Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

26. fejezet

A sebhely felett körző ujjhegy

Fordította: Keiko

– M-mit akarsz? – suttogta, azt kívánva bárcsak ne kérdezett volna.

– Hagynod kell, hogy megérintselek… – Elengedve a kezében tartott tincset előre hajolt. Ezután felemelte a kezét az arcán futó heghez, és végigkövette a centikre lebegő ujjaival. – Itt.

Dübörgő szíve a fülében dobolt. – Ha i-igent mondok, hagyod, hogy beszéljek Elle-lel?

Hátradőlve a székben visszahúzta a kezét, amely oly vészesen közel volt az arcához. – Igen, de csak pár percig, kedvesem.

– Miért hagyod? – Túl nehéz volt elhinni, még akkor is, ha nyer vele valamit. Lucca mindeddig bizonyította, bármit akar, elveszi.

– Elég sokáig húztam üzenetekkel, most már igényli a telefonhívást. Ez az a pont, ahol tudni fogja, hogy valami baj van, ha nem hagyom, hogy beszélj vele.

– M-megcsinálom. – Talán képes leszek figyelmeztetni.

Olyan volt, mintha érzékelte volna, hogy pontosan mit gondol, amint szemei elsötétültek. – Itt leszek és figyelek, szóval nem tudsz próbálkozni, Chloe. El kell hitetned vele, hogy Kaliforniában vagy. Megértetted?

El kell hitetned vele, hogy Kaliforniában vagy. Pontosan értette, ez mit jelent, tudta, hogy Lucca nem lenne büszke, ha bántania kellene Elle-t. – I-igen.

Tekintete megváltozott, ellágyult. – Ha ezt meg tudod tenni, hagyom, hogy időről-időre beszélj vele.

– Tényleg? – Nem tudott nem érezni egy nüansznyi reményt.

– Ha ez boldoggá tesz – végigfuttatta selymes hajtincsén az ujjait – akkor igen, kedvesem.

Rámosolyogva nem tudta elhinni, mennyire hozzászokott a rövid itt töltött idő alatt, hogy a férfi megérinti a haját. Chloe megbízott benne, még akkor is, mikor hihetetlenül közel került a bőréhez.

Előhúzva a mobilját a zsebéből a férfi belépett Elle névjegyébe. – Készen állsz?

Nem!

Valamiképp sikerült bólintania, csendben remélte, hogy sikerül kiviteleznie.

Lucca átadta neki a telefont, miután tárcsázott.

A készüléket, amit hetek óta nem érintett, a füléhez tartani szinte idegen volt. Hallgatta a csöngést, várta, hogy Elle felvegye, miközben mély lélegzetet vett, és próbálta lenyugtatni magát. Végül az egyik utolsó csengésre felvette és édes, boldog hangon beleszólt, amit túl régóta nem hallott.

– Szia!

Érezte, hogy a szellemkönnynek le akarnak hullani a szeméből. Leírhatatlan volt az öröm, amit érzett.

– Chloe…? – Az izgatottság Elle hangjában kezdett elhalványulni.

Chloe túlságosan félt megszólalni; félt, hogy a hangja elárulja és figyelmezteti Elle-t.

Érezte, hogy a haja megmoccan, és hátranézett, ahol látta Luccát egy tincset csavargatni. Bámulta és érezte, hogy az ismétlődő mozdulat kezdi megnyugtatni, eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy megszólaljon.

– Szia, Elle.

– Olyan boldog vagyok, hogy felhívtál, Chloe. Annyira hiányoztál! – Elle kezdett elérzékenyülni a túlvégen.

A férfi a haját tekergető kezére összpontosított így sikerült tartania magát. – Tudom. Nekem is hiányoztál, Elle. Még mindig.

Elle szipogott, mielőtt felnevetett. – Hogy vagy? Milyen a suli? Mondj el mindent!

– Jól megy – mondta neki, nem akarta túlértékelni. – Csak más, gondolom, és nem vagy itt velem, de megvagyok. Az iskola eléggé lefoglal.

– Mindenki jól bánik veled? – kérdezte Elle. Nyilvánvalóan emiatt aggódott a legjobban.

