26.
fejezet
A sebhely felett körző ujjhegy
Fordította: Keiko
– M-mit akarsz? – suttogta, azt kívánva
bárcsak ne kérdezett volna.
– Hagynod kell, hogy megérintselek… –
Elengedve a kezében tartott tincset előre hajolt. Ezután felemelte a kezét az
arcán futó heghez, és végigkövette a centikre lebegő ujjaival. – Itt.
Dübörgő szíve a fülében dobolt. – Ha
i-igent mondok, hagyod, hogy beszéljek Elle-lel?
Hátradőlve a székben visszahúzta a kezét,
amely oly vészesen közel volt az arcához. – Igen, de csak pár percig, kedvesem.
– Miért hagyod? – Túl nehéz volt elhinni,
még akkor is, ha nyer vele valamit. Lucca mindeddig bizonyította, bármit akar,
elveszi.
– Elég sokáig húztam üzenetekkel, most már
igényli a telefonhívást. Ez az a pont, ahol tudni fogja, hogy valami baj van,
ha nem hagyom, hogy beszélj vele.
– M-megcsinálom. – Talán képes leszek figyelmeztetni.
Olyan volt, mintha érzékelte volna, hogy
pontosan mit gondol, amint szemei elsötétültek. – Itt leszek és figyelek,
szóval nem tudsz próbálkozni, Chloe. El kell hitetned vele, hogy Kaliforniában
vagy. Megértetted?
El
kell hitetned vele, hogy Kaliforniában vagy. Pontosan értette,
ez mit jelent, tudta, hogy Lucca nem lenne büszke, ha bántania kellene Elle-t. –
I-igen.
Tekintete megváltozott, ellágyult. – Ha ezt
meg tudod tenni, hagyom, hogy időről-időre beszélj vele.
– Tényleg? – Nem tudott nem érezni egy nüansznyi
reményt.
– Ha ez boldoggá tesz – végigfuttatta
selymes hajtincsén az ujjait – akkor igen, kedvesem.
Rámosolyogva nem tudta elhinni, mennyire
hozzászokott a rövid itt töltött idő alatt, hogy a férfi megérinti a haját.
Chloe megbízott benne, még akkor is, mikor hihetetlenül közel került a bőréhez.
Előhúzva a mobilját a zsebéből a férfi
belépett Elle névjegyébe. – Készen állsz?
Nem!
Valamiképp sikerült bólintania, csendben
remélte, hogy sikerül kiviteleznie.
Lucca átadta neki a telefont, miután
tárcsázott.
A készüléket, amit hetek óta nem érintett,
a füléhez tartani szinte idegen volt. Hallgatta a csöngést, várta, hogy Elle
felvegye, miközben mély lélegzetet vett, és próbálta lenyugtatni magát. Végül az
egyik utolsó csengésre felvette és édes, boldog hangon beleszólt, amit túl
régóta nem hallott.
– Szia!
Érezte, hogy a szellemkönnynek le akarnak
hullani a szeméből. Leírhatatlan volt az öröm, amit érzett.
– Chloe…? – Az izgatottság Elle hangjában
kezdett elhalványulni.
Chloe túlságosan félt megszólalni; félt,
hogy a hangja elárulja és figyelmezteti Elle-t.
Érezte, hogy a haja megmoccan, és hátranézett,
ahol látta Luccát egy tincset csavargatni. Bámulta és érezte, hogy az ismétlődő
mozdulat kezdi megnyugtatni, eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy megszólaljon.
– Szia, Elle.
– Olyan boldog vagyok, hogy felhívtál,
Chloe. Annyira hiányoztál! – Elle kezdett elérzékenyülni a túlvégen.
A férfi a haját tekergető kezére
összpontosított így sikerült tartania magát. – Tudom. Nekem is hiányoztál,
Elle. Még mindig.
Elle szipogott, mielőtt felnevetett. –
Hogy vagy? Milyen a suli? Mondj el mindent!
– Jól megy – mondta neki, nem akarta túlértékelni.
– Csak más, gondolom, és nem vagy itt velem, de megvagyok. Az iskola eléggé
lefoglal.
– Mindenki jól bánik veled? – kérdezte Elle.
Nyilvánvalóan emiatt aggódott a legjobban.
Chloe elszakította a tekintetét Lucca
arcáról. – Igen, senki sem pécézett ki vagy hív szörnyszülöttnek itt.
