Első fejezet
Boxerlázadás[1]
Fordította: Nessa
December közepe
Chicago, Illinois
Ha
kívülről látott volna valaki minket azt hihette volna, hogy egy válás közepébe
csöppent: a holmik kupacokba szortírozva, a könyvek az egyik vagy a másik nevével
felcímkézve és mindenki teljesen kivolt merülve érzelmileg.
De
csak a rend kedvéért, szó sincs szakításról. Legalábbis nem az emberi
értelemben. Több volt ez egy egyszerű elszakadásnál. A függetlenségünket
hangoztattuk.
Lázadtunk, és a mellettem lévő aranyhajú vámpír volt az egésznek a vezetője. Ethan Sullivan, a chicagói Cadogan-ház nem hivatalos társ Mestere és a pasim.
Ezt
még mindig furcsa kimondani.
Ethan,
aki kivételesen jóképűnek látszott fekete nadrágjában, ingében és fekete
nyakkendőjében, egy vékony, bőrkötéses könyvet vizsgált.
–
Ez a GT-é – mondta a gerincére pillantva. – „Az ember átalakulása – A
szembeforduló hüvelykujjaktól a megnyúló agyarig”.
–
Szörnyű címe van – jegyeztem meg.
–
Most már mindegyiknek – a hangja egyáltalán nem tükrözte humorosnak szánt
szavait.
Az
egész Ház ideges volt, az épületet átjárta a feszültséggel teli mágia, ahogy visszaszámoltunk:
hetvenkét óránk maradt, amíg hivatalosan is különválunk a Greenwichi Tanácstól,
az amerikai vámpírházakat irányító európia kongresszustól, és az inga úgy lengett
felettünk, mintha Damoklész kardja[2] lenne. A GT tagjai
idejöttek Chicagóba azzal a szándékkal, hogy hivatalosan is kizárják a Házat –
hogy nyilvánosan is elhatárolódjanak tőlünk.
Az
előkészületeink nagyrészt eseménytelenül zajlottak. Szétválogattuk és
összecsomagoltuk a GT cuccait és felkészítettük a pénzügyeinket is, amik
látszólag rendben voltak. A GT szokatlanul csendes volt azóta, hogy
bejelentettük kiválási szándékunkat; csak a szertartás részleteiről és a
Chicagóba utazásukról voltak hajlandóak kommunikálni a Házzal.
Ethan
gyanúsnak találta ezt a nagy hallgatást. Eljutott odáig, hogy kinevezett egy
„átmeneti csapatot”, amely vámpírokból és más természettföllötiekből állt és
tanácsot kért tőlük a szétválással kapcsolatban.
Ethan
hátradőlt és az irodája hosszú falát elfoglaló könyvespolcokra pillantott.
–
Ez el fog tartani egy ideig.
–
Igen – értettem vele egyet –, de a másik lehetőség, hogy meghagyjuk Dariusnak.
És nem hiszem, hogy azt szeretnénk.
Darius
West volt a GT vezetője, aki nagyon szabálykövető, nagyon brit és nagyon nem
rajongott a Házunkért.
–
Nem, azt nem szeretnénk – helyeselt Ethan. Ujjai súrolták az enyémeket, ahogy
átadta a könyvet.
A
vérem azonnal felmelegedett és az arcom kipirult attól az átható smaragd
tekintettől. Ethan és én egy hete voltunk hivatalosan is együtt és a
mézesheteknek még koránt sem volt vége. Lehet, hogy félelmetesnek tűnök a
katanával – minden vámpírnak van egy, köztük nekem is –, de a szívem még mindig
megremegett, amikor rám nézett.
Azonban
még messze volt a vége, ezért elhúzódtam és a könyvet egy régimódi, rézpántos
ládába tettem.
–
Előbb a munka, aztán a szórakozás – emlékeztettem.
–
Úgy gondolom, hogy az üzlet és az élvezet keverése mindkettőt érdekesebbé
teszi.
–
Inkább nem tölteném a szabadidőmet poros könyvek pakolásával.
–
Vámpírnak lenni nem mindig egyenlő azzal, hogy megkapod azt, amit akarsz, Őrző.