Chloe elszakította a tekintetét Lucca arcáról. – Igen, senki sem pécézett ki vagy hív szörnyszülöttnek itt.

– Oh, hála Istennek! – Úgy tűnt hatalmas súly esett le barátja válláról. – Annyira aggódtam emiatt.

– Most te jössz, mondj el mindent. Milyen a főiskola?

Chloe hallgatta, ahogy Elle elmesél mindent, amit hiányolt és hogy milyen a fősulis élet számára. Arra számított, hogy Lucca elveszi a telefont, mivel azt mondta, pár perc, de nem tette, elégedettnek tűnt, ahogy hallgatta a hangját és játszott a hajával. Furcsa módon kedvesnek találta.

– Milyen Kalifornia? Olyan szép az időjárás, mint amilyennek látszik? – kérdezte Elle miután minden eseménybe beavatta a lányt.

– Igen, ez… öhm… napos. Nagyszerű az időjárás. – Remélem. Nem akarta tovább kísérteni a szerencséjét, úgy döntött ideje letenni. – Nos, holnap korán kell kelnem…

– Nem három órával korábban van? Szerintem nincs olyan késő ott. – Úgy hangzott, mintha Elle ellenőrizné az órát a telefonján, hogy lássa, mennyi az idő.

Gyorsan próbált gondolkodni. – Ah… igen, de van egy beadandóm, amit még be kell fejezzek.

– Oh, oké. Megértem.

– Tényleg nagyon hiányoztál, Elle. Jó volt újra hallani a hangodat.

– Nekem is. Köszönöm, hogy hívtál. Annyira aggódtam érted. – Barátja újra kezdett elérzékenyülni.

Chloe az ajkába harapott. – Ne aggódj miattam. Jól vagyok.

– Megígéred?

Szünetet tartott, nehéznek találta a válaszadást, míg Lucca gyengéden meg nem húzta a tincset. – Ígérem.

– Oké, most már hagyom, hogy befejezd a munkád. Szia, Chloe! – Nyilvánvaló volt, milyen nehéz a legjobb barátjának elköszönni tőle, és ő is ugyanilyen nehéznek találta.

– Szia, Elle.

Elvette a telefont a fülétől és befejezte a hívást. Szívás volt, hogy vissza kellett adnia Luccának, de hálás volt az időért, amit kapott.

A kékeszöld szemek lassan vonultak végig a hegen, és ez emlékeztette, hogy ideje az adósságot megfizetni.

– Gyere közelebb, kedvesem – a férfi hangja mély és dallamos volt.

Elakadt a lélegzete, amint figyelte, hogy széttárja a lábait, ezzel helyet hagyva számára a mozgáshoz.

Követve a hangot úgy tett, ahogy utasította, ösztönből pontosan tudta, milyen testhelyzet vár tőle. Chloe térdelt előtte, olyan közel a lábaihoz, amilyen közel lehetett érintés nélkül. Lehunyta a szemét, szempillái várakozón az arcát érintették…

Lucca megmozdította a kezét, ujjhegyeivel a sebhely fölött körzött, amely arca jobb oldalát ékesítette. Mikor a hideg, könnyed ujjbegyek megérintették a heg felszínét, teljesen megmerevedett.

Senki sem érintette meg eddig a hegeit. Soha nem hagyta senkinek, hogy hozzáérjenek ahhoz, ami olyan személyes volt számára. Most pedig itt volt, hagyta, hogy a legveszélyesebb és legrémisztőbb férfi, akivel valaha találkozott megérintsen valamit, amit egy hozzá hasonló férfi okozott.

Pihekönnyen végigfuttatta az ujját a hegen, ami a szemöldöke felett kezdődött, mígnem eltűnt alatta. Aztán még óvatosabban végigsimította csukott szemhéját, olyan érzést keltve benne, mintha csak a szél érintette volna. Mikor elérte a heg folytatását az alsó szempillái alatt, megállt.

– Nézz rám, Chloe.

Kinyitva a szemét belenézett kékeszöld szempárba, amelyek fokozatosan egyre zöldebbek lettek megbabonázva őt a hangjával, a jelenlétével és jeges, mégis puha érintésével együtt.

