Laurelin Paige & Sienna Simone - P*rnósztár🔞

21. fejezet

Logan

Fordította: Keiko

Majdnem megteszem. Majdnem hagyom, hogy elsétáljon. Mert annyira megdöbbentem. Mert annyira fáj. Mert még mindig érzem a csókja tüzének és forróságának ízét, és hogy tudott így megcsókolni, aztán csak úgy elsétálni?

De a lábam előbb mozdul, mint az eszem, és éppen akkor kocogok át a kapun, amikor ő becsukja az öreg VW Bogár ajtaját. Beindítja a motort, de parkolva hagyja a kocsit, miközben odafutok hozzá.

Lehúzza az ablakot, és fiatal arcán a fájdalom olyan kifejezést ölt, hogy alig bírok ránézni.

– Fáj neked – mondom, és a kezemet a kocsi ablakkeretének tetejére támasztom, hogy lehajolhassak, hogy jobban lássam őt. – És nekem is fáj. Devi, ennek nem kell így lennie; nem kell, hogy most fájjon. Gyere be és beszélgessünk. Majd kitalálunk valamit.

– Nincs már mit kitalálni – mondja halkan. – Nem lehetek veled, ha te nem lehetsz csak velem.

Az ablakkeretre csapok a kezemmel, megrázom az apró autót, ezzel megugrasztva őt. A düh, mint forró sav tölti meg szavaimat, amikor megszólalok. – Tudod, hogy ez nem így van! A szívem csak veled lenne, akkor mi a faszért számít, hogy hol van a farkam?

– Számomra fontos – válaszolja, és a hangja kissé remeg.

Még mindig dühös vagyok, a kezem most már az ablakkeretet szorítja, és legszívesebben szegecsről szegecsre szétszedném ezt a kocsit, amíg bele nem egyezik, hogy marad. – Tudtad, mire vállalkozol – vádolom. – Pontosan tudtad, mit jelent egy pornósztárral randizni. Nem tisztességes, hogy most meggondolod magad!

Könnyek akadnak a szempilláin, miközben megrázza a fejét. – Nem lehetek ebben a pornó világban, Logan. Nem tudok a te világodban lenni.

– Ez a mi világunk – erősködöm, és a könnyei felolvasztják a dühömet egy kusza, bűntudatos megbánássá. – Mindketten benne élünk, és mindketten szeretünk pornózni.

– Nem, te szeretsz pornózni. – Mély levegőt vesz. – És ezért nem is kérném soha, hogy hagyd abba. Pontosan úgy szeretlek, ahogy vagy, és annak, aki vagy, része a pornó. Az, hogy azt csinálod, amit szeretsz. Azt hiszed olyan kegyetlen vagyok, hogy arra kérnélek, ezt add fel?

– De…

Bár nincs semmi, ami ezt a szót követné. Csak azt tudom, hogy küzdenem kell ez ellen, harcolnom kell érte, meg kell mentenem valamit, bármit, mert Devi az, akit nem engedhetek meg magamnak, hogy elveszítsek…

Kivéve, hogy igaza van velem kapcsolatban. Én sem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem azt, amit szeretek. Ha nem vagyok Logan O’Toole, a világhírű pornósztár, akkor ki vagyok?

– Csak soha nem jutott eszembe – fejezem be bénán. – Hogy bárki is ki akarna szállni a pornóból. Hogy a pornó probléma lenne. Azt hittem mindketten ugyanazon az oldalon állunk. Azt hittem mindketten szeretjük egymást.

Végül egy könnycsepp hullik le az arcára, csillogás száguld végig tökéletes arcán. – Tényleg szeretlek. Jobban, mint te engem, és ezért kell elmennem – és ezért megyek anélkül, hogy megkérnélek, jöjj velem. Viszlát, Logan.

Rükvercbe kapcsolja a kocsit, és nekem hátra kell lépnem, hogy ne üsse el a lábam. És csak akkor, amikor a hátsó lámpái eltűnnek a sarkon az utcám végén, sikerül elsuttognom, hogy: – Viszlát.

Kiborultam.

Kibaszottul kiborultam.