Bár elismerem, el tudnék képzelni sokkal élvezetesebb időtöltést is kettőnknek.
Őrző
voltam, egyfajta védelmezője a Háznak. Ethan akkor használta ezt a címet,
amikor bosszantani akart vagy amikor rá kívánt mutatni valamire.
–
Akkor talán nem kellett volna felhergelned a GT-t, hogy kirúgjanak minket.
Ethan
lapos pillantással ajándékozott meg.
–
Nem ők rúgtak ki minket.
–
Tudom. Mi szavaztunk a különválás mellett, mielőtt ők döntöttek volna.
Ezúttal
a lapos pillantása mellé szemöldökét is felhúzta, ami Ethan védjegye volt.
Nagyon jól állt neki – ahogy minden más is.
–
Szándékosan bosszantasz? – kérdezte.
–
Igen. Működik?
Morgott
valamit az orra alatt, de közben mosolygott.
Visszafordultam
a könyvek felé.
–
Nem lehetne random megfogni a könyvek felét és bedobni őket a ládába? Darius
tényleg észrevenné a különbséget?
–
Talán ő nem, de én igen. Ahogy a mi könyvtárosunk is – ferde szemmel nézett
rám. – Meg vagyok döbbenve, Őrző. Te általában egy igazi könyvmoly vagy.
Irodalom
szakos hallgató voltam, így büszkén viseltem a könyvmoly jelzőt. De megjegyzése
nem hangzott dícséretként. Összeszűkült szemekkel pillantottam rá.
–
Nem vagyok benne biztos, hogy ezt bóknak szántad.
–
Én sem – kacsintott rám és egy másik könyvet is a kezembe nyomott. – De értettem
a célzást.
Ahogy
a könyvet a ládába tettem Ethan hátralépett és alaposan megnézte a könyvespolcokat.
Én
is így tettem, hátha látok valami nem odaillőt. A Tanács Útmutatója az Amerikai
Házak Elidegenítéséhez vagy valami hasonlót. De mielőtt bármit találhattam
volna, Ethan mellém állt és egyik kezével a polcnak támaszkodott.
–
Gyakran jársz ide? – kérdezte.
–
Tessék?
–
Észrevettem, hogy egyedül vagy a könyvtárban – intett a polcok felé. – Talán
itt vagy hallgató?
Ujjbegyeivel
lesimított a nyakamon, amitől libabőrös lettem.
Mivel
az eszem nem volt hajlandó működni, amikor ilyeneket csinált, eltartott egy
ideig amíg elértek hozzám a szavai. Jól gondolom, hogy... a könyvtárban akart
szerepjátékozni?
–
Ethan Sullivan, neked szexuális fantáziád van egy könyvtárról.
Ravaszan
elmosolyodott.
–
Egy vámpírrá-vált-egyetemi-hallgatóról vannak fantáziáim.
Mielőtt
bármit válaszolhattam volna, kezeivel megragadta a derekamat és maga felé
rántott, mint egy kalóz a romantikus regények borítóján. Majdnem felnevettem a
mozdulatra, de tekintetem találkozott az övével. Szeme parázslott, mélyzöld az
ezüsttel hadakozott.
Ethan
lehajolt, ajka a fülemhez ért.
–
Most nem nevetsz.
–
Nem – válszoltam rekedten. – Határozottan nem.
–
Khm – jött egy hangos torokköszörülés az ajtóból.
Odafordultunk.
Luc, a Cadogan-ház őreinek korábbi
kapitánya, most holtversenyben Szekundáns, állt az ajtóban. A Ház Őrzőjeként
nem tartoztam hivatalosan az őrökhoz, így nem is volt igazán a főnököm.
–
Őrző – kezdte –, a vendégek egy óra múlva itt lesznek és már majdnem befejeztük
kint a munkát. Mivel ez a te partid, talán szeretnél valamikor csatlakozni
hozzánk?