– Erre a pillanatra vártam. – Ujjait mozgatva újra végigsimított a hegen. – Erről a pillanatról álmodtam életem leghosszabb nyolc hónapjában. Mióta először megláttalak abban a boltban, ahol a zenedobozt nézted.

– M-mi először a pavilonban találkoztunk… – Hangja elhalkult.

– Egy hete figyeltelek már akkor, kedvesem. – Ujjai folytatták a sebhelyen való siklást. – Elle házát figyeltem, mikor egy fekete BMW hazahozta az iskolából. Volt ez az erős, ösztönös érzésem, hogy kövessem, és habár akkor még nem értettem, hallgattam a zsigereimre. Még nem láttam az arcod, mikor követtelek a boltba, de aztán, mikor megfordultál és megláttam a gyönyörű arcodat, mintha megállt volna a világ. Akkor már tudtam – Lucca a tenyerébe fogta az arcát, hüvelykujját használva, hogy végigsimítson a hegen –, hogy az enyém vagy.

Chloe elméje a szívével együtt száguldott, próbált felfogni mindent, amit az előbb hallott.

– Csak annyit tehettem, hogy nem ragadlak el akkor és ott – ismerte be.

Nem tetted, csak számos hónappal később… Ettől csak még inkább meglódult az elméje és a szíve.

– A-azt mondtad a-azért fogtál el, hogy megments.

– Igen.

Ekkor már érezte. Valami, amit eddig hiányolt, a helyére került, ahogy Drago szavai visszhangoztak a fejében: Mindketten tudjuk milyen igazi fogolynak lenni, Chloe. Aztán Maria szavai: Biztos vagy benne, hogy fogságban tart? És: Ez nem az, aminek gondolod. Okkal vagy itt, Chloe.

– Miért vagyok itt? – suttogta. – Mondd el, miért vagyok itt.

Még mindig a heget cirógatva megrázta a fejét. – Nem mondhatom el, kedvesem, még nem.

– Azt mondtad, bármit kérdezhetek. Tudnom kell, miért vagyok i…

– Kérdezhetsz és válaszolni is fogok bármire és mindenre, amit tudni akarsz, de nem erre. Nem addig, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat. – Mélyebben nyomta kezét a bőrébe. – Szükségem van rá, hogy bízz bennem, Chloe. Megteszed ezt értem?

Hirtelen érzés kerítette hatalmába, ahogy élénk szemébe nézett. Nem értette. Csak azt tudta, hogy hisz benne, hogy bízik benne. Ez… ösztönös volt.

– I-igen.

– Te is érzed, nem igaz? – Nem volt szüksége válaszra, mert az érzés osztódott köztük, mint egy kötelék.

Azóta ott volt, hogy találkozott Luccával, éppúgy, ahogy nála is, mikor először meglátta a lányt. Tudat alatt eltaszította a heves érzést, mert megrémítette, mégis minél többet volt mellette, annál erősebb lett.

A férfi mosolygott. – Egy hétbe telt, hogy megértsem, kedvesem. Lássuk, neked meddig tart.

– A-a pavilonban találkoztam veled egy héttel később… Te vetted meg a zenedobozt egy héttel később.

Lucca bólintott.

Nem volt benne biztos, hogy tudni akarta, mit jelent az érzés, jobban rettegett tőle most, hogy tudta, ő is érzi.

Egy utolsó simítással a hegen elengedte.

A veszteség szemmel látható volt, nem csak a férfi arcán, de a hangján is érződött. – Mehetsz aludni, kedvesem.

Chloe felállt, még mindig meg volt döbbenve a történteken. – J-jó éjt, Lucca.

– Jó éjt, Chloe.

Az ijedtség nem távozott belőle, ahogy hátrahagyta és felment az emeletre.

A szobájában kinyitotta a zenedobozt és hallgatta a gyönyörű dallamot, érezte, hogy a szíve elnehezedik, míg a rá helyezett láncok könnyebbek lettek.

Felnyúlt és megérintette a heget. A veszteséget nem csak Lucca érezte, hanem ő is.