– Oh, hála Istennek! – Úgy tűnt hatalmas
súly esett le barátja válláról. – Annyira aggódtam emiatt.
– Most te jössz, mondj el mindent. Milyen
a főiskola?
Chloe hallgatta, ahogy
Elle elmesél mindent, amit hiányolt és hogy milyen a fősulis élet számára. Arra
számított, hogy Lucca elveszi a telefont, mivel azt mondta, pár perc, de nem
tette, elégedettnek tűnt, ahogy hallgatta a hangját és játszott a hajával.
Furcsa módon kedvesnek találta.
– Milyen Kalifornia?
Olyan szép az időjárás, mint amilyennek látszik? – kérdezte Elle miután minden
eseménybe beavatta a lányt.
– Igen, ez… öhm… napos.
Nagyszerű az időjárás. – Remélem. Nem
akarta tovább kísérteni a szerencséjét, úgy döntött ideje letenni. – Nos,
holnap korán kell kelnem…
– Nem három órával korábban
van? Szerintem nincs olyan késő ott. – Úgy hangzott, mintha Elle ellenőrizné az
órát a telefonján, hogy lássa, mennyi az idő.
Gyorsan próbált
gondolkodni. – Ah… igen, de van egy beadandóm, amit még be kell fejezzek.
– Oh, oké. Megértem.
– Tényleg nagyon
hiányoztál, Elle. Jó volt újra hallani a hangodat.
– Nekem is. Köszönöm,
hogy hívtál. Annyira aggódtam érted. – Barátja újra kezdett elérzékenyülni.
Chloe az ajkába harapott.
– Ne aggódj miattam. Jól vagyok.
– Megígéred?
Szünetet tartott,
nehéznek találta a válaszadást, míg Lucca gyengéden meg nem húzta a tincset. –
Ígérem.
– Oké, most már hagyom,
hogy befejezd a munkád. Szia, Chloe! – Nyilvánvaló volt, milyen nehéz a legjobb
barátjának elköszönni tőle, és ő is ugyanilyen nehéznek találta.
– Szia, Elle.
Elvette a telefont a
fülétől és befejezte a hívást. Szívás volt, hogy vissza kellett adnia Luccának,
de hálás volt az időért, amit kapott.
A kékeszöld szemek lassan
vonultak végig a hegen, és ez emlékeztette, hogy ideje az adósságot megfizetni.
– Gyere közelebb, kedvesem
– a férfi hangja mély és dallamos volt.
Elakadt a lélegzete,
amint figyelte, hogy széttárja a lábait, ezzel helyet hagyva számára a
mozgáshoz.
Követve a hangot úgy tett,
ahogy utasította, ösztönből pontosan tudta, milyen testhelyzet vár tőle. Chloe
térdelt előtte, olyan közel a lábaihoz, amilyen közel lehetett érintés nélkül.
Lehunyta a szemét, szempillái várakozón az arcát érintették…
Lucca megmozdította a kezét,
ujjhegyeivel a sebhely fölött körzött, amely arca jobb oldalát ékesítette.
Mikor a hideg, könnyed ujjbegyek megérintették a heg felszínét, teljesen
megmerevedett.
Senki sem érintette meg
eddig a hegeit. Soha nem hagyta senkinek, hogy hozzáérjenek ahhoz, ami olyan
személyes volt számára. Most pedig itt volt, hagyta, hogy a legveszélyesebb és
legrémisztőbb férfi, akivel valaha találkozott megérintsen valamit, amit egy
hozzá hasonló férfi okozott.
Pihekönnyen végigfuttatta
az ujját a hegen, ami a szemöldöke felett kezdődött, mígnem eltűnt alatta.
Aztán még óvatosabban végigsimította csukott szemhéját, olyan érzést keltve
benne, mintha csak a szél érintette volna. Mikor elérte a heg folytatását az
alsó szempillái alatt, megállt.
– Nézz rám, Chloe.
Kinyitva a szemét
belenézett kékeszöld szempárba, amelyek fokozatosan egyre zöldebbek lettek
megbabonázva őt a hangjával, a jelenlétével és jeges, mégis puha érintésével
együtt.
– Erre a pillanatra
vártam. – Ujjait mozgatva újra végigsimított a hegen. – Erről a pillanatról
álmodtam életem leghosszabb nyolc hónapjában. Mióta először megláttalak abban a
boltban, ahol a zenedobozt nézted.