A jó angyal a vállamon azt mondja, hogy ne hívjam fel, adjak neki teret és időt, mert szüksége van rá, mert ezt kérte, és ha behatolok a mentális és érzelmi terébe, akkor bizonyos értelemben megsértem a beleegyezését, és ezt nem akarom megtenni.

Másrészt Devi Dare most szakított velem és gyakorlatilag hisztérikus vagyok az elárult nyomorúságtól. Hajnali kettőig bírom ki, mielőtt felhívom, de a hívás egyenesen hangpostára megy. Mintha ki lenne kapcsolva a telefonja.

Még háromszor felhívom, hogy megbizonyosodjak róla, majd üzenetet hagyok neki. – Devi – mondom megköszörülve a torkomat, mert az ő neve az első szó, amit kimondtam az elmúlt órákban, és a hangom rekedt a sírástól. – Kérlek, hívj vissza. Kérlek.

Ezután végre kigurulok az ágyamból, és előkeresem a whiskygyűjteményemet. De miután kitöltök magamnak egy pohárral, alig tudom magam rávenni, hogy igyak egyet. Nem akarok most részeg lenni. Talán soha többé nem akarok részeg lenni, mert az azt jelentené, hogy elzsibbadnék a valóságtól, és nem csalhatom ki magam egyetlen másodpercig sem abból, hogy átérezzem ezt a fájdalmat. Nem akarom; ha ez a szenvedés az egyetlen, ami Deviből maradt nekem, akkor olyan erősen ragaszkodom hozzá, amennyire csak tudok. Nem fogom meggyalázni annak a tökéletes dolognak az emlékét, ami köztünk volt, azzal, hogy amnéziába iszom magam.

Így hát leteszem az italt, és előveszem a telefonomat, de nem azért, hogy újra felhívjam Devit, bár szeretném, hanem hogy megnézzem a videót, amit néhány hete készítettem róla a medencémben. Újra és újra végignézem, ahogy úszik, a haját, a testét és a vizet, s így alszom el a kanapémon.

Egyedül. A telefonommal a kezemben és a szívemmel a torkomban.

Felébredek, nem másnaposan, nem kimerülten, de mégis kábultan. Van az a furcsa, lebegő pillanat a szemem kinyílása és az emlékezés között, egy pillanat, amikor úgy érzem, hogy valami rossz történt, de nem emlékszem, mi. Amikor végre eszembe jutnak Devi könnyei és a szörnyű, valótlan (vajon tudja-e egyáltalán, hogy mennyire valótlan?) szavai, hogy szeretlek, jobban, mint te engem, és ezért kell elmennem, újra megsemmisülök.

Számtalanszor felhívom, oldalakon át írok neki sms-t, mert hogy gondolhatja, hogy jobban szeret engem, mint én őt? És hogy gondolkodhatott azon, hogy otthagyja a pornót? Hosszú, tudatfolyamszerű gondolatszálakat írok neki arról, hogy mennyire szeretem, mennyire hiányzik már most, mi mindent megtennék, hogy bebizonyítsam neki, de ő soha nem válaszol vissza.

Szerencsére mára nincs jelenet betervezve, ezért egészen El Segundóig vezetek, hogy meglátogassam. Nem kéne meglepődnöm, amikor nincs ott, de mégis meg vagyok döbbenve, és a verandáján várom, hogy hazajöjjön. Az őszi nap magasan és forrón süt, én pedig izzadok és kényelmetlenül érzem magam, de nem érdekel. Szenvedni akarok. Szendvedni akarok érte.

De soha nem jön haza. Csak én vagyok és a nyomorult gondolataim, amíg a nap le nem megy az óceán fölött, s az ég narancs és rózsaszínbe borul.

És ekkor zörög be a kocsifelhajtóra az ősrégi Volvo. Egy zömök, fekete bajuszos, dús fekete hajú, idős férfi száll ki, majd megkerülve a kocsi elejét kinyitja az ajtót a bent ülő nőnek. Azonnal felismerem.

Ő Devi anyja.

A házaspár az ajtóhoz lép, én pedig felállok, izzadt kezemet a farmeromba törlöm, és kezet nyújtok Mrs. Jones-Daryani-nak, hogy megrázza. Ő nem vesz tudomást róla, és egyenesen szoros ölelésbe húz. Valamiért megint sírni akarok, de sikerül összeszednem magam.