Igaza
volt a partival kapcsolatban. Én voltam a Ház társasági elnöke, hála Ethannek,
aki félig büntetésként, félig ösztönzésként adta nekem ezt a pozíciót, hogy
jobban megismerjem a Cadogan vámpírokat. De tévedett, ha azt hitte, hogy
kerültem az előkészületeket. Tisztáznom kellett, hogy a főnökömmel vagyok itt;
vagy legalábbis azzal, aki jelenleg az öltönyét viseli.
Gyanúsan
pillantottam Ethanre, de ahelyett, hogy hangosan megszólaltam volna, inkább
megnyitottam a kettőnk közt lévő telepatikus kapcsolatot.
Azt hittem beszéltél
Luckal, hogy szükséged van rám itt, még a parti kezdete előtt.
Könnyedén
vállat vont.
Azt hittem, hogy van elég
időnk végezni ezzel a feladattal.
Talán be is fejeztük
volna, ha nem lassítottál volna le a folyamatos flörtöléseddel. De,
ami történt, megtörtént. Még ellenőriznem kellett pár dolgot, neki pedig
vendégei voltak.
–
Sajnálom, Luc – mondtam. – Elfelejtettem szólni.
Végül
is hagytam magam eltéríteni. Sokkal felelősségteljesebbnek kellene lennem.
Hirtelen
ideges lettem és megigazítottam a bőrkabátom szegélyét, amit egy karcsúsított
nadrággal és egy toppal párosítottam. Úgy tűnt helyesen választottam, mert az
elmúlt hetekben melegebb volt az időjárás a megszokotthoz képest.
–
Nagyon remélem, hogy ez jó ötlet volt.
Ethan
felkapta személyre szabott öltönyét a székéről, míg én az ajtóhoz sétáltam.
–
Chicago minden renegát vámpírját meghívtad az udvarunkra? – kérdezte Ethan. –
Akkor mi baj lehetne?
Az
ország vámpírjainak többsége tizenkét házban lakott, szétszórva az országban: a
Navarre, a McDonald, a Cabot, a Taylor, a Lincoln, a Washington, a Heart, a Lassiter,
a Grey, a Murphy és a Sheridan-házban. Közülük három – a Navarre, a Cadogan és
a Grey – Chicagoban volt.
Mind
a tizenkét Ház a Greenwichi Tanács fennhatósága alá tartozott – legalábbis még
hetvenkét óráig, amikor is a számuk tizenegyre fog csökkenni. Most, hogy
elszakadtunk, már a Renegát vámpírokhoz tartoztunk, akik egyik házban sem
éltek. Saját maguktól függtek vagy nem hivatalos társaságokat alapítottak.
Akárhogy is, nem hittek a GT által hozott szabályokban, amivel a tenger másik
oldaláról uralkodtak felettünk.
A
Renegátok a maguk módján Amerika vámpír telepesei voltak
Hamarosan
mi is kívülállók leszünk, ami teljesen helyénvalóvá tette, hogy találkozót szervezzünk
a Renegát és a Cadogan vámpírok számára a Cadogan-ház területén.
Igen,
végre keveredtünk.
A
parti lehetőséget adott arra, hogy enyhítse a Cadogan vámpírok aggályait a
Renegátokkal szemben – kik voltak és mivé váltak –, és lehetővé tette, hogy a
Renegátok is megismerjenek minket.
Luc
gúnyosan felnevetett.
–
Ez a Cadogan-ház és Merit a mi társasági elnökünk. Azt hiszem mindenünk megvan
egy tökéletes katasztrófához
Luc,
Ethanhöz hasonlóan élvezettel boszantott.
–
Ha ha – mondtam, míg Ethan felvette az öltönyét. – Még ha ez így is van, Ethan
kényszerített, hogy társasági elnök legyek.
–
Megtámadtad, amiért vámpírrá változtatott – mutatott rá Luc.
–
De csak azért, mert nem csinálta túl jól.
–
Elutasítom még a gondolatát is annak a feltevésnek, miszerint én tudok valamit
„nem túl jól” csinálni – jegyezte meg Ethan.
–
Olyan szerény a mi Hűbérurunk – mondta Luc
Luc
„Hűbérúrnak” nevezte Ethant, bár technikailag Ethan már nem volt a ház mestere.
