompájával,
de ez semmit nem változtat azon, amit érzek.
– Viszlát, Raven
– mondom, majd dühösen tomboló pillantást lövell felém, aminek valóban érzem
maró forróságát a bőrömön.
További szavak
nélkül elmegy, és egy pillanattal később becsoszogok a konyhába és némi scotch után
kutatok. Végre elbúcsúztam Raventől, végre megkaptam a lezárást, amiért egykor annyira
kétségbeesetten sóvárogtam, de nem vagyok elégedett. Nem békéltem meg.
Úgy érzem,
kezdek berúgni.
[1] női
ruha, divatkellék és otthoni berendezés üzlet
7 megjegyzés:
Huh
Ez jó hosszú rész volt
Köszönöm..
Köszi😊
Oh én erről már meg is feledkeztem, mert Matteo és Gia jár az eszemben 😂
Nagyon szépen köszönöm az újabb részt ebből is 🤗😘❤️
Köszönöm a folytatás fordítását és remélem, hogy ebből most egészen a végéig - legalább heti 1x - rendszer lesz.
De jó! Már nagyon vártam ennek a történetnek a folytatását! Reméltem, hogy nem marad abba, és hamarosan folytatjátok!
Köszönöm!
Köszönöm szépen! Érdemes volt várni!😘
huuu, hát nem volt semmi eza rész se, nagyon szépen köszönöm
Megjegyzés küldése