– Szia, Logan – mondja, miközben elhúzódik. – Olyan jó újra látni téged. Ő itt a férjem, Davud Daryani.

– Üdvözlöm, Mrs. Jones-Daryani. Örvendek, Mr. Daryani – köszönök. Reménykedve nézek a kocsira, bár már tudom, hogy üres. – Devi is jön, vagy…

Sue szánakozó mosollyan néz rám. – Azért jöttünk, hogy ruhát vigyünk neki. Egy ideig nálunk fog lakni.

Meg akarom kérdezni, hol laknak, hogy visszamehetek-e velük, de még kétségbeesett állapotomban is tudom, hogy ezzel átlépnék egy határt. Ezért nem teszem meg. Csak nézem a földet, és próbálok nem sírni Devi szülei előtt.

– Davud – mondja Sue halkan –, miért nem mész be, és pakolsz össze néhány dolgot a boombalee-nknek? Beszélni akarok Logannel egy percet.

Davud bólint, és mielőtt besétálna, súlyos kezét a vállamra teszi. Furcsának kellene lennie, hogy annak a lánynak az apja, aki épp most dobott, így megérint, de nem így van. Ehelyett egy kicsit erősebbnek érzem magam, egy kicsit tisztábbnak, mintha a bőrömön keresztül közvetítené a perspektívát és a bölcsességet. Aztán megveregeti a vállamat, és kinyitja a lakás ajtaját, besétál, Sue-t és engem a verandán hagyva.

És akkor lecsap, keményen lecsap.

Ez itt a való élet. Itt vannak Devi szülei, akik összeszedik a dolgait, és itt van Devi, aki nem veszi fel a telefonját, és itt vagyok én, aki másodszor is összetört szívvel maradtam ebben az évben, kivéve, hogy ezúttal sokkal rosszabb.

Devi és tényleg végeztünk.

Visszaülök a tornácra, és a kezembe hajtom a fejem, és érzem, hogy Sue leül mellém, közben zenélő csilingelés hallatszik az összes bokaláncától és karkötőjétől.

– Logan – mondja, és a hátamra teszi a kezét. És megint furcsa érzésnek kellene lennie, hogy az exbarátnőm szülei vigasztalnak, de valamiért mégsem. – Minden rendben lesz.

– Elbasztam – mondom szánalmasan. – Mindent elbasztam.

– Devi fontosnak tartotta elmondani, hogy nem csináltál semmi rosszat – nyugtat meg Sue. – A pornó egyszerűen nem neki való. Van különbség.

– Azt hittem, helyesen cselekszem – mondom még mindig a földet bámulva. – A helyes dolgot mindkettőnk számára. Próbáltam jobban hasonlítani rá – logikusabb és óvatosabb lenni –, és azt hittem, hogyműködhet a dolog. Megkapjuk egymást, és a pornót is egyszerre.

– Hadd kérdezzek valamit – mondja Sue. – Mélyen legbelül tényleg ezt akarod? Hogy mindkettő meglegyen?

– A pornó az egész életem – mondom védekezően. – Ebből fizettem az autót, a házamat és a nyugdíjalapomat. Ez az egyetlen dolog, amit ismerek.

– Nem ezt kérdeztem – ellenkezik Sue finoman. – Azt kérdeztem, hogy mit akarsz. Tegyél úgy, mintha Devi hajlandó lett volna maradni, hajlandó lett volna továbbra is pornózni. Ez az, ami végül is igazán boldoggá tett volna téged?

Igen, persze, vissza akarok vágni, de a válasz automatikus és begyakorolt. Mert a pornó volt az egész életem, amíg nem találkoztam Devivel, és most azt akarom, hogy az életem több legyen, mint a munkám, függetlenül attól, hogy a munkám mennyire csodálatos. És azt is tudom, hogy az ok, amiért most védekezem, az az, hogy végre szembe kell néznem az összes kísértő kérdéssel, miután hetekig elkerültem őket, megnézem ezeket a kérdéseket, majd megnézem a válaszokat, amelyeket mélyen legbelül már tudok. A válaszokat, amelyeket akkor kezdtem megérteni, amikor Devivel először szeretkeztünk kamera nélkül.