Ez a megtiszteltetés Malikra szállt, arra a vámpírra, aki Ethan rövid
megszűnése alatt vette át a vezetést. Annak ellenére, hogy Ethan visszatért, és
semmilyen hivatalos változtatás nem történt, mindenki úgy viselkedett, mint
azelőtt – Ethan volt a Mester, Malik a Szekundáns, Luc pedig a gárdakapitány.
Így egyszerűbb volt, mint újra szervezni. Ethan nem ellenkezett a Mester feladatok
ellen, és a többiek sem bánták, hogy fel kell adniuk előléptetésüket.
–
Mindenesetre – mondta Luc–, sajnálom, hogy félbeszakítottalak titeket.
–
Egyáltalán nem sajnálod – kötekedtem vele.
–
Tényleg nem – veregette meg a hátamat. – Szórakoztató téged ilyen rémültnek
látni. Olyan nagyon emberi. Az ilyen emlékeztetők a földön tartják a lányokat.
–
Határozottan a földön – mondta Ethan, amikor csatlakozott hozzánk. – És nem
csak azért, mert minden edzésünk alkalmával ledöntöm a lábáról.
–
Csak álmaidban, Sullivan. – Ethan elvállalta, hogy segít az Őrzővé képzésemben.
Négyszász éves tapasztalatával ő volt a legjobb. De nem mindig, gondoltam
vigyorogva. Egy-két alkalommal sikerült meglepnem és ezek a győzelmek különösen
kedvesek voltak a számomra.
–
Az én álmaim sokkal érdekesebbek, Őrző.
Luc
a folyosó felé intett.
–
A vendégek hamarosan megérkeznek és nem szeretnék még többet megtudni azokról
az álmokról, inkább induljunk.
Ethan
gúnyos hangot hallatott.
–
Lassan megbánom azt a napot, amikor előléptettelek.
–
Valószínüleg így lesz, főnök – mondta Luc, majd felém fordult. – Csodákat
teszel a humorérzékével.
–
Vicces, eddig azt sem tudtam, hogy van neki.
–
Kettő az egy ellen – mondta Ethan. – Ha az Isten is úgy akarja, legalább a
vendégeink kegyesebbek lesznek hozzám.
Luc
felkuncogott.
–
Amilyen nagy sütögetést hoztunk kint össze, azoknak kell lenniük.
Egyikőjüket
sem lepte meg, hogy az étel említésére én már kifele tartottam. De ezúttal nem
csak azért, mert éreztem a hús illatát.
A
beszállítómat kerestem.
***
A
Ház fő folyosójáról az étkezőn keresztül a hátsó udvarra jutottunk.
Kiléptünk
a már megsárgult pázsitra. A Cadogan vámpírok sürögve dekoráltak, rendezgették
az asztalokat és a székeket, érezni lehetett az izgatottsággal átitatott
mágiát. A Black Keys Howlin for You
visszhangzott a kültéri hangfalakból, amiknek használatára külön engedélyt
kaptunk a várostól. Lindsey – legjobb barátnőm a Házban – lejátszási listáját
kértem kölcsön, hogy a ma este felhasználhassuk. Azt hiszem, ez a társasági
elnök feladata.
Luc
átvágott az udvaron és egy riporter felé integetett, aki megpróbált felmászni a
Házat körülvevő kerítésre, hogy bepillantást nyerhessen a bulinkra. A
paparazzik szerették a vámpírokat és a partikat. Úgy tűnt a kettő együtt
ellenállhatatlan volt számukra.
De
mielőtt Luc elérte volna, a riporter ijedt nyikkantást hallatott, majd eltűnt a
sövény mögött.
Kétségtelen,
hogy az egyik chicagói zsoldos tündérőrünk találta meg. A tündérek utálták az
embereket és nem nézték jó szemmel a riporter munkálkodását, hogy rést találjon
a Ház pajzsán.
A
kis dráma elhárítását követően folytatódtak az előkészületek. Bűntudatot
éreztem, amiért hagytam, hogy Ethan elterelje a figyelmemet, ugyanakkor annyi
mindenen mentünk keresztül, hogy minden pillanatot megragadtunk, amikor kettesben
lehettünk.