– M-mi először a
pavilonban találkoztunk… – Hangja elhalkult.
– Egy hete figyeltelek
már akkor, kedvesem. – Ujjai folytatták a sebhelyen való siklást. – Elle házát
figyeltem, mikor egy fekete BMW hazahozta az iskolából. Volt ez az erős,
ösztönös érzésem, hogy kövessem, és habár akkor még nem értettem, hallgattam a
zsigereimre. Még nem láttam az arcod, mikor követtelek a boltba, de aztán,
mikor megfordultál és megláttam a gyönyörű arcodat, mintha megállt volna a
világ. Akkor már tudtam – Lucca a tenyerébe fogta az arcát, hüvelykujját
használva, hogy végigsimítson a hegen –, hogy az enyém vagy.
Chloe elméje a szívével
együtt száguldott, próbált felfogni mindent, amit az előbb hallott.
– Csak annyit tehettem,
hogy nem ragadlak el akkor és ott – ismerte be.
Nem
tetted, csak számos hónappal később… Ettől csak még inkább
meglódult az elméje és a szíve.
– A-azt mondtad a-azért
fogtál el, hogy megments.
– Igen.
Ekkor már érezte. Valami,
amit eddig hiányolt, a helyére került, ahogy Drago szavai visszhangoztak a
fejében: Mindketten tudjuk milyen igazi
fogolynak lenni, Chloe. Aztán Maria szavai: Biztos vagy benne, hogy fogságban tart? És: Ez nem az, aminek gondolod. Okkal vagy itt, Chloe.
– Miért vagyok itt? –
suttogta. – Mondd el, miért vagyok itt.
Még mindig a heget
cirógatva megrázta a fejét. – Nem mondhatom el, kedvesem, még nem.
– Azt mondtad, bármit
kérdezhetek. Tudnom kell, miért vagyok i…
– Kérdezhetsz és
válaszolni is fogok bármire és mindenre, amit tudni akarsz, de nem erre. Nem
addig, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat. – Mélyebben nyomta kezét a
bőrébe. – Szükségem van rá, hogy bízz bennem, Chloe. Megteszed ezt értem?
Hirtelen érzés kerítette
hatalmába, ahogy élénk szemébe nézett. Nem értette. Csak azt tudta, hogy hisz
benne, hogy bízik benne. Ez… ösztönös volt.
– I-igen.
– Te is érzed, nem igaz? –
Nem volt szüksége válaszra, mert az érzés osztódott köztük, mint egy kötelék.
Azóta ott volt, hogy
találkozott Luccával, éppúgy, ahogy nála is, mikor először meglátta a lányt.
Tudat alatt eltaszította a heves érzést, mert megrémítette, mégis minél többet
volt mellette, annál erősebb lett.
A férfi mosolygott. – Egy
hétbe telt, hogy megértsem, kedvesem. Lássuk, neked meddig tart.
– A-a pavilonban találkoztam
veled egy héttel később… Te vetted meg a zenedobozt egy héttel később.
Lucca bólintott.
Nem volt benne biztos,
hogy tudni akarta, mit jelent az érzés, jobban rettegett tőle most, hogy tudta,
ő is érzi.
Egy utolsó simítással a
hegen elengedte.
A veszteség szemmel
látható volt, nem csak a férfi arcán, de a hangján is érződött. – Mehetsz
aludni, kedvesem.
Chloe felállt, még mindig
meg volt döbbenve a történteken. – J-jó éjt, Lucca.
– Jó éjt, Chloe.
Az ijedtség nem távozott
belőle, ahogy hátrahagyta és felment az emeletre.
A szobájában kinyitotta a
zenedobozt és hallgatta a gyönyörű dallamot, érezte, hogy a szíve elnehezedik,
míg a rá helyezett láncok könnyebbek lettek.
Felnyúlt és megérintette
a heget. A veszteséget nem csak Lucca érezte, hanem ő is.
8 megjegyzés:
Nagyon szépen köszönöm! Egyre jobb r~szék jönnek imádom!
Köszönöm!
Köszönöm.
Köszönöm. ☺️
Köszönöm szépen
Nagyon szépen köszönöm, megérte várni 😊
Huuuuuu, azta ez egyre jobb és jobb lesz nem ez még annál is jobb. Erre a fejezetre megértés várni!!!!!! :-)
Köszönöm!
Megjegyzés küldése