Hogy talán csak Devi kell nekem.

Hogy úgy szeretem őt, ahogy még soha senki mást nem szerettem.

Hogy mindent neki akarok adni magamból. Mindent. Vagyis nem adom oda magam senki másnak.

Sue ismét megveregeti a vállamat. – A szív- és fejcsakrád erősebb, mint korábban, Logan, ami azt jelenti, hogy fejlődsz és tanulsz. De semmilyen fejlődés nem jár áldozatok nélkül.

Aztán megcsókolja az arcom, és bemegy a lakásba.

Tudom, hogy azt akarod hallani, hogy még aznap abbahagyom a pornózást, hogy megesküszöm rá, és azonnal cölibátust fogadok, de nem ez történik. Ehelyett a szavak, amelyeket Sue mondott nekem, csak nagyon fokozatosan bontakoznak ki megvilágosodássá. És miközben kibontakoznak, esztelenül és zsibbadtan folytatom az életemet, mint eddig.

Nos, nem teljesen úgy, mint korábban.

Teljesen felhagyok az ivással, és egy délután hazaküldöm Tannert a csodálatos whiskeykollekciómmal. Abbahagyom a közösségi oldalakon való posztolást, mert belefáradtam a jókedvű boldogság színlelésébe, ami soha többé nem lesz meg, és emellett csak Devi feedjeit akarom bámulni, egyetlen posztot, egyetlen tweetet, egyetlen szelfit remélve. Bármit, amihez kapcsolódhatok. De nincs semmi, sem tőle, sem róla. Amikor Raven elhagyott engem, a Twitter és a Tumblr felrobbbant az emberektől, akik erről fecsegtek, siránkoztak, és mégis, miután Devi elhagyott, életem kibaszott szerelme, teljes csend van róla az interneten, mert senki sem tudta. Csak két hónap volt. És ez volt életem legjobb két hónapja.

Lemondok a szórakozásról, lemondok a barátokkal való beszélgetésről. A szabadidőmet azzal töltöm, hogy átolvasom a versgyűjteményemet és a Komplett Idióták Kézikönyve: Asztológiát, mert az űrről és a csillagokról olvasva közelebb érzem magam Devihez.

Feladom az sms-ezést és a telefonálást, de nem mondok le arról, hogy várjam, hogy csörögjön a telefon. Bár soha nem csörög.

Még két jelenetet forgatok, miután Devi szakít velem. Az elsőt egy Candi Hart nevű színésznővel, a másodikat Gingerrel. Mindkettő után viszketést és ürességet érzek, bár Tanner azt mondja, hogy ezek a legjobb jeleneteim, amiket valaha is forgattam.

– Mostanában kurvára benne vagy a zónában – mondja, miközben Gingerrel feltakarítunk a jelenet után. – A francbe, de intenzív voltál.

Megvonom a vállam, mert mit is mondhatnék? Hogy teljesen el kell vonatkoztatnom magamtól minden érzelmet és gondolatot ahhoz, hogy a jeleneteket megcsináljam? Hogy undorodom magamtól, miközben más nőket dugok, ahogyan rájuk élvezem, mert Devi az egyetlen nő, akit meg akarok érinteni?

Miután Tanner elmegy, felballagok az irodámba. Egy hét telt el azóta, hogy Devi elhagyott, és önmagam üres változatává váltam. Még a monológjaim szerkesztése és megírása is szörnyű munka és a legrosszabb feladat az utolsó Rossz Csillagzat-jelenet szerkesztésének befejezése, mert csak arra a szívfájdalomra emlékeztet, ami a kamera kikapcsolása után ért. Minden pillantása a felvételen, minden szájhúzása – most már tisztán látom a zavarodottságát és fájdalmát. Milyen kibaszottul önző és arrogáns voltam, hogy nem láttam ezt korábban?

Csak néhány percig tudom nézni a felvételt, mielőtt a gyász és a bűntudat elnyel, és ki kell kapcsolnom. Helyette megszerkesztem a mai jelenetemet Gingerrel.

Kivéve, hogy nem tudom.