Chicagóban
a tél általában nagyon hideg volt, ami megkérdejelezhetővé tette a kinti
programok szervezését. Azonban az utóbbi időben szokatlanul meleg volt az időjárás,
így mi éltünk is a lehetőséggel, ugyan a biztonság kedvéért beszereztünk pár
kültéri hősugárzót. Óriási fehér lufik lebegtek lustán a szellőben és egy
szintén fehér, nyitott oldalú sátorban helyeztük el az asztalokat, valamint egy
mobil parkettás tánctér is rendelkezésre állt. A sátor teteje ívelt vasból és feszített
szövetből készült, mintha csak a párizsi művészeti iskola kupoláját tükrözné. Több
száz független vámpír volt ebben a városban és arra törekedtünk, hogy
lenyűgözzük őket. Ha mással nem, legalább a stílussal és a jó ízléssel.
És,
természetesen az ételek. Enélkül egy buli sem létezhet és nem vált volna
előnyünkre, ha nem etetjük meg a Renegátokat. A vámpírok ugyan sóvárognak a vér
után és szükségünk is van rá, de ez nem zárja ki az emberi táplálék iránti
vágyunkat. Ráadásul az extra gyors anyagcsere csak rátett a folyamatos
éhségérzetre.
Mindent
aprólékosan elterveztem és gondoskodtam arról, hogy az asztalaink roskadozzanak
a legnépszerűbb sült húsoktól. Chicago valaha a szarvasmarhák városa volt és ennek
a mai napig látható hagyománya van, így nem volt nehéz megtalálni a saját
igényeink szerinti húsokat – legyen az sertés, marha vagy csirke.
Főleg
akkor nem nehéz, ha tudod, hogy hol keresd. Egy karcsú, kötényes nőre néztem,
aki gőzölgő tálcával a kezében sétált az asztalok felé.
Ő
Mallory Carmichael, közelmúltban felfedezett boszorkány és (talán) a legjobb
barátnőm. Nemrég a kapcsolatunkat megzilálta egy ősi gonosz, aki a
kiszabadítása érdekében majdem elpusztította Chicagót. Nálunk ez már csak így
megy.
A
haja újra élénk kék volt – vagy legalábbis hasonló árnyalatú. Ombré stílusra
festette; a hajtövétől a hajvégekig sötétedett a színe. Ma estére rendezetlen
kontyba fogta össze, mivel hivatalosan a Piroska Ételszállító cég alkalmazottja
volt.
Amióta
szabadon engedett egy bukott angyalt, azóta az észak-amerikai alakváltók
csoportjának dolgozott az ukrán negyedbeli bár- és kifőzdéjükben, a Piroskában.
Az alakváltók általában különálló csoportnak számítottak, de Mallory
viselkedése annyira aggasztotta őket, hogy kivételt tettek. Jelenleg Karate
Kölyök stílusban nyomta – fizikai munkát végez, miközben megtanul uralkodni
önmagán és elfogadni a bőrét bizsergető varázslatot.
A
Falka időközben rájött, hogy egy vezeklő boszorkánnyal az oldalakun már
elegendő személyzettel rendelkeznek a jövedelmük növeléséhez. A Piroska kiváló
minőségű kelet-európai ételeket készít, ezért belevágtak az ételkiszállításba –
teljes menüket készítenek Chicago természetfeletti állampolgárainak. Egyelőre
még csak nekünk, mert az emberek nem voltak biztosak abban, hogy az alakváltók
által készített ételek biztonságban fogyaszthatók.
Mallory
letette a tálcákat az asztalra, ahol Margot, a Cadogan-ház bob frizurás
vámpír-séfje rendezgette az ételeket.
–
Mallory egész jól néz ki. – szólalt meg mellettem Ethan.
Bólintottam,
és legalább olyan megkönnyebbült voltam, mint ő. Szerencsére Mallory felépült a
fekete mágia iránti függőségéből, amely tévútra vezette. De a sebek még frissek
voltak és a vámpíroknak nagyon jó a memóriájuk. Elkezdtük újraépíteni a
kapcsolatunkat, de nem lehetett egy doboz fagyival vagy kiabálással
helyrehozni. Időre volt szükségem, mielőtt újra meg tudnék bízni benne és úgy
éreztem, hogy neki is időre van szüksége, hogy újra bízzon saját magában.