Bedugom a külső merevlemezt, amelyre Tanner elmentette a jelenetet, és abban a minutumban, hogy megnyitom, már tudom, hogy nem fog menni. Már attól a képtől is összerezzenek, ahogy az elején Ginger arcát simogatom, mert ez olyasmi, amit Devivel csináltam.

Nem. Ez több annál. Azért csináltam Devivel, mert szinte minden lánnyal, akivel dolgozom, ezt teszem. Ez a mozdulat sosem volt csak Devié és az enyém volt, hanem mindig az enyém és a több száz másik lányé, akikkel együtt dolgoztam.

Nem tudom pontosan megfogalmazni magamban, hogy ez most miért zavar ennyire, de zavar. Próbálom kényszeríteni magam, hogy túllépjek rajta, és megnyomjam a lejátszást, de a mozgóképek még rosszabbak, még akkor is, ha megpróbálok a kevésbé személyes részekre gyorsított előretekereéssel eljutni. De amikor látom, ahogy a testem Ginger testéhez nyomódik, a kezem durván a melleire tapad, miközben megdugom,  rosszul leszek a szégyentől. Nem puritán, szexellenes szégyent érzek – nem szégyellem a szexet vagy a pornó készítést –, hanem mélyen személyes szégyent, mintha nem csak Devit árultam volna el azzal, hogy leforgattam azt a két jelenetet, miután elment. Mintha elárultam volna magamat.

Ami nevetséges gondolat. Hogyan árulhatnék el bármit vagy bárkit azzal, hogy csak a munkámat végzem? Próbálok visszaemlékezni mindarra, amit korábban mondtam. Ez csak egy munka. Ez csak szex. De ezeket már nem érzem igaznak.

Bezárom a felvételt, és körbe-körbe járkálok az irodában, kezemmel beletúrok a hajamba. Semmi értelme sincs az életemnek, bármelyik részének most. Tönkrementem, érzelmileg, mentálisan és lelkileg, de még mindig képes vagyok merevedni más nőkre, még mindig el tudok élvezni tőlük. Hogy lehet ez? Talán azért, mert ahogyan már hetekkel ezelőtt is mondtam Tannernek, a pornósztároknak sokkal fejlettebb fogalma van a szerelemről, és el tudják választani azt a szextől? Vagy azért, mert férfi vagyok, és a férfiak arra vannak beállítva, hogy válogatás nélkül dugjanak?

Nem, szerintem sem ez az, és nem csak azért, mert Tanner órákig szónokolna a nemi esszencializmusról, ha azt mondanám neki, hogy ez utóbbit egyáltalán fontolóra vettem, mint okot.

Nem, azt hiszem, hogy talán rossz kérdést tettem fel magamnak – nem azt, hogy hogyan tudok még mindig más nőkkel dugni, hanem azt, hogy miért.

Lehet, hogy a férfiak és nők természetüknél fogva nem arra vannak beállítva, hogy monogámok legyenek, talán bárki kikapcsolhatja az agyát és a szívét, és hagyhatja, hogy a teste reagáljon a bemutatott ingerekre. De talán éppen ez teszi a kapcsolatokat különbözővé. És különlegessé. Talán ez az, amiért az emberek az elmúlt évezredekben lemondtak a szexuális szabadságukról, hogy valaki máshoz kössék magukat. Mert ez az áldozathozatal, egy ember folyamatos és ismételt választása a világ összes többi embere helyett, ez tesz egy kapcsolatot különlegessé, ez teszi jelentőssé, ritkává és egyedivé.

Az igazi kérdés tehát az: miért választom azt, hogy más nőkkel osztom meg magam, amikor csak Devivel akarom megosztani? Miért vállalom ezt a munkát, amikor ez azt jelenti, hogy meg kell küzdenem egy olyan szívvel, amely csak egy nőnek akarja szentelni magát, és csakis egynek?

Nem tudom, hogy helyes-e változtatni valakiért, akit szeretsz, de azt tudom, hogy helyes változtatni magadért, ha ezt akarod. De tényleg ezt akarom? Devi olyan fiatal, még mindig tele van energiával és lehetőségekkel, és könnyű neki irányt váltani, és új életet kezdeni. De hogyan hagyhatok ott valamit, amiben jó vagyok, ami sok pénzt hoz, anélkül, hogy bármi biztos lenne a jövőmben? Mi van, ha mindent feladok érte, és ő már nem akar engem?

Visszaülök az irodai székembe, és az íróasztalom melletti parafatáblát bámulom. Többnyire adóbevallások és post-it cetlik borítják, de középre kitűztem valami mást is: az akasztott ember tarotkártyát, amit Madam Psuka olvasott nekem. Az első igazi randevúm emlékére ragasztottam oda, de most már többnek tűnik, mint emlékeztető. Ez egy felhívás a cselekvésre.

Nincs fejlődés áldozatok nélkül, mondta Sue, és nem pontosan ezt próbálta Devi és a médium elmagyarázni nekem a kártyával kapcsolatban? Hogy az akasztott ember az áldozatot és a szenvedést jelképezi a jutalom garantálása nélkül, mert a tapasztalat által szerzett bölcsesség maga lesz a jutalom?

Mit áldoznék fel? És mit nyernék?

Azt hiszem, elhagyhatnám a pornót.

Ez az első alkalom, hogy engedtem a gondolatnak, hogy formát öltsön, hogy szavakba öntse magát, még akkor is, ha a tudatom peremén kúszik már hetek óta.

Engedem magamnak, hogy hangosan kimondjam, csak hogy kipróbáljam. – Elhagyhatnám a pornót.

Semmi drámai nem történik. Nem mintha egy glória szállna le a mennyből, és megkoronázna, nem mintha az irodámat aranyló fény árasztaná el, és angyalok énekelnének. És nem érzem úgy, mintha egy fán lógnék, mint az akasztott ember, az biztos.

De a szavak most már kimondva, a gondolat valóságos, és most láthatatlan ködként lebeg az irodában, sűrűvé és hideggé téve a levegőt. Korábban soha nem éreztem ezt valódi lehetőségnek, soha nem tűnt még csak lehetséges útnak sem, mert szerettem ezt csinálni, mert ez volt az egész életem. De most ott van, hívogat engem, kibontakozik, mint a tavaszi új levelek. Abbahagyhatnám a pornózást. Nem kellene többé Logan O’Toole-nak, a pornósztárnak lennem, és visszatérhetnék a születési nevemhez, visszatérhetnék az álmaimhoz. Iskolába járni, filmeket készíteni.

Ez nem ilyen egyszerű, állapítom meg süllyedő gyomorral és körülnézve az irodámban. Kamerafelszerelések hevernek a szobában, befejezetlen szerződések halmozódnak az asztalomon, régi adónyomtatványok sorakoznak a túlsó falon, mint egy halom piros és fehér levél. Az e-mail fiókomban gyakorlatilag ezernyi megválaszolatlan e-mail van – projektek és jelenetek, amelyek minden elképzelhető stádiumban vannak, kongresszusi panelek, amelyeken részt kell vennem, cikkek, amelyekhez interjút kell adnom. Olyan mélyen benne élek a saját életemben, és olyan sok szál fut rajta keresztül. Minden elvarratlan szál elvarrása hónapokig tartana, és ennek a sok munkának a gondolatától már előre kimerülök. Könnyebb lenne elvágni és elfutni… vagy egyszerűen csak maradni. Maradni és semmin sem változtatni.

Felállok, és kisétálok az irodámból, megpróbálok elvonulni a gondolataimtól. Elmegyek úszni, rendet teszek a konyhában. Elmegyek a szüleim házához, és segítek nekik összepakolni néhány dolgot a Portlandbe való költözésükhöz, és miközben ezt teszem, a dolgok lassan kezdenek a helyükre kerülni.

A csomagjaik nem könnyűek, és van, amikor rajtakapom anyát, amint a hátsó udvarra bámul, olyan arckifejezéssel, ami azt sugallja, hogy mentálisan lejátssza azokat a gyerekkoromból származó lüke pillanatokat, amikhez a szülők szeretnek ragaszkodni. Van, amikor rajtakapom apát, amint az állát dörzsöli, és a szoba közepén állva csak nézelődik. Annyi mindent hagynak maguk mögött, egy egész életnyi emléket és pillanatot, ami egy családdá olvasztott minket, de mégis megteszik, és véghezviszik ezeket a hatalmas változásokat, mert van hitük. Mint az akasztott ember, ők is tudják, hogy az áldozat megéri.