Már
régóta nem láttam ilyennek, így megnyugtató volt, hogy itt van és mágia nélkül
segít nekünk. Pontosan ezért kértem fel Margot-t, hogy alkalmazza a Piroska
szolgáltatását. A bár támogatásával segítettük az új vállalkozásukat és
egyúttal Mallory gyógyulását is. Mindenki csak nyerhetett vele.
–
Tényleg jól néz ki – helyeseltem. – Megyek, köszönök neki.
–
Menj csak – mondta és tenyerét a hátamra simította. – Én addig előre megyek és
üdvözlöm a vendégeket.
–
És hivatalosan is behívod őket a Házba, így nem sértik meg egyetlen ponton sem
a vámpír etikettet?
A
vámpírok szerették a szabályokat.
–
Pontosan – válaszolt mosolyogva. – És talán később befejezhetnénk a
beszélgetést, amit a könyvtárban elkezdtünk.
Az
arcomat elöntötte a pír.
–
Majd meglátjuk – mondtam kacéran, de Ethan szemei elárulták, hogy biztos volt a
sikerében.
Az
esti terveim már megvoltak, így Mallory felé tartottam, aki elindult az
asztaltól valószínüleg egy újabb húsos tálcáért.
–
Szia – köszöntem és hirtelen zavarba jöttem; még mindig kicsit kínos volt
köztünk a helyzet.
–
Szia – köszönt vissza.
–
Tetszik a hajad. – Igazat mondtam, de nem is a haja tetszett, inkább az, amit
szimbolizált. Mióta ismertem Mallory-t kék volt a haja... kivéve azt az
időszakot, amikor gonosz boszorkánnyá változott. Ezt jó jelnek vettem.
Elmosolyodott
és megérintette a kontyát.
–
Köszi. Egy örökké valóság volt és négy törölközőt tettem tönkre, de azt hiszem
elég jól sikerült.
–
Határozottan. Az ombre jól áll.
–
Még vár rám pár tálca a teherautóban – mondta és kezével az utca felé intett.
Bólintottam és csatlakoztam.
–
Készen álltok a mulatságra? – kérdezte.
–
Amennyire csak lehet. Megpróbálunk két felet összehozni, akik megesküdtek, hogy
soha semmi közük nem lesz egymáshoz. Ezt add össze.
–
Ennyire rossz?
–
Számítok egy kis feszültségre – mondtam őszintén. A Renegátok közül sokan
szándékosan kerülték a Házak rendszerét, mi meg épp most hívtuk meg őket.
Az
egyik alakváltó fiú négy sertéshússal halmozott tálcát tolt el mellettünk és én
nem tehettem róla, addig bámultam a húsokat, amíg el nem tűntek a szemem elől.
–
Később még megkeresem – mondtam szórakozottan. – Jól megy a munka?
–
Is-is – mondta és a fehér szállító autóra mutatott, amely a Cadogan kapujánál
állt. – Sokkal jobban érzem magam, azonban újabb probléma merült fel.
–
Micsoda? – kérdeztem attól félve, hogy újabb mágikus függőségről vagy őrült
félistenekről fog beszámolni.
A
választ hamar megkaptam és határozottan nem volt olyan borzalmas, mint egy
félisten.
–
Mishka!
Mallory
homloka ráncba szaladt, amikor egy dús keblekkel rendelkező, fehér hajú nő
szállt ki a teherautóból és elindult felénk. Ő szintén alakváltó volt, nevén
nevezve Berna. A Piroska konyhájában és bárpultjánál dolgozott. Szintén Mallory-t
felügyelte, nyilván valóan a lány bánatára.
–
Mishkának hív? – csodálkoztam.
–
Sok egyéb más mellett. És ezzel képes az őrületbe kergetni. – Mallory felvett pár
alumínium tálcát, majd magára erőltetett mosollyal Berna felé fordult. – Igen,
Berna?
Amint
Berna elért hozzánk a karomba csípett. Mindig aggódott, hogy nem eszem eleget –
ami egyáltalán nem volt igaz, csak a vámpír anyagcsere miatt nem rakódtak rám
plusz kilók, így a piszkálásom egy sajátságos köszönés volt.
–
Szia Berna. Az ételek nagyon jól néznek ki.
–
Eleget eszik? – kérdezte erős kelet-európai akcentusával.
–
Mindig. – biztosítottam.
–
Többet enni – mondta, majd Mallory felé bökött. – Vissza a munkához.
–
Csak köszöntem Meritnek.
Berna
gúnyos hangot hallatott és újra megcsípte a karomat. Keményen.
–
Még mindig túl vékony – jegyezte meg, majd elsétált és egy másik váltóra kiáltott,
aki a ház hátsó része felé tartott műanyag zacskókkal a kezében.
–
Vissza kellene mennem dolgozni – mondta Mallory. – Nagyon határozott
elképzelései vannak a kiszállítás menetéről.
–
Ezek szerint nem jöttök ki valami jól?
–
Falra mászom a nőtől.
–
Berna elég heves – mondtam azt a pontot dörzsölgetve, ahol belém csípett. –
Anyáskodik a maga módján, de attól még heves.
–
Pontosan ez a probléma. Hosszú ideje nem anyáskodtak felettem és huszonnyolc
évesen már késő elkezdeni.
Mallory
szülei évekkel ezelőtt meghaltak egy autóbalesetben, és nem volt egyetlen élő
rokona sem.
–
Látom milyen kínos ez neked.
–
Igen, de jót akar. Ezért később ellazulok egy kád forró vízben és magazint
olvasok, hogy elfelejtsem.
Azon
gondolkodtam, vajon ugyanígy kezeli-e Catcher Bell-t is, a barátját – legalábbis
a szerencsétlen mágikus incidensek előtt még jártak. Nem voltam teljesen biztos
abban, hogy most hányadán állnak egymással, de mivel ő nem hozta fel, így én
sem. Na nem mintha nem furdalt volna a kíváncsiság.
–
A fürdő és a magazinok tényleg segítenek? – kérdeztem.
–
Több, mint a semmi. De amikor nem szabad varázslatot használnod, akkor mindent
megteszel, amit csak tudsz. Ez olyan, mint a világ legrosszabb fogyókúrája.
–
Mishka!
–
Megyek! – kiabálta Mallory, majd bocsánatkérően elmosolyodott. – Nagyon jó volt
látni, Merit.
–
Téged is.
Kissé
félénken pillantott rám.
–
Hé, nem találkozunk valamikor? Már ha te is szeretnéd.
–
Majd belehaltam, de haboztam mielőtt válaszoltam volna. Még mindig időre volt
szükségem.
–
Öhm, persze. Oké – bólintottam. – Majd hívj.
Mosolya
kissé élénkebb lett, majd elsietett Bernához, hogy újabb ételadagot pakoljon a
tálcákra.
Mondhatsz
bármit Malloryval kapcsolatban, de a lány tényleg nagyon igyekezett az életét
újra a helyes mederbe terelni. Ezért tiszteltem és nagyon reméltem, hogy végig
fogja tudni csinálni.
[1] A kifejezés eredete, hogy a felkelés
időszakában a különféle ázsiai harcművészeteknek Európában még nem honosodtak
meg a mai elnevezéseik. A kezeket (is) használó harcművészeteket egyszerűen
boksznak nevezték („kínai boksz”).
2 megjegyzés:
Sziasztok,
Csak érdeklődni szeretnék, hogy Chloe Neill-Chicagoland vámpírjai 7. részét le fogjátok-e fordítani?Vagy, hogy a jövőre nézve van-e ilyen tervetek?
Mert Én nagyon boldog lennék ha igen.
Köszönöm szépen a munkátokat szerencsések vagyunk, hogy vagytok és értünk is dolgoztok!
További szép napot Nektek!!
Szandra
Sziasztok!
Ennek várható folytatás?
Köszi, Reni
Megjegyzés küldése