Amikor aznap este hazaérek, az első dolgom, hogy felhívom Tannert, és mindent elmondok neki, attól a pillanattól kezdve, hogy Devivel együtt ugrottunk a medencébe Vidánál, egészen addig, amikor a múlt héten elhagyott, és elmondom neki, hogy mire gondoltam ma. Többnyire csendben hallgatja, csak akkor szólal meg, amikor végre véget ér a fecsegésem.

– Szóval szerinted most már nem helyes pornózni? – kérdezi. Nincs ítélkezés vagy elvárás a hangjában, de én mégis igyekszem úgy válaszolni, hogy ne értse félre.

– Nem hiszem, hogy ez helytelen. Egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom ezt gondolni – még mindig szeretem, és egy percig sem bánom, hogy csinálom. De azt hiszem, hogy talán, bár nem rossz, de… nem jó nekem többé. Azt hiszem, valami mást akarok.

Tanner egy pillanatra elhallgat. – És most mi lesz?

– Nem tudom. – A kézfejemmel megdörzsölöm a homlokomat. – Azt hiszem, először is el kell döntenem, hogy tényleg ezt akarom-e csinálni. Hogy tényleg el akarom-e hagyni a pornóipart.

– Mert nincs rá garancia, hogy Devi visszafogad – mutat rá Tanner. – Szóval, ha ezt teszed, akkor bele kell nyugodnod ebbe a lehetőségbe.

Visszagondolok életem azon pillanataira, amikor éreztem ezt a nagyszerű érzést, amikor éreztem a víziót, a célt és a kreatív akaratot. Gyerekként és felnőttként, egyedül és Devivel. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érte teszem ezt – vallom be –, de magamért is teszem. Ha megkérdezem magamtól, hogy mit is akarok valójában az életemtől, már nem találok igazi választ – és azt hiszem, ez már önmagában is elég ok arra, hogy változtassak.

– Csak mondd el, mire van szükséged, és én mindent megteszek, hogy segítsek – mondja Tanner, és azt kívánom, bárcsak megölelhetném a telefonon keresztül. De nem tehetem, ezért megköszörülöm a torkomat, keresek egy ceruzát és egy papírt, és elkezdjük megtervezni Logan O’Toole, a pornósztár végét.

Végül is ez eltart néhány hónapig. Helyesen csinálni – szakszerűen és barátságosan lezárni az összes projektemet és szerződésemet – sokkal nehezebb, mint egyszerűen összepakolni és elhagyni a várost. De a távozás olyasmi lett volna, amit önmagam egy régebbi verziója tett volna – az impulzív, érzelmes Logan, aki csak szerelmet, romantikát és kapcsolatot akart. Könyörtelenül üldözte volna Devit, elhalmozta volna orgazmusokkal és ajándékokkal és azt mondta volna, hogy minden más bassza meg.

És egy ponton azt hittem, hogy el kell hagynom ezt az érzelmes fickót, hogy a lehető legjobb barátja lehessek Devinek, hogy elemzőnek és logikusnak, sőt, egy kicsit érzéketlennek kell lennem, hogy a kapcsolatunk erős maradjon. De most már tudom, amit Devi már tudott – hogy ez nem az érzelem kontra értelem vagy fej kontra szív. Hanem mindkettő, egymást kiegészítve és kiegyensúlyozottan, egyszerre. Devi, az én Devim, mindvégig a legbölcsebb volt közülünk, tapasztalatlansága és kora ellenére.

Nem tudom megváltoztatni, amit – vagy akit – megcsináltam. De megváltoztathatom, amit tenni fogok. És így ahelyett, hogy elfojtanám az érzéseimet, vagy elhamarkodott, meggondolatlan döntések sorozatát hoznám, elhatároztam, hogy amikor legközelebb látom az én Cassemet, az iránta érzett szeretetemet arra fogom használni, hogy okos, határozott lépéseket tegyek egy másfajta és jobb élet felé.

Meg fogom neki mutatni, hogy az a férfi, akit ismert, visszajött érte, és ezúttal nem megy